Az INTERNET MEGJELENÉSE ELŐTT megkérdőjelezhetetlen tény volt, hogy egy felnőtt nagyjából mindenről többet tud, mint egy gyermek. Ha a gyermek valamit nem tudott, a felnőttektől általában megtudhatta. Azt hiszem senkinek sem mondok újat azzal, hogy ma már ez nem így van. A digitális bennszülöttek korában mi felnőttek bizony kezdünk kiszorulni a mindent-tudók, vagy akár a jobban-tudók szerepéből. Az interneten bárki megtalálhat minden létező információt, és ezzel a tudással egyetlen felnőtt sem versenyezhet. Ha megértjük és megfelelően kezeljük a helyzetet, ez a kis presztízs veszteség nem is jelentene túl nagy gondot.

A probléma az, hogy a közösségi média, a szünet- és szűrés nélküli információáradat hatására gyermekeinkben egészen fiatalon kialakul egy nehezen megfogalmazható „érzet”, amit én HAMIS MAGABIZTOSSÁGnak neveztem el. A szakirodalomban azután „TUDÁSILLÚZIÓ” néven találtam meg és kiderült, hogy a felnőtteket éppúgy érinti ez az újfajta kórság.A tudásillúzió a gyerekeknél annyit jelent, hogy a rengeteg információ miatt úgy érzik sokkal tájékozottabbak és kompetensebbek, mint az idősebbek, gyakran olyan dolgokról is megingathatatlan véleményük van, amiről igazából fogalmuk sincsen. Egészen megdöbbentő módon bírálják felül az idősebbeket és vonják kétségbe tudásukat néhány itt-ott olvasott információra alapozva.

Ebbe a jelenségbe tanárként is bele-belebotlunk, a „hamis magabiztosság” már a TANÓRÁKRA IS BESZIVÁRGOTT, sok kellemetlen percet szerezve az erre felkészületlen pedagógusoknak. Az internetről begyűjtött információk miatt a legtöbb gyermek nem tud különbséget tenni a saját hirtelen szerzett bölcsessége és a tanár tudása között, ezért gondolkodás nélkül felülbírálja tanárát, akár ki is oktatja, és meg van győződve arról, hogy az adott területen ő jobban informált, hiszen ő ezt a neten olvasta. Nem könnyű okosan reagálni, ember legyen a talpán, aki minden egyes alkalommal a helyén tudja kezelni ezeket az eseteket.

Ha ifjú informátorunk BUTASÁGOT MOND, azt a legbonyolultabb kezelni. Ilyenkor legfontosabb, hogy mindenképpen kerüljük a megszégyenítését, hiszen egy iskolai osztály mindig ugrásra kész, ha valaki „lehülyézésbe” kell beszállni. Különösen nehéz ez, amikor egy nagyon magabiztos „mindentudóval” állunk szemben, aki nem tágít az igazától és vitába száll tanárával, hiába próbálja az kínkeservvel megóvni őt a leégéstől. Nem ritka, hogy a többiek azonnali felzúdulással jelzik, mit gondolnak az állításról, innen aztán tényleg nem egyszerű visszafordítani az ügyet. Mégis felejtsük el a nyelvünk hegyén azonnal megjelenő „Ne beszélj butaságokat!” vagy „Hogy jön ez ide?” reakciókat és jöhet a jól bevált: „HONNAN SZÁRMAZIK AZ INFORMÁCIÓ?” kérdés, majd a „Nézzük meg mit érthettél félre!” finomítás.

Magán órán elég gyakran találkozom hasonlóval. Ott egyszerűbb dolgom van, hiszen ketten vagyunk, nem kell még arra is külön odafigyelni, hogy egy egész osztály lesi kíváncsian a végkifejletet. Egy osztályban óvatosabban kell reagálni.

