Szabadság utáni levertség
Mint ahogy már hallottunk poszttraumás, vagy posztcovidos tünetekről, amelyeket az elszenvedett rossz vált ki az emberekben, modern világunkban felütötte a fejét a „posztvakációs tünetegyüttes”: a nyaralás utáni levertség, fásultság, szenvedés vagy akár szorongás. Vagyis mi emberek, az elszenvedett jó után is tudunk szenvedni. Egy spanyol pszichológusnő megfogalmazása szerint: „Az emberi faj egyszerűen művészetté fejlesztette, hogyan keserítse meg saját életét”. Erre kiváló példa, hogy a szabadság és a nyaralás regeneráló, feltöltő hatását szó nélkül átfordítjuk kesergésbe, azon rugózva, hogy az ideális állapot véget ért.
Természetesen van az az eset, amikor valakit a munkahelyén zaklatnak, megaláznak, vagy szimplán csak gyűlöli, amit nap mint nap csinálnia kell, ilyenkor érthető a visszatérés előtti szorongás. A szabadság végén érzett rettegés és undor egyértelmű jele lehet annak, hogy sürgősen munkahelyet kellene váltanunk. Ilyenkor akár depressziós állapot is létrejöhet, értelmetlen bármilyen bölcs tanáccsal próbálkozni, egyetlen kiút létezik csupán. Amit persze sokan nem mernek/tudnak megtenni.
Szerencsére azért a fenti a ritkább eset. Sokkal általánosabb, amikor a kellemes semmittevés és a száműzött vekker olyan világba repít minket, ahonnan nem szívesen dugjuk ki az orrunkat. Nem is beszélve az utazásról, a gyönyörű tájakon, tengernél, hegyekben töltött napokról, ahol valóban elveszítünk minden kapcsolatot a hétköznapi életvitelünkkel. Kicsit olyan ez, mint amikor egy kellemes, forró fürdőt veszel és egyszer csak csengetnek. Megkeresed a ruháidat, felcibálsz magadra valamit, fejedre tekered a törölközőt és mosolyt imitálva ajtót nyitsz. Személyit keresel, aláírsz, átveszed, megköszönöd és már ott is vagy a valóságban. Igen, meglehetősen kellemetlen kiszállni a nyaralás ellazult állapotából és fejest ugrani a mindennapi teendőkbe, de ha nem utálod szívből a munkádat, igazán felesleges lenne emiatt melankóliába zuhanni. Van az a közhellyé ismételt, meglehetősen megosztó mondás, miszerint „minden fejben dől el”. Ha valamire, akkor erre a posztakármilyen izére ez biztosan igaz. Azzal a másik közhellyel karöltve, hogy „minden véget ér egyszer”. A szabadságomról ráadásul pontosan tudom, mikor fog véget érni, tehát nyugodtan megbeszélhetem magammal, hogy nem fogok kétségbeesni emiatt. Én döntöm el mit kezdek vele, az én feladatom felejthetetlenné varázsolni és kihozni belőle mindent, ami a regenerálódáshoz és a feltöltődéshez szükséges. Ha ez sikerül, utána újult erővel léphetek vissza a megszokott életembe, és akár még jókedvűen is végezhetek olyan dolgokat, amik a nyaralás előtt nehezemre estek.
Hogyan? Hozol magaddal emlékeket a nyaralásról, kiteszel belőle néhányat és örömmel nézel rájuk. Főzöl olyan vacsorát, amit a nyaraláson ettetek. Hallgatod a nyaralás zenéit, százszor végignézed a milliónyi béna fényképet és gondolatban ott időzöl megint a feladatmentes lebegésben. Ezzel felidézed a szépet és nem siratod, hogy elmúlt. Elnyújtott hatás, tudod, biztosan hallottál már róla a gyógyszerreklámokban.
És nem mondod a gyerek előtt milliószor, hogy „jajistenem, vissza kell mennem dolgozni”, mert ő is megtanulja és hamarosan ő is szenvedni fog, amikor jön a nyár vége.
Ha pedig a telezsúfolt, megerőltető nyaralások híve vagy, hagyj magadnak időt és pihend ki a pihenésedet! Fejezd be a maratoni futást pár nappal a szabadságod vége előtt és készülj fel gondolatban a szokásos menetrendre! Ez persze mindenkire vonatkozik, mert ha időt hagysz magadnak felkészülni az ideális állapot megszűnésére, még meg is győzheted magad, hogy ez így van rendjén.
Varga Mónika
