Hogyan kezeljük a tudásillúziót?

Hogyan kezeljük a tudásillúziót?

Az INTERNET MEGJELENÉSE ELŐTT megkérdőjelezhetetlen tény volt, hogy egy felnőtt nagyjából mindenről többet tud, mint egy gyermek. Ha a gyermek valamit nem tudott, a felnőttektől általában megtudhatta. Azt hiszem senkinek sem mondok újat azzal, hogy ma már ez nem így van. A digitális bennszülöttek korában mi felnőttek bizony kezdünk kiszorulni a mindent-tudók, vagy akár a jobban-tudók szerepéből. Az interneten BÁRKI MEGTALÁLHAT MINDEN LÉTEZŐ INFORMÁCIÓT, és ezzel a TÁRGYI TUDÁSSAL egyetlen felnőtt sem versenyezhet. Ha megértjük és megfelelően kezeljük a helyzetet, ez a kis presztízs veszteség tlán nem is akkora gond.

A probléma az, hogy a közösségi média, a szünet- és szűrés nélküli információáradat hatására gyermekeinkben egészen fiatalon kialakul egy nehezen megfogalmazható „érzet”, amit én HAMIS MAGABIZTOSSÁGNAK neveztem el.  A szakirodalomban azután „TUDÁSILLÚZIÓ” néven találtam meg és kiderült, hogy a felnőtteket egyébként éppúgy érinti ez az újfajta kórság.

A tudásillúzió a gyerekeknél annyit jelent, hogy a rengeteg információ miatt TÉVESEN ÚGY ÉRZÉKELIK, sokkal tájékozottabbak és kompetensebbek, mint az idősebbek. Gyakran olyan dolgokról is megingathatatlan véleményük van, amiről igazából fogalmuk sincsen. Egészen megdöbbentő módon bírálják felül az idősebbeket és vonják kétségbe tudásukat néhány itt-ott olvasott, alig-értett vagy félreértelmezett információra alapozva. S bár a tekintélyt és tiszteletet többnyire korábban sem csupán a tudás teremtette meg egy idősebb személy számára, ma mégis úgy tűnik, a MINDENTUDÓ INTERNET az, ami megtépázza az amúgy is nehezített pályán megszerzett tekintély maradékát.

Ebbe a jelenségbe tanárként is bele-belebotlunk, a „hamis magabiztosság” már a TANÓRÁKRA IS BESZIVÁRGOTT, sok kellemetlen percet szerezve az erre felkészületlen pedagógusoknak. Az internetről begyűjtött információk miatt a legtöbb gyermek NEM TUD KÜLÖNBSÉGET TENNI a saját hirtelen szerzett bölcsessége és a tanár tudása között, ezért gondolkodás nélkül felülbírálja tanárát, akár ki is oktatja, és meg van győződve arról, hogy az adott területen ő jobban informált, hiszen ő ezt A NETEN OLVASTA. Nem könnyű okosan reagálni egy egész osztály előtt, ember legyen a talpán, aki minden egyes alkalommal a helyén tudja kezelni ezeket az eseteket.

Ha ifjú informátorunk BUTASÁGOT MOND, azt a legbonyolultabb kezelni. Ilyenkor legfontosabb, hogy mindenképpen kerüljük a megszégyenítését, hiszen egy iskolai osztály mindig ugrásra kész, ha valaki „lehülyézésbe” kell beszállni.  Különösen nehéz ez, amikor egy nagyon magabiztos „mindentudóval” állunk szemben, aki nem tágít az igazától és vitába száll tanárával, hiába próbálja az kínkeservvel megóvni őt a leégéstől. Nem ritka, hogy a többiek azonnali felzúdulással jelzik, mit gondolnak az állításról, innen aztán tényleg nem egyszerű visszafordítani az ügyet. Felnőttként mégis felejtsük el a nyelvünk hegyén azonnal megjelenő „Ne beszélj már butaságokat!” felkiáltást és alkalmazzuk inkább a jól bevált: „HONNAN SZÁRMAZIK AZ INFORMÁCIÓ?” kérdést, majd a „Nézzük meg mit érthettél félre!” finomítást.

Magán órán elég gyakran találkozom hasonlóval. Ott egyszerűbb dolgom van, hiszen ketten vagyunk, nem kell még arra is külön odafigyelni, hogy egy egész osztály lesi kíváncsian a végkifejletet. Egy osztályban óvatosabban kell reagálni.

Szerintem alapvető fontosságú, hogy mind szülőként, mind tanárként LETORKOLÁS HELYETT HALLGASSUK MEG ŐKET, érdeklődjünk, derítsük ki, van-e valami ténylegesen használható ismeretanyag a nagy „bölcsesség” mögött. Előfordulhat, hogy valóban szolgálnak számunkra is érdekes, tanulságos, megfontolandó információkkal. Mivel jóval TÖBB IDŐT TÖLTENEK A VIRTUÁLIS TÉRBEN, el kell fogadjuk, hogy beszerezhetnek meglepő, hasznos, új információkat, amikkel talán segíthetünk nekik kezdeni valamit. Fontos lehet felismerni azt is, amikor csak félreértenek valamit.

Tanárként minden esetben nagyon vigyázok arra is, hogy NE MENTEGETŐZZEM.  Azt nyilván azonnal el tudom dönteni, hogy amit állít a kis digitális bennszülött, arról tudom, hogy úgy van, esetleg még soha nem hallottam róla, vagy szimplán butaság. Ha okosat mond, akkor megdicsérem, megkérdezem honnan szerezte az ismereteit, majd elmagyarázom, hogyan függ ez össze a tananyaggal. Megkérem, meséljen többet, esetleg nevezze meg a weboldalt, hadd tanuljunk tőle! Ilyenkor érdekes dolgokat tudhatunk meg, ami akár az óra hasznára is válhat. A tekintélyünket pedig egy hangyányit sem csökkenti, ha nyitottak vagyunk az újdonságra és beismerjük, hogy még nem hallottunk róla.

