Meglepetés

Meglepetés

Kedves Olvasóm! Előfordul néha, hogy semmire, de tényleg semmire nem marad időnk, akárhogyan is mantrázzuk az idegesítő közhelyet: arra van időnk, amire akarjuk. Hosszú ideje nem írtam a hozdkiazellenorzot.hu-ra, mentségemre az alábbi szezonális elfoglaltságok tömeges felbukkanását tudom felhozni: ballagás, érettségi, diploma, esküvők, lakásfelújítás.

Ha tényleg csak az akaratomtól függene, már régen előrukkoltam volna ezzel a mai meglepetéssel! A nyári témaváltást és a könnyedebb olvasmányokat egy ideje ígérem a Facebook posztokban, most itt az ideje, hogy eleget tegyek az ígéretemnek.

Egy vadonatúj oldallal szeretnélek meglepni, amelyet a diákként átélt utazásaim ihlettek. A mobiltelefon és internet előtti időkben amolyan mezítlábas turistaként bebarangoltam Európát, számtalan helyen tanultam ösztöndíjjal és tényleg több száz történetem vár elmesélésre. Rengeteg konkrét, tárgyi elméket őriztem meg, a kézzel megírt vonatjegytől kezdve a szovjet vízumig, rengeteg érdekes dolgot fogok neked megmutatni.

Ha az én korosztályomhoz tartozol, nosztalgikus időutazásra hívlak vissza fiatalságunk őrült kalandjai közé. Mesélek sok ismerős és ismeretlen élményről, amelyeket egy rég letűnt korban a szabadság első szeleinek szárnyán élhettünk meg. Az első külföldi út vagy a tenger megpillantása nekünk még dédelgetett álom volt és nem nagyon lehet szavakba önteni azt az érzést, amikor mindez valósággá vált. Régi időket idéző történet mesélésre invitállak, segítek felidézni az egykori külföldi utazások ízét. Ígérek neked jó hangulatot és kellemes szórakozást.

Ha fiatal vagy, szeretettel meghívlak egy kis retro csavargásra azokba az időkbe, amikor hosszú Csipkerózsika-álomból ébredve mi is elindulhattunk végre megcsodálni a Nagyvilágot. Ami neked ma már teljesen természetes, azt mi kalitkából szabaduló madárként éltük meg. Most képzeletben te is kisurransz velem az egykori vasfüggöny mögül és körülnézünk együtt az ismeretlenben. Olyan országokba is elviszlek, amelyek már rég nem léteznek, de én bizton állítom, hogy valaha léteztek és meglehetősen fura dolgokat éltem meg ott. Jókat csodálkozhatsz régi mozifilmbe illő eseményeken, mai szemmel nézve egészen felfoghatatlan történéseken. Ígérek neked fotókkal illusztrált, lendületes mesélést, fiatalos élményeket és izgalmas bepillantást kb. 25 ország felfedezésébe egy hátizsákos fiatal szemüvegén keresztül.

Történeteim a szalagos magnó és a kötelező orosz tanulás korából indulnak, majd eljutnak egészen a „nyugati országokban” töltött ösztöníjas évekig. A „jutalomba kapott utak” kivételével mindegyik utazásra magam kerestem meg a pénzt, és az ösztöndíjakat is munkával szereztem. Ha kellett, fondorlatos módon jutottam repülőjegyhez, aludtam strandon, erdőben, egy camping raktárában, és egy csomó olyan helyen, ahol ma már elképzelhetetlen, vagy éppen tilos. Tarts velem, és elmesélem az összes megmosolyogtató, megdöbbentő és elgondolkodtató élményemet! Kalandra fel!

Kérlek, klikkelj az oldalra és nézz körül egy kicsit! Mától gyakran találsz majd itt újabb érdekességeket. www.annokalandok.hu

És itt találod az első történetet, amit szeretettel megosztok veled.

Varga Mónika

A legjobb puskázásom története

A legjobb puskázásom története

Aki járt iskolába, az puskázott is. Aki pedig online vizsgázott, az tökélyre fejlesztette a modern „segédeszköz használat” művészetét. Az asztal alól súgó anyuka és a másik gépen buzgón kereső jóbarát olyan általánossá vált, hogy szinte alig maradt benne izgalom.

