Te tudod, miért gépezik annyit a gyereked?

Te tudod, miért gépezik annyit a gyereked?

Bizonyára aggaszt és régóta keresed az ellenszert. Sok mindent kitaláltál, hogyan tarthatnád vissza az állandó gépezéstől. Azt sem tudod biztosan, vajon függő-e már, vagy csak egy kicsit többet játszik a normálisnál.

De azon gondolkodtál-e már, vajon MIÉRT gépezik annyit?

Legtöbben itt követjük el azt a hibát, ami a további előrehaladást megakadályozza. Azt gondoljuk, szerető szülőként mindent megadunk gyermekünknek, ezért nem is keresünk logikus miérteket, csak a korlátozásra koncentrálunk.

A SZÜLŐK alap hozzáállása, hogy a számítógépes játék egy „HÜLYESÉG”, felesleges időrablás, káros az egészségre, és így tovább, helyből ellehetetleníti a megoldást. A gyerek tudja, hogy ellenséges viszonyt ápolunk az ő kedvenc tevékenységével, így rögtön falra hányt borsó lesz, amikor annak káros hatásairól papolunk. Ha még hangoztatjuk is, mekkora marhaságnak tartjuk és mi mindent lehetne helyette csinálni, csak olajat öntünk a tűzre.

Rosszallásunk miatt egyre jobban KORLÁTOZZUK a játékidejét, vagy LETILTJUK a gépezésről, anélkül, hogy tisztában lennénk vele, miért is gépezik.

Nos, először is azért, mert JÁTSZIK. A játék természetes része a gyerek életének, csak egy ilyen számunkra szokatlan, sok negatív hatással is bíró játékot felnőttként nehezen sorolunk a klasszikus játékok közé. És mint a legtöbb játékban, a gyerek belép egy felnőttek nélküli világba, ahol SAJÁT DÖNTÉSEKET hoz, ahol senki nem szabja meg, mit hogyan csináljon és rengeteg választási lehetősége van. Ez az érzés szárnyakat ad neki, és valljuk be, a számítógépes játékok ebből a szempontból nagyszerűen vannak kitalálva. Soha ennyi önálló döntési lehetőséggel, ekkora szabadsággal nem találkozott még egy 10-15 éves gyerek.

Ezért is olyan bántó számára, amikor egyszerűen hülyeségnek nevezzük azt a kis világot, amelyben ő az úr.

De még ennél is fontosabb, hogy a gyerek a saját maga elvárásai szerint ÜGYESEDNI KEZD valamiben, fejlődik, napról-napra jobban tud játszani és folyamatos sikerélményt tapasztal. A kudarcokért NEM KAP LETOLÁST, hanem inkább még jobban igyekszik, hogy kiküszöbölje a hibát. Akármennyire is hihetetlen, ez az előnye biztosan megvan a számítógépes játékok többségének.

És bizony tényleg nem baj, hogy felnőttésszel teljesen értelmetlen, amiben „fejlődik”, hiszen a gyerek nem az értelmet keresi a játékban. A „MI ÉRTELME VAN ENNEK” kérdésnek a gyermekünk szempontjából pont nincs értelme. Neki az élmény, a fejlődés, a szintlépés és a legújabb megszerzett előnyök biztosítják az értelmet.

Mivel régóta foglalkoztat a téma és egy időben az én fiam is abnormálisan sokat gépezett, igyekeztem figyelemmel követni tanítványaimnál is a „gépezés anatómiáját”.

Hallottam számtalan panaszt tiltásról, korlátozásról, de ennél sokkal jobban érdekelt, MI VONZZA őket annyira ezekben a számomra követhetetlen sebességű, felfoghatatlan tartalmú játékokban. Szüleik elmondása szerint túl sokat gépező tanítványaim között voltak jó tanulók, átlagos és gyengébb tanulók is, egyetlen közös tulajdonsággal: mindannyiuk ebben talált fejlődési lehetőséget, kötelezettségektől mentes, szabad kibontakozást.

Ami pedig végképp hihetetlen, néhányuk az állította, itt talált BARÁTOKAT is. Az iskolában nincs idő és lehetőség barátkozni, a délutánokat tanulás és különórák foglalják el, este pedig senkit nem engednek sehová. A hétvége is zsúfolt, agyonszervezett, vagy éppen örülünk, hogy nem kell sehová rohanni, és megint elmarad a barátkozás. Az online térben viszont hamar társra lehet találni, hiszen valószínűleg a többiek is ott keresnek menedéket agyon rendszabályozott hétköznapjaik elől.

Lehet, hogy egy kötetlen és laza GYERMEKKOR ÉRZÉSEIT KERESIK? Lehet, hogy a mindenféle „skin”-ek gyűjtése, színes golyók üldözése, robbantgatások és lődözések pótolják azt a hiányt, amit a haverokkal töltött idő- illetve a HAVEROK TELJES HIÁNYA jelent?

A jelenlegi ISKOLAI OKTATÁS IS ALKALMATLAN arra, hogy rendszeres és folyamatos „szintlépést” élhessen meg. A szülők gyakran túlkövetelik és agyon terhelik gyereküket, ami megint csak a sikerélmény rovására megy. Néhányuknak pedig éppen túl lassú a tempó és unják az iskolát, számukra teljesen elmarad a kihívás. Lehet, hogy egyszerűen csak ezek hiányoznak nekik?

Véletlenül sem állítom, hogy akkor ez így jó is lesz, és hagyjuk csak naponta órákig gépezni, hadd kapja meg, amit szeretne. Azt állítom, hogy érdemes kideríteni, milyen érzéseket gyűjt játék közben, mi az, amit esetleg a való életben is biztosítani tudnánk neki, hogy ne kelljen annyit gépeznie.