Szerintem alapvető fontosságú, hogy mind szülőként, mind tanárként LETORKOLÁS HELYETT HALLGASSUK MEG ŐKET, érdeklődjünk, derítsük ki, van-e valami ténylegesen használható ismeretanyag a nagy „bölcsesség” mögött. Előfordulhat, hogy valóban szolgálnak számunkra is érdekes, tanulságos, megfontolandó információkkal. Mivel jóval több időt töltenek a virtuális térben, el kell fogadjuk, hogy beszerezhetnek meglepő, hasznos, új információkat, amikkel talán segíthetünk nekik kezdeni valamit. Fontos lehet felismerni azt is, amikor csak félreértenek valamit.

Tanárként minden esetben nagyon vigyázok arra is, hogy NE MENTEGETŐZZEM. Azt nyilván azonnal el tudom dönteni, hogy amit állít a kis digitális bennszülött, arról tudom, hogy úgy van, esetleg még soha nem hallottam róla, vagy szimplán butaság. Ha okosat mond, akkor megdicsérem, megkérdezem honnan szerezte az ismereteit, majd elmagyarázom, hogyan függ ez össze a tananyaggal. Megkérem, meséljen többet, esetleg nevezze meg a weboldalt, hadd tanuljunk tőle! Ilyenkor érdekes dolgokat tudhatunk meg, ami akár az óra hasznára is válhat.

Ha számomra új, ISMERETLEN DOLGOT ÁLLÍT, akkor is azt kérdezem elsőként, hol hallott erről, majd megkérem, fejtse ki részletesen az állítását. Bevonom a többieket is, ki mit tud a hallottakról. Előfordulhat, hogy mások is hallottak már róla, akkor érdekes vita bontakozhat ki, csak győzzük kordában tartani!

MINDIG ELISMEREM, ha nekem új az információ, igyekszem nyilvánvalóvá tenni, hogy ez természetes emberi jogom, hiszen a tanár sem lexikon vagy szótár. (Ahogy a szülőnek sem dolga minden tudni.) Sőt, amennyiben tényleg hasznos ismeretekkel szolgál, meg is szoktam köszönni a hozzászólást. Így a kis kitérő kölcsönösen hasznára válik minden résztvevőnek: a gyereket büszkeséggel tölti el, a tanár és az osztály új ismeretekkel gazdagodik, a „kütyühasználat” és az azonnal megfejtendő kérdés pedig interaktívvá változtatja az órát. Végül, de nem utolsó sorban, hangsúlyossá válik a tanár úgynevezett emberi oldala.

Természetesen nem azt akarom mondani, hogy minden bekiabálást, vagy az óra zavarására szánt kijelentést komolyan kell venni és filozófiai mélységekben megvitatnI. Hasznos viszont felismerni, mire érdemes időt és energiát fordítani, hiszen a természetes kíváncsiságból fakadó érdeklődést nem tanácsos elfojtani, kiváltképp, ha az a többiek számára is értékes ismereteket közvetít.

Reményeim szerint a TANÁR SZEREPE úgyis gyökeres változások előtt áll és a „tényanyag szállítóból” egyfajta segítő, iránymutató és motiváló szerepkört betöltő társsá alakul majd. A többire meg úgyis ott van az Internet.

Szülőként is LE KELL NYELNÜNK A BÉKÁT, hogy a gyerek tényleg egy csomó mindent jobban tudhat, mint mi felnőttek. Álljunk bele, fogadjuk el és örüljünk neki, ha így van! De ismerjük fel a felületes információkon alapuló okoskodást is, illetve finoman szereljük le a szemtelen és fellengző kioktatást! Attól, hogy egy gyerek információkat gyűjt a netről, még nem lesz rögtön okosabb a felnőtteknél, ahhoz még hiányzik pár tíz év tapasztalat. Ennek tudatában kell tehát bánni a „tudásillúzió” jelenségével, és méltatlankodás helyett meg kell tanulnunk a helyén kezelni a jelenséget.

Varga Mónika