Amikor én jártam egyetemre, még csak a klasszikus formák léteztek, mint a padban felejtett nyitott tankönyv, a szoknya alá rejtett papírfecnik és a különféle testrészeinkre írt segédanyagok.

Történt egyszer, hogy egy német szigorlatra meg kellett volna tanulnom egy többszáz oldalas nyelvtankönyvet, pontosabban az egész német nyelvtant úgy, ahogy van. Hát nem sikerült. Jobb híján becsempésztem a méretes könyvet az vizsgaterembe és amikor a felügyelő éppen másfelé nézett, kimásoltam belőle a hiányzó részeket. Kockázatos vállalkozás volt, de sikerrel zárult. Gondoltam én.

Az eredmények kifüggesztésekor azonban két csoporttársamat és engem behívatott a tanár és közölte velünk, hogy mi hárman puskáztunk. A döbbenettől megnémulva álltunk, honnan a fenéből tudja, illetve miért nem zártak ki a vizsgáról ott helyben, ha észrevettek minket.

„Szóval, maguk vagy szó szerint tudják az egész könyvet kívülről, vagy puskáztak”- mondta ellentmondást nem tűrő hangon. A dolgozatukban minden definíciót szó szerint leírtak, erre nem nagyon volt még példa nálunk. Ha tudják az egész könyvet, most bebizonyíthatják, ha nem, akkor érvénytelen a vizsgájuk. Ki kezdi?- kérdezte.

És ekkor történt a csoda. Az egyik társam aggodalom nélkül közölte, hogy ő tényleg tudja az egész könyvet és szívesen be is bizonyítja. Határozottan odalépett a tanárhoz, majd mindketten eltűntek az irodában. A csoda az volt, hogy ez a lány valóban tudta kívülről a könyvet, a szerencsém pedig az, hogy három ajtóval odébb a tanszéki könyvtár bejárata nézett rám hívogatóan. Több sem kellett nekem, teljes sebességgel beszáguldottam a könyvtárba, megkeresetem a könyvtáros hölgyet és csak ennyit mondtam neki: Most azonnal kérem szépen a Helbig-Buscha Grammatik-ot, különben kivágnak a szigorlatról! Ellenvetés nélkül kivette a vitrinből és a kezembe adta.

Amíg mindentudó társam a tanár ámulatára felmondta a hibátlan definíciókat, addig én fellapoztam a kipuskázott részeket és gyorsan memorizáltam őket. Mire sorra kerültem, nagyjából a fejemben voltak a mondatok és nagy meggyőződéssel szavalni kezdtem őket. A tanár úr nem kis megdöbbenésére. Egy darabig meg sem tudott szólalni. Csak nézett, tanulmányozott figyelmesen majd ennyit mondott: Bámulatos! Még a hibák is ugyanazok, mint a dolgozatában.

Négyest adott a feleletre és alig hallhatóan megkérdezte: rendben? De még mennyire, hogy rendben volt! Repültem kifelé onnan, mint a szél. Boldogan, mert átmentem a vizsgán, büszkén, mert bravúros mutatványt adtam elő és egy kis lelkiismeretfurdalással, hiszen mégiscsak létezett egy valaki a bolygón, aki képes volt megtanulni kívülről sok száz oldal német nyelvtani definíciót. És nélküle ugye, ahogy mondani szokták, nem jöhetett volna létre az én attrakcióm.

Soha nem tudtam meg, mi lett a harmadik vizsgázóval és azt sem, vajon mit gondolhatott magában aznap sokat tapasztalt tanárunk. Azóta tudom viszont, hogy létezik fotografikus memória (nem nálam), hogy a könyvtárosoknak arany szíve van, és hogy a leleményesség gyakran legalább annyit ér, mint a megtanultak.

Varga Mónika

Életem első beszéde

Életem első beszéde

ÉDESANYÁM azt állítja, hogy nagyon korán kezdtem beszélni, a FÉRJEM szerint pedig azóta sem hagytam abba. Úgyhogy szerintük nekem egy kis beszéd igazán nem jelenthet gondot.

Ehhez képes rettentően izgultam ÉLETEM ELSŐ nyilvános beszédén, és valójában most sem tudom, sikerült-e elmondanom a közönségnek legalább egy kicsikét abból, amit szerettem volna.

BEÍRÁS FELNŐTTEKNEK című könyvem kapcsán kaptam a megtisztelő meghívást a Modern Pedagógus Konferenciára, hogy tanár kollégáknak beszéljek a könyv születéséről és mondanivalójáról.

