A NORMALITÁS fogalma talán a legtöbbféleképpen értelmezett szó a világon. A témában jelenleg Máté Gábor „Normális vagy” című könyve a legnépszerűbb és mondhatjuk nyugodtan: az irányadó.
Könyvében rávilágít arra a FÉLELMETES ELLNTMONDÁSRA, ami a normális szó használatát beárnyékolja. A normális szó kizárólag természetes folyamatok, gépek, szerkezetek esetén alkalmazható eredeti és tiszta jelentése szerint: vagyis, ha valami úgy működik ahogy rendeltetése szerint működnie kell. Minden más esetben, – kiváltképp embertársainkról alkotott véleményünkkel – szubjektív emberi megítélés szerint nevezünk valamit normálisnak, vagy nem normálisnak. Ezáltal bármilyen alattomos és rettenetes dologra érezhetünk felhatalmazást pusztán azért, mert a borzalmat normálisnak neveztük el.
Elég csak egy pillantást vetni a TÖRTÉNELEM normalitásaira és soha többé nem merjük szánkra venni ezt a szót. A népirtó náci gyilkosok orvosi vizsgálati eredményeiben például rendre ott szerepelt, hogy „normális” emberek, ami testük fizikai állapotára akár igaz is lehetett. De akkoriban tetteiket is normálisnak tartotta sok millió ember, mint ahogy a nyilvános kínzásokat és a boszorkányégetést is a középkorban. Mai ésszel ugyan döbbenten botránkozunk meg ezeken az egykoron normálisnak vélt rémtetteken, de a világ sajnos még ma is tele van a KÜLÖNBÖZŐ ÉRDEKEK, HIEDELMEK ÉS AZ OSTOBASÁG ÁLTAL KREÁLT NORMALITÁSSAL. Vagyis nagyon csínján kéne bánni ezzel a szóval!
Egy ORSZÁG NORMALITÁSÁT mindig a HATALOM SZÁJÍZE SZERINT alakítják és attól függ az eredmény, hogy mennyi emberrel sikerül elhitetni az ÉPPEN AKTUÁLIS NARRATÍVÁT. Gyermekkoromban a kommunizmust övező maszlag volt a „normalitás” és csak titokban lehetett templomba járni, ma a vallást akarják rákényszeríteni mindenkire, mert ez szállítja az engedelmes szavazók tömegét. Szerintem pedig SENKINEK NEM ÁLL JOGÁBAN ELDÖNTENI, nekem mi a normális, mindaddig, amíg életvitelemmel nem ártok senkinek.
Egy józanul gondolkodó SZÜLŐNEK erre kéne MEGTANÍTANI gyermekét. Elsősorban saját családi értékeink, belső indíttatásunk és őszinte, senkinek nem ártó gondolataink mellett kellene kialakítanunk SAJÁT NORMALITÁSUNKAT, ami nem mások irányításáról és megfegyelmezéséről szól, hanem a közös jóról.
Semmit sem fogadhatunk el megkérdőjelezhetetlenül, ami más emberek szubjektív megítélésén alapul, akármekkora hiszékeny tömeg sorakozik fel az aktuális szónok mögé. Máté Gábor szerint az ember mindenhez hozzá tud szokni, a legborzalmasabb helyzethez is alkalmazkodik, és szépen lassan AZ VÁLIK NORMALITÁSSÁ, lásd a háborúkat, a fogolytáborokat, a kegyetlen diktatúrákat vagy a bántalmazó szülőket. Az embereknek szükségük van arra, hogy tartozzanak valahová, és sajnos a nyomorult helyzetükért okolható BŰNBAKRA is, ezért állnak tömegesen elképesztő ügyek mellé. A bűnbak keresése pedig felsorakoztatja őket valakik ellen, akiken KITÖLTHETIK FRUSZTRÁCIÓJUKAT. Bárkiből lehet ellenség, csak megfelelő propaganda kell hozzá és a felbujtható embersereg. Minél rosszabb pszichés- illetve anyagi állapotban van egy nép, annál könnyebb ilyen HAMIS NORMALITÁST KREÁLNI ÉS ELLENSÉGET TALÁLNI.
Ha egészséges lelkületű családban nevelkedik egy gyermek, boldogságához nem lesz szüksége ellenségre. NEM KELL, hogy érdekelje vad idegen emberek VALLÁSI, POLITIKAI vagy SZEXUÁLIS irányultsága, hiszen az ő életére nincs hatással.
Egy a délszláv háború idején Magyarországra menekült bosnyák férfi megkérdezte tőlem, hogy milyen vallásúak a szomszédjaim. Én meg mondtam neki, hogy fogalmam sincs. Erre ő döbbenten kérdezett vissza, hogyan lehetséges ez? Úgy, hogy engem ez nem érint, semmi közöm hozzá és nem is érdekel. Nincs is nálunk emiatt háború, mondtam neki, és erre már nem tudott mit felelni.
Ha pedig végig nézünk egy riportot olyan lányokkal, nőkkel, akiket félholtra vertek a szüleik és folyamatosan megerőszakolta a saját apjuk, lehet, hogy nem ordítunk majd annyira a meleg párok ellen, akik szeretetben nevelik fel az örökbefogadott gyermekeket.
DE MI AKKOR A NORMÁLIS? Talán nincs is olyan? Nem is kéne ezzel annyira erőlködni. Hiszen ez a szó kétértelmű, ezért alattomos és félrevezető. Sokszor a legnormálisabbnak ítélt helyzetek és elvárások a legkárosabbak és TESZIK TÖNKRE EMBEREK MILLIÓINAK ÉLETÉT. Álljon itt egy idézet Máté Gábor könyvéből, hová vezet a sok-sok normalitás, még akkor is, ha „relatív normálisnak tekinthető” békés környezetben élünk.
„Éppen a hétköznapok normálisnak tűnő jellemzői követelik a legjobban, hogy megvizsgáljuk őket. Ami társadalmi szempontból normális, az sokszor se nem egészséges, se nem természetes. Mi pedig ehhez próbálunk igazodni. Lelki és pszichológiai szinten is káros, mert számunkra abnormális kívánalmak ezek. A betegség lesz a normális következménye a számunkra abnormális környezethez való alkalmazkodásnak.”
