Énekelj már valamit a nagymamának Kicsim! Olyan szépen tudod az a karácsonyi dalt, amit az oviban tanultál. A mama is szeretné hallani, milyen ügyes az unokája! Na, ne kelljen már könyörögni! Hát jó, akkor a mama sem adja oda neked az ajándékodat!

Ismerős jelenet? Tegye fel a kezét az a szerencsés, akinek nincs hasonló élménye! A többségnek bizonyára akad ilyen emléke saját gyermekkorából, de valljuk be, szülőként is követünk el ilyesmit.

Nekünk 20 évvel ezelőtt még nem volt videókameránk, és amikor kaptunk kölcsön egyet, mindenáron meg akartam örökíteni a gyerekeimet az utókor számára. Így mindig azzal nyaggattam őket, hogy énekeljenek vagy szavaljanak valamit. Egy ilyen akcióm során a kétéves lányom egy jókora maflással igyekezett befogni a számat, ösztönösen tiltakozva az abnormális helyzet ellen. (Szerencsére ez a felvétel is megvan!) Most már látom, igaza volt. Később meg folyton azért könyörögtem nekik, hogy zongorázzanak ennek meg annak az ismerősnek, de ők többnyire kerek-perec közölték, hogy nem zongoráznak. Ezt is értem most már.

Furcsa egy késztetés ez, a szülők kétségbeesett igyekezete, hogy megmutassák a világnak, milyen nagyszerű gyermekeik vannak. A mai teljesítményalapú, versenyeztető és összehasonlítgató világban még tovább fokozódik ez a szükséglet és nem ritkán a közösségi oldalakon láthatjuk viszont a produkciózó csemetéket. Sok szülő állítja, hogy az ő gyermeke imád szerepelni. Ha ez valóban így van, ám legyen, hadd örüljenek a nagymamák és hadd sárguljanak az irigyek! De a szívesen szereplés nem azonos azzal, amikor a gyermek látja a szülők lelkesedését és puszta engedelmességből szerepel, alig várva a végét. Ha saját vágyaink mellett figyelünk gyermekeink érzelmeire is, akkor ezt a két esetet világosan meg tudjuk különböztetni egymástól. A habostortának öltöztetett síró kislány, akit belöknek a színpadra, vagy a kezeit tördelő, elcsukló hangon szavaló kisdiák nem szeret szerepelni, a szülők szeretik őt nézni és mutogatni. Attól, hogy egy gyermek ügyes, vagy tehetséges valamiben, még nem feltétlenül szereti azt ország-világ előtt tenni. Sőt, akár a kedvét is elvehetjük tőle, ha saját büszkeségünk dagasztására szerepeltetjük.

Karácsonykor, az önzetlen szeretet ünnepén pedig végképp nem helyénvaló a gyermekeket szereplésre kényszeríteni és az ajándékkal zsarolni. Egy meghitt, közös karácsonyi éneklés nem hasonlítható össze azzal a kínnal, amit az önállóan szerepeltetett gyermek szenved végig a nagyitól érkező zsiráfos pizsamáért, és a ritkán látott, termetes rokon néni fullasztó öleléséért.

A közös éneklés az én gyermekkoromban természetes volt, nem emlékszem rá, hogy bármi gondot jelentett volna. Amikor viszont édesapám 6 évesen elvitt zeneiskolai felvételire, ott már nem voltam hajlandó énekelni. (Picit más eset, mert itt tényleg meg kellett volna mutatnom, mit tudok, hogy felvegyenek.) Máig emlékszem a három idegenből álló bizottságra, akik apámmal karöltve sorolták a dalokat, amiket énekelhetnék. Végül eljutottak a legbugyutább dalhoz, hátha megjön a bátorságom, de én fennhangon közöltem velük: Ilyen hülyeséget én ugyan nem éneklek! Nem is énekeltem, csak az érzés maradt meg. Én határozottan nem szerettem szerepelni.

Most, hogy itt a karácsony, a szeretet és a meghitt családi összejövetelek ünnepe, gondoljuk újra ezt a témát is. Van itt most vírus, karantén, elmaradt oktatás és heti nyolc dolgozat, szerintem nyugodtan megkímélhetjük gyermekeinket a kötelező szereplés felesleges nyűgjétől. Akit pedig valóban a szereplés éltet, neki tegyük lehetővé, hogy megmutathassa magát, hiszen neki akár ez jelentheti a jövőjét.

Varga Mónika