Rokonaimmal ellentétben én úgy hiszem, írásban jobban boldogulok, ezért elmesélem így is, amit akkor mondani terveztem.

Ahhoz, hogy a könyvem MEGSZÜLETHESSEN, meg kellett élnem ezt a bő ötven évet, a gyermekkoromat, úgy ahogy volt, a felnőtté válást, a szülővé válást, a nyelvtanári és a magántanári pályát.

19 évesen adtam ELSŐ MAGÁN NYELVÓRÁMAT egy rózsadombi villában lakó testvérpárnak. 100 forintot kértem az óráért, de mire felbuszoztam a hegyre, a szülők lealkudták 90 forintra. Gondolták, szokjam a gyűrődést, ha már tanárnak készülök. Én meg beletörődtem, ha már annyit utaztam érte.

KONFLIKTUSKERÜLŐ és beletörődő természetem egyébként már gyermekkoromban is jellemző volt rám. Általában minden érzelmet magamba fojtottam, soha nem kérdeztem, hogy ami rossz nekem, annak tényleg úgy kell-e lennie. Egész egyszerűen elfogadtam, ami jött, és nem beszéltem róla, eszembe sem jutott, hogy másképp is lehetne. Mindig rendesen és szabály követően végeztem a dolgomat, meg másét is, ha úgy adódott.

SZÜLŐKÉNT aztán tűzzel-vassal küzdöttem, hogy az én gyerekeim ne legyenek ilyenek, akarjanak változtatni azon, ami nem jó nekik, és tudjak róla, hogyan lehet segíteni nekik. Ekkor ismerkedtem meg az érzelmi neveléssel és jöttem rá, hogy én a saját gyermeki lényemből kiindulva ösztönösen így nevelem a gyerekeket, szóba sem jöhet más.

Ugyanerre törekedtem a DIÁKJAIMMAL is, akikkel szinte kivétel nélkül mindig szeretetteljes kapcsolatba kerültem és a nyelvtanítás mellett rengeteg egyéb dologban tudtam nekik segíteni.

A szokásosnál jóval nagyobb empátiám terelt a tanári pályára, ugyanakkor ez okozta az ISKOLAI PÁLYAFUTÁSOM VÉGÉT is. Egy 20-30 fős osztályban ugyanis nem lehet ekkora empátiával létezni, mert a gyerekek rám másznak, fürtökben lógnak rajtam és gyakorlatilag megesznek reggelire.

EGY GYEREKKEL azonban csodákat lehet művelni, ha empatikusan közelíted meg. Így jutott nekem döntő többségben a magántanári működés, ami végsősoron a könyvem megírásához is elvezetett.

A GONDOLAT, HOGY LE KELLENE ÍRNOM, AMIKET MEGÉLTEM már érlelődött egy ideje, a karantén nyújtotta többletidő pedig lehetővé is tette ezt.  Nekiláttam az írásnak és pár hónap alatt könyvvé formálódott az a mérhetetlen mennyiségű pozitív és negatív élmény, gondolat és ötlet, amit az érzelmeimmel együtt gyűjtöttem, raktároztam magamban évtizedeken át.

Tudom, hogy mostanság TENGERNYI KÖNYV jelenik meg a GYERMEKNEVELÉSRŐL, hiszen ebben többé-kevésbé mindenki kompetensnek érzi magát. Így egy új mű esetén szinte kötelező megválaszolni a kérdést: MITŐL MÁS ez a könyv? Mitől nem csak a sokadik „hogyan neveld a sárkányodat” típusú írás?

Először is, mert teljesen őszintén MAGAMAT ADOM, saját életemet is kiterítve írom a történeteket GYERMEKI lélekkel, SZÜLŐI szemmel, TANÁRI szemmel – és ami az igazi újdonság: MAGÁNTANÁRI szemmel. Ez utóbbi egy olyan perspektíva, ahonnan be lehet lesni a család és az iskola működésébe. Mint a színfalak mögül, titokban egy színházi előadásra. Olyan nézőpontból kerülök az események sűrűjébe, amiről az iskolának, de gyakran a szülőknek sincs fogalma sem. Gyakran kicsi koruktól felnőtt korukig nyomon követhetem a gyerek és a család alakulását, az iskolai fejlődést, továbbtanulást és ez így egy teljes képet ad ki. Egy képet, amit csak én ismerek.