Maradjunk annyiban, hogy a normalitás olyan, mint az igazság. Nincs. De mégis azt akarjuk hinni, hogy van. Aztán ha ragaszkodunk az emberi elme kreálta normalitáshoz, akkor annak beláthatatlan következményei lesznek.
„VANNAK TÖRTÉNETEK, AMIK NEM TUDNAK BÉKÉBEN NYUGODNI. DE SEGÍTENEK ÉLNI.” áll Valérie Perrin Másodvirágzás című regényének címlapján, s a francia írónő egycsapásra világhírűvé vált műve szó szerint teljesíti ezt az ígéretet.
A regénnyel egy szokatlan kalandra invitálom az olvasót, mert a tőlem megszokott, pragmatikus írások helyett ezúttal egy irodalmi utazásra indulunk. Természetesen egy pillanatra sem tévesztjük szem elől a szülő-gyermek kapcsolat tematikáját, ami az ötletet adó regény egyik alap elemét és keretét képezi. Az árvaként felnőtt lány és az elrontott egyke fiú életének összefonódása tűpontosan bontja ki előttünk a történések mögött húzódó szülői szerepeket, illetve a szülő hiányával való megküzdés hosszú kálváriáját.
A Másodvirágzás egy hatszáz oldalas, számtalan kitérőn át kibontakozó, mégis érdekfeszítő történet, amelyet lassan kell olvasni, hogy minden cseppjét átérezzük, s ne csak az események végkifejletét akarjuk. A regény főhősének története bőven kiegészül sok más ember történetével, amelyeket a temetőgondnokként dolgozó Violette ismertet velünk. Mindeközben magyarázatot kapunk saját életének miértjeire is.
„A nevem Violette Toussaint. Régebben egy vasúti sorompót őriztem, most egy temető kapuját őrzöm.” Ezzel a mondattal indul a regény, s az első csodálkozás után az ember csak olvas és olvas, türelmetlenül várja a magyarázatokat, ugyanakkor türelmesen merül el a lélekemelő magasságok és szívszaggató mélységek útvesztőjében. Az emberi érzelmek és a hozzájuk kapcsolt gondolatok olyan precíz megfogalmazása zúdul ránk hatszáz oldalon át, hogy lélegzetvisszafojtva figyelünk minden szóra. Az írónő BOROTVAÉLES ŐSZINTESÉGGEL és CÁFOLHATATLAN EGYSZERŰSÉGGEL indokolja az összes érzelmet és cselekedetet, felvonultat szinte minden létező élethelyzetet és a megdöbbentő tettek mögé még megdöbbentőbb magyarázatokat sorakoztat.
Én elsősorban a szülő-gyermek viszonnyal foglalkozom írásaimban és ez a könyv szándéka szerint nem erről szól. Ugyanakkor nem lehet nem észrevenni a háttérben mindvégig jelenlévő feszültséget, amelyet egyrészről a szülők nyugtalanító jelenléte, másrészről a szülők teljes hiányából fakadó viselkedés generál. TÖKÉLETES JELLEMRAJZ bontakozik ki egy magát nyilvánvalóan értéktelenebbnek tartó árvalányról, aki soha nem ismerte a szülői szeretetet, illetve egy jellemtelen önző fráterré kényeztetett fiatalemberről. Hogy mindez milyen torzulásokat okoz és hová vezet majd, sajnos nem mondhatom el, mert az már spoilerezés lenne.
A temetőben megismert történetek mindegyike külön regényt érdemelne, s bár legtöbbjük nem viszi előre a főhősnő történetét, értékes részei a műnek, ugyanúgy sallangoktól mentes bepillantást engednek emberi sorsokba.
A regény LEGCSODÁLATRAMÉLTÓBB teljesítménye Violette „hangos gondolkodása”, elmélkedései arról, miről hogyan vélekedik, hogyan alakítja ki önmagát szülői háttér nélkül, illetve hogyan értékeli az eseményeket kizárólag saját maga által teremtett értékrendje mentén. Ugyanez a folyamat zajlik ellenkező előjellel, amikor is tanúi lehetünk egy megnyomorított személyiség felismeréseinek, a rettenetes szülői magatartás még rettenetesebb következményei által.
A cselekmény is végig IZGALMAS tud maradni, mindazonáltal mégis meg-meg kell állni az olvasással, mert időt kell szánni az OLVASOTTAK FELDOLGOZÁSÁRA. Ha a kedvenc idézetemet kellene megkeresnem, nagy bajban lennék, mert legalább a könyv felét ki kellene másolnom.
Ráadásul, ha vevő vagy rá, a Másodvirágzással elindulhatsz egy izgalmas irodalmi kirándulásra is. Vissza a múltba, az árvagyerekek sorsát követve egészen a 19. század közepéig. Én már végig jártam az utat Valérie Perrin, John Irving és Charlotte Bronte segítségével.
A Másodvirágzás Violette-je ugyanis egész életén át újra meg újra olvas egy könyvet, John Irving Árvák Hercege” című regényét. (A könyv 1985-ben jelent meg, 1999-ben Oszkár-díjas film készült belőle). A regény egy 20. század eleji árvaházba kalauzol el minket és egy gyermek-központú, ideális intézményt ír le, szeretetteljes gondozókkal. A nyers realista leírásokkal tarkított, mégis kissé romantikus és meseszerű történet főhőse apai szeretetet kap az intézmény igazgatójától és anyai gondoskodást a nővérektől, továbbá okos és szerencsés is. Feltételezhetően ebből merített erőt Violette, és a könyv által próbálta elképzelni a szerető felnőttek közelségét, hinni a szerencsében és a boldogság lehetőségében. A regény segített neki megteremteni önmagát szülők nélküli életében. John Irving pedig feltételezhetően azt próbálta igazolni írásával, mekkora változást hozhat az árva gyermekek életében, ha szeretettel veszik őket körül.