Ha számomra új, ISMERETLEN DOLGOT ÁLLÍT, akkor is azt kérdezem elsőként, hol hallott erről, majd megkérem, fejtse ki részletesen az állítását. Bevonom a többieket is, ki mit tud a hallottakról. Előfordulhat, hogy mások is hallottak már róla, akkor érdekes vita bontakozhat ki, csak győzzük kordában tartani! MINDIG ELISMEREM, ha nekem új az információ, igyekszem nyilvánvalóvá tenni, hogy ez természetes emberi jogom, hiszen a tanár sem lexikon vagy szótár. (Ahogy a szülőnek sem dolga minden tudni.) Sőt, amennyiben tényleg hasznos ismeretekkel szolgál, meg is szoktam köszönni a hozzászólást. Így a kis kitérő kölcsönösen hasznára válik minden résztvevőnek: a gyereket büszkeséggel tölti el, a tanár és az osztály új ismeretekkel gazdagodik, a „kütyühasználat” és az azonnal megfejtendő kérdés pedig interaktívvá változtatja az órát. Végül, de nem utolsó sorban, hangsúlyossá válik a tanár úgynevezett emberi oldala.

Természetesen nem azt akarom mondani, hogy minden bekiabálást, vagy az óra zavarására szánt kijelentést komolyan kell venni és filozófiai mélységekben megvitatni. Hasznos viszont felismerni, mire érdemes időt és energiát fordítani, hiszen a természetes kíváncsiságból fakadó érdeklődést nem tanácsos elfojtani, kiváltképp, ha az a többiek számára is értékes ismereteket közvetít.

Reményeim szerint a TANÁR SZEREPE úgyis gyökeres változások előtt áll és a „tényanyag szállítóból” egyfajta segítő, iránymutató és motiváló szerepkört betöltő társsá alakul majd. A többire meg úgyis ott van az Internet.

Szülőként is LE KELL NYELNÜNK A BÉKÁT, hogy a gyerek tényleg egy csomó mindent jobban tudhat, mint mi felnőttek. Álljunk bele, fogadjuk el és örüljünk neki, ha így van! De ismerjük fel a felületes információkon alapuló okoskodást is, illetve finoman szereljük le a szemtelen és fellengző kioktatást! Attól, hogy egy gyerek információkat gyűjt a netről, még nem lesz rögtön okosabb a felnőtteknél, ahhoz még hiányzik pár tíz év tapasztalat. Ennek tudatában kell tehát bánni a „tudásillúzió” jelenségével, és méltatlankodás helyett meg kell tanulnunk a helyén kezelni a jelenséget.

Varga Mónika

Te mi szeretnél lenni? És a gyermeked?

Te mi szeretnél lenni? És a gyermeked?

Nem régiben láttam egy kisfilmet egy különös autómosó vállalkozásról, amelynek története szívmelengető módon igazolta meggyőződésemet: MINDENKI SZÁMÁRA LÉTEZIK olyan tevékenység, amelyben ÖRÖMÉT LELI, amiben elmélyülhet és mások számára értéket teremtve akár pénzt is kereshet vele. Csupán MEG KELL TALÁLNI EZT A TEVÉKENYSÉGET, és garantáltan megváltozik az adott ember élete.

Egy fiatalember alaposan megfigyelte autista bátyja furcsa sajátosságait és megrögzött szokásait, majd az az ötlete támadt, hogy ezt a „mániás precízséget”, ami láthatóan örömet szerzett a bátyjának, hasznos munkára is fel lehetne használni. Nyitott egy autómosót (azóta még kettőt), ahol autista fiatalokat alkalmaz az autók kézi tisztítására. A társadalomból egyébként kiszorult, beilleszkedni alig tudó emberek, fő erősségüket bevetve, utánozhatatlan precízséggel mossák le az autókat, miközben mosolyognak, élvezik a munkájuk eredményét és fizetést is kapnak érte. Amitől a család éppen frászt kap, azt itt átfordították hasznos cselekvésbe, a fiatalok pedig keresőképes, büszke emberekké váltak.

Hogyan született egy ilyen kreatív ötlet?

Egyszerű! Az autista fiú testvére CSAK ARRA KONCENTRÁLT, MIBEN JÓ a bátyja, és MIT CSINÁL ÖRÖMMEL, figyelmen kívül hagyott minden egyebet.

Mi lenne, ha mi is így tennénk önmagunkkal és gyermekeinkkel?

Ami körülményeinket és képességeinket illeti, mindannyian máshonnan indultunk. Értelemszerűen más lesz az „ALKOTÓ ELEMÜNK” is, vagyis a vágyott és örömmel végzett tevékenység, amely a jövőnket is jelenti egyben. Más lesz tehát az utunk is, de csak úgy találhatunk rá a sajátunkra, ha magunkba nézünk, keressük, ami nekünk való, végül őszintén letesszük a voksunkat amellett, amire valójában születtünk.

Csakhogy ezen az úton mindig több a szembeszél, mint a segítség. Az autista autómosók esete egy ritka példa az ellenkezőjére.

Ellenszélnek ott van mindjárt az a sok „TÉNY”, amit magunkkal kapcsolatban megkérdőjelezhetetlennek HISZÜNK. Ilyenek például az „én nem vagyok ehhez elég rátermett”, „nincs hozzá érzékem”, „én sose fogok tudni ennyi pénzt előteremteni”, „túl öreg vagyok már hozzá”, „én nehezen viselem a változást”, satöbbi, satöbbi. Ha ilyen MENTSÉG-BARIKÁDOK mögé bújunk, akkor eszünkbe se fog jutni igazi vágyaink szerint keresgélni. Akár rólad, akár gyermekedről van szó, azzal kell elindulni a jó úton, hogy az érintett személy:

  1. ÖSSZEÍR MAGÁRÓL MINDENT, AMIT TÉNYNEK HISZ!

Amikor kész a lista, mindegyik mellé odaírja, KI GONDOLJA EZT ÍGY, tényleg ő, vagy valaki más. Gyakran derül ki, hogy a negatív állítás (te egy lusta ember vagy) egy szülőtől, rokontól, tanártól, egyszerűen a külvilágból jön, és nem is én gondolom magamról. Ekkor érdemes eltöprengeni: ha már azt sem tudom, én gondolok-e valamit, vagy csak belém szuggerálták, akkor mi mindent kell még kiderítenem önmagammal kapcsolatban?!