Kicsit olyan lett a könyv, mint egy FEJLŐDÉSREGÉNY, hiszen felnőtt koromban értettem meg a gyermeki énemet, és már meg tudtam fogalmazni dolgokat úgy, hogy más is megértse. Tanárként értettem meg a felnőtteket (már akit lehetett, mert ez a legbonyolultabb része), magántanárként pedig sorra igazolódtak be a szülők és az iskola működéséről alkotott elképzeléseim.

Ahogy mondani szokták: egyszer csak ÖSSZEÁLLT A TELJES KÉP.  Ami semmiképpen sem öncélú feszültséglevezetésként szolgált, sokkal inkább azért írtam meg, mert úgy érzem, hogy minden szülő és pedagógus számára hasznosítható anyaggá vált.

Igyekeztem egy ÁTFOGÓ ÉS HITELES KÉPET adni a MAI VILÁG legaktuálisabb gyermeknevelési és oktatási kérdéseiről, tudományoskodás és szakfogalmak pufogtatása nélkül.

A TÉMÁIM közt szerepel az érzelmi nevelés, az őszinteség, a modern hazugságok a fogyasztói társadalomban, a szorongás, kivételezés, kedvenc gyerek, a hasonlítgatás, a motiváció, a humor és még sok minden más.

Úgy, AHOGY ÉN ÉLTEM MEG, ahogy a tanítványaim MESÉLTÉK, ahogy a háttérből ELCSÍPTEM és összeraktam a dolgokat.

És persze nem tudtam olyan könyvet írni, ami ne szólna a PEDAGÓGUSOKNAK is, hiszem ezen a szemüvegen keresztül látok én is.

Fűszereztem bőven ÖNIRÓNIÁVAL ÉS HUMORRAL is, mert nagy rajongója vagyok mindkettőnek. Tanítani sem tudok ezek nélkül. Úgy gondolom, ezek segítségével egy könnyen olvasható írás született.

SZEMÉLYESEN BENNE VAGYOK ebben a könyvben, az első sortól az utolsóig. Benne van a szívem és a lelkem, egyetlen céllal: hogy a gyerekeknek jobb legyen. Hogy érzelmi nevelést kapjanak, hogy a GYERMEK-SZÜLŐ-TANÁR hármas a gyermek érdekei mentén működjön, a TANÁR ÉS A SZÜLŐ EGY CSAPATBAN játsszon. Őszinteség és bizalom legyen ezen kapcsolatok alapja.

A gyerek MERJEN KÉRDEZNI, gondjairól beszélni és segítséget kérni. Tanítsuk meg neki, hogy a szüleihez kivétel nélkül minden ügyben fordulhat, hogy semmi sem természetes, ami neki rossz és mindenen lehet változtatni.

És tegyük mindezt a fogyasztók kegyeiért csatázó, MODERN VILÁG akadálypályáihoz igazítva. A kitűnő bizonyítvány mantrázása helyett tanítsunk nekik kreativitást és kritikus gondolkodást, együtt változva vele és a világgal.

Könyvem kapcsán az eddigi legnagyobb elismerés, hogy ott lehettem Martonvásáron és mindezt elmesélhettem egy ilyen rangos rendezvény résztvevőinek.

A meghívást ezúton is köszönöm Antaliné Miss Lillának, a neteducatio.hu szakmai vezetőjének.

Köszönöm szépen a figyelmet!

Varga Mónika

Egy különös megküzdés naplója

Egy különös megküzdés naplója

1979 június 8-ig írtam valami naplófélét, amolyan gyerekes, napi egy mondatosat. Azon a napon, amikor az írás hirtelen véget ér, annyi áll a piros füzetben: Meghalt az apu.

Aztán semmi. Ezután már mit lehet írni 10 évesen? Akkor úgy érzed, egyetlen mondatnak sincs többé jelentősége, nem is bírná el a papír.

Persze tudom, a legnehezebb biztosan édesanyánknak volt, felnevelni négy gyermeket teljesen egyedül, és három testvérem is -a maga módján- ugyanúgy megharcolt önmagával.

Beszélni viszont csak arról tudok, amit én éltem meg, írni pedig inkább arról szeretnék, milyen különleges megküzdési stratégiát fejlesztettem ki magamnak.