Tudd meg, mi olyan jó neki benne! Ne érd be azzal a válasszal, hogy nem tudom, jó és kész! Mivel te nem érted, faggasd addig, amíg meg nem fogalmazza, pontosan mi okoz neki akkora örömet a gépezésben, mint semmi másban ezen a világon!

Ugyanis legtöbbjük azt állítja, egyedül csak gépezni szeret. Tehát, az életéből feltételezhetően hiányoznak dolgok, amit a játékkal pótol.

Gyakran hallom azt a panaszt is, hogy anyáméknak semmi sem számít, csak a jegyeim. Ez egy komoly vád, érdemes elgondolkodni, ha ilyesmit állít gyermekünk. Ez azt jelenti, nem vagyok fontos a szüleimnek, csak az osztályzataim. Márpedig a többiekkel játszott számítógépes játékban minden résztvevő fontos és könnyen lehet, hogy ezért menekül oda a gyerek. Szeretné érezni, hogy fontos valakinek.

És még bizonyára számos egyéb oka is van, amin változtatni lehet, csak ki kell deríteni.

Én úgy gondolom, hogy egyre többen játszanak PUSZTA KEDVTELÉSBŐL és az IZGALOM kedvéért, anélkül, hogy bármi problémájuk is lenne. Ha életük egyébként a normál kerékvágásban folyik, tanulmányi eredményeik rendben vannak és embertársaikkal is szívesen töltenek időt, nem igazán látok okot a korlátozásokra.

Volt egy időszak, amikor a fiam is napi több órát játszott, kiabálva (üvöltözve) és az asztalt csapkodva. Arra a kérdésre, hogy mi jó van ebben, gondolkodás nélkül rávágta: a fejlődés lehetősége. Mivel ezen kívül mindent rendben találtunk körülötte, nem korlátoztuk és amint az élet meghozta a fejlődési lehetőségeket, szépen le is szokott róla.

Az már nehezebben ment, hogy ne nyilatkozzunk negatívan az általa játszott játékokról. Egyszer, amikor a férjem megpróbálta elmagyarázni valakinek, melyik játékra gondol, az valahogy így hangzott: „tudod, amelyikben az az idióta fazon rohangál ész nélkül ide-oda.” (HA VAN TIPPED, MELYIK EZ A JÁTÉK, VÁROM KOMMENTBEN!!!)

Végezetül ne felejtsük el azt sem, hány FELNŐTT VÁLIK RABJÁVÁ a számítógépes játékoknak és lesz szenvedélyes vagy akár függő játékos feltehetően hasonló okokból kifolyólag! Férfiak milliói lőnek „ész nélkül” órákon át káromkodva és tombolva, de édesanyáknál is előfordul a játékszenvedély. Ebben az esetben nem lehetsz okos. Nem tudod meggyőzni a gyereket, hogy apának lehet, neki meg nem. Hogy a fenébe lehetne apának játszani, a gyereknek meg nem? Ez aztán már tényleg pofátlanság lenne!

Ha jót akarunk gépező gyermekünknek, ÉRDEKLŐDJÜNK a játékairól! Nézzük meg, hogyan játszik, beszéltessük róla, szurkoljunk neki! Biztosítsuk arról, hogy nyugodtan játszhat, ha minden egyéb kötelessége rendben van! Rafináltan csempésszünk be sok egyéb kihívást, sikert és élményt jelentő programot is az életébe, ami elvonja a játéktól! Ahogy a szorongásról szóló írásomban is kifejtettem, ne a gyereket akarjuk megváltoztatni, hanem a körülményeket, ami a határtalan gépezéshez vezetett!

És létezik még egy megoldás, amikor APA EGYÜTT JÁTSZIK GYERMEKÉVEL, finoman szabályozva a játékidőt és kontrol alatt tartva a dolgokat. Ilyenkor persze fennáll a veszélye annak, ami nálunk is bekövetkezett: az iskolából hazatérő fiúnk a látványtól megdöbbenve így kiáltott: „Apa, te már megint gépezel?”

Varga Mónika

Hogyan kezeljük a tudásillúziót?

Hogyan kezeljük a tudásillúziót?

Az INTERNET MEGJELENÉSE ELŐTT megkérdőjelezhetetlen tény volt, hogy egy felnőtt nagyjából mindenről többet tud, mint egy gyermek. Ha a gyermek valamit nem tudott, a felnőttektől általában megtudhatta. Azt hiszem senkinek sem mondok újat azzal, hogy ma már ez nem így van. A digitális bennszülöttek korában mi felnőttek bizony kezdünk kiszorulni a mindent-tudók, vagy akár a jobban-tudók szerepéből. Az interneten bárki megtalálhat minden létező információt, és ezzel a tudással egyetlen felnőtt sem versenyezhet. Ha megértjük és megfelelően kezeljük a helyzetet, ez a kis presztízs veszteség nem is jelentene túl nagy gondot.

A probléma az, hogy a közösségi média, a szünet- és szűrés nélküli információáradat hatására gyermekeinkben egészen fiatalon kialakul egy nehezen megfogalmazható „érzet”, amit én HAMIS MAGABIZTOSSÁGnak neveztem el. A szakirodalomban azután „TUDÁSILLÚZIÓ” néven találtam meg és kiderült, hogy a felnőtteket éppúgy érinti ez az újfajta kórság.A tudásillúzió a gyerekeknél annyit jelent, hogy a rengeteg információ miatt úgy érzik sokkal tájékozottabbak és kompetensebbek, mint az idősebbek, gyakran olyan dolgokról is megingathatatlan véleményük van, amiről igazából fogalmuk sincsen. Egészen megdöbbentő módon bírálják felül az idősebbeket és vonják kétségbe tudásukat néhány itt-ott olvasott információra alapozva.

Ebbe a jelenségbe tanárként is bele-belebotlunk, a „hamis magabiztosság” már a TANÓRÁKRA IS BESZIVÁRGOTT, sok kellemetlen percet szerezve az erre felkészületlen pedagógusoknak. Az internetről begyűjtött információk miatt a legtöbb gyermek nem tud különbséget tenni a saját hirtelen szerzett bölcsessége és a tanár tudása között, ezért gondolkodás nélkül felülbírálja tanárát, akár ki is oktatja, és meg van győződve arról, hogy az adott területen ő jobban informált, hiszen ő ezt a neten olvasta. Nem könnyű okosan reagálni, ember legyen a talpán, aki minden egyes alkalommal a helyén tudja kezelni ezeket az eseteket.

Ha ifjú informátorunk BUTASÁGOT MOND, azt a legbonyolultabb kezelni. Ilyenkor legfontosabb, hogy mindenképpen kerüljük a megszégyenítését, hiszen egy iskolai osztály mindig ugrásra kész, ha valaki „lehülyézésbe” kell beszállni. Különösen nehéz ez, amikor egy nagyon magabiztos „mindentudóval” állunk szemben, aki nem tágít az igazától és vitába száll tanárával, hiába próbálja az kínkeservvel megóvni őt a leégéstől. Nem ritka, hogy a többiek azonnali felzúdulással jelzik, mit gondolnak az állításról, innen aztán tényleg nem egyszerű visszafordítani az ügyet. Mégis felejtsük el a nyelvünk hegyén azonnal megjelenő „Ne beszélj butaságokat!” vagy „Hogy jön ez ide?” reakciókat és jöhet a jól bevált: „HONNAN SZÁRMAZIK AZ INFORMÁCIÓ?” kérdés, majd a „Nézzük meg mit érthettél félre!” finomítás.

Magán órán elég gyakran találkozom hasonlóval. Ott egyszerűbb dolgom van, hiszen ketten vagyunk, nem kell még arra is külön odafigyelni, hogy egy egész osztály lesi kíváncsian a végkifejletet. Egy osztályban óvatosabban kell reagálni.

Szerintem alapvető fontosságú, hogy mind szülőként, mind tanárként LETORKOLÁS HELYETT HALLGASSUK MEG ŐKET, érdeklődjünk, derítsük ki, van-e valami ténylegesen használható ismeretanyag a nagy „bölcsesség” mögött. Előfordulhat, hogy valóban szolgálnak számunkra is érdekes, tanulságos, megfontolandó információkkal. Mivel jóval több időt töltenek a virtuális térben, el kell fogadjuk, hogy beszerezhetnek meglepő, hasznos, új információkat, amikkel talán segíthetünk nekik kezdeni valamit. Fontos lehet felismerni azt is, amikor csak félreértenek valamit.

Tanárként minden esetben nagyon vigyázok arra is, hogy NE MENTEGETŐZZEM. Azt nyilván azonnal el tudom dönteni, hogy amit állít a kis digitális bennszülött, arról tudom, hogy úgy van, esetleg még soha nem hallottam róla, vagy szimplán butaság. Ha okosat mond, akkor megdicsérem, megkérdezem honnan szerezte az ismereteit, majd elmagyarázom, hogyan függ ez össze a tananyaggal. Megkérem, meséljen többet, esetleg nevezze meg a weboldalt, hadd tanuljunk tőle! Ilyenkor érdekes dolgokat tudhatunk meg, ami akár az óra hasznára is válhat.

Ha számomra új, ISMERETLEN DOLGOT ÁLLÍT, akkor is azt kérdezem elsőként, hol hallott erről, majd megkérem, fejtse ki részletesen az állítását. Bevonom a többieket is, ki mit tud a hallottakról. Előfordulhat, hogy mások is hallottak már róla, akkor érdekes vita bontakozhat ki, csak győzzük kordában tartani!

MINDIG ELISMEREM, ha nekem új az információ, igyekszem nyilvánvalóvá tenni, hogy ez természetes emberi jogom, hiszen a tanár sem lexikon vagy szótár. (Ahogy a szülőnek sem dolga minden tudni.) Sőt, amennyiben tényleg hasznos ismeretekkel szolgál, meg is szoktam köszönni a hozzászólást. Így a kis kitérő kölcsönösen hasznára válik minden résztvevőnek: a gyereket büszkeséggel tölti el, a tanár és az osztály új ismeretekkel gazdagodik, a „kütyühasználat” és az azonnal megfejtendő kérdés pedig interaktívvá változtatja az órát. Végül, de nem utolsó sorban, hangsúlyossá válik a tanár úgynevezett emberi oldala.

Természetesen nem azt akarom mondani, hogy minden bekiabálást, vagy az óra zavarására szánt kijelentést komolyan kell venni és filozófiai mélységekben megvitatnI. Hasznos viszont felismerni, mire érdemes időt és energiát fordítani, hiszen a természetes kíváncsiságból fakadó érdeklődést nem tanácsos elfojtani, kiváltképp, ha az a többiek számára is értékes ismereteket közvetít.

Reményeim szerint a TANÁR SZEREPE úgyis gyökeres változások előtt áll és a „tényanyag szállítóból” egyfajta segítő, iránymutató és motiváló szerepkört betöltő társsá alakul majd. A többire meg úgyis ott van az Internet.

Szülőként is LE KELL NYELNÜNK A BÉKÁT, hogy a gyerek tényleg egy csomó mindent jobban tudhat, mint mi felnőttek. Álljunk bele, fogadjuk el és örüljünk neki, ha így van! De ismerjük fel a felületes információkon alapuló okoskodást is, illetve finoman szereljük le a szemtelen és fellengző kioktatást! Attól, hogy egy gyerek információkat gyűjt a netről, még nem lesz rögtön okosabb a felnőtteknél, ahhoz még hiányzik pár tíz év tapasztalat. Ennek tudatában kell tehát bánni a „tudásillúzió” jelenségével, és méltatlankodás helyett meg kell tanulnunk a helyén kezelni a jelenséget.

