„VANNAK TÖRTÉNETEK, AMIK NEM TUDNAK BÉKÉBEN NYUGODNI. DE SEGÍTENEK ÉLNI.” áll Valérie Perrin Másodvirágzás című regényének címlapján, s a francia írónő egycsapásra világhírűvé vált műve szó szerint teljesíti ezt az ígéretet.
A regénnyel egy szokatlan kalandra invitálom az olvasót, mert a tőlem megszokott, pragmatikus írások helyett ezúttal egy irodalmi utazásra indulunk. Természetesen egy pillanatra sem tévesztjük szem elől a szülő-gyermek kapcsolat tematikáját, ami az ötletet adó regény egyik alap elemét és keretét képezi. Az árvaként felnőtt lány és az elrontott egyke fiú életének összefonódása tűpontosan bontja ki előttünk a történések mögött húzódó szülői szerepeket, illetve a szülő hiányával való megküzdés hosszú kálváriáját.
A Másodvirágzás egy hatszáz oldalas, számtalan kitérőn át kibontakozó, mégis érdekfeszítő történet, amelyet lassan kell olvasni, hogy minden cseppjét átérezzük, s ne csak az események végkifejletét akarjuk. A regény főhősének története bőven kiegészül sok más ember történetével, amelyeket a temetőgondnokként dolgozó Violette ismertet velünk. Mindeközben magyarázatot kapunk saját életének miértjeire is.
„A nevem Violette Toussaint. Régebben egy vasúti sorompót őriztem, most egy temető kapuját őrzöm.” Ezzel a mondattal indul a regény, s az első csodálkozás után az ember csak olvas és olvas, türelmetlenül várja a magyarázatokat, ugyanakkor türelmesen merül el a lélekemelő magasságok és szívszaggató mélységek útvesztőjében. Az emberi érzelmek és a hozzájuk kapcsolt gondolatok olyan precíz megfogalmazása zúdul ránk hatszáz oldalon át, hogy lélegzetvisszafojtva figyelünk minden szóra. Az írónő BOROTVAÉLES ŐSZINTESÉGGEL és CÁFOLHATATLAN EGYSZERŰSÉGGEL indokolja az összes érzelmet és cselekedetet, felvonultat szinte minden létező élethelyzetet és a megdöbbentő tettek mögé még megdöbbentőbb magyarázatokat sorakoztat.
Én elsősorban a szülő-gyermek viszonnyal foglalkozom írásaimban és ez a könyv szándéka szerint nem erről szól. Ugyanakkor nem lehet nem észrevenni a háttérben mindvégig jelenlévő feszültséget, amelyet egyrészről a szülők nyugtalanító jelenléte, másrészről a szülők teljes hiányából fakadó viselkedés generál. TÖKÉLETES JELLEMRAJZ bontakozik ki egy magát nyilvánvalóan értéktelenebbnek tartó árvalányról, aki soha nem ismerte a szülői szeretetet, illetve egy jellemtelen önző fráterré kényeztetett fiatalemberről. Hogy mindez milyen torzulásokat okoz és hová vezet majd, sajnos nem mondhatom el, mert az már spoilerezés lenne.
A temetőben megismert történetek mindegyike külön regényt érdemelne, s bár legtöbbjük nem viszi előre a főhősnő történetét, értékes részei a műnek, ugyanúgy sallangoktól mentes bepillantást engednek emberi sorsokba.
A regény LEGCSODÁLATRAMÉLTÓBB teljesítménye Violette „hangos gondolkodása”, elmélkedései arról, miről hogyan vélekedik, hogyan alakítja ki önmagát szülői háttér nélkül, illetve hogyan értékeli az eseményeket kizárólag saját maga által teremtett értékrendje mentén. Ugyanez a folyamat zajlik ellenkező előjellel, amikor is tanúi lehetünk egy megnyomorított személyiség felismeréseinek, a rettenetes szülői magatartás még rettenetesebb következményei által.
A cselekmény is végig IZGALMAS tud maradni, mindazonáltal mégis meg-meg kell állni az olvasással, mert időt kell szánni az OLVASOTTAK FELDOLGOZÁSÁRA. Ha a kedvenc idézetemet kellene megkeresnem, nagy bajban lennék, mert legalább a könyv felét ki kellene másolnom.
Ráadásul, ha vevő vagy rá, a Másodvirágzással elindulhatsz egy izgalmas irodalmi kirándulásra is. Vissza a múltba, az árvagyerekek sorsát követve egészen a 19. század közepéig. Én már végig jártam az utat Valérie Perrin, John Irving és Charlotte Bronte segítségével.