  • MEGCÁFOL MINDENT, AMIT NEM IS Ő ÁLLÍT!

Remek érzés lesz felfedezni például, hogy nem is félek a változástól, csak azt hiszik rólam. Rögtön el is kezdhetem bebizonyítani. Vagyis változtatok, mégpedig a vágyaim irányába tett lépésekkel.

  • EZEK UTÁN ÖSSZEÍRJA AZ ÖSSZES TEVÉKENYSÉGET, AMIVEL A NAPJAI TELNEK

Nem kell megijedni, nem lesz olyan sok (utazás, tanulás, munka, házimunka, TV nézés, testedzés stb.) Majd rangsorolja ezeket aszerint, amennyire jók vagy rosszak számára: a „megnyomorítóan borzasztó”-tól a „fantasztikusan klassz”-ig. Ha ezzel megvan, világosan látszani fog, MILYEN ARÁNYBAN szerepelnek a illetve a ROSSZ érzéssel végzett tevékenységek.

  • NEKIÁLL HELYREÁLLÍTANI A JÓ ÉS A ROSSZ ARÁNYÁT

Lassan, fokozatosan csökkenti a rossz érzést kiváltó tevékenységeket (természetesen ennek lesznek határai) és szándékosan, „finom erőszakkal” növeli azokat, amiket élvezettel végez.

Ha gyermekeddel végzed el ezt a „rendrakást”, akkor kiderülhet, hogy számos különóra már rég csak nyűg neki, hogy mégsem akar heti háromszor úszni, hogy imád apával matekozni, szívesen segítene főzni, vagy az állatokat szereti igazán és jól is bánik velük. Ilyen módon kerülhetnek látóterünkbe olyan dolgok, amikre esetleg nem is gondolnánk.

Gyermekünk pedig megtanulja, hogy

  • semmi sincs kőbe vésve,
  • a dolgok változhatnak,
  • nem minden kötelező, amit utálok
  • és saját felelősségem is, érdeklődési köreim megtalálása!

Mert alkotó elemünk felfedezése azt jelenti:

nyitottak vagyunk az új élményekre, és arra, hogy új utakat és lehetőségeket fedezzünk fel magunkban és a körülöttünk lévő világban.

Soha nem késő és talán soha nem is túl korai változtatni. Rengeteg agyonterhelt, fásult, unott, sőt életunt gyermeket is látok, akiknek fogalmuk sincs, hogy esetleg változtatni is lehetne a helyzetükön, természetesen az erre nyitott szülők közreműködésével.

Számtalan példa van a híres emberek világából arra is, hogy nem mindig az iskolai tananyag, és még kevésbé az ottani teljesítmény hozta meg valakinek a sikert és a boldogulás lehetőségét. Világhírű emberek seregéről derül ki, hogy az iskolában alkalmatlannak tartották őket minden „mérhető” tevékenységre, de a nyitottság végül meghozta az eredményt.

Elindulva az autista autómosó csodás példáján, bánjunk mi is úgy magunkkal és gyermekünkkel, mint az ötletgazda fiatalember a bátyjával: KERESSÜK AZT, AMIBEN JÓK VAGYUNK, AMI ÖRÖMET OKOZ ÉS INDULJUNK EBBE AZ IRÁNYBA!

Az alkotó elemed megtalálásához vezető úton letölthető mellékletekkel megtámogatott, komoly segítséget kaphatsz itt:

Érett felnőtt – érett gyermek

Érett felnőtt – érett gyermek

Ugye te is azt gondolod, hogy érett felnőttként nagyjából tisztában vagy vele, miért lehet téged érettnek nevezni, szemben kisebb-nagyobb gyermekeiddel. Természetesen egyet kell értsek veled, hiszen gyönyörűen eszel késsel-villával, nem veted magad üvöltve a földre egy játékbolt közepén, és a problémáid megoldására sem a szüleidet kapod elő (jó esetben.)

Van viszont az a bizonyos ÉRZELMI ÉRETTSÉG, amit mi felnőttek sem ismerünk pontosan, s ezért érezzük úgy, hogy felnőttségünk jogán egyúttal éretté is váltunk. Dr. Berentés Éva PhD pszichológus és egyetemi tanár „Mindenható gyermekkor” című könyvét alapul véve, vizsgáljuk meg ezen tényező összetevőit, és döbbenjünk rá együtt, hogy érzelmi érettség nélkül nem létezik kiegyensúlyozott, „boldog” felnőtt. És ami az érzelmileg éretlen felnőtt gyermekét érinti, talán nem is kérdés, belőle sem tud kiegyensúlyozott, boldog felnőttet nevelni.

Az érzelmi érettség első ismérve:

MINDEN EMBER ÖMNAGÁÉRT, ÖNMAGA KOMFORTJÁÉRT FELELŐS. Ne gondoljuk, hogy ez minden felnőtt számára egyértelmű. Ki nem látott még rossz kedvében dühöngve HISZTÉRIÁZÓ FÉRJET, aki pillanatnyi diszkomfort érzéséért a feleségét okolja, az élő fába is belekötve, rossz érzéseiért az asszonyt vagy éppen a ricsajozó gyermekeit hibáztatja. Meg van győződve róla, hogy ha a többiek másképpen viselkednének, helyre állna az ő lelki békéje. De ugyanezt teszi az ÖRÖK ELÉGEDETLEN FELESÉG is (akinek ugye Mézga Géza helyett Huffnágel Pistihez kellett volna hozzámennie!). A szomszéd kert mindig zöldebb, a barátok menőbb helyre utaznak, a kolléganő drágább göncöket engedhet meg magának, és azért persze a tehetetlen férj a hibás.

