Sally Rooney, Normális emberek

„Marianne-nek az az érzése támadt, hogy az igazi élet valahol tőle egészen távol zajlik, nélküle, és nem tudta, rájön-e valaha, hol és hogyan vehetne részt benne. Az iskolában gyakran támadt ez az érzése, de nem társult hozzá semmilyen konkrét kép arról, hogyan nézhet ki az igazi élet, milyen érzés lehet. Csak azt tudta, hogy ha majd elkezdődik, akkor nem kell majd elképzelnie.”

„Rachel a legnépszerűbb lány a suliban, de ezt senki sem mondhatja ki. Ehelyett mindenki úgy tesz, mintha nem venné észre, hogy társas viszonyaik hierarchiába rendeződnek, ahol bizonyos emberek felül vannak, egyesek valahol középtájon taszigálják egymást, mások pedig alulra szorultak.”

„Az osztálytársai minden jel szerint nagyon szeretik az iskolát. És normálisnak találják. Hogy mindennap ugyanazt az egyenruhát viselik, hogy folyton mesterséges szabályokat tartanak be, hogy mások figyelik, fürkészik, mikor szegik meg az előírásokat, ez számukra normális. Nem tekintik elnyomó környezetnek.”

„Még emlékeiben is elviselhetetlenül intenzívnek fogja találni ezt a pillanatot, és ezzel már most tisztában van, ahogy történik. Sosem gondolta, hogy ő méltó arra, hogy bárki is szeresse. De most új élete lett, ez az első pillanata, sok év elteltével is azt fogja gondolni, igen, ez volt az, amikor elkezdődött az életem.”

Most élj!

“Az élet korábban a teljesítményről szólt. A győzelemhez követnünk kellett a szabályokat és a sikerhez vezető, hozzávetőlegesen egyenes utat.

Ehhez nyilvánvalóan jól kellett teljesítenünk az iskolában, és tisztában voltunk vele, hogy a sokoldalú oktatás sokoldalú individuumot teremt. Az egyedi képességeket és szokatlan szenvedélyeket elnyomtuk, hogy mindenki remekül illeszkedjen a rendszerbe, és megtanulja, hogyan mondja vissza ügyesen a bemagolt adatokat, anélkül, hogy értené, miről beszél. Gyökerestül ki kellett tépnünk a gyengeségeinket, hogy aztán jól képzett diákként tovább léphessünk a többszintű oktatási rendszerben, amíg meg nem érkeztünk a katedra másik oldalára, készen arra, hogy csatlakozzunk a világ munkaerőpiacához.

Ebben a rendszerben a karrier a folyamatos előmenetelről szólt. Első állásunk általában rémes volt, aztán aktív éveink olyan munkahely keresésével teltek, amely az elsőnél kicsivel kevésbé rémes, és kicsivel többet fizet. Úgy kondicionáltak, hogy olyan életútra vágyakozzunk, amelyben a házasság, a lakáshitel, a szülővé válás és a külföldi vakációk sora képezi az élet rendjét, miközben megpróbáljuk tartani a ritmust az ismerőseinkkel. Amint teljesítettük saját feladatainkat, következő projektünk természetesen az volt, hogy lehetővé tegyük gyermekeink számára is, hogy sokoldalú tagjai legyenek a világ munkaerőpiacának…

Az élet társasjátéka tehát itt feküdt előttünk kiterítve. Mindenki ismerte a játékszabályokat, és minden évben dobtunk a kockával, hogy lássuk, meddig juthatunk. Mivel tudtuk, hogy hová kell eljutnunk, nem kellett túl sokat gondolkoznunk, vagy alternatív útvonalakat keresnünk.

De mindez akkor volt, nem pedig most. A lineáris élet napjai meg vannak számlálva. Oktatási rendszerünk csődöt mond, gyerekeink gyakran többet tanulhatnak a YouTube-ról, mint saját tanáraiktól.

Az életforma, amelyben egy állásunk van fix fizetéssel, sokak számára nem minősül már követendő normának. Egyre többen gondolják úgy, hogy az „érjünk el többet, keressünk többet, birtokoljunk többet és fogyasszunk többet” rendszere nem vezet sehová. El kell kezdenünk jól élni minden egyes nap, ha a legtöbbet akarjuk kihozni az értékes életből, amelyet megőrzésre kaptunk. A robotpilóta rendszeréből kilépve azok lehetünk, akik ténylegesen vagyunk, és megkérdőjelezhetjük az elfogadott normákat, amelyek szorításából akár kitörni is képesek leszünk.”