Eleinte a hatalmas méretű cselló kotta mögé bújva sírdogáltam, úgy csináltam, mintha erősen tanulmányoznám a hangjegyek összefolyó sorait. Igyekeztem titokban sírni, hogy ne okozzak még több gyötrelmet a többieknek, de szinte mindig lebuktam.

Észrevettem viszont, hogy ha erősen koncentrálok a hangokra, egyszer csak a fejembe megy a dallam, könnyebben tudom lejátszani és a sírás is abbamarad. Ezen felbuzdulva eljátszottam ugyanezt a tankönyveimmel is és a sírás egyre gyorsabban ment át tanulásba. Addig is szerettem tanulni, de akkor hirtelen minden érdekelni kezdett. Az ötödik osztályban az összes tantárgyat kívülről fújtam, de még így is sok időm maradt a szomorkodásra. Kitaláltam hát, hogy mindent leírok egy nagy füzetbe, és így is tettem.

Fogtam egy csúnya, vastag, fekete műbőr borítású füzetet és óriási számokkal belevéstem: 1979-1980. Ezzel kezdetét vette két évnyi általános iskolai tananyag összefoglaló jegyzetének kidolgozása. Minden tantárgy, minden leckéjének rövid tartalmát leírtam, rajzokkal, ábrákkal illusztrálva. Képeket is ragasztottam bele. Megszületett az akkori oktatás 2 évének mementója.

De még így is maradt üres időm. A szomorúság makacs egy valami, hiába dobod ki az ablakon, a legkisebb résen is vissza furakodik, újra és újra. Ezért létrehoztam egy képzeletbeli osztályt, pontos névsorral, osztályzatokkal és az osztály körüli összes teendővel. Ezt is mind a fekete füzetbe írtam, gondos osztályfőnökként vezetve a naplót és az értékeléseket. Szakköröket és kirándulásokat találtam ki, jellemzéseket írtam.

És persze eljártam minden foglalkozásra, ami csak érdekelt. Csellóztam, tornásztam, örs- és rajvezető lettem (bocs, ha nem tudod, mi az!), alsós osztályt patronáltam és mittudomén még mit nem csináltam. Bármivel is kötöttem le magam, mindent szorgalmasan lejegyzeteltem ebbe a rémes külsejű füzetbe.

Mai írásaimban éppen arra bíztatom a szülőket, hogy ne terheljék túl csemetéiket ezerféle felesleges szakkörrel, nem kell egy gyermeknek „fűteni-zenélni-világítani” egyszerre. Hagyjuk szabadon játszani, felfedezni és kideríteni, miben jó igazán. Fura módon, akkoriban pont az segített át engem azon a borzalmas két éven, hogy önmagát lefoglaló automatává változtam.

Minden alkalommal ámulattal lapozgatom a többszáz oldalas alkotást, akkori életem majdnem teljes térképét. Hogy mi van a „nagy mű” mögött, az nem került papírra soha, az ott maradt a lelkem mélyén.

De el kellett árulnom a kiváltó okot, mert ha már ország-világ elé tárom ezt a különös alkotást, illő magyarázat is dukál hozzá. Ha meg véletlenül egy pszichológus kezébe kerülne, gondoltam, jó előre kimentem magam pár diagnózis alól.

Bármilyen hasznos is volt a „terápiám”, nem mond ellent annak, amit fennhangon hirdetek: nem ez egy gyerek normális élete. Abból a két évből semmi való élethez kapcsolódó emlékem nem maradt, gyakorlatilag semmire nem emlékszem.

Ha egy szülő azt állítja, a gyermeke önszántából terheli túl magát és rohan reggeltől-estig külön foglalkozásokra, kitűnő tanuló és mindenben részt kell vennie, akkor érdemes a dolgok mögé nézni. Nem kell ahhoz akkora tragédia, mint egy szülő halála, hogy egy gyerek a tevekénységekbe meneküljön.

Én a fájdalmamat gyógyítottam ily módon és nem tagadom, óriási hasznot hozott akkor a lelkemnek, valamint a későbbi tanulmányaim során is. Nem vitt előre azonban egy lépést sem az érzelmi fejlődés folyamatában, tovább fokozta a többiektől való különbözés érzését és azt hitette el velem, hogy az állandó elfoglaltság gyógyír lehet mindenre.