Képzeljük el az ilyen családban felnővő gyermekeket! Mit tanulnak ők ebből az örökös hibás keresésből? Természetesen azt, hogy az őket frusztráló, kellemetlen érzésekért is VALAKI MÁS TEHETŐ FELELŐSSÉ, a feladat tehát megtalálni a hibást. A gyerek ezáltal a KÖRNYEZETÉTŐL FOGJA ELVÁRNI, hogy lemondjon saját szükségleteiről az ő érdekében.  Lerázza a saját felelősségét, illetve képtelen lesz egy hatékony változtatási stratégia kialakítására.

Az érzelmi érettség második ismérve:

NEM VAGYOK ÉS NEM IS LEHETEK FELELŐS MÁSOK ÉRZÉSEIÉRT. Én úgy gondolom, hogy az előző családi mintában nevelkedett felnőtt nagy valószínűséggel olyan párt keres magának, aki „ezzel ellenkező módon” maradt érzelmileg éretlen. Vagyis IRREÁLIS ÁLDOZATOKAT HOZVA folyamatosan azon igyekszik, hogy KÖRNYEZETÉT BOLDOGGÁ TEGYE. Ahol ő jelen van, ott MINDENKINEK JÓL KELL MAGÁT ÉREZNIE. Olyan, mintha ő lenne a többiek hangulatfelelőse, mindegy, mekkora áldozattal is jár ez. Mivel a többiek elégedettsége egyfajta hamis elégedettséget generál benne, ez az ember sokáig jól érzi magát a szerepében. Szép lassan azonban olyannyira háttérbe szorítja saját vágyait, hogy már nem is emlékszik rájuk. Ő az, aki nem tudja, mit szeretne karácsonyra, hová szeretne utazni, vagy mit csinálna szívesen egy vasárnap délután.

És a gyermek ezt is meg tudja tanulni, hiszen mint tudjuk, döntő részben utánzással tanul. Már pedig az óvodai és iskolai közösségekben „hangulatfelelősként” részt venni igencsak HÁLÁTLAN SZEREP. De több testvér között sem egy előnyös pozíció, hiszen a többiek szó nélkül használják ki ennek minden előnyét.

„Az érett, énazonos ember nem a másik ember érzelmeiért, hanem a saját tetteiért vállal felelősséget.” (Berentés Éva PhD, Mindenható gyermekkor)

Ha felnőttként magunkra ismerünk a fenti két eset egyikében, vagy párunk viselkedését azonosítjuk be, esetleg szüleinkre ismerünk rá, az sok mindenre magyarázatot adhat. És változtatásért kiált!

Az érzelmi érettség harmadik ismérve:

MINDIG CSAK A SAJÁT VÉLEMÉNYEMET, ÉRZÉSEIMET, SZÁNDÉKAIMAT ÉS TETTEIMET IRÁNYÍTHATOM, A MÁSOKÉT NEM.

De szépen is hangzik ez! Ha nem lenne annyi érzelmileg éretlen ember a földön, ezzel az egy gondolattal elejét vehetnénk az ideológiai vitáknak, háborúknak, felesleges gyűlöletnek és emberirtásnak. Ez lenne az EMBERI EGYENLŐSÉG ÉS TISZTELET ALAPJA, függetlenül vagyontól, státusztól, vallástól, vagy egyéb ideológiai meggyőződéstől.

Aki irányítani, kontrollálni, vagy manipulálni akarja a másik embert, az nem jutott el az érzelmi érettség ezen fokára, azaz nem ismeri el a másik embert megillető határokat. Ezt talán magyarázni sem kell, látva a világban dúló értelmetlen harcokat, a másság elleni ádáz küzdelmet, a saját igazunk minden áron történő képviseletét a politikában és a hétköznapokban egyaránt.

Milyen felnőtt lesz abból a gyermekből, akinek az apja minden áldott nap valamelyik kisebbségi csoportot vagy politikai párt tagjai szapulja? A sörös üveg mellől mindenkit „leidiótáz”, aki nem ért egyet azzal, amit ő igazságnak tart és mások eltaposására buzdít?

De az sem kevésbé káros, ha a gyermeket megfosztják saját érzelmeitől és rendre letorkolják, amikor „gyerekes” bánata van, esetleg sírva fakad. „Ne bőgj már te anyámasszony katonája!”, „Ugyan, nem nagy ügy, más is túlélte!” Ez ugyanolyan határsértés, mint amikor becsmérlik vagy bántalmazzák.

Amennyiben mások ÉRZELMI, ANYAGI, TESTI, IDŐBENI, vagy INTELLEKTUÁLIS HATÁRAIT MEGSÉRTENI érzelmi éretlenségre vall, akkor kedves felnőttek, nagyon rosszul állunk! Akkor igen kicsi esély van rá, hogy gyermekeinkből érzelmileg érett felnőtt váljon. Pedig folyamatosan ezt várjuk tőlük, mondván, mi mindent megtettünk értük. Ami akár igaz is lehet.

Berentés Éva negyedik ismérvként a következő feltételt nevezi meg:

ELFOGADJA, ÉS NEM TEKINTI SZEMÉLYES SZABADSÁGA ELVESZTÉSÉNEK, HA AKTUÁLISAN MÁSOK IRÁNYÍTJÁK.

Ez nem más, mint a „NEKEM NE MONDJA MEG SENKI” mentalitás ELLENTETTJE. Az érzelmileg intelligens, énazonos ember tisztában van vele, hogy adott helyzetben a másik fél irányítása a célravezető (pl. vizsgahelyzet, főnök-beosztott viszony.) Ugyanakkor azt is tudja, hogy végsősoron mindig SZABADON DÖNTHET arról, akarja-e vagy sem, engedi-e vagy sem az irányítást. (Nem válik szekták, vagy szélsőséges politikai szervezetek vakon irányított bábjává.)

Az iskolaérettség egyik feltétele például, hogy a gyermek elfogadja a pedagógus irányító szerepét és ne induljon haza a tanóra közepén, ha neki úgy tetszik. Ez egy ékes példája az egyén számára hasznos „irányított” helyzeteknek. Szégyenletes ellenpélda pedig a gyermekek uszítása a pedagógusok ellen, amikor a szülő azt plántálja gyermekébe, hogy a tanárnak semmiféle fegyelmezéshez nincs joga.

Az érzelmi érettség ötödik ismérve:

ÉLETVEZETÉSÉNEK ALAPPILLÉRE AZ ELFOGADÁS

A jelenlegi Magyarországon ebből van a legnagyobb hiány. Az ÍTÉLKEZÉS ÉS MINŐSÍTÉS országa vagyunk, ami mára a társadalomba mélyen beágyazott működéssé vált. A közösségi média cinikus, kegyetlen és trágár kommentek csatatere lett.

Az ítélkezés pszichológiai hátterét szintén megismerhetjük Berentés Éva könyvéből. A valami „ROSSZ” vagy „” kijelentése azt jeleni, hogy ÉN TUDOM, mi a jó vagy a rossz. Bár ezt gyakran semmi nem támasztja alá, mégis a kijelentő önkényesen tényként kezeli. Így szerez magának egyfajta hamis magabiztosságot. Kategorikusan rossznak nevez valamit, miáltal ő a „jó” oldalra kerül véleményével, és le is zárja a további megvitatás lehetőségét.

Ilyen szülőkkel felnőni nem lehet könnyű. Előre dobozolt, szélsőséges vélemények áradata mellett, a saját gondolatok nem kapnak helyet. A gyereknek gyakorlatilag nincs megengedve, hogy önmaga legyen. Pedig ennek az ötödik alapelvnek éppen ez a lényege:

„Az érett ember saját értékrendjének biztos tudatában, ítélkezés és hibáztatás nélkül képes valamiről őszinte véleményt mondani, és a másik embernek megengedi, hogy önmaga legyen.” Ha pedig egy gondolat, viselkedés eltér a saját értékrendjétől, akkor tudja, hogy neki azzal sem érzelmileg nem kell azonosulnia, sem azonos módon cselekednie.

Ámen.

Varga Mónika

Normális

Normális

A NORMALITÁS fogalma talán a legtöbbféleképpen értelmezett szó a világon. A témában jelenleg Máté Gábor „Normális vagy” című könyve a legnépszerűbb és mondhatjuk nyugodtan: az irányadó.

Könyvében rávilágít arra a FÉLELMETES ELLNTMONDÁSRA, ami a normális szó használatát beárnyékolja. A normális szó kizárólag természetes folyamatok, gépek, szerkezetek esetén alkalmazható eredeti és tiszta jelentése szerint: vagyis, ha valami úgy működik ahogy rendeltetése szerint működnie kell.  Minden más esetben, – kiváltképp embertársainkról alkotott véleményünkkel – szubjektív emberi megítélés szerint nevezünk valamit normálisnak, vagy nem normálisnak. Ezáltal bármilyen alattomos és rettenetes dologra érezhetünk felhatalmazást pusztán azért, mert a borzalmat normálisnak neveztük el.

Elég csak egy pillantást vetni a TÖRTÉNELEM normalitásaira és soha többé nem merjük szánkra venni ezt a szót.  A népirtó náci gyilkosok orvosi vizsgálati eredményeiben például rendre ott szerepelt, hogy „normális” emberek, ami testük fizikai állapotára akár igaz is lehetett. De akkoriban tetteiket is normálisnak tartotta sok millió ember, mint ahogy a nyilvános kínzásokat és a boszorkányégetést is a középkorban. Mai ésszel ugyan döbbenten botránkozunk meg ezeken az egykoron normálisnak vélt rémtetteken, de a világ sajnos még ma is tele van a KÜLÖNBÖZŐ ÉRDEKEK, HIEDELMEK ÉS AZ OSTOBASÁG ÁLTAL KREÁLT NORMALITÁSSAL.  Vagyis nagyon csínján kéne bánni ezzel a szóval!

Egy ORSZÁG NORMALITÁSÁT mindig a HATALOM SZÁJÍZE SZERINT alakítják és attól függ az eredmény, hogy mennyi emberrel sikerül elhitetni az ÉPPEN AKTUÁLIS NARRATÍVÁT. Gyermekkoromban a kommunizmust övező maszlag volt a „normalitás” és csak titokban lehetett templomba járni, ma a vallást akarják rákényszeríteni mindenkire, mert ez szállítja az engedelmes szavazók tömegét.  Szerintem pedig SENKINEK NEM ÁLL JOGÁBAN ELDÖNTENI, nekem mi a normális, mindaddig, amíg életvitelemmel nem ártok senkinek.

Egy józanul gondolkodó SZÜLŐNEK erre kéne MEGTANÍTANI gyermekét. Elsősorban saját családi értékeink, belső indíttatásunk és őszinte, senkinek nem ártó gondolataink mellett kellene kialakítanunk SAJÁT NORMALITÁSUNKAT, ami nem mások irányításáról és megfegyelmezéséről szól, hanem a közös jóról.

Semmit sem fogadhatunk el megkérdőjelezhetetlenül, ami más emberek szubjektív megítélésén alapul, akármekkora hiszékeny tömeg sorakozik fel az aktuális szónok mögé. Máté Gábor szerint az ember mindenhez hozzá tud szokni, a legborzalmasabb helyzethez is alkalmazkodik, és szépen lassan AZ VÁLIK NORMALITÁSSÁ, lásd a háborúkat, a fogolytáborokat, a kegyetlen diktatúrákat vagy a bántalmazó szülőket. Az embereknek szükségük van arra, hogy tartozzanak valahová, és sajnos a nyomorult helyzetükért okolható BŰNBAKRA is, ezért állnak tömegesen elképesztő ügyek mellé. A bűnbak keresése pedig felsorakoztatja őket valakik ellen, akiken KITÖLTHETIK FRUSZTRÁCIÓJUKAT. Bárkiből lehet ellenség, csak megfelelő propaganda kell hozzá és a felbujtható embersereg. Minél rosszabb pszichés- illetve anyagi állapotban van egy nép, annál könnyebb ilyen HAMIS NORMALITÁST KREÁLNI ÉS ELLENSÉGET TALÁLNI.

Ha egészséges lelkületű családban nevelkedik egy gyermek, boldogságához nem lesz szüksége ellenségre. NEM KELL, hogy érdekelje vad idegen emberek VALLÁSI, POLITIKAI vagy SZEXUÁLIS irányultsága, hiszen az ő életére nincs hatással.

Egy a délszláv háború idején Magyarországra menekült bosnyák férfi megkérdezte tőlem, hogy milyen vallásúak a szomszédjaim. Én meg mondtam neki, hogy fogalmam sincs. Erre ő döbbenten kérdezett vissza, hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy engem ez nem érint, semmi közöm hozzá és nem is érdekel. Nincs is nálunk emiatt háború, mondtam neki, és erre már nem tudott mit felelni.

Ha pedig végig nézünk egy riportot olyan lányokkal, nőkkel, akiket félholtra vertek a szüleik és folyamatosan megerőszakolta a saját apjuk, lehet, hogy nem ordítunk majd annyira a meleg párok ellen, akik szeretetben nevelik fel az örökbefogadott gyermekeket.

DE MI AKKOR A NORMÁLIS? Talán nincs is olyan? Nem is kéne ezzel annyira erőlködni. Hiszen ez a szó kétértelmű, ezért alattomos és félrevezető. Sokszor a legnormálisabbnak ítélt helyzetek és elvárások a legkárosabbak és TESZIK TÖNKRE EMBEREK MILLIÓINAK ÉLETÉT. Álljon itt egy idézet Máté Gábor könyvéből, hová vezet a sok-sok normalitás, még akkor is, ha „relatív normálisnak tekinthető” békés környezetben élünk.

„Éppen a hétköznapok normálisnak tűnő jellemzői követelik a legjobban, hogy megvizsgáljuk őket. Ami társadalmi szempontból normális, az sokszor se nem egészséges, se nem természetes. Mi pedig ehhez próbálunk igazodni. Lelki és pszichológiai szinten is káros, mert számunkra abnormális kívánalmak ezek. A betegség lesz a normális következménye a számunkra abnormális környezethez való alkalmazkodásnak.”

Maradjunk annyiban, hogy a normalitás olyan, mint az igazság. Nincs. De mégis azt akarjuk hinni, hogy van. Aztán ha ragaszkodunk az emberi elme kreálta normalitáshoz, akkor annak beláthatatlan következményei lesznek.

Varga Mónika

www.hozdkiazellenorzot.hu/blog

Másodvirágzás

Másodvirágzás

„VANNAK TÖRTÉNETEK, AMIK NEM TUDNAK BÉKÉBEN NYUGODNI. DE SEGÍTENEK ÉLNI.” áll Valérie Perrin Másodvirágzás című regényének címlapján, s a francia írónő egycsapásra világhírűvé vált műve szó szerint teljesíti ezt az ígéretet.

A regénnyel egy szokatlan kalandra invitálom az olvasót, mert a tőlem megszokott, pragmatikus írások helyett ezúttal egy irodalmi utazásra indulunk. Természetesen egy pillanatra sem tévesztjük szem elől a szülő-gyermek kapcsolat tematikáját, ami az ötletet adó regény egyik alap elemét és keretét képezi. Az árvaként felnőtt lány és az elrontott egyke fiú életének összefonódása tűpontosan bontja ki előttünk a történések mögött húzódó szülői szerepeket, illetve a szülő hiányával való megküzdés hosszú kálváriáját.

A Másodvirágzás egy hatszáz oldalas, számtalan kitérőn át kibontakozó, mégis érdekfeszítő történet, amelyet lassan kell olvasni, hogy minden cseppjét átérezzük, s ne csak az események végkifejletét akarjuk. A regény főhősének története bőven kiegészül sok más ember történetével, amelyeket a temetőgondnokként dolgozó Violette ismertet velünk. Mindeközben magyarázatot kapunk saját életének miértjeire is.

„A nevem Violette Toussaint. Régebben egy vasúti sorompót őriztem, most egy temető kapuját őrzöm.” Ezzel a mondattal indul a regény, s az első csodálkozás után az ember csak olvas és olvas, türelmetlenül várja a magyarázatokat, ugyanakkor türelmesen merül el a lélekemelő magasságok és szívszaggató mélységek útvesztőjében. Az emberi érzelmek és a hozzájuk kapcsolt gondolatok olyan precíz megfogalmazása zúdul ránk hatszáz oldalon át, hogy lélegzetvisszafojtva figyelünk minden szóra. Az írónő BOROTVAÉLES ŐSZINTESÉGGEL és CÁFOLHATATLAN EGYSZERŰSÉGGEL indokolja az összes érzelmet és cselekedetet, felvonultat szinte minden létező élethelyzetet és a megdöbbentő tettek mögé még megdöbbentőbb magyarázatokat sorakoztat.

Én elsősorban a szülő-gyermek viszonnyal foglalkozom írásaimban és ez a könyv szándéka szerint nem erről szól. Ugyanakkor nem lehet nem észrevenni a háttérben mindvégig jelenlévő feszültséget, amelyet egyrészről a szülők nyugtalanító jelenléte, másrészről a szülők teljes hiányából fakadó viselkedés generál. TÖKÉLETES JELLEMRAJZ bontakozik ki egy magát nyilvánvalóan értéktelenebbnek tartó árvalányról, aki soha nem ismerte a szülői szeretetet, illetve egy jellemtelen önző fráterré kényeztetett fiatalemberről. Hogy mindez milyen torzulásokat okoz és hová vezet majd, sajnos nem mondhatom el, mert az már spoilerezés lenne.

A temetőben megismert történetek mindegyike külön regényt érdemelne, s bár legtöbbjük nem viszi előre a főhősnő történetét, értékes részei a műnek, ugyanúgy sallangoktól mentes bepillantást engednek emberi sorsokba.

A regény LEGCSODÁLATRAMÉLTÓBB teljesítménye Violette „hangos gondolkodása”, elmélkedései arról, miről hogyan vélekedik, hogyan alakítja ki önmagát szülői háttér nélkül, illetve hogyan értékeli az eseményeket kizárólag saját maga által teremtett értékrendje mentén. Ugyanez a folyamat zajlik ellenkező előjellel, amikor is tanúi lehetünk egy megnyomorított személyiség felismeréseinek, a rettenetes szülői magatartás még rettenetesebb következményei által.

A cselekmény is végig IZGALMAS tud maradni, mindazonáltal mégis meg-meg kell állni az olvasással, mert időt kell szánni az OLVASOTTAK FELDOLGOZÁSÁRA. Ha a kedvenc idézetemet kellene megkeresnem, nagy bajban lennék, mert legalább a könyv felét ki kellene másolnom.

Ráadásul, ha vevő vagy rá, a Másodvirágzással elindulhatsz egy izgalmas irodalmi kirándulásra is. Vissza a múltba, az árvagyerekek sorsát követve egészen a 19. század közepéig. Én már végig jártam az utat Valérie Perrin, John Irving és Charlotte Bronte segítségével.

A Másodvirágzás Violette-je ugyanis egész életén át újra meg újra olvas egy könyvet, John Irving Árvák Hercege” című regényét. (A könyv 1985-ben jelent meg, 1999-ben Oszkár-díjas film készült belőle). A regény egy 20. század eleji árvaházba kalauzol el minket és egy gyermek-központú, ideális intézményt ír le, szeretetteljes gondozókkal. A nyers realista leírásokkal tarkított, mégis kissé romantikus és meseszerű történet főhőse apai szeretetet kap az intézmény igazgatójától és anyai gondoskodást a nővérektől, továbbá okos és szerencsés is. Feltételezhetően ebből merített erőt Violette, és a könyv által próbálta elképzelni a szerető felnőttek közelségét, hinni a szerencsében és a boldogság lehetőségében. A regény segített neki megteremteni önmagát szülők nélküli életében. John Irving pedig feltételezhetően azt próbálta igazolni írásával, mekkora változást hozhat az árva gyermekek életében, ha szeretettel veszik őket körül.

És mit ad isten, az Árvák Hercegének egyik szereplője, az árvaház legvadócabb lakója is egész életén át egy könyvet olvas, minden sorát fejből tudja, és ő is innen próbálja pótolni mindazt, amiben a szülők hiánya miatt nem lehetett része.

Kíváncsiságból én is tovább folytattam az utazást, és elolvastam a nevezett könyvet, Charlotte Bronte „Jane Eyre” vagy ismertebb címén A Lowoodi árva című regényét. Ez a mű 1847-ben látott napvilágot és egy sanyarú sorsú árvalányról, Jane-ről szól, aki nem csak teljes szeretetlenségben, de néhány évig kegyetlen gyűlöletben és súlyos nélkülözések közepette él. A regény a maga idejében óriási sikert aratott, s bár mára már kissé idejétmúlt, a világirodalom fontos művei közt tartják számon. Ami mai szemmel nézve is példaértékű a regényben, az ismételten nem más, mint egy árvalány útja az önmegismerés felé. Jane mások megítélésétől függetlenedve ébred rá értékeire és teremti meg saját életét és jövőjét. Minden felé áradó gyűlölet, lenézés és gonoszság ellenére rájön, hogy önmagunkat és ÖNBECSÜLÉSÜNKET NEM KÍVÜLRŐL KELL FELÉPÍTENI, hanem saját erőből. Erre az örökérvényű tanulságra ma is nagy szüksége lenne a szülőkkel nevelkedő fiataloknak is. Ezen az úton indul el végül Valérie Perrin hősnője, a „Másodvirágzás” Violettje is.

Figyelemreméltó és tanulságos utazást tettem három nagyszerű író segítségével a gyermeki- és felnőtté érő lelkek világában, napjainktól több mint másfél évszázados messzeségig. Az adott kor szellemét tükrözve, a maguk módján nyersen vagy éppen idealistán, mindenütt a szeretetlenül felnőtt emberek keserű életét követhetjük nyomon. A két korábbi mű is kiemelkedőt alkotott az árvagyerekek érzéseinek bemutatása terén, így egymás után olvasva pedig jól látható a velük való bánásmód „fejlődése” is. Valérie Perrin könyve azonban -a modern kifejezéssel élve- mindent visz!

Az árvaságtól kezdve a borzalmas szülők rémképén át szinte minden emberi gyengeség, gyarlóság és erény felvillan, és helyére kerül a regényben. Az érdekes cselekmény mellé olyan pszichológiai mélységekbe vezet minket az írónő, s olyan precíz indoklást rejt minden egyes történés mögé, mintha ilyen céllal írta volna a művet. Pedig véletlenül sem analizál, soha nem megy át magyarázkodásba, egyszerűen csak oda veti elénk az összes MIÉRT-et.

Káprázatos, döbbenetes, fenomenális olvasmány!

Olvassátok el!

Varga Mónika

ÖNBECSÜLÉS

ÖNBECSÜLÉS

A „FORDÍTSUK MEG!” sorozat második része egy olyan témát boncolgat, ami esetében megint csak döntő fontosságú lenne egy másik nézőpont. A téma az ÖNBECSÜLÉS, és ellentétben a múltkor tárgyalt nézeteltéréssel, itt maga a szó jelentése is ellentétben áll a valódi tartalommal.

Meg vagyunk győződve róla, hogy az ÖNBECSÜLÉS nem más, mint saját véleményünk önmagunkról, hiszen benne van a szóban. Ha viszont megpróbáljuk kideríteni, hogyan alakult ki ez a kép önmagunkról, máris kiderül, hogy korántsem mi gondoljuk így.

Amikor egy gyermek a világra jön, még azt sem tudja, hogy ő az anyjától különálló lény. Önmagáról formált képét szinte teljes egészében a KÖRNYEZETE ALAKÍTJA MAJD KI. Születése pillanatától kezdve ingerek tömege éri, amelyeket ő lát, hall, érez, magába szív, és ahogy a személyisége és jelleme szép lassan KIALAKUL, úgy születik meg önbecsülése is.

Mivel a bevésődési folyamat többnyire TUDAT ALATT ZAJLIK, későbbi beállítottsága csupán elmosódott érzéseken alapul, és halvány fogalma sem lesz, miért van oly szilárdan meggyőződve bizonyos dolgokról önmagával kapcsolatban.

Képzeljük el úgy, hogy az újszülött egy üres tarisznyával érkezik, amelybe környezete helyezi el az önbecsüléshez szükséges dolgokat. Ha egy kisbaba mondjuk NEM OLYAN SZÉP göndör fürtökkel születik, mint nagyobb testvére, és egész kicsi korában azt hallja, milyen csodás gyermek az a másik, külsejét tekintve biztosan nem fog túl sok önbecsülést gyűjteni a tarisznyába.

Amikor a szülő folyton a JOBBTANULÓ gyermekével példálózik, világba kürtöli, hogy Zénó nincs olyan okos, mint Tóbiás, vagy Lenke nem olyan ügyes, mint Zorka. Természetesen az érintett gyerek előtt, és boldog boldogtalan előtt, szépen beleplántálva gyermekébe a saját vélekedését.

Nem ritka az sem, amikor a gyermek valaki szerint HASONLÍT VALAMELYIK FELMENŐJÉRE és mást sem hall, mint hogy pont olyan, mint az az illető. Ez lehet egy rosszindulatú, bibircsókos nagymama, vagy egy kellemetlen rokon, akiről nem sok jót feltételez a hasonlítgatott gyermek. Napi szinten történik az is, hogy amikor gyermekünk valami nekünk nem tetszőt tesz, vagy szól, fennhangon megállapítjuk: TISZTA APÁD VAGY fiam! Hiába gondoljuk az ilyen megjegyzéseket jelentéktelen apróságnak, nem azok. Éles késként kerülnek a tarisznyába és erősen faragják a gyermek önbecsülését.

A családi működés, a SZÜLŐK ÁLTAL KÍVÁNATOSNAK ÉS ÉRTÉKESENEK TARTOTT tevékenységek mind hozzájárulnak az önbecsülés kialakulásához, mégpedig aszerint, hogy MILYEN VISSZAJELZÉSEKET kap a gyermek ezekkel kapcsolatban. Például önállósodási törekvéseinek helytelenítése, leszólása vagy elítélése újabb csapás az önbecsülésnek, hiszen a szülői értékrendnek MEGFELELNI NEM TUDÓ gyerek hitványnak képzeli magát.

És mindezeknek az ellenkezője is igaz. Az ISTENÍTETT, mindenkinél okosabbnak tartott gyermek tarisznyája pukkadásig telik a szülők ajnározásával, mások becsmérlésével, de ez a fajta túlzott „önbecsülés” sem vezet jóra. Több ilyen diákom is volt az évek során, akik semmiféle kudarcot és elutasítást nem voltak képesek feldolgozni az önmagukról alkotott „tökéletes kép” tévhitében élve.

Az ÁLTALÁNOS HELYZET viszont sokkal inkább az, hogy erőteljesen MEGCSAPOLJUK gyermekünk önbecsülését és ezt gyakran a legjobb szándék mellett, vagy teljesen tudatunkon kívül tesszük.

A járványként terjedő teljesítménykényszerben szenvedő gyerekek tarisznyájából például teljesen HIÁNYZIK AZ A FAJTA ELISMERÉS, ami nem a teljesítményükhöz kötött. Ők csak akkor képesek értékelni magukat, ha kiemelkedő teljesítményekkel büszkélkedhetnek, hiszen szüleiktől is csak ekkor kaptak dicséretet.

Más gyerekek folyamatosan a hiányosságaikat sorolják, visszhangozva a szüleiktől megszokott kritikát. Az önbecsülésük részéve alakítják a „nem vagyok jó gondolatot”. Ezáltal tökéletes kibúvót gyártanak maguknak bizonyos feladatok elvégzése alól, gyakorlás és próbálkozás híján pedig tovább erősítik a hitet, hogy nekik az nem megy.

A gyermek életében részt vevő EGYÉB SZEREPLŐK, barátok, ismerősök, és tanárok véleménye szintén beépülhet az ÖNBECSÜLÉSBE. Ők persze javíthatják a szülők által formált képet, de sajnos tovább is ronthatják azt.

A felnőtté váló ember a gyermekkorban meggyökerezett nézetekhez és érzetekhez IGAZÍTJA AZ ÉLETÉT. A mások véleményéből összeállt „önbecsülés” programja határozza majd meg további életét és FOGALMA SEM LESZ RÓLA, MIÉRT VÉLEKEDIK ÍGY MAGÁRÓL!

Ha megnézzük az ÁRVA gyermekekről szóló irodalmat, ott gyönyörűen kibontakozik a szülők nélkül felnőtt gyermekek „önkeresése”. Charlotte Bronte 1847-ben megjelent Jane Eyre című regénye, ami egy csapásra világhírű lett, éppen azt a küzdelmet írja le, amikor az agyonszidott, rossznak és gonosznak titulált árvalány magától ébred rá, hogy ő nem rossz, és önbecsülését nem mások véleményéből kell felépítenie.

De jó is lenne, ha ez normális körülmények között is lehetséges volna! Mivel azonban nem lehetséges, FORDÍTSUK MEG a dolgot!

  • HA MÉG KICSI a gyermek, figyeljünk oda, milyen véleménnyel bombázzuk őt. Szeressük, bíztassuk, és soha ne őt, csak a tetteit kritizáljuk! Építsünk neki önbizalmat!
  • HA MÁR ÖNBIZALOMHIÁNNYAL KÜZD gyermekünk, HOSSZAS BESZÉLGETÉSEKKEL DERÍTSÜK KI, mit gondol magáról pontosan, és tudja-e, honnan származnak a negatív gondolatok. Építsük vissza a lerombolt önbecsülést!

Senki sem úgy született, hogy én mekkora egy béna lúzer vagyok! Ehhez a pompás érzéshez a környezete segíti hozzá. Visszafelé is működnie kell!

Varga Mónika