CHRIS BARÉZ-BROWN

Érzelmi intelligencia

„Idővel megtanuljuk, hogy nem sok értelme van beszélni a szüleinknek a valódi belső életünkről. Ám ettől magányosnak érezzük magunkat. De azt is megtanuljuk, hogy amíg fenntartjuk a vidámság látszatát, addig minden rendben van.

… nem szabadna éreznünk ezeket a negatív érzelmeket. Így hát a színlelés nagymestereivé válunk.

…Letagadni saját érzelmeinket nem könnyű feladat, de megoldható. Megtanuljuk félresöpörni azokat, elterelni róluk a figyelmünket. Az evés segít elnyomni a kellemetlen érzéseket. A tévé és a videojátékok kiválóan el tudják terelni a gondolatainkat a problémáinkról. Elég várni néhány évet, és máris elég idősek leszünk ahhoz, hogy hozzáférjünk valami igazi figyelemelterelő szerhez.”

Részletek John Gottman és Joan Declaire, Gyerekek érzelmi intelligenciája, Nevelés szívvel-lélekkel című könyvéből

Margaret Mazzantini

Margaret Mazzantini

“Féltem, hogy ez a hétköznapi dagonyázás, a dolgok örökös ismétlődése előbb-utóbb minket is megront, és hogy egy esős, szmogos napon, a spaletta résein bekúszik közénk a kiábrándulás. Mindketten kezdünk magunkra gondolni, a saját problémáinkra, elszakadunk a másiktól. Ránk is leereszkedik a homályos lepel, amely egy idő után – mikor véget ér az illúzió, és vele együtt a másik hibáit kifakító jótékony vakság – be szokta borítani a párokat. Így szokott történni, így történt a szüleimmel is. Apám örült, hogy reggelente elmehet otthonról, és anyám is fellélegzett, boldogan szívta be önnön magánya szagát. Pedig szerették, tisztelték egymást.”

Margaret Mazzantini: Újjászületés

A szívem egy bezárt bódé

A szívem egy bezárt bódé

„Már a kukásautó hátulján állok… Ez a munkám…Nincs meleg, hiszen csak hajnali öt óra van, de ennek ellenére félmeztelenre vetkőzöm. Jólesik érezni a hajnali levegőt…Természetesen szemétszag van, de nem számít. Olyan munkám van, amit szeretek, ma hétfő van, és úgyis hamarosan hazamegyek, és lezuhanyozom. A többség nem szereti a hétfőt, de én igen. Még jó, hogy! A legjobb dolog, amit ismerek. Nézni, ahogy felébred a város, miközben mi elvégezzük helyette a reggeli tisztálkodást…Az ablakban könyöklő lányoknak még nem kellene felkelniük. Ebben biztos vagyok. Nem kezdenek 8-9 előtt a suliban, de szeretnének egy pillantást vetni rám. Kihajolnak az ablakon, kérdéseket intéznek hozzám, miközben húzom a kukát magam után…Milyen szép vagy ilyen kora reggel! – Ó, Stian! Mindenkinek ezt mondod. És teljesen igaza van… A lányok elpirulnak, én félkézzel kapaszkodom a kocsi hátuljába, így indul a nap, én pedig izmos vagyok és tizenegytől szabad, és holnap hálaistennek még csak kedd van.

Ezt szeretem. Így akarok élni. Ilyen munkát szeretnék.

De nem így lesz. Apa azt akarja, hogy valami öltönyös állásom legyen.”

Lynn Skaber, A szívem egy bezárt bódé

A blog összes korábbi bejegyzését

itt találod

Vágy, másnak lenni

Vágy, másnak lenni

„De a lelked mélyén görcsös indulat szorongott –vágy, másnak lenni, mint amilyen vagy. Ez a legnagyobb csapás, mellyel a végzet embert sújthat. Vágy, másnak lenni, mint akik vagyunk: ennél fájdalmasabb vágy nem éghet emberi szívben.”

Márai Sándor, A gyertyák csonkig égnek

A blog összes korábbi bejegyzését

itt találod