Később is gyakran bújtam a tanulmányaim mögé. Bármi szomorúság ért, mintegy természetesnek vettem azt, elrejtettem jó mélyen magamban és a tanulmányi sikerek elfedték a megoldatlan dolgokat. A mai napig képes vagyok erre az „egyéni terápiára”, fiatal koromban majdnem az egészségem is ráment. Szerencsére ma már ritkán van rá szükség, és magamtól is észbe kapok, vagy előbb-utóbb leállít valaki.

A jó, ami sajátos terápiámból megmaradt, hogy még most is szeretek tanulni, könnyedén segítek bárkinek számos tantárgyban, hiszen rémesen sok mindent megtanultam.

Illetve itt van ez a különleges iromány, ami lehet, hogy a maga nemében egyedülálló. Talán, hogy a fontosságának nyomatékot adjak, a címlapjára egy akkoriban nagyon menőnek számító, irodai feliratozó készülékkel készített ízléstelen műanyag csíkot ragasztottam, büszkén hirdetve: Varga Mónika. Később rákerült még egy vitorláshajó a nagy földrajzi felfedezések korából, valamint egy húsvéti tojásra szánt matrica egy kiskacsával?!? Nem kérem szépen elemezni, nem fogok tudni elfogadható magyarázattal szolgálni.

Mint ahogy a random beleragasztott képekről sem, mert a béke feliratú zászlóval masírozó „Béke raj” fotóját leszámítva egyiknek sincs semmi köze a számára kiválasztott oldal tartalmához. A szakkörökhöz például az antwepreni állatkert hegyi gorillája került, az állatok lábait és fogazatát taglaló élővilág leckéhez pedig egy ünnepi hidegtál.

Ami a kivonatolt tananyagot illeti, a történelem és a földrajz kissé elavult, a határok és az ideológiák megváltoztak, de a többi ma is gond nélkül használható. A 6. osztályos történelem középkorról szóló fejezetéből például akár az érettségit is meg lehetne írni.

A füzet a Szovjetunió természetes növényzetével és egy a belső energia növelését taglaló fizika leckével zárul. Éppen olyan hirtelen és elvarratlanul ér véget, mint a kis piros napló. Fogalmam sincs, hogy azért hagytam-e abba, mert betelt az utolsó lap, vagy azért, mert visszatértem az életbe. Mindenesetre nincs tovább. Még elmondom a világnak, milyen módon növeli a súrlódási energia a testek belső energiáját, majd az olvasóra bízom, mit is kezdjen ezzel az egésszel.

Bizonyára a serdülőkor kezdete terelte másfelé a fókuszt, a füzet pedig egy fiók mélyére került és teljesen megfeledkeztem róla. Néhány évvel ezelőtt akadt újra a kezembe, pontosabban a testvéremébe, aki régi dolgaimat dobozolta be gyermekkorom egykori helyszínén. Furcsa érzés pár dobozban kihozni onnan egy egész gyermekkort. Amikor már éppen azt gondolod, hogy magad mögött hagyod, akkor elviszed egy dobozban és néha kicsit kinyitod a múltadat. Hogy életre kelhessenek az olyan történetek, mint ez a mostani. Hogy mesélhessünk egy kicsit, bizonygatva magunknak: igen, mindez valóban velünk esett meg.

Varga Mónika

Saját történetek – A jutalomtábor és a bosszú

Saját történetek – A jutalomtábor és a bosszú

A vasfüggöny ugyan már roskadozott akkoriban, sőt nem sokkal az eset után a bontását is megkezdték, amit most elmesélek, az még nagyon is a függöny mögött történt.

A nyolcvanas évek második felében tanulmányi eredményeimért egy külföldi táborozással jutalmaztak. Bevett szokás volt, hogy az „arra érdemesnek tartott” diákokat valamelyik baráti szocialista országba küldték és ott eltölthettek pár hetet a szocialista elveknek megfelelően megszervezett táborokban.

Egyik szerencsés kiválasztottként, én egy hónapot tölthettem az akkori Leningrádban, (ma ismét Szentpétervárnak hívják). A háborút és a kommunizmust megélt, egykoron csodálatos történelmi város addigra szürke, élettelen monstrummá amortizálódott, üzletek, színek és események nélkül.