A Másodvirágzás Violette-je ugyanis egész életén át újra meg újra olvas egy könyvet, John Irving Árvák Hercege” című regényét. (A könyv 1985-ben jelent meg, 1999-ben Oszkár-díjas film készült belőle). A regény egy 20. század eleji árvaházba kalauzol el minket és egy gyermek-központú, ideális intézményt ír le, szeretetteljes gondozókkal. A nyers realista leírásokkal tarkított, mégis kissé romantikus és meseszerű történet főhőse apai szeretetet kap az intézmény igazgatójától és anyai gondoskodást a nővérektől, továbbá okos és szerencsés is. Feltételezhetően ebből merített erőt Violette, és a könyv által próbálta elképzelni a szerető felnőttek közelségét, hinni a szerencsében és a boldogság lehetőségében. A regény segített neki megteremteni önmagát szülők nélküli életében. John Irving pedig feltételezhetően azt próbálta igazolni írásával, mekkora változást hozhat az árva gyermekek életében, ha szeretettel veszik őket körül.
És mit ad isten, az Árvák Hercegének egyik szereplője, az árvaház legvadócabb lakója is egész életén át egy könyvet olvas, minden sorát fejből tudja, és ő is innen próbálja pótolni mindazt, amiben a szülők hiánya miatt nem lehetett része.
Kíváncsiságból én is tovább folytattam az utazást, és elolvastam a nevezett könyvet, Charlotte Bronte „Jane Eyre” vagy ismertebb címén A Lowoodi árva című regényét. Ez a mű 1847-ben látott napvilágot és egy sanyarú sorsú árvalányról, Jane-ről szól, aki nem csak teljes szeretetlenségben, de néhány évig kegyetlen gyűlöletben és súlyos nélkülözések közepette él. A regény a maga idejében óriási sikert aratott, s bár mára már kissé idejétmúlt, a világirodalom fontos művei közt tartják számon. Ami mai szemmel nézve is példaértékű a regényben, az ismételten nem más, mint egy árvalány útja az önmegismerés felé. Jane mások megítélésétől függetlenedve ébred rá értékeire és teremti meg saját életét és jövőjét. Minden felé áradó gyűlölet, lenézés és gonoszság ellenére rájön, hogy önmagunkat és ÖNBECSÜLÉSÜNKET NEM KÍVÜLRŐL KELL FELÉPÍTENI, hanem saját erőből. Erre az örökérvényű tanulságra ma is nagy szüksége lenne a szülőkkel nevelkedő fiataloknak is. Ezen az úton indul el végül Valérie Perrin hősnője, a „Másodvirágzás” Violettje is.
Figyelemreméltó és tanulságos utazást tettem három nagyszerű író segítségével a gyermeki- és felnőtté érő lelkek világában, napjainktól több mint másfél évszázados messzeségig. Az adott kor szellemét tükrözve, a maguk módján nyersen vagy éppen idealistán, mindenütt a szeretetlenül felnőtt emberek keserű életét követhetjük nyomon. A két korábbi mű is kiemelkedőt alkotott az árvagyerekek érzéseinek bemutatása terén, így egymás után olvasva pedig jól látható a velük való bánásmód „fejlődése” is. Valérie Perrin könyve azonban -a modern kifejezéssel élve- mindent visz!
Az árvaságtól kezdve a borzalmas szülők rémképén át szinte minden emberi gyengeség, gyarlóság és erény felvillan, és helyére kerül a regényben. Az érdekes cselekmény mellé olyan pszichológiai mélységekbe vezet minket az írónő, s olyan precíz indoklást rejt minden egyes történés mögé, mintha ilyen céllal írta volna a művet. Pedig véletlenül sem analizál, soha nem megy át magyarázkodásba, egyszerűen csak oda veti elénk az összes MIÉRT-et.
A vasfüggöny ugyan már roskadozott akkoriban, sőt nem sokkal az eset után a bontását is megkezdték, amit most elmesélek, az még nagyon is a függöny mögött történt.
A nyolcvanas évek második felében tanulmányi eredményeimért egy külföldi táborozással jutalmaztak. Bevett szokás volt, hogy az „arra érdemesnek tartott” diákokat valamelyik baráti szocialista országba küldték és ott eltölthettek pár hetet a szocialista elveknek megfelelően megszervezett táborokban.
Egyik szerencsés kiválasztottként, én egy hónapot tölthettem az akkori Leningrádban, (ma ismét Szentpétervárnak hívják). A háborút és a kommunizmust megélt, egykoron csodálatos történelmi város addigra szürke, élettelen monstrummá amortizálódott, üzletek, színek és események nélkül.
Ide érkeztem én vagy harminc várakozással teli magyar diákkal. Egy teljesen értelmezhetetlen, idegen világba csöppentünk. A széles szürke utcák szürke házaiban egyetlen üzlet sem volt, a buszokon és trolikon nyomorgó embertömeget leszámítva embert is alig láttunk.
A valaha bizonyára szebb napokat látott szállásunkat hotelnek hívták, és a bár része még valóban felismerhető volt. A hatalmas sivár épület belseje inkább egy bontás előtt álló házra emlékeztetett, a csapokból szürkés-barnás víz folyt, a konyhában a földön tárolt edények között legyek döngtek és macskák tekeregtek.
Az egyetlen folyadék, amihez a nap folyamán hozzájutottunk, a teafűre borított 99 fokos víz volt, melynek tetejét 30 perc várakozás után leszürcsöltük a szétmállott fűről. Az ebéd nem ritkán vetett ki magából döglött legyet, a hidegétel pedig, inkább hagyjuk.
Precízen összeállított programunk általában napi énekórákból, kötelező múzeumlátogatásokból és ideológiai szempontokra épülő nyelvtanulásból állt. Ezt még el is viseltük volna, mert a Leningrád környéki cári paloták és parkok, a tenger és a jó társaság feledtették velünk a viszontagságokat. A szomjúságot és az éhséget viszont nem tudtuk elfojtani. Hazudnék, ha azt mondanám, nem volt mit inni, hiszen a csapból jött valami. És enni is adtak, csak valahogy nehezen sikerült el is fogyasztani azt.
Egy napon Pepsi Cola kupakot találtam az utcán, igazi cirill betűs orosz felirattal (azóta is őrzöm). Bár mi otthon nem ittunk kólát, nagyon megörültem. Összeszedtem az összes bátorságomat és megkérdeztem magyar táborvezetőnket, hol tudnánk kólát szerezni. Mutattam neki véresre kiszáradt számat és kértem, hadd menjünk el kólát venni. A tanárúr ekkor mélységesen felháborodott, hálátlannak és elégedetlennek nevezett és elzavart. Biztosan nagyon megdöbbentem ezen, mert nem emlékszem, hogyan jutottam végül mégis kólához. Az egyik fényképen máig ott ülök a tengerparton és egy üveg kólát iszom, ami szerintem ott éppen megmentette az életemet.
Hazautazásunk után behívatott az iskola igazgatója. Becsukta maga mögött az ajtót, majd hitetlenkedve faggatni kezdett. Azt jelentették neki rólam, hogy rendszerellenesen viselkedtem és elégedetlenkedtem a helyi viszonyokkal. Magyarázatot várt tőlem, mégis mi a fenét csináltam.
Először arra gondoltam, az lehetett a baj, hogy a táborzáró ünnepségen a színpadon bohóckodva megmutattam, leesik rólam a nadrág, amiben egy hónappal azelőtt oda érkeztem. Mint utólag kiderült, 7 kilót fogytam, jutalomból. De erről az én igazgatóm nem hallott.
Aztán elmeséltem, hogyan szöktünk meg egy barátnőmmel a színházi előadásról, ami mindkettőnknél kiverte a biztosítékot. A színpadon két alak idétlenkedett egy kék és egy piros lufival. A kék volt a kapitalista világ, a piros a szocialista országok jelképe. Amikor a kéket átszúrták egy hosszú tűvel, azonnal kipukkant. Amikor viszont a pirosat szúrták át, az épen maradt. Hát ezen a ponton a barátnőm és én felálltunk és kiosontunk a színházból. Az ajtóba állított, merev arcú matróna ugyan megpróbált visszatartani minket, de nem sikerült neki. Menekültünk vissza a szállásra az első arra járó trolival, amelyen soha nem látott tömeg zsúfolódott össze. Annyian voltak, hogy a lábam percekig nem ért le a talajra. Soha nem felejtem el, ahogy préselt a tömeg felfelé.
De ezt a történetet sem hallotta az igazgatónk, viszont rendes ember lévén csak vigyorgott rajta.
Végül aztán eljutottunk a kólához. Meséltem neki, milyen szomjas voltam és kólát szerettem volna venni. Na, ez volt az oka az én feljelentésemnek, a táborvezető elvtárs ezt nevezte rendszerellenes viselkedésnek. Erre szánt időt és energiát, hogy bemószeroljon az iskolaigazgatónál. Mi lett volna, ha megtudja a színházi szökést?!?
De ez még csak a történet eleje. Ami most következik, az ennél sokkal vadabb és egyben szánalmas is.
Annak idején is létezett az Országos Középiskolai Tanulmányi Verseny (OKTV), amelynek első pár helyezettje felvétel nélkül bejutott az egyetemre. (A 80-90-es években még felvételi vizsgát kellett tenni.)
Én is bejutottam az orosz verseny országos fordulójába, ahol reményteli eredményekkel haladtam feladatról-feladatra. Az utolsó szóbeli fordulón, mit ad isten, ott ült a zsűriben a leningrádi tábor vezetője, aki előző évben jelentést küldött kifogásolható viselkedésemről. Széles vigyorral az arcán jelezte, mire számíthatok. Rögtön átvette a beszélgetést és azt kérte, mondjak orosz ételeket. Miután ez megvolt, orosz receptek ismertetését kérte. Én elmondtam neki, hogy orosz receptet nem ismerek, de szívesen ismertetek oroszul bármilyen magyar receptet. No csak, járt a Szovjetunióban és nem tud orosz receptet mondani? kérdezte kárörömmel és ezzel el is volt intézve a versenyem.
Az eredményhirdetésen személyesen ő olvasta fel az helyezetteket, kiemelve, hogy most az UTOLSÓVAL fogja kezdeni. Valahogy így hangzott: az Országos Középiskolai Tanulmányi Verseny orosz nyelvű versenyének országos fordulóján UTOLSÓ helyen végzett, Varga Mónika, a Siófoki Perczel Mór Gimnázium tanulója. Kérem, álljon fel!
Felálltam. Tulajdonképpen már az első mondatánál készülődtem, hiszen az orosz receptnél tudtam, nekem annyi volt. És egyébként is végig engem nézett, szóval nem voltam meglepve. Ő viszont fürdött a boldogságban. Kicsinyes bosszút állt tanárként egy 17 éves lányon, valamiért, amit ma már egy fiatal sem értene. A furcsa az, hogy már akkor szánalmat éreztem harag, vagy megalázottság helyett és a történelem később engem igazolt.
Az orosz verseny nélkül is felvettek az egyetemre. El is végeztem. Majd egyszer jóval később, talán tíz év múlva, valami oknál fogva vonattal utaztam haza a Balatonra. A leghátsó kocsiban álltam a lépcsőnél, amikor hirtelen egy ötvenes pasas kullogott oda százéves, agyonmosott Trapper farmerjában, vállán a jól ismert barna műbőr utazótáskával. A táborvezető elvtárs volt az, a tíz évvel azelőtti szerelésben. Hát ennyi sikerült. Eltűnt egy rendszer, megszűntek a kiszolgáló szerepek. Amikor végül felkapaszkodott mellém a vonatra, valami ilyesmi jutott eszembe: Akkor ki is végzett az utolsó helyen Tanárúr?
„Idővel megtanuljuk, hogy nem sok értelme van beszélni a szüleinknek a valódi belső életünkről. Ám ettől magányosnak érezzük magunkat. De azt is megtanuljuk, hogy amíg fenntartjuk a vidámság látszatát, addig minden rendben van.
… nem szabadna éreznünk ezeket a negatív érzelmeket. Így hát a színlelés nagymestereivé válunk.
…Letagadni saját érzelmeinket nem könnyű feladat, de megoldható. Megtanuljuk félresöpörni azokat, elterelni róluk a figyelmünket. Az evés segít elnyomni a kellemetlen érzéseket. A tévé és a videojátékok kiválóan el tudják terelni a gondolatainkat a problémáinkról. Elég várni néhány évet, és máris elég idősek leszünk ahhoz, hogy hozzáférjünk valami igazi figyelemelterelő szerhez.”
Részletek John Gottman és Joan Declaire, Gyerekek érzelmi intelligenciája, Nevelés szívvel-lélekkel című könyvéből
„Már a kukásautó hátulján állok… Ez a munkám…Nincs meleg, hiszen csak hajnali öt óra van, de ennek ellenére félmeztelenre vetkőzöm. Jólesik érezni a hajnali levegőt…Természetesen szemétszag van, de nem számít. Olyan munkám van, amit szeretek, ma hétfő van, és úgyis hamarosan hazamegyek, és lezuhanyozom. A többség nem szereti a hétfőt, de én igen. Még jó, hogy! A legjobb dolog, amit ismerek. Nézni, ahogy felébred a város, miközben mi elvégezzük helyette a reggeli tisztálkodást…Az ablakban könyöklő lányoknak még nem kellene felkelniük. Ebben biztos vagyok. Nem kezdenek 8-9 előtt a suliban, de szeretnének egy pillantást vetni rám. Kihajolnak az ablakon, kérdéseket intéznek hozzám, miközben húzom a kukát magam után…Milyen szép vagy ilyen kora reggel! – Ó, Stian! Mindenkinek ezt mondod. És teljesen igaza van… A lányok elpirulnak, én félkézzel kapaszkodom a kocsi hátuljába, így indul a nap, én pedig izmos vagyok és tizenegytől szabad, és holnap hálaistennek még csak kedd van.
Ezt szeretem. Így akarok élni. Ilyen munkát szeretnék.
De nem így lesz. Apa azt akarja, hogy valami öltönyös állásom legyen.”