És mit ad isten, az Árvák Hercegének egyik szereplője, az árvaház legvadócabb lakója is egész életén át egy könyvet olvas, minden sorát fejből tudja, és ő is innen próbálja pótolni mindazt, amiben a szülők hiánya miatt nem lehetett része.
Kíváncsiságból én is tovább folytattam az utazást, és elolvastam a nevezett könyvet, Charlotte Bronte „Jane Eyre” vagy ismertebb címén A Lowoodi árva című regényét. Ez a mű 1847-ben látott napvilágot és egy sanyarú sorsú árvalányról, Jane-ről szól, aki nem csak teljes szeretetlenségben, de néhány évig kegyetlen gyűlöletben és súlyos nélkülözések közepette él. A regény a maga idejében óriási sikert aratott, s bár mára már kissé idejétmúlt, a világirodalom fontos művei közt tartják számon. Ami mai szemmel nézve is példaértékű a regényben, az ismételten nem más, mint egy árvalány útja az önmegismerés felé. Jane mások megítélésétől függetlenedve ébred rá értékeire és teremti meg saját életét és jövőjét. Minden felé áradó gyűlölet, lenézés és gonoszság ellenére rájön, hogy önmagunkat és ÖNBECSÜLÉSÜNKET NEM KÍVÜLRŐL KELL FELÉPÍTENI, hanem saját erőből. Erre az örökérvényű tanulságra ma is nagy szüksége lenne a szülőkkel nevelkedő fiataloknak is. Ezen az úton indul el végül Valérie Perrin hősnője, a „Másodvirágzás” Violettje is.
Figyelemreméltó és tanulságos utazást tettem három nagyszerű író segítségével a gyermeki- és felnőtté érő lelkek világában, napjainktól több mint másfél évszázados messzeségig. Az adott kor szellemét tükrözve, a maguk módján nyersen vagy éppen idealistán, mindenütt a szeretetlenül felnőtt emberek keserű életét követhetjük nyomon. A két korábbi mű is kiemelkedőt alkotott az árvagyerekek érzéseinek bemutatása terén, így egymás után olvasva pedig jól látható a velük való bánásmód „fejlődése” is. Valérie Perrin könyve azonban -a modern kifejezéssel élve- mindent visz!
Az árvaságtól kezdve a borzalmas szülők rémképén át szinte minden emberi gyengeség, gyarlóság és erény felvillan, és helyére kerül a regényben. Az érdekes cselekmény mellé olyan pszichológiai mélységekbe vezet minket az írónő, s olyan precíz indoklást rejt minden egyes történés mögé, mintha ilyen céllal írta volna a művet. Pedig véletlenül sem analizál, soha nem megy át magyarázkodásba, egyszerűen csak oda veti elénk az összes MIÉRT-et.
A „FORDÍTSUK MEG!” sorozat második része egy olyan témát boncolgat, ami esetében megint csak döntő fontosságú lenne egy másik nézőpont. A téma az ÖNBECSÜLÉS, és ellentétben a múltkor tárgyalt nézeteltéréssel, itt maga a szó jelentése is ellentétben áll a valódi tartalommal.
Meg vagyunk győződve róla, hogy az ÖNBECSÜLÉS nem más, mint saját véleményünk önmagunkról, hiszen benne van a szóban. Ha viszont megpróbáljuk kideríteni, hogyan alakult ki ez a kép önmagunkról, máris kiderül, hogy korántsem mi gondoljuk így.
Amikor egy gyermek a világra jön, még azt sem tudja, hogy ő az anyjától különálló lény. Önmagáról formált képét szinte teljes egészében a KÖRNYEZETE ALAKÍTJA MAJD KI. Születése pillanatától kezdve ingerek tömege éri, amelyeket ő lát, hall, érez, magába szív, és ahogy a személyisége és jelleme szép lassan KIALAKUL, úgy születik meg önbecsülése is.
Mivel a bevésődési folyamat többnyire TUDAT ALATT ZAJLIK, későbbi beállítottsága csupán elmosódott érzéseken alapul, és halvány fogalma sem lesz, miért van oly szilárdan meggyőződve bizonyos dolgokról önmagával kapcsolatban.
Képzeljük el úgy, hogy az újszülött egy üres tarisznyával érkezik, amelybe környezete helyezi el az önbecsüléshez szükséges dolgokat. Ha egy kisbaba mondjuk NEM OLYAN SZÉP göndör fürtökkel születik, mint nagyobb testvére, és egész kicsi korában azt hallja, milyen csodás gyermek az a másik, külsejét tekintve biztosan nem fog túl sok önbecsülést gyűjteni a tarisznyába.
Amikor a szülő folyton a JOBBTANULÓ gyermekével példálózik, világba kürtöli, hogy Zénó nincs olyan okos, mint Tóbiás, vagy Lenke nem olyan ügyes, mint Zorka. Természetesen az érintett gyerek előtt, és boldog boldogtalan előtt, szépen beleplántálva gyermekébe a saját vélekedését.
Nem ritka az sem, amikor a gyermek valaki szerint HASONLÍT VALAMELYIK FELMENŐJÉRE és mást sem hall, mint hogy pont olyan, mint az az illető. Ez lehet egy rosszindulatú, bibircsókos nagymama, vagy egy kellemetlen rokon, akiről nem sok jót feltételez a hasonlítgatott gyermek. Napi szinten történik az is, hogy amikor gyermekünk valami nekünk nem tetszőt tesz, vagy szól, fennhangon megállapítjuk: TISZTA APÁD VAGY fiam! Hiába gondoljuk az ilyen megjegyzéseket jelentéktelen apróságnak, nem azok. Éles késként kerülnek a tarisznyába és erősen faragják a gyermek önbecsülését.
A családi működés, a SZÜLŐK ÁLTAL KÍVÁNATOSNAK ÉS ÉRTÉKESENEK TARTOTT tevékenységek mind hozzájárulnak az önbecsülés kialakulásához, mégpedig aszerint, hogy MILYEN VISSZAJELZÉSEKET kap a gyermek ezekkel kapcsolatban. Például önállósodási törekvéseinek helytelenítése, leszólása vagy elítélése újabb csapás az önbecsülésnek, hiszen a szülői értékrendnek MEGFELELNI NEM TUDÓ gyerek hitványnak képzeli magát.
És mindezeknek az ellenkezője is igaz. Az ISTENÍTETT, mindenkinél okosabbnak tartott gyermek tarisznyája pukkadásig telik a szülők ajnározásával, mások becsmérlésével, de ez a fajta túlzott „önbecsülés” sem vezet jóra. Több ilyen diákom is volt az évek során, akik semmiféle kudarcot és elutasítást nem voltak képesek feldolgozni az önmagukról alkotott „tökéletes kép” tévhitében élve.
Az ÁLTALÁNOS HELYZET viszont sokkal inkább az, hogy erőteljesen MEGCSAPOLJUK gyermekünk önbecsülését és ezt gyakran a legjobb szándék mellett, vagy teljesen tudatunkon kívül tesszük.
A járványként terjedő teljesítménykényszerben szenvedő gyerekek tarisznyájából például teljesen HIÁNYZIK AZ A FAJTA ELISMERÉS, ami nem a teljesítményükhöz kötött. Ők csak akkor képesek értékelni magukat, ha kiemelkedő teljesítményekkel büszkélkedhetnek, hiszen szüleiktől is csak ekkor kaptak dicséretet.
Más gyerekek folyamatosan a hiányosságaikat sorolják, visszhangozva a szüleiktől megszokott kritikát. Az önbecsülésük részéve alakítják a „nem vagyok jó gondolatot”. Ezáltal tökéletes kibúvót gyártanak maguknak bizonyos feladatok elvégzése alól, gyakorlás és próbálkozás híján pedig tovább erősítik a hitet, hogy nekik az nem megy.
A gyermek életében részt vevő EGYÉB SZEREPLŐK, barátok, ismerősök, és tanárok véleménye szintén beépülhet az ÖNBECSÜLÉSBE. Ők persze javíthatják a szülők által formált képet, de sajnos tovább is ronthatják azt.
A felnőtté váló ember a gyermekkorban meggyökerezett nézetekhez és érzetekhez IGAZÍTJAAZ ÉLETÉT. A mások véleményéből összeállt „önbecsülés” programja határozza majd meg további életét és FOGALMA SEM LESZ RÓLA, MIÉRT VÉLEKEDIK ÍGY MAGÁRÓL!
Ha megnézzük az ÁRVA gyermekekről szóló irodalmat, ott gyönyörűen kibontakozik a szülők nélkül felnőtt gyermekek „önkeresése”. Charlotte Bronte 1847-ben megjelent Jane Eyre című regénye, ami egy csapásra világhírű lett, éppen azt a küzdelmet írja le, amikor az agyonszidott, rossznak és gonosznak titulált árvalány magától ébred rá, hogy ő nem rossz, és önbecsülését nem mások véleményéből kell felépítenie.
De jó is lenne, ha ez normális körülmények között is lehetséges volna! Mivel azonban nem lehetséges, FORDÍTSUK MEG a dolgot!
HA MÉG KICSI a gyermek, figyeljünk oda, milyen véleménnyel bombázzuk őt. Szeressük, bíztassuk, és soha ne őt, csak a tetteit kritizáljuk! Építsünk neki önbizalmat!
HA MÁR ÖNBIZALOMHIÁNNYAL KÜZD gyermekünk, HOSSZAS BESZÉLGETÉSEKKEL DERÍTSÜK KI, mit gondol magáról pontosan, és tudja-e, honnan származnak a negatív gondolatok. Építsük vissza a lerombolt önbecsülést!
Senki sem úgy született, hogy én mekkora egy béna lúzer vagyok! Ehhez a pompás érzéshez a környezete segíti hozzá. Visszafelé is működnie kell!
Az elkövetkezendő hetekben rövid írásokkal jelentkezem, igazodva rohanó életmódunkhoz. Egy-két perc alatt olvasható, a harmonikus gyermek-szülő kapcsolathoz elengedhetetlen tudnivalókat találsz itt „FORDÍTSUK MEG!” főcím alatt. Ezeket az írásokat a Facebook oldalamon is megtalálod. https://www.facebook.com/hozdkiazellenorzot
A sorozat első része a KONFLIKTUSRÓL szól, ami azért került a megtisztelő első helyre, mert nélküle szükség sem lenne ezekre az irományokra. Továbbá pont a konfliktus az a valami, amit a MÁSIK SZEMSZÖGÉBŐL is megvizsgálva sokkal hatékonyabban oldhatnánk meg. Csak hát az a másik szemszög…, arról valahogy nem akarunk tudomást venni.
Jelen írássorozat célja éppen az, hogy a gyermek-szülő kapcsolatot érintő, alapvető fontosságú témákat a megszokottól eltérő nézőpontból vizsgálva tárgyalja, valamint kicsit közelebb hozzon a megoldáshoz. És akkor jöjjön a konfliktus, MEGFORDÍTVA!
Az emberek között kialakuló konfliktus leírására nincs is tökéletesebb szó, mint a magyar NÉZETELTÉRÉS. Ez a kifejezés megmagyarázza önmagát és egyben megnevezi a konfliktus forrását is. Ha ugyanis két ember vitába keveredik, azt nézeteik éltérése okozza.
Pontosan így van ez SZÜLŐ és GYERMEKE esetén is, azzal az óriási különbséggel, hogy a gyermek nézeteit többnyire
nem értjük,
félreértelmezzük,
vagy teljesen figyelmen kívül hagyjuk,
illetve általában azt akarjuk, hogy gyermekünk úgy lássa a dolgokat, ahogyan mi látjuk.
Így a nézeteltérés tényleg eltérés marad, még csak közelíteni sem tud egyik nézőpont a másikhoz.
A felnőttek jelentős része nincs tisztában azzal a ténnyel, hogy csak egy érett felnőtt képes felfogni (és talán elfogadni), hogy egy ADOTT DOLOGRÓL TÖBBFÉLEKÉPPEN IS LEHET VÉLEKEDNI. Egy gyermek egyféleképpen értékel egy helyzetet, egyféle okot és magyarázatot talál, méghozzá saját, éretlen gondolatai, félelmei, vágyai és fantáziái alapján. Mi meg ott állunk a nagy élettapasztalatunkkal, az évek során kialakult véleményünkkel és látásmódunkkal, és konfliktusba keveredünk egy gyermekkel, mert nem értjük meg a kettőnk észjárása közti több évtizedes különbséget.
Szóval bármilyen vitás helyzet alakul ki gyermekünkkel, FORDÍTSUK MEG az eddigi rutint és derítsük ki, hogyan gondolkozik gyermekünk arról a szituációról, viselkedésről, vagy problémáról, ami a konfliktust kiváltotta. Ne a saját véleményünket szajkózzuk, NE akarjuk magunktól megmagyarázni, mit miért tesz a gyerek, arra bizony ügyesen rá kell jönni.
KIVÁLÓ PÉLDA erre az az eset, amikor egy gyermek szülei válása után látszólag elveszti érdeklődését az iskola iránt, lerontja az összes jegyét és nem hajlandó tanulni. Az elhagyott szülő (döntő többségben az anya) saját fájdalmában a gyermek viselkedését is személye elleni támadásként éli meg, vagy az apa elleni dühös reakciónak véli. Eszébe sem jut mérlegelni, milyen egyéb összefüggés lehet a gyermek tette és a válás problematikája közt. Számos esetben derült már ki, hogy a hirtelen „rossztanulóvá válás” mögött a gyermek „nézőpontja” és megoldási stratégiája rejlik: azt gondolja, hogy ha apa megtudja, milyen bajban van a gyermeke, biztosan visszajön majd a családjához és segíteni fog a tanulásban. Ez olyan mértékben gyermekes gondolkodásmód, hogy egy felnőttnek meg sem fordul ilyesmi a fejében. Pedig ha tudná, további vádaskodások és veszekedések sorát spórolhatnák meg, ÉS EGYÜTT találhatnának gyógyírt a fájdalmakra.
A gyermek nincs vele tisztában, hogy az általa kigondolt história vagy terv teljes mértékben képtelenség, és azt végképp nem tudja, hogy el kellene magyaráznia indítékait „saját elképzeléseibe ragadt” szüleinek.
Sajnos az is előfordul, hogy a GYEREK MAGA SEM TUDJA, miért cselekszik úgy, ahogy cselekszik, hiába is kérdeznénk tőle, miért teszi. Egyetlen dolgot tudunk tenni: MAGHALLGATNI ŐT! Nem faggatni, NEM SAJÁT FELTÉTELEZÉSEINK IGAZOLÁSÁT keresni, csupán beszéltetni, amennyit csak lehet. Ha jól figyelünk és érdekel is a gyermek mondanivalója, előbb-utóbb jó eséllyel napvilágra kerül a kifogásolható magatartás mögötti indíték.
Nyelvóráimon én is találkozom olyan gyerekekkel, fiatalokkal, akik a szüleik által kedvelt elfoglaltságokat, sportot, utazást, bármit rendre lefitymálnak és tanulni sem igazán hajlandóak. A szülők pedig teljes gőzzel próbálnak kedvére tenni, különórákat fizetnek neki, vagyis „mindent megtesznek”, hogy megváltoztassák a hozzáállását, mégsem változik semmi. Pedig ez a gyermek is szereti a szüleit és nem bántani akarja őket, valami más van a tiltakozás mögött. Valamit nagyon máshogy szeretne, mint a szülei, csak nem tud velük egyenrangú vitába bocsátkozni. Így marad az állandó tiltakozás.
Szóval, ahogy a főcímben utaltam rá: Csináljuk MEGFORDÍTVA! Ne mi beszéljük tele a fejét saját ötleteinkkel, hanem beszéltessük őt, figyeljünk rá őszinte érdeklődéssel és fogadjuk el a véleményét! A változás itt kezdődik!
Ígértem egy kis segítséget szülők számára ahhoz az útvesztőhöz, amelybe belesodort minket az egyre kiismerhetetlenebbé váló „világ”. Pontosabban a hatalmon lévők szűnni nem akaró torzsalkodása miatt állandósult fenyegetettség érzése, az életünket átszövő hamis, manipulatív információáradat és az ebből adódó teljes bizonytalanság.
A régi jó szülői bölcsesség, a józan ésszel felfogható kilátások megfogalmazása, a valamennyire biztos támpontok kijelölése gyermekünk jövője érdekében gyakorlatilag lehetetlenné vált.
Mit tehet a szülő ilyen körülmények között? Hogyan vezesse át gyermekét ezen a feszültségtől és gyűlölettől lángoló hadszíntéren, amit jelenleg hétköznapi életnek nevezünk?
Szülőként és szakemberként gyakran megkérdezzük a nálunk is idősebbeket, mit tettek a történelem korábbi, kaotikus és megpróbáltatásokkal teli időszakaiban. Évszázados bölcsességeket hallunk tőlük, mint például a napi problémákra fókuszáló gondolkodásmód az állandó jövőfélelem helyett; a takarékoskodás és az önellátás forszírozása a megszállott vásárlás helyett; közösségben gondolkodás és összefogás az egyéni versenyfutás helyett; az egyszerű dolgok felett érzett öröm az „egyre többet és többet akarok” kényszeres vágyakozás helyett; és így tovább.
Mind egytől egyig igaz és megfontolandó tanács, az irány nagyon jó, ha ilyesmikkel próbálkozunk. Egy baj van csak velük: ma már képtelenség függetleníteni magunkat attól az elviselhetetlen információ-hazugság cunamitól, ami 24 órában ömlik ránk mindenhonnan! Hiszen éppen emiatt nem tudunk az öregek jól bevált módszereit követve élni.
Míg régen hallottunk ezt-azt, hazudtak nekünk kisebbeket és nagyobbakat, ma reggeltől estig halljuk és olvassuk a reklám- vagy propaganda célból született „tényeket”, hangulat- és pánikkeltő híreszteléseket, így aztán halvány fogalmunk sincs róla, mit hihetünk el.
Hogyan szedjük ki ebből az örvényből magunkat és gyermekünket?
A tutit mi sem tudjuk. De akkor mit mondjunk a gyereknek?
Én ezeket mondanám el:
Ma már nem létezik tuti igazság, cáfolhatatlan tény.
Győzzük meg, hogy a médiából ránk zúduló „állítások” 99 százaléka azért született, hogy valaki pénzt keressen vele, hogy a szerzője, vagy a megbízói jól járjanak. SENKI nem azért dob be a köztudatba egy hírt, hogy NEKED jó legyen, hanem azért, hogy Őhaszonra, előnyre tegyen szert!!! Ha ezt megérti valaki már gyermekkorában, óriási előnnyel indulhat a felnőtt életbe. Nem azt kell megértenie, hogy mindenki gazember, csak azt, hogy minden hírnek szánt állítás mögött anyagi/hatalmi érdekek húzódnak.
Mutasd meg neki mondjuk az egészséges életmódról, a telefonok sugárzásáról, bizonyos dolgok előnyös vagy hátrányos tulajdonságairól írt ellentmondásos cikkeket! Hadd lássa, hogy bármi lehet életmentő és halálosan pusztító is, annak függvényében, hogyan tudok pénzt keresni vele! Ha teljes kiőrlésű búzából készült termékeket árulok, akkor a gyilkos fehérliszttel riogatom a népeket, ha ellenkező érdekek vezérelnek, akkor a teljes kiőrlésű gabonák rákkeltő hatásairól cikkezem. És ezt bármivel megtehetem. A politika mást sem tesz, minden felhasználható eseményt az aktuális érdekeknek megfelelően színez újra. Nézz utána, keress ilyen ellentmondásokat és mutasd meg gyermekednek! Ma már nem létezik tuti igazság, szó szerint senkinek sem lehet hinni. Akármennyire vadul hangzik, egyik legfontosabb tudása ez lesz gyermekednek!
2. Hajlamosak vagyunk igaznak vélni, amit többen állítanak.
Márpedig az emberi természet sajnos hajlamos igaznak vélni, amit többen állítanak, miáltal képtelenségek vagy számunkra teljesen irreleváns marhaságok tömegét kezdjük elhinni. Erre alapoznak a reklámok a milliónyi ismétléssel és erre alapoz a politikai propaganda is.
Talán sokak számára ismert az a kísérlet, amikor egy jó pár beavatott résztvevővel és néhány kísérleti alannyal létrehoznak egy csoportot, tagjainak pedig egészen egyszerű kérdésekre kell a helyes választ megjelölniük. A kísérlet tudásszint mérésnek van álcázva, valójában a „sokaság egyénre gyakorolt hatását” kutatja. A beavatottak feladata, hogy a rossz választ nevezzék meg helyesnek, a kutatók pedig a kísérleti alanyok reakciójára kíváncsiak. Még a legbanálisabb kérdésekben is az alanyok jelentős százaléka átváltoztatta válaszát a helytelenre, miután a többség azt állította, hogy az a helyes. És ez egy RETTENETES tény. Erről minden gyermeknek tudnia kell, amint megérik arra, hogy ilyesmiről beszélgetni lehet vele. Tanítsd arra, hogy óriási TÉVHIT, hogy a többségnek mindig igaza van. Mesélj neki a történelemről, a keresztes háborúkról, a fasizmusról, a kommunizmusról és így tovább. Hová vezetett, amikor az emberek azt hitték, a többségnek mindig igaza van? A többség birkamód bégeti, amit a többi birka béget, mivel ez „állati lényünk” része, csak akkor tudunk innen kitörni, ha tudatosítjuk magunkban a helyzet groteszkségét. Semmi nem lehet „helyes”, akárhányan is bégetik egyszerre, ha Te tisztában vagy vele, hogy rossz.
Amikor alap nélkül szajkózott „tények” esetében felteszem valakinek a kérdést: Honnan tudod te ezt? mindig azt a választ kapom: azt mondják, ott van a neten, ezt zengi a tévé, mindenhol ezt olvasom. Hát erről van szó, ez a világ DRÁMÁJA, ami újból és újból romlásba dönti. Abban az illúzióban élünk, hogy ha én is ugyanazt mondom, mint a többiek, ha egy csapatban kiabálhatok másokkal, akkor tájékozott vagyok, tartozom valahová. Ezért tart itt a világ, ahol. A TE GYEREKED TALÁN TEHETNÉ EZT MÁSKÉPP! TANÍTSD MEG NEKI!
3. Szinte bármit hajlandóak vagyunk megtenni, ha felsőbb parancsra tesszük.
Ezt az állítást is híres kísérletek támasztják alá. A kísérleti alany egy „kísérletvezető” utasításai szerint, egy gomb megnyomásával, egyre erősödő áramütéssel kell büntesse a hibás válaszokat adó másik személyt. Utóbbi egy beépített ember, aki felszisszen majd hangosan kiabál az állítólagos áramütések hatására. Már az is megrökönyödésre ad okot, hogy nem áll fel és tiltakozik azonnal a kísérleti alany, amikor megtudja, mit kell tennie egy másik emberrel. Ami ezután jön, az meg egész egyszerűen elképesztő. A „vezető” utasítására akár halálos áramütésig is elmennek egyes kísérleti alanyok. A vezető jelenlétében sokkal kegyetlenebbé válnak, annak távollétében előbb abbahagyják a „kínzást”. Amikor szemtől-szemben látják az áramütés szenvedő alanyát, akkor jóval kevesebben mennek el ilyen messzire, amikor viszont egy másik helységből csak a kiáltásait hallják, tehát az áldozat távollétében, jóval tovább mennek a gonoszságban. Ez is egy rettenetes tény.
Nem szorul magyarázatra, miért rontanak egymásra országok, ölnek halomra emberek másik embereket. Miért szidunk számunkra teljesen ismeretlen távoli népeket, népcsoportokat, embereket, anélkül, hogy bármi valósat tudnánk róluk. Ezért üvöltünk parancsra baromságokat, tudatlanul és értelmetlenül. EZT MESÉLD EL GYERMEKEDENEK! Ő NE LEGYEN ILYEN, HA FELNŐ!
A negyedik pont ugyan nem jár olyan súlyos következményekkel, mint a fent leírtak, de fontos, hogy ezzel is tisztában legyenek gyermekeink. Hiszékenységünket, a többség véleményébe vetett vak hitünket és az információ állandó ismételgetésének trükkjét kihasználva működik az összes NEKED szánt kihagyhatatlan AKCIÓ is. Tudd tehát azt is:
4. A LEÁRAZÁS, ENGEDMÉNY, INGYENES akármi NEM ÉRTED történik.
Jaj, de rendesek, hogy leárazták ezt a terméket! Most akkor megvesszük, ugye? áradozik a fiatal, amikor egy röhejesen túlárazott kütyüt egyszer csak féláron kezdenek kínálni. Nyakukon maradt a készlet fele, de még így is vaskos haszon marad rajta, szóval futás bolondok, vegyétek! Ingyenes első hónap számlanyitás esetén; húszezer forint „ajándék” előfizetés vásárlásakor, csak MOST csak NEKED akció még három percig, elő- és utó Black Friday, és az összes ehhez hasonló nép-hülyítés ELLEN is be kellene oltanunk gyermekeinket. Ne higgy EZEKBEN a mesékben! Nem neked lesz jó, hanem annak, aki megszabadul végre a nyakán maradt árukészlettől. Ne fuss a tömeg után, ne csináld ugyanazt, amit ők, mert ők sokan vannak! NEM EZ A HELYES IRÁNY!
Egyetértek azzal a mondással, miszerint: Nem érdemes felizgatni magunkat olyan történéseken, amiket nem, vagy csak nagyon csekély mértékben tudunk befolyásolni. Ez a tanács használható is volt mindaddig, amíg feldolgozható mennyiségű információból kellett szűrnünk. Mára a minket elárasztó információ mennyisége feldolgozhatatlan, így csak úgy tudjuk józan eszünket megőrizni, ha döntő többségét nem hallgatjuk meg. Beszűkítjük a csatornákat, saját józan eszünk, erkölcsi meggyőződésünk és fejlődésünk szempontjából releváns tudnivalókkal foglalkozunk és vesszük körül magunkat. Nincs más választásunk.
És ha már nekünk szülőknek dereng valami, akkor ERRE KELL MEGTANÍTANI gyermekeinket is. Illetve, ha az evolúció ebben a technika irányította világban is tud adaptív lenni, akkor fiataljaink maguktól is ráébrednek erre, és lekapcsolják a zavaró csatornákat. Ahogy a Facebook-ot is elhagyták százezerszámra, kiemelve magukat a szándékosan behajított koncokon vitatkozó, egymást gyalázó tudatlanság mélységéből.
Az a feladat mindenképpen a szülőre vár, hogy MEGNYUGTATÁSSAL és REMÉNNYEL szolgáljon. Akkor is, ha maga már nem bízik. A gyerek és a fiatal még tájékozatlan, talán a felnőttnél is hajlamosabb bármit elhinni, ostoba trendeket követni és az információ tengerébe fulladni. Ilyen közegben tele lesz félelmekkel, bizonytalansággal és pszichés problémákkal. Egyre másra hallom fiatal lányoktól, hogy ők nem mernek gyermeket szülni erre a világra – hogyan vállaljanak felelősséget egy másik ember életéért, ha a sajátjukat sem érzik biztonságban?
Mögöttünk egy harácsolásra és politikai célokra felhasznált világméretű járvánnyal, nyakunkban egy érezhető közelségben zajló, esztelen háborúval és nyakig merülve a hatalmasok érdekellentétei miatt kialakult gazdasági válságban szülő legyen a talpán, aki valami megnyugtatóval tud szolgálni.
De ezért is vagyunk szülők, ez is a KÜLDETÉSÜNK része, pont egy ilyen kaotikus helyzetben kell elővennünk legjobb tudásunkat, hogy legalább a családi közeg biztonságot és szilárd értékeket jelenthessen gyermekeink számára. A jövőbe vetett bizalmat és reményt egy megértő, támogató, kérdező és elmagyarázó családi légkör állíthatja helyre. Ahol észreveszik, ha aggasztja valami a gyereket, ahol figyelemmel meghallgatják kérdéseit, ahol hárítás helyett magyarázatokkal szolgálnak, és megnyugvást biztosítanak.
Írhatnám költői fordulattal: Ha kint vihar tombol, bent meleg szoba vár. De ilyen rezsiárak mellett nem lennék túl hiteles. Pedig ezt akarom mondani. A figyelmes szülő még sokat javíthat a helyzeten egy olyan világban is, ahol már semmi sem az, aminek látszik.
Azt ugyan nem tudtam meg, ki vagyok, de egy biztos: felnőtt életem kisfilmjét néztem végig, miközben az agyonzsúfolt, porlepte könyvespolcunkat takarítottam. A kiváltó ok a tisztasági festés volt, a szándék pedig néhány szükségtelenné vált régi könyv antikváriumba adása, no meg némi helynyerés az újabb kiadványoknak.
Nem is sejtettem, mekkora utazásba kezdek, micsoda érzelmeket mozgat meg egy ilyen egyszerű művelet és milyen könnyű elfeledkezni róla, hogy tulajdonképpen csak takarítani szerettem volna.
A csupán létrával megközelíthető polcon emberemlékezet óta nem járt senki, így onnan az első érintéstől porfelhőt okádó óriási szótárak zúdultak a nyakamba. Nyomukban az addig háborítatlan pókhálók szövevényével és néhány azonosíthatatlan repülő tárggyal. Már szálltam is vissza velük egyetemi éveimbe, az akkoriban egyetlen helyen kapható, ritkaságnak számító, drága szótárak világába. Számomra legalább ekkorát szóltak akkor is, amikor végre sikerült beszereznem őket, mint ahogy most puffantak a földre annyi év mozdulatlanság után. Ma mindez ott van az interneten, gondoltam kicsit sajnálkozva, mit kezdjek én most már 10-20 kilónyi szótárral?
Belelapoztam, és megkerestem azt a fejezetet, ami majdnem a szigorlatomba került. Mert emlékszem rá. Még most is. Vagy talán most megint.
Ami ezután csúszott ki a méretes könyvek közül, azt viszont rég elfeledtem. Megsárgult lapokat magába záró, egyetemi jegyzetként kiadott könyvecske volt, az akkori hallgatók által írt esszékkel. Köztük egy, az akkori Varga Mónikától, nem kisebb vállalással, mint Robert Musil, Tulajdonságok nélküli ember című regényének elemzése. Németül. És tényleg! – jutott eszembe hirtelen minden, ezzel még tartozom a sorsnak. Az említett mű ugyanis brutális méretű, ahogy a Libri oldalán jellemzik: hónapokra-évekre szóló, újra meg újra megkísértő szellemi kaland. Én pedig voltam olyan pofátlan, hogy néhány fejezet alapján elemzést írtam, ami aztán nyomtatásba került. Hihetetlen pimasz és merész ez a fiatalság! Ma már nem mernék ilyet tenni. Vezeklésül megfogadtam, hogy egyszer végig olvasom az emberpróbáló művet. Szóval, ez még vár rám.
A leg(faj)súlyosabbak közt volt még a „Művészetek története” portugál nyelven, amit valamikor a 90-es évek elején kaptam a ma is híres, lisszaboni Gulbekian Balett vezetőjétől. A Tavaszi Fesztiválon tolmácsoltam a társulatnak, és a színfalak mögötti nyelvezet akkora kihívást jelentett számomra, hogy az igazgató ezzel a könyvvel méltatta erőfeszítéseimet. Újabb bizonyíték arra, milyen bevállalós az ember, ha fiatal.
Majd egy római vonaljegy pottyant az ölembe egy 1997-es útikönyvből. Ezzel megérkeztem a férjemmel töltött életembe. Rómába utaztunk először együtt, útikönyvvel felfegyverkezve. Térkép, útikönyv, Elnézést Uram, merre van a Colosseum? Milyen régimódi ez is már.
Aztán Harry Potter első három kötet. Én eddig bírtam a zseniális történetet. Minden elismerésem az írónőé, de nekem ennyi fért bele két pici gyerek mellé. Szorosan mellettük Boccaccio Dekameronja, de csak mert színben oda passzolt. A pajzán történeteket soha, senkinek nem sikerült végig olvasnia.
Néhány rakás „minden családban van belőle egy” regény után megérkeztünk azokba az évekbe, amikor az emberfia nem olvas. Magának legalábbis nem. Helyette szaval, mondókázik és harminckétezerszer felolvas egy-egy mesét. Imádnivaló korszak ez, visszafejlődés és előrehaladás boldog elegye. Gazdag Erzsi, Weöres Sándor örök versei, Kipp Kopp és Boribon világa, Csipkerózsika & Co, Fésűs Éva lélekmelengető meséi és az ezekből ránk zúduló, kifogyhatatlan emlékáradat.
De egyszer minden véget ér. Jöhet a „most már én következem” korszak, vagyis az a pár év, amikor azt hiszed, hogy te jössz. Egy polcnyi agykontroll, önismeret, jóga és spiritualitás. Egy polcnyi önmegvalósítás és a neki járó halvány mosoly. Kellett, persze. Kicsit megfogtuk saját kezünket, hogy átvezessük magunkat a következő életfeladatokhoz.
És igen, a kötelező olvasmányok. Két teljes polc. Olyan puha kötésű, olcsó kiadásban, mert nem biztos, hogy bárki is elolvassa. Legtöbbjüknek rég megingott a státusza, a mai gyerekek semmit sem értenek belőlük, így amolyan kötelező is meg nem is módon nyomták le őket gyermekeink torkán. Van közte pár modernebb is, és azt sem mondom, hogy az összeset feleslegesen vettük meg. Valahogy művelni kell az online üzemmódba kapcsolt ifjúságot.
A legalsó polcra kerültek a „máshová nem fért be” csoport tagjai, élen a jutalomba kapott, csak a jóisten tudja kinek íródott könyvekkel. „Magyarország kastélyai” egy általános iskolai bizonyítványért, „Botanikus kertek Magyarországon” egy versenyért, és társai. Nem dobod ki, mert a gyerek jutalomba kapta, nem fér el sehol, pedig muszáj neki. Szóval ott vannak alul, rémesen porosak, lelógnak minden polcról, és mégis megússzák az összes szelektálást.
Végül a fiúgyermek mániás korszakainak emléket állító drabális méretű dinoszauruszos könyvek, autós, vulkános, országismeretes és egyéb tematikus kép és adathalmazok gyűjteményei, a szótárakat is bőven meghaladó súllyal. Maradnak, persze.
Ehhez képest a lánygyermek kiselejtezett, ilyen-olyan gimiről szóló regényei szinte észrevétlenül bújnak meg a véletlenül keletkezett résekben. Naná, hogy ők is maradnak.
De mit lehet innen leselejtezni, kérem szépen? A könyvespolc őrzi a családi történetet, akármit eltűntetsz innen, a lánc megszakad, a mese hiányos lesz. És ez így van jól. Most szép tiszta a polc, minden könyv a helyén van, és a „leporolt” film rendületlenül forog tovább.
Ez a weboldal sütiket használ, hogy a lehető legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. A cookie-k információit tárolja a böngészőjében, és olyan funkciókat lát el, mint a felismerés, amikor visszatér a weboldalunkra, és segítjük a csapatunkat abban, hogy megértsék, hogy a weboldal mely részei érdekesek és hasznosak.
Feltétlenül szükséges sütik
A feltétlenül szükséges sütiket mindig engedélyezni kell, hogy elmenthessük a beállításokat a sütik további kezeléséhez.
Amennyiben ez a süti nem kerül engedélyezésre, akkor nem tudjuk elmenteni a kiválasztott beállításokat, ami azt eredményezi, hogy minden egyes látogatás alkalmával ismételten el kell végezni a sütik engedélyezésének műveletét.