Varga Mónika

Amikor a gyerek “fűt-zenél-világít”

Amikor a gyerek “fűt-zenél-világít”

RENDBEN VAN-E, hogy egy tízéves gyermek naptárában több program szerepel, mint egy cégvezetőében?

JÓ-E NEKI, hogy a szabad játékot teljes egészében időhöz kötött, irányított programokra cseréljük?

TÉNYLEG ELHISSZÜK, hogy mindez a gyerek érdekét szolgálja?

Értem én, hogy jó a szándék, de ahogy egyre több fronton szeretnénk „jót tenni” neki, végül egy feladattól-feladatig masírozó robotot csinálunk belőle. Meggyőzzük magunkat és nem ritkán őt is, hogy szükség van mindezekre, méghozzá bizonyos jövőbéli célok érdekében. A jelent meg valahogy ki kell bírni, kész passz.

Csakhogy így ODA A GYERMEKKOR

Pont az veszik el belőle, amiről a gyermekkornak szólnia kellene. Ez az időszak optimális esetben az önfeledt játék, a kötetlen szabadidő és a gondtalan lét rövidke pár éve. Ekkor még nem kellene ismerni a felnőttek összes félelmét és aggodalmát. De mi felnőttek annyira szeretnénk biztosra menni, hogy egyre korábbi életkorban kezdjük meg átragasztani rájuk SAJÁT AGGODALMAINKAT.

Mostanság az alsós gyermekektől hallom azokat a szólamokat, amik 10-15 éve jó, ha a felső tagozatban elhangzottak. 9-10 éves gyermekek állítják elszántan, hogy nekik jó iskolában kell majd továbbtanulni, hogy lehessen belőlük valami. Jó nyelvérzékről, nyelvvizsgáról, felvételi pontokról, érettségiről és nemzetközi versenyeredményekről beszélgetnek, pedig ezeket a fogalmakat még ismerniük sem kellene. Tízévesek szülei keseregnek, hogy a gyereküknek nincs semmijen célja, érdeklődése vagy elképzelése a jövővel kapcsolatban. Kérdem én: Honnan lenne? És miért lenne? Nem JÁTSZANIA KELLENE a többiekkel? Nem éppen azt a görcsös igyekezetet kellene megspórolni nekik, amiben felnőttként úgyis bőven lesz részük?

DE AZ ÉN GYEREKEMNEK ÍGY JÓ

Azt is értem, mert a szemem láttára zajlik a folyamat, hogy a kiemelkedő képességű gyermekek egy része pillanatok alatt magáévá teszi a SZÜLŐK ELVÁRÁSAIT, meggyőzi magát, hogy ezeket ő akarja. Ráadásul így igazolást kap arról, hogy különb, mint a többi, és emiatt kell neki különb iskola, még több különóra és egy rakás verseny. A szülei pedig ragyognak a büszkeségtől.

Talán azt is elhiszem, hogy tényleg van olyan gyerek, aki ezt élvezi. A SZEMÉLYISÉGÉBEN REJLŐ kiemelkedni vágyás és állandó győzni akarás könnyen átállítja őt a szülők által boldogan vezényelt „FŰT-ZENÉL-VILÁGÍT” üzemmódba.

A tanulni szerető, érdeklődő gyermek is gyakran hajlamos túl sok mindent bevállalni, mert valóban élvezetét leli a foglalatosságokban. Mivel korunkban olyan mennyiségű lehetőséggel találkozik, ami felkelheti az érdeklődését, hogy egy idő után már maga sem tudja, mibe kapjon bele. Őket a figyelmes szülő igyekszik kicsit visszafogni, és csak ésszerű mértékben engedi a százféle tevékenységet.

Én mégis úgy gondolom, hogy többnyire a SZÜLŐK TERVEI ÉS ELKÉPZELÉSEI hajszolják a kisgyerekeket a végeláthatatlan szakkör, különóra és hétvégi versenyek kálváriája felé.

Az a gyermek, aki önszántából teljesít túl és magától akar mindenütt első lenni, is SOKAT VESZÍT az igazi, gondtalan gyermekkorból. De mit mondjunk akkor a többiekről, akik szívük szerint minden idejükben szabadon játszanának?

Egészen biztos vagyok benne, hogy a KISGYERMEKEK ELENYÉSZŐ SZÁZALÁKA szeretné az éppen megszokott osztályát ÖNSZÁNTÁBÓL otthagyni egy ismeretlen „jobb iskola” reményében. Szintén kevés akad, aki a barátokkal töltött szabad játék helyett valami megtanulandót vagy időre végzendőt választana. Feltéve, ha van szabadideje és ha van barátja. Ha tudja egyáltalán, milyen az önfeledt játék és a barátokkal töltött idő. Ha nem volt már első osztálytól úgy túlterhelve, hogy ilyesmire soha nem maradt ideje. Akkor tényleg lehet, hogy nem hiányzik neki, mert NEM IS ISMERI A SZABAD IDŐTÖLTÉST. Pontosabban, nem tudja, hogy hiányzik neki. Mert a gyermek azt véli normálisnak, amiben felnő. Csak jóval később ébred rá, mekkorát tévedett.

Szerintem nem normális, ahová a gyermekeink „kiképzése” fajult. Ha valaki normálisnak tartja, hogy egy alsó tagozatos gyermeknek minden nap legalább két különórája legyen, ideje nagy részét ide-oda rohangálással töltse és még a hétvégeken is kötelező elfoglaltságokkal kelljen foglalkoznia, akkor ő valamire nem jól emlékszik saját gyermekkorából. Korábban soha nem kellett ennyi szervezett tevékenység, és soha nem is vágytunk rá.

MILYEN FELNŐTT LESZ ABBÓL A GYEREKBŐL,

  • aki szinte soha nem csinálhatja azt, ami éppen jólesne neki?
  • aki nem tudja, milyen suli után bevágni a táskát a sarokba és addig játszani, amíg be nem sötétedik, vagy rá nem dörrentenek, hogy leckét kéne végre írni?
  • aki nem tud válaszolni arra kérdésre, hogy mit szeret csinálni?
  • akinek soha nem volt egy igazi barátja sem, mert nem volt rá ideje?
  • akinek a szabad időtöltésnél fontosabb, hogy másokat megelőzzön, hogy mindenben az élen végezzen?
  • aki minden ‘miért’ kérdésre azzal válaszol, hogy „mert anyáék így…, mert anyáék úgy…?

Lehet, hogy felnőttként is a győzelemben és a külvilág elkápráztatásában talál majd örömet. Mivel nem voltam a helyében, nem tudom, milyen mértékben helyettesíti az ilyen fajta boldogság a természetesebb gyermeki örömöket, a SZABAD ÉS LAZA GYERMEKKOR semmihez sem hasonlítható GONDTALAN ÉLVEZETÉT.

Írásaimban nem győzöm hangsúlyozni, milyen fontos a változásokhoz való alkalmazkodás képessége. Néha mégis visszavonulót fújok, amikor olyan változásokhoz próbálunk alkalmazkodni, amelyek senki érdekét nem szolgálják. A felgyorsult és teljesítményközpontú világ elvárásaihoz az óvodától kezdve, erőszakkal alkalmazkodni, szerintem rendkívül ártalmas és ez a folyamat egyszerűen megsemmisíti a gyermekkort.

Tudom, hogy lesznek szülők, akik szilárd meggyőződéssel állítják, ők semmit sem erőltetnek, a gyermek egyszerűen ilyen. Mindent ő akar csinálni, folyamatosan pörög, imádja a versenyeket és egy pillanatig sem tud unatkozni. Ha ez tényleg így van, ám legyen!

Azért mindenképpen érdemes lenne megvizsgálni, honnan ered ez a nagy pörgési vágy:

  • Vajon nem szülői példa-e?
  • Vajon nem csak a szülőnek való megfelelés hajtja-e?
  • Vajon nem csak azért ilyen, mert soha nem élte át a szabad időtöltés örömét és már nem is tud természetesen viselkedni?
  • Vajon nem a tanulás és az eredmények az egyetlen siker/örömforrás számára és egyszerűen abban menekül?

Ezekben az esetekben egy percig se ringassuk magunkat abban az illúzióban, hogy jó így neki, hiszen ő akarja.

Azt pedig teljes mértékben elítélem, ha gyermekünket mások teljesítményéhez hasonlítva, saját képességeit figyelmen kívül hagyva, Facebook-ra posztolható oklevelek és bizonyítványok érdekében gyötörjük számára megterhelő tevékenységekkel.

A gyermekkorra szükség van. Sem visszahozni, sem megismételni nem lehet. Ha tönkre tesszük, az később egész biztosan megbosszulja magát.

Ez az írás azért született, mert számtalan, az alábbi beszélgetéshez hasonlót folytattam tanári munkám során és mint mindenhol hangoztatom: én a gyerek oldalán állok.

Ha nem sikerült meggyőzzelek, olvasd el az interjút az alábbi Facebook linken!

https://www.facebook.com/hozdkiazellenorzot/posts/453142859885463

Varga Mónika

Kreativitás. Kulcs a jövőhöz?

Kreativitás. Kulcs a jövőhöz?

Kreativitásnak nevezzük azt a képességünket, amellyel létrehozunk vagy felismerünk új ötleteket, alternatívákat vagy lehetőségeket egy probléma hatékony megoldása érdekében. Másképpen fogalmazva, az ember lényéből fakadó törekvés a problémamegoldásra és a folyamatos fejlődésre, amely bámulatos eredményekre képes.

Miben áll a kreativitás titka?

  • Először is abban, hogy bármiben lehetsz kreatív! A villanyszereléstől a fűnyírásig, a lakberendezéstől az atomfizikáig. És még ezernyi olyan területen, amiről el sem tudnád képzelni. (Gondolj csak a TikTok videókra)
  • Másodszor, hogy a kreativitás nem csak néhány szerencsés ember kiváltsága! Minden egyes emberben, tehát benned és gyermekedben is tehetségek tárháza rejtőzik, amelyet módszeres táplálással gondozhatsz.
  • Harmadszor, az emberi képzelet határtalan, így a kreativitásnak semmi sem szab határt.

Vagy mégis? Miért múlik el a kreativitás?

Mi magunk korlátozzuk ezt a képességünket saját megrögzött elképzeléseinkkel és az iskolák által kialakított értékelési rendszerrel. Elhisszük, hogy léteznek „kreatív emberek” és „kreatív szakmák”, elfogadjuk, hogy az iskola szerint a gyerekünk hármas tanuló és már meg is fojtottuk a velünk született törekvést.

Sir Ken Robinson, a világ talán legismertebb oktatási szakértője mondta egyszer: „Néhány igen kiváló, kreatív ismerősöm nem teljesített túl jól az iskolában. Sokan közülük nem igazán jöttek rá, mihez is tudnának kezdeni – kik is ők valójában – amíg el nem hagyták az iskolát és ki nem gyógyultak az oktatásból.”

Ezt tovább fokozzák a szülői elvárások, a szilárd meggyőződés, hogy kisgyermekkortól a jól ismert, biztos pénzt hozó munkák irányába próbáljuk terelni gyermekeinket. Elfogadjuk a humán és reál tárgyak mindenhatóságát, lefitymáljuk a rajz, ének, torna, technika és egyéb készségtárgyakat, gyermekünk furcsának tartott érdeklődését. A szenvedélyesen zenélő fiatalban elültetjük a félelmet, hogy abból nem lehet megélni és még elkeseredettebben küzdünk gyermekünk minden újonnan felbukkanó, általunk múlandó hóbortnak tartott fellángolása ellen.

Megint Ken Robinsont kell idézzem, mert szó szerint egyetértek minden gondolatával: “Szenvedélyesen hiszem, hogy nem belenövünk a kreativitásba, hanem kinövünk belőle. Vagyis inkább kinevelik belőlünk.” Igen, kineveljük a gyerekekből az egységes értékelési rendszer miatt és egy „biztos jövő” érdekében. Biztos jövő márpedig nem létezik. Ami előre visz valamiféle jövőkép felé, az pont a kreativitás!

Hiszen éppen a kreativitás idejét éljük!

Nézzük csak meg, hányféle dologból lehet ma megélni, amitől pár évtizede minden szülő idegösszeomlást kapott volna, ha gyermeke ilyesmivel áll elő. Talán nincs is olyan kisgyerek, aki ne szeretett volna Youtuber vagy Influenszer lenni, de a nagyapám még valószínűleg nagyot nézett volna a kutyakozmetika és a műkörmös hallatán is. Naponta születnek újabb szolgáltatások, az informatika és a tudomány pedig követhetetlen tempóban ontja az új lehetőségeket. Mindez a kreativitás terméke, olyan embereké, akik mernek újat alkotni és folyamatosan tesznek a fejlődésért.

Hogyan lehet a te gyereked is kreatív?

Úgy, hogy hagyod! Figyeled miben jó, mit csinál örömmel, miben vannak jó ötletei és engeded őt abba az irányba. Ha az iskolai jegyek érdekében mindenben korlátozod, akkor legfeljebb megtanul hazudozni, így lesz kreatív. (Mint az energia: ez sem vész el, csak átalakul.)

Játékszabályok:

  • Nem kell egyetértened a céljaival.
  • Nem kell biztosra venned, hogy abból akar majd megélni, amiért éppen rajong,
  • Ne szóld le az elképzeléseit!
  • Ne győzködd, hogy ezzel semmire sem megy!
  • Győzd le az ellenszenvedet, próbáld a helyébe képzelni magad!
  • És persze finoman nógasd a szükséges tárgyak megtanulására is!
  • Engedd hibázni, engedd elbukni és újból felállni!
  • Engedd kísérletezni!

A kreativitás alapja éppen a szabad kísérletezés, a szórakoztató és jó érzést keltő töprengés, a másokkal való együttműködés és természetesen a folyamatos hibázás.

„Ha ugyanis nem vagy felkészülve arra, hogy tévedj, soha nem fogsz kitalálni semmi eredetit.”

Nem is kell mondanom, hogy ez is Ken Robinson gondolata. És igen, szerinte is a jövő kulcsa a kreativitás.

Varga Mónika

3 TÉVHIT, amivel megkeserítheted gyermeked életét

3 TÉVHIT, amivel megkeserítheted gyermeked életét

Mi mindent megteszünk a gyermekünkért, ahogy mondani szoktuk: lelkünket kitesszük, hogy neki jó legyen, mégsem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan szeretnénk. A gyerek rosszkedvű, kimerült, folyton ellenkezik, semmi sem érdekli és az iskolában is mindent utál. Aki éppen továbbtanulás előtt áll, érdektelenségével teljesen kiborítja szüleit. Ugye, ismerős?

Kezdetben ingerülten vádaskodunk, keressük a bűnbakot, mindennek elmondjuk hálátlan csemeténket, majd jön a teljes tanácstalanság és elkeseredettség. Ha gyermekünket nem érte nagyobb trauma és életkörülményei látszólag rendezettek, miért ilyen életunt, miért nem tudunk szót érteni vele? Miért frusztrált és ideges?

Számos egyéb ok mellett létezik három olyan tévhit, amelyek gyakran észrevétlenül munkálkodnak a háttérben és akaratlanul mélyítik el a szülő és gyermeke közti ellenségeskedést.

Első tévhit: „Én mindent tudok a gyermekemről.” Ez egész egyszerűen nem igaz, még a legjobb szándékú szülők esetén sem. Gondoljuk csak végig, mi mindenről nem tudnak rólunk saját szüleink akár a mai napig sem, mennyi mindent nem mondtunk el nekik, pusztán azért, mert nem tudtuk, el kell-e mondani, érdekli-e őket, tudnak/akarnak-e segíteni. Ha ezt most felnőtt fejjel tisztán látjuk, akkor ebből kiindulva kéne gyermekünket megközelíteni és ügyesen „kikérdezni” őt az életét érintő számos apróságról. Beszéltetni kellene őt, amennyit csak lehet, meghallgatni mindent, amiről beszélni szeretne és nem bagatellizálni semmit, amit ő problémának érzékel. Ha jól figyelsz, véletlenül is kiderülhet, hogy valaki zaklatja az iskolában, utál zeneiskolába járni, szégyelli magát tornaórán, retteg valamitől a jövőjét illetően és még hosszan sorolhatnám. Minden ilyen állandó vagy rendszeres történés eljuttathatja őt az életminőségét jelentősen lerontó állapotba. Ha gond van, ne azt keresd, mi romlott el a gyerekben, hanem hogy mi változott a környezetében. Nem lehet és nem is kell mindentől megóvni őt, de ismernünk kell az érzelmeit és élete minden olyan rezdülését, ami a fent említett problémákat kiválthatja. Ha gyermekünk viselkedése szokatlan irányt vesz, az nem mindig magyarázható egyszerűen az életkori sajátosságokkal, bár azok tényleg rátesznek egy lapáttal. (dackorszak, serdülőkor, tinédzserkor) Íme egy csekklista, te meg tudod-e válaszolni a következő kérdéseket gyermeke(i)dről:

  • Mi az az elfoglaltság, aminek a gondolatára is lelkesen ébred?
  • Mi az a tevékenység, amit véglegesen kitörölne az életéből?
  • Van-e olyan személy, akit ki nem állhat és pontosan miért?
  • Felnéz-e valakire és ha igen, miért?
  • Mi miatt sírt utoljára?
  • Mi okozott neki kitörő örömet utoljára?
  • Ha egyet választhatna sport, zene és rajzolás közül, melyik lenne az?
  • Mikor kért utoljára szülői segítséget és miben?
  • Milyen filmeket néz? Milyeneket nem szeret?
  • Mikor fájt utoljára valamije? Mit mondott ezzel kapcsolatban?
  • Miért barátkozik azokkal, akiket barátainak nevez?
  • Mit gondol magáról, miben ügyes és miben ügyetlen?

Ha legalább 8 kérdésre nem tudsz azonnal válaszolni, akkor beszélgess vele többet, hogy tényleg segíthess neki, amikor szükség van rá!

Második tévhit: „A gyermek úgysem értené…” tehát nem kell elmondani neki, ködösíteni kell, kerülni kell a témát. A családban felmerülő konfliktusok, a gyermeket is érintő események eltitkolása nem hogy megóvná őt a problémáktól, sokkal nehezebbé teszi az életét.  Ami az érzelmek és hangulatok észlelését illeti, a gyerek sokkal jobb „érzékelőkkel van felszerelve”, mint a felnőttek. Már az újszülött is érzékeli a körülötte keletkező feszültséget, nem beszélve arról az időszakról, amikor már a beszédből is ért a kicsi. Hároméves volt a kisfiam, amikor megígértem egy idős néninek, hogy hazahozom őt a piacról. A sok tennivalóm miatt ott felejtettem a nénit a piacon, aki aztán órák múlva busszal keveredett haza és itthoni telefonjáról nagyon mérgesen letolt engem. Borzasztóan éreztem magam és leültem a lépcsőre egy kicsit megnyugodni. Kisfiam odabújt az ölembe, megölelt és ennyit mondott: „Anya ezt ne csináld, mert ez nekem nagyon rossz.” Pontosan érezte, amit én. Ez a képesség később is megmarad, csak kicsit átalakul és néha tudatos lesz. Egy percig sem higgyük, hogy semmit nem vesznek észre lelkiállapotunkból, ők egyszerűen érzik a helyzetet. Ahogy növekednek, a szülők viselkedéséből, gesztusaiból és elejtett szavaiból is összerakják a képet. De hol itt a gond? Ha úgyis megtudja, akkor miért kéne elmondani neki? Azért, mert az okokat és összefüggéseket valóban nem érti meg magyarázat nélkül. A bajt érzi, az okokat pedig kétségbeesve keresi, elsősorban önmagában. El sem tudjuk képzelni, milyen önhibáztató magyarázatokat képesek gyártani a gyermekek, amikor például a szülők válására kerül sor, vagy a testvérrel van valami gond. Kevés gyermek tud rajta kívülálló, racionális okokat találni szülei veszekedéseire, inkább gondolja azt, hogy miatta történik. Ettől pedig állandó bizonytalanságban él és lelkiismeretfurdalás gyötri. Következésképpen megjelennek a fent említett problémák és vége a harmonikus családi kapcsolatnak. Ha világosan elmondanánk neki, mi okozza a családban érzékelhető feszültséget, legalább attól megkímélnénk, hogy magát hibáztassa. Ha az igazság elszomorítja, sír vagy tombol miatta, az a dolgok természetes menete. A titkolózás kiváltotta bizonytalanság egyáltalán nem az.

Harmadik tévhit: „A gyermekkor feláldozható egy jó munka/állás érdekében”. A szülők elképzelései gyermekeik jövőjével kapcsolatban napjainkban is végtelen mennyiségű szenvedést okoznak már egész kicsi kortól kezdve. Már óvodában járatjuk őket minden elképzelhető szakkörre és fejlesztésre, picit később szereplések és vizsgák tömegére, értelmetlen különórákra kényszerítjük őket. Minden percüket betáblázzuk annak reményében, hogy így majd jobban boldogulnak a jövőben.

Emellett az az ősi elképzelés, hogy a gyermek felmenői foglalkozását űzze, szintén fiatalok ezreinek életét teszi tönkre. Az egyetemet a bolygón elérhető egyetlen elfogadható útnak tekintő szülők éppúgy figyelmen kívül hagyják gyermekeik képességeit és vágyait, mint akik saját szakmájukat erőltetik. Hiába szavaljuk fennhangon, hogy mi mindent megadunk csemeténknek, ha lány létére nem akar mérnök lenni, vagy a vértől irtózva el sem tudja képzelni, hogy ő is orvos legyen. Nem rég hallottam egy kutatót az életéről beszélni, aki a következőket mesélte: „Orvos nagyapám azt akarta, hogy apám is orvos legyen és ki is erőszakolta belőle. Apám végig szenvedte az orvosi tanulmányokat. Szerencsére ő nem tett ki engem ugyanezeknek a kínoknak, így nekem felhőtlen fiatalságom volt és azzal foglalkozom, amivel szeretnék.”

Szóval, ha gyermeked minden percét betáblázod, szabad játék, szabadon eltöltött idő és kedvenc foglalatossága helyett állandó képzésben vesz részt, és még azt is te szabod meg, mivel foglalkozzon, ha majd felnő, semmin se csodálkozz! Mosolyt, örömet és hálát semmiképpen se várj tőle! A gyermekkor ugyanis egyszeri és visszahozhatatlan, nem beáldozható semmiért sem!

Varga Mónika

Melyik életkorban a legszebb a karácsony?

Melyik életkorban a legszebb a karácsony?

Szerintem akár három legcsodásabb időszak is lehetne, de az elsőre sajnos nem emlékszünk. Hogy milyen lehetett a karácsony két-három évesen, azt akkor tudjuk meg, amikor saját gyermekeink lesznek ennyi idősek.

Az első tehát elveszik, de bőven kárpótol érte a második, a gyermekkornak az a része, amire már vissza tudunk emlékezni. Amikor még hittünk a csodákban és mérhetetlen izgalommal vártuk az ünnepeket. Ahová Ady Endre vágyik vissza a Karácsonyi regében: „De jó volna játszadozó gyermek lenni, igaz hittel, gyermek szívvel, a világgal kibékülni, szeretetben üdvözülni.” Ebből az időszakból mindannyian varázslatos emlékeket őrzünk. Orrunkban a fenyőfa és a sütemények illata, gyomrunk táján a várakozás csillapíthatatlan izgalma. Felvillannak a feldíszített fa és a vágyott ajándékok képei, és a semmihez nem hasonlítható hangulat. Számomra kétségtelenül ezek voltak a legszebb karácsonyok.

Azután megtudjuk a titkot, és bár a varázs elillan, egy újabb szakasz jön el.  Ettől kezdve aktív részt vállalunk az ünnep előkészítésében, boldogan díszítjük a fát, segítünk mézeskalácsot sütni és lelkesen barkácsoljuk szüleinknek az ajándékot. Ebben az életkorban jelenik meg az ajándékozás öröme, de továbbra is saját kívánságaink maradnak a középpontban. Vannak, akik szerint ez a legjobb életkor a karácsonyozáshoz, hiszen a család együtt vezényli le az ünnep minden mozzanatát, s az ajándékok döntő része még mindig meglepetés.

A kamaszkor gyakorlatilag mindent felborít egy gyermek életében, nem kivétel ez alól a karácsony sem. Kamaszkorra sikerül feltérképezni a család szokásait, élesen elkülöníteni, mi tetszik nekünk az egészből és mi nem. A tiltakozás a karácsonyi rituálék közé is belopózik. Kamaszként nem akarunk mindenféle nagynénikkel ölelkezni és unalmas rokonlátogatásokra utazni. Kétségbe vonjuk az addig sérthetetlennek tekintett családi szabályokat és egyre több vita alakul ki az ünnepek körül. A család pedig nehezen enged. Az önmagával is viaskodó kamasz inkább félre vonulna, emiatt gyakran udvariatlannak nevezik és visszakényszerítik a családi forgatagba. Fennhangon megköszöntetik vele a divatjamúlt pulóvert, amit a keresztanyjától kapott és evésre buzdítják, miközben ő az alakja miatt aggódik. A kamasz szeretné megmondani, mit kér karácsonyra, nem mindig örül a meglepetésnek és gyakran kér olyan valamit, amit a szülei nem igazán tartanak jó ötletnek. Az eddig biztonságot nyújtó megszokott állandóság most inkább nyűggé válik. Egy szó, mint száz, ez az időszak határozottan kiesik a versenyből.

Érett fiatalként aztán belekóstolunk a felnőtt szerepbe, boldogan vásárolunk mindenkinek ajándékot, átvesszük a sütés-főzés egy részét, és új szokásokat ismerünk meg párunk családjánál. Igyekszünk „beleszólni” az ünneplésbe, terelgetjük szüleinket a kisebb-nagyobb változtatások irányába. Ekkor már szinte jobban szeretünk adni, mint kapni és büszkén nyújtjuk át saját pénzből vásárolt ajándékainkat. Ennek az életkornak is megvannak a karácsonyhoz kapcsolt érzései, hangulatai, de ezeket már a változtatás igénye jellemzi.

Amikor gyermekünk lesz, a meglepetés és az ajándékozás, vagyis az örömszerzés kerül a középpontba és ez így is marad gyermekünk felnőtt koráig. Én ezt az időszakot tartom a második legcsodásabbnak, hiszen a karácsonyfához szaladó, ragyogó arccal ajándékot bontogató kisgyermek látványa semmihez sem hasonlítható.

Azután végigéljük gyermekeinkkel az egészet, amit mi magunk is megéltünk, csak ezúttal a másik oldalról szemléljük. Most mi bukunk le fenyőfa díszítés közben, a mi fiókunkban találják meg a srácok az ajándékot, majd a mi karácsonyi vacsoránkat szeretnék átalakítani és a régi díszeket újakra cserélni.

Végül azon kapjuk magunkat, hogy fogalmunk sincs, mire van szüksége felnőtt gyermekünknek, ő viszont pontosan tudja, mivel szerezzen örömet nekünk. Ez megint egy másik fajta jó érzés, csak nézel, hogy most meg a lekvár keveri a nagymamát. De annyi baj legyen! Megvan ennek is a varázsa.

Az unokás időszakot pedig az összes eddig leírt érzés kavalkádja jellemezheti, bár ezt én még csak megfigyeléseim alapján írhatom. Az unokáknak vásárolt ajándékhalmaz a gyermekeink kiskorát idézi. A sütés-főzésben visszavesszük ugyan a főnök szerepét, de az időzítés gyermekeink elfoglalt életéhez igazodik. Most már örömmel kóstolgatjuk az ismeretlen ételeket, amit a gyerek hoz, de csak azért is előássuk a százéves díszeket és azzal díszítjük fel az időközben felére zsugorodott fenyőfát.

Ha megadatott nekünk, hogy nagyobb tragédiák és megrázkódtatások nélkül megélhetjük a karácsonyt minden életkorban, békében és családi körben, akkor szerintem nagyon szerencsésnek mondhatjuk magunkat. Azt eldönteni, hogy melyik volt ebből a legszebb, már csak egy kis kellemes nosztalgiázás.

Varga Mónika