Ide érkeztem én vagy harminc várakozással teli magyar diákkal. Egy teljesen értelmezhetetlen, idegen világba csöppentünk. A széles szürke utcák szürke házaiban egyetlen üzlet sem volt, a buszokon és trolikon nyomorgó embertömeget leszámítva embert is alig láttunk.

A valaha bizonyára szebb napokat látott szállásunkat hotelnek hívták, és a bár része még valóban felismerhető volt. A hatalmas sivár épület belseje inkább egy bontás előtt álló házra emlékeztetett, a csapokból szürkés-barnás víz folyt, a konyhában a földön tárolt edények között legyek döngtek és macskák tekeregtek.

Az egyetlen folyadék, amihez a nap folyamán hozzájutottunk, a teafűre borított 99 fokos víz volt, melynek tetejét 30 perc várakozás után leszürcsöltük a szétmállott fűről. Az ebéd nem ritkán vetett ki magából döglött legyet, a hidegétel pedig, inkább hagyjuk.

Precízen összeállított programunk általában napi énekórákból, kötelező múzeumlátogatásokból és ideológiai szempontokra épülő nyelvtanulásból állt. Ezt még el is viseltük volna, mert a Leningrád környéki cári paloták és parkok, a tenger és a jó társaság feledtették velünk a viszontagságokat. A szomjúságot és az éhséget viszont nem tudtuk elfojtani. Hazudnék, ha azt mondanám, nem volt mit inni, hiszen a csapból jött valami. És enni is adtak, csak valahogy nehezen sikerült el is fogyasztani azt.

Egy napon Pepsi Cola kupakot találtam az utcán, igazi cirill betűs orosz felirattal (azóta is őrzöm). Bár mi otthon nem ittunk kólát, nagyon megörültem. Összeszedtem az összes bátorságomat és megkérdeztem magyar táborvezetőnket, hol tudnánk kólát szerezni. Mutattam neki véresre kiszáradt számat és kértem, hadd menjünk el kólát venni. A tanárúr ekkor mélységesen felháborodott, hálátlannak és elégedetlennek nevezett és elzavart. Biztosan nagyon megdöbbentem ezen, mert nem emlékszem, hogyan jutottam végül mégis kólához. Az egyik fényképen máig ott ülök a tengerparton és egy üveg kólát iszom, ami szerintem ott éppen megmentette az életemet.

Hazautazásunk után behívatott az iskola igazgatója. Becsukta maga mögött az ajtót, majd hitetlenkedve faggatni kezdett. Azt jelentették neki rólam, hogy rendszerellenesen viselkedtem és elégedetlenkedtem a helyi viszonyokkal. Magyarázatot várt tőlem, mégis mi a fenét csináltam.

Először arra gondoltam, az lehetett a baj, hogy a táborzáró ünnepségen a színpadon bohóckodva megmutattam, leesik rólam a nadrág, amiben egy hónappal azelőtt oda érkeztem. Mint utólag kiderült, 7 kilót fogytam, jutalomból. De erről az én igazgatóm nem hallott.

Aztán elmeséltem, hogyan szöktünk meg egy barátnőmmel a színházi előadásról, ami mindkettőnknél kiverte a biztosítékot. A színpadon két alak idétlenkedett egy kék és egy piros lufival. A kék volt a kapitalista világ, a piros a szocialista országok jelképe. Amikor a kéket átszúrták egy hosszú tűvel, azonnal kipukkant. Amikor viszont a pirosat szúrták át, az épen maradt. Hát ezen a ponton a barátnőm és én felálltunk és kiosontunk a színházból. Az ajtóba állított, merev arcú matróna ugyan megpróbált visszatartani minket, de nem sikerült neki. Menekültünk vissza a szállásra az első arra járó trolival, amelyen soha nem látott tömeg zsúfolódott össze. Annyian voltak, hogy a lábam percekig nem ért le a talajra. Soha nem felejtem el, ahogy préselt a tömeg felfelé.

De ezt a történetet sem hallotta az igazgatónk, viszont rendes ember lévén csak vigyorgott rajta.

Végül aztán eljutottunk a kólához. Meséltem neki, milyen szomjas voltam és kólát szerettem volna venni. Na, ez volt az oka az én feljelentésemnek, a táborvezető elvtárs ezt nevezte rendszerellenes viselkedésnek. Erre szánt időt és energiát, hogy bemószