Szerző: Vargamoni | dec 28, 2021 | Aktuális, Szülőknek
Pingvines pulóver a tinédzser fiúnak, konyakosmeggy a cukorbeteg nagymamának, üveg ital a saját borán megőszült nagypapának, vagy „Magyarország kastélyai” ismeretterjesztő könyv a 17 éves unokahuginak. Ajándékozási kultúránk ékes bizonyítékai ezek a karácsonykor felbukkanó rettenetes „megoldások”. Gyermekeink eleinte csak csodálkoznak, miért van nagyinak 12 darab lejárt bonbon a szekrényében és mitől olyan kapatos a nagypapa, ha soha nem issza meg az ajándék konyakot? Aztán elkezdik érezni, hogy valami nincs rendjén, felismerik a „Jaj, nem kellett volna!” felkiáltáshoz tartozó kényszeredett mosolyt. Ha pedig 13 évesen ők is malackás zoknit kapnak és teljesen használhatatlan tárgyakért kell mosolyogva köszönetet mondani, akkor saját bőrükön is megérzik az ajándékozás hiábavalóságát.
Nagyon rossz lecke ez egy gyermeknek, hiszen a megajándékozott teljes semmibevételére, az ajándékozás egyszerű „letudására” nevel. Arra a következtetésre juttatja a gyermeket, hogy nem szeretjük egymást eléggé, sem mi a rokonainkat, sem ők minket. És félreértés ne essék, most nem az ajándék értékéről beszélek, csak a szándék hiányáról. Lehet szerényen ajándékozni, akár egy tál házi készítésű süteményt, mondjuk a megajándékozott kedvencét. Igazából nem is érdekelt a karácsonyi ajándék, amikor a nagymamám frissen sült buktával várt minket, mert az volt a kedvencünk!
Egy tanítványom mesélte, hogy a rokonoktól hazafelé jövet van egy benzinkút, ahol mindig ott áll egy óriási kuka. Oda szokták bedobálni a használhatatlan ajándékokat karácsonykor. Egy másik tanítványom pedig egy furcsa rajzolós-színezős füzetszerű valamit hozott az órára és tőlem kérdezte, mi lehet az. Elmesélte, hogy a rokonoktól kapta, de nem merte megkérdezni, vajon mi az. Aztán nekem adta, mert hogy rajzolni ő egyáltalán nem szeret és nem is tud.
Hogyan fog ajándékozni az ilyen gyermek, amikor felnő? Ha szerencsénk van, megfogadja, hogy így biztosan nem. Akkor ő legalább annyit ki fog deríteni családtagjairól, hogy minek örülnének, vagy közös megegyezéssel véget vet a felesleges ajándékozásnak és kellemes családi beszélgetéssé változtatja a kínos pillanatokat.
Ha nincs szerencsénk, tökélyre fejleszti, amit rokonaitól tanult és nem lesz min csodálkozni, ha lejárt szavatosságú bonbont és akciós szemránckrémet ajándékoz majd 78 éves édesanyjának.
Nem szóltunk még a másik végletről, amikor az ajándékot pénzben mérik. Ahol a gyermek korán megtanul elvárni és követelni, hiszen észleli, hogy csak a drága ajándéknak van értéke. Hallja, amikor szülei lefitymálják a kevésbé tehetős rokonok ajándékait (Nem a romlott bonbonra gondolok.) és előtte beszélik meg minden ajándék árát. Itt pedig pont ettől értéktelenedik el minden ajándék, hiszen” jár nekem” és mindig lesz egy jobb vagy drágább.
Hol van hát az arany középút? Az ajándékozás aranyszabályai nem túl bonyolultak.
Ajándékozni csak szívből érdemes. Ajándékozni csak olyan dolgot szabad, aminek örül a másik, és te tudod, hogy örülni fog neki. Az ajándék értéke nem számít, ha örömet okozol vele. Ha felnőttek a rokon gyerekek, vagy lehetetlenné válik már értelmes ajándékot adni valakinek, ne fussuk tovább a felesleges köröket! Egy jó beszélgetés a saját sütésű bejgli mellett százszor többet ér egy kínkeservvel kifundált hasznavehetetlen ajándéknál. Arra pedig semmiféle garancia nincsen, hogy vagyonokért agyonajándékozott gyermekedtől ugyanezt kapod majd, ha megöregszel.
Varga Mónika
Szerző: Vargamoni | dec 27, 2021 | Aktuális, Szülőknek
Énekelj már valamit a nagymamának Kicsim! Olyan szépen tudod az a karácsonyi dalt, amit az oviban tanultál. A mama is szeretné hallani, milyen ügyes az unokája! Na, ne kelljen már könyörögni! Hát jó, akkor a mama sem adja oda neked az ajándékodat!
Ismerős jelenet? Tegye fel a kezét az a szerencsés, akinek nincs hasonló élménye! A többségnek bizonyára akad ilyen emléke saját gyermekkorából, de valljuk be, szülőként is követünk el ilyesmit.
Nekünk 20 évvel ezelőtt még nem volt videókameránk, és amikor kaptunk kölcsön egyet, mindenáron meg akartam örökíteni a gyerekeimet az utókor számára. Így mindig azzal nyaggattam őket, hogy énekeljenek vagy szavaljanak valamit. Egy ilyen akcióm során a kétéves lányom egy jókora maflással igyekezett befogni a számat, ösztönösen tiltakozva az abnormális helyzet ellen. (Szerencsére ez a felvétel is megvan!) Most már látom, igaza volt. Később meg folyton azért könyörögtem nekik, hogy zongorázzanak ennek meg annak az ismerősnek, de ők többnyire kerek-perec közölték, hogy nem zongoráznak. Ezt is értem most már.
Furcsa egy késztetés ez, a szülők kétségbeesett igyekezete, hogy megmutassák a világnak, milyen nagyszerű gyermekeik vannak. A mai teljesítményalapú, versenyeztető és összehasonlítgató világban még tovább fokozódik ez a szükséglet és nem ritkán a közösségi oldalakon láthatjuk viszont a produkciózó csemetéket. Sok szülő állítja, hogy az ő gyermeke imád szerepelni. Ha ez valóban így van, ám legyen, hadd örüljenek a nagymamák és hadd sárguljanak az irigyek! De a szívesen szereplés nem azonos azzal, amikor a gyermek látja a szülők lelkesedését és puszta engedelmességből szerepel, alig várva a végét. Ha saját vágyaink mellett figyelünk gyermekeink érzelmeire is, akkor ezt a két esetet világosan meg tudjuk különböztetni egymástól. A habostortának öltöztetett síró kislány, akit belöknek a színpadra, vagy a kezeit tördelő, elcsukló hangon szavaló kisdiák nem szeret szerepelni, a szülők szeretik őt nézni és mutogatni. Attól, hogy egy gyermek ügyes, vagy tehetséges valamiben, még nem feltétlenül szereti azt ország-világ előtt tenni. Sőt, akár a kedvét is elvehetjük tőle, ha saját büszkeségünk dagasztására szerepeltetjük.
Karácsonykor, az önzetlen szeretet ünnepén pedig végképp nem helyénvaló a gyermekeket szereplésre kényszeríteni és az ajándékkal zsarolni. Egy meghitt, közös karácsonyi éneklés nem hasonlítható össze azzal a kínnal, amit az önállóan szerepeltetett gyermek szenved végig a nagyitól érkező zsiráfos pizsamáért, és a ritkán látott, termetes rokon néni fullasztó öleléséért.
A közös éneklés az én gyermekkoromban természetes volt, nem emlékszem rá, hogy bármi gondot jelentett volna. Amikor viszont édesapám 6 évesen elvitt zeneiskolai felvételire, ott már nem voltam hajlandó énekelni. (Picit más eset, mert itt tényleg meg kellett volna mutatnom, mit tudok, hogy felvegyenek.) Máig emlékszem a három idegenből álló bizottságra, akik apámmal karöltve sorolták a dalokat, amiket énekelhetnék. Végül eljutottak a legbugyutább dalhoz, hátha megjön a bátorságom, de én fennhangon közöltem velük: Ilyen hülyeséget én ugyan nem éneklek! Nem is énekeltem, csak az érzés maradt meg. Én határozottan nem szerettem szerepelni.
Most, hogy itt a karácsony, a szeretet és a meghitt családi összejövetelek ünnepe, gondoljuk újra ezt a témát is. Van itt most vírus, karantén, elmaradt oktatás és heti nyolc dolgozat, szerintem nyugodtan megkímélhetjük gyermekeinket a kötelező szereplés felesleges nyűgjétől. Akit pedig valóban a szereplés éltet, neki tegyük lehetővé, hogy megmutathassa magát, hiszen neki akár ez jelentheti a jövőjét.
Varga Mónika
Szerző: Vargamoni | dec 25, 2021 | Aktuális
Kérdezz felelek
-Igen, még mindenki alszik. Azt hiszem emésztenek.
-Nem, dehogy reggeliztem, tegnap egy hétre előre megoldottuk az evés kérdést.
-Nem, senki nincs az ügyeleten, az idén nem volt gond a halászlével. Máshonnan rendeltük, persze.
-Nem, most nem lett ötven gombóc töltött káposzta, a negyven is alig fért az lábosba. Jövőre nagyobb lábos kell, szerintem.
-Igen, sütöttünk hát, azt is. Meg azt is. Hány félét? Haggyá má, nem számoltam!
-Nem, nem fogyott el a bejgli. Még soha az életben nem fogyott el nyolc rúd.
-Igen, most is rávágott a kezére a baltával. Többször is. De pár óra alatt idén is bekerült a fenyő a tartójába.
-Nem, nem hallották a szomszédok. Mert elutaztak.
-Nem, dehogy működött. A másik meg nem ér körbe a fán. De az legalább világít, hál’ Istennek.
-Igen, abból a szaloncukorból is vettünk, amit mondtál. A másik hat mellé.
-Igen, jó lett nekik a pizsama. Pont a méretük. Nagyon örültek neki, mint minden évben.
-Nem, még mindig nem vettünk másik kávéfőzőt, csak a szemes kávét tudjuk használni. De megoldjuk. Köszönjük.
-Igen, a vejem is itt volt. Köszöni a tusfürdőt, persze, hogy használ olyat. Ő is szokott zuhanyozni.
-Nem, azt nem kaptuk meg. Hogy benne volt a csomagban? Utánanézünk, persze.
-Igen, küldünk képet, ahogy szoktuk.
-Nem, nem küldjük el mind a hétszázat, válogatunk.
-Igen, mi is puszilunk mindenkit! Boldog karácsonyt!
Ha tetszett, kérlek nézz körül az oldalamon! Szólj hozzá Te is!
Varga Mónika
Szerző: Vargamoni | dec 21, 2021 | Aktuális, Szülőknek
Kérdezz, felelek!
-Nem, nem kaptunk még idegösszeomlást, csak majdnem.
-Igen, már az összes feladatsort kitöltöttük. Kétszer. Magántanárral, persze, hát az iskolában erre nincs idő!
-Igen, az enyém is heti 8 témazárót ír még emellett. Kell az osztályzat, valamire jegyet kell adni.
-Nem, nem tudja megírni 38 pontosra a matekot, mint a te szomszédod.
-Igen, ő is jár magyar- és matek felkészítőre. Igen, minden héten a 7. órában. Így van, éhesen és hulla fáradtan üli végig mindkettőt.
-Igen, ők is filmet néznek minden órán, amit helyettesítéssel tartanak meg. Már háromszor látták a Télaput.
-Nem, nálunk sem ért az énektanár a matekhoz. És a rajztanár sem a nyelvtanhoz. Én sem tudok buszt vezetni, pedig minden nap autóval viszem a gyereket.
-Igen, én is Excel táblázatban vezetem a fiam különóráit. Dehogy bírom megjegyezni! Ő meg aztán pláne nem tudja. Elég neki a tanulás! Meg az edzés.
-Nem, ő sem jár minden nap edzésre, csak heti ötször. Valamikor pihenni is kell.
-Igen, neki is fáj a feje. Meg az enyém is, persze.
-Nem, a férjemé nem fáj. Ő még mindig azt hiszi, hogy a továbbjutáshoz kell a gyereknek a 100 pont.
-Nem, még nem vágta nyakon az apja, de már megígérte neki.
-Nem, még nem adtam neki nyugtatót. Minden órán elalszik magától, hová nyugtassam még?
-Igen, ő is alig bír felkelni. Ezért mondtam, hogy nem kell nyugtató.
-Igen, szemtelen, meg fáradt is, állandóan, ahogy mondod.
-Igen, mi is 16 iskolát jelöltünk meg. Hát honnan tudja szegény gyerek, hogy mit akar majd csinálni?
-Igen, jártunk grafológusnál, jósnál, meg sámánnál is. Nem tudnak ezek semmit.
-Nem, mi sem bírjuk már sokáig!
Szerző: Vargamoni | dec 19, 2021 | Aktuális, Gondolatébresztő, Szülőknek
Szerintem akár három legcsodásabb időszak is lehetne, de az elsőre sajnos nem emlékszünk. Hogy milyen lehetett a karácsony két-három évesen, azt akkor tudjuk meg, amikor saját gyermekeink lesznek ennyi idősek.
Az első tehát elveszik, de bőven kárpótol érte a második, a gyermekkornak az a része, amire már vissza tudunk emlékezni. Amikor még hittünk a csodákban és mérhetetlen izgalommal vártuk az ünnepeket. Ahová Ady Endre vágyik vissza a Karácsonyi regében: „De jó volna játszadozó gyermek lenni, igaz hittel, gyermek szívvel, a világgal kibékülni, szeretetben üdvözülni.” Ebből az időszakból mindannyian varázslatos emlékeket őrzünk. Orrunkban a fenyőfa és a sütemények illata, gyomrunk táján a várakozás csillapíthatatlan izgalma. Felvillannak a feldíszített fa és a vágyott ajándékok képei, és a semmihez nem hasonlítható hangulat. Számomra kétségtelenül ezek voltak a legszebb karácsonyok.
Azután megtudjuk a titkot, és bár a varázs elillan, egy újabb szakasz jön el. Ettől kezdve aktív részt vállalunk az ünnep előkészítésében, boldogan díszítjük a fát, segítünk mézeskalácsot sütni és lelkesen barkácsoljuk szüleinknek az ajándékot. Ebben az életkorban jelenik meg az ajándékozás öröme, de továbbra is saját kívánságaink maradnak a középpontban. Vannak, akik szerint ez a legjobb életkor a karácsonyozáshoz, hiszen a család együtt vezényli le az ünnep minden mozzanatát, s az ajándékok döntő része még mindig meglepetés.
A kamaszkor gyakorlatilag mindent felborít egy gyermek életében, nem kivétel ez alól a karácsony sem. Kamaszkorra sikerül feltérképezni a család szokásait, élesen elkülöníteni, mi tetszik nekünk az egészből és mi nem. A tiltakozás a karácsonyi rituálék közé is belopózik. Kamaszként nem akarunk mindenféle nagynénikkel ölelkezni és unalmas rokonlátogatásokra utazni. Kétségbe vonjuk az addig sérthetetlennek tekintett családi szabályokat és egyre több vita alakul ki az ünnepek körül. A család pedig nehezen enged. Az önmagával is viaskodó kamasz inkább félre vonulna, emiatt gyakran udvariatlannak nevezik és visszakényszerítik a családi forgatagba. Fennhangon megköszöntetik vele a divatjamúlt pulóvert, amit a keresztanyjától kapott és evésre buzdítják, miközben ő az alakja miatt aggódik. A kamasz szeretné megmondani, mit kér karácsonyra, nem mindig örül a meglepetésnek és gyakran kér olyan valamit, amit a szülei nem igazán tartanak jó ötletnek. Az eddig biztonságot nyújtó megszokott állandóság most inkább nyűggé válik. Egy szó, mint száz, ez az időszak határozottan kiesik a versenyből.
Érett fiatalként aztán belekóstolunk a felnőtt szerepbe, boldogan vásárolunk mindenkinek ajándékot, átvesszük a sütés-főzés egy részét, és új szokásokat ismerünk meg párunk családjánál. Igyekszünk „beleszólni” az ünneplésbe, terelgetjük szüleinket a kisebb-nagyobb változtatások irányába. Ekkor már szinte jobban szeretünk adni, mint kapni és büszkén nyújtjuk át saját pénzből vásárolt ajándékainkat. Ennek az életkornak is megvannak a karácsonyhoz kapcsolt érzései, hangulatai, de ezeket már a változtatás igénye jellemzi.
Amikor gyermekünk lesz, a meglepetés és az ajándékozás, vagyis az örömszerzés kerül a középpontba és ez így is marad gyermekünk felnőtt koráig. Én ezt az időszakot tartom a második legcsodásabbnak, hiszen a karácsonyfához szaladó, ragyogó arccal ajándékot bontogató kisgyermek látványa semmihez sem hasonlítható.
Azután végigéljük gyermekeinkkel az egészet, amit mi magunk is megéltünk, csak ezúttal a másik oldalról szemléljük. Most mi bukunk le fenyőfa díszítés közben, a mi fiókunkban találják meg a srácok az ajándékot, majd a mi karácsonyi vacsoránkat szeretnék átalakítani és a régi díszeket újakra cserélni.
Végül azon kapjuk magunkat, hogy fogalmunk sincs, mire van szüksége felnőtt gyermekünknek, ő viszont pontosan tudja, mivel szerezzen örömet nekünk. Ez megint egy másik fajta jó érzés, csak nézel, hogy most meg a lekvár keveri a nagymamát. De annyi baj legyen! Megvan ennek is a varázsa.
Az unokás időszakot pedig az összes eddig leírt érzés kavalkádja jellemezheti, bár ezt én még csak megfigyeléseim alapján írhatom. Az unokáknak vásárolt ajándékhalmaz a gyermekeink kiskorát idézi. A sütés-főzésben visszavesszük ugyan a főnök szerepét, de az időzítés gyermekeink elfoglalt életéhez igazodik. Most már örömmel kóstolgatjuk az ismeretlen ételeket, amit a gyerek hoz, de csak azért is előássuk a százéves díszeket és azzal díszítjük fel az időközben felére zsugorodott fenyőfát.
Ha megadatott nekünk, hogy nagyobb tragédiák és megrázkódtatások nélkül megélhetjük a karácsonyt minden életkorban, békében és családi körben, akkor szerintem nagyon szerencsésnek mondhatjuk magunkat. Azt eldönteni, hogy melyik volt ebből a legszebb, már csak egy kis kellemes nosztalgiázás.
Varga Mónika
Szerző: Vargamoni | dec 6, 2021 | Aktuális, Szülőknek
Nekem már az is furcsa, hogy ez a kérdés egyáltalán megszületett, és egyre gyakrabban kerül terítékre a fiatal szülők körében. Mi nem „mikulásozunk” vagy „jézuskázunk”, halljuk innen onnan és meglepve várjuk a magyarázatot. Vajon mi állhat egy ilyen elhatározás hátterében?
Mivel mindkét ünnep vallásos eredetű, ünneplése tehát az adott politikai rendszerrel többször módosult. Az én gyermekkoromban például a politika háttérbe szorította a vallást, de felismerve az ünnepek jelentőségét egyszerűen Télapót csinált a Mikulásból, a Jézuskát pedig a békesség kedvéért megtűrte. Az ünnepeket így is mindenki megtartotta, legfeljebb a vallásos jellegük fakult meg azokban az évtizedekben. Jelenleg nagy támogatottságot élvez a vallás, lehet tehát bátran „jézuskázni”.
De ha csak családi szinten vizsgáljuk az ügyet, ott azért elég újkeletű az a felfogás, hogy hazugságnak nevezzük a gyermekünknek évente előadott Mikulás és Jézuska sztorit. Az utóbbi évtizedekben nagyobb hangsúly került a gyermeknevelés pszichológiai aspektusaira, valamint téma lett a gyermek érzelmi fejlesztése és mentális egészsége is (szerencsére!), így a „szabad-e hazudni a gyereknek?” kérdés is végre komoly kérdéssé változott. Talán ezt értelmezték sokan túl szigorúan, kiterjesztve a tilalmat a két kitalált jótevőre is, akik pedig kezdettől fogva a gyermekek örömét szolgálták. Ők úgy vélik, felesleges ilyen füllentéssel traktálni a gyereket éveken át, mert amikor megtudják az igazságot, egy világ dől majd össze bennük és megkérdőjelezik szüleik szavahihetőségét. Én Mikulás és Jézuska védelmére kelek itt is és a Beírás felnőtteknek című könyvem hazugságról szóló fejezetében is.
Több okból sem tekintem hazugságnak ezeket a kitalációkat. Egyrészt a gyermekek szerencsére sokáig egy mesevilágban élnek, néha több kötődésük van saját elképzeléseikhez, mint a realitáshoz. Elképzelnek maguknak félelmetes gonosz erőket és csodálatos hősöket, tündéreket, csodatevőket. Ebbe a világba tökéletesen illeszkedik az a kellemes izgalom, a meghitt várakozás, amellyel a kicsik a Mikulást és a Jézuskát várják. Az évről évre ismétlődő rituálé, a levélírás és ajándéklista-gyártás, a misztikus ajándékozó érkezése egyfajta varázslatos igazolása annak a mesevilágnak, amit a kisgyermek még magában hordoz, és fiatalként úgyis elveszít majd. De mi történik, amikor megtudja, mindez kitaláció volt csupán? Ennek egyszerű utánajárni, elég csak megkérdezni a felnőtteket, hogyan emlékeznek vissza arra a pillanatra. Szerintem nagy többségünk szépen folyamatosan jött rá az igazságra. Nyiladozó értelmével előbb vagy utóbb minden gyermek sejteni kezdi a turpisságot, ráébred a történetben rejlő ellentmondásokra és kérdez. (Esetleg nemes egyszerűséggel meglesi a szüleit, megtalálja az ajándékot, kihallgatja a nagymamát stb.) Vagy, ahogy az én gyerekeim is tették, évekig hitegetik magukat, hogy mégis csak igaz kell legyen a történet. Sok kisgyerek már biztosan tudja, nem létezik Mikulás és Jézuska, mégis mindennél jobban szeretné, hogy a mese igaz legyen. Ezért addig gyártja magának a magyarázatokat, amíg egyszer csak felül nem kerekedik a realitás. Az én fiam például így hessegette el a gyanút és „felvilágosult” osztálytársait, amikor próbálták meggyőzni, hogy a szülei hozzák az ajándékokat: „Dehogyis! Nekik nincs annyi pénzük, amennyi ajándékot én kapok!” A lányom pedig később el is mesélte, mennyire szeretett volna eloszlatni magában minden kételyt Mikulásékkal kapcsolatban.
A bátyám és én egyszerűen tudtuk meg az igazságot, amit persze akkor már réges-régen sejtettünk. Éppen ezért is nem tudtunk elaludni azon a karácsonyi éjszakán, amikor édesapánk nagy üggyel-bajjal igyekezett a ház külső lépcsőjén lecipelni a fenti szinten feldíszített óriási karácsonyfát. Pechjére a csengőket is feltette a fára, így azok hangjára mindketten az ablakhoz rohantunk. Nem emlékszem semmiféle megrázkódtatásra, haragra, vagy bármi negatív érzelemre. Jót nevettünk apámon és inkább büszkék voltunk a felfedezésünkre. Nem gondolom, hogy az igazság pillanatában érzett esetleges csalódás felülírhatná azt a rengeteg örömöt, amit a Mikulás és Jézuska „színház” szerez sok-sok éven át gyermekek millióinak.
Szerintem az a vád sem állja meg a helyét, hogy az éveken át tartó füllentés után a gyermek nem fog megbízni szüleiben. Ezek mögött a „hazugságok” mögött szemernyi rossz szándék sem bújik meg, és minden gyermek meg fogja érteni, hogy az egész tiszta szeretetből történt. Az én gyermekeimnek például leesett az álla, hogy azt a rengeteg ajándékot mind tőlünk kapták. Szemrehányás helyett inkább csodálatukat fejezték ki.
Ahogy én megfigyeltem, egyes szülők kényelmi szempontból (nevezzük nevén: egyszerű lustaságból) nem játszanak jézuskásat és szép magyarázatot kerítenek döntésük köré. Nem egyszer hallottam, hogy „macerás” megszervezni a gyerekek távollétét, a fa és az ajándékok elrejtését, becsempészését és így tovább. Ilyen esetben igazán nem szép azzal indokolni döntésünket, hogy mi nem hazudunk a gyereknek, vagy a csalódástól szeretnénk megkímélni. Amit elveszünk tőle ilyen módon, az sokkal nagyobb veszteség számára, mint amit a kegyes hazugság leleplezése okozhat.
Természetesen minden szülőnek szíve joga úgy cselekedni, ahogy jónak látja és saját meggyőződése szerint ünnepelni a Mikulás napját és a karácsonyt. Ünneplés és örömszerzés terén nincsenek szabályok vagy előírások. Nem is volt célom ítélkezni, csak egy kicsit kampányoltam a jól bevált Mikulás és Jézuska szívet melengető szokása mellett.
Varga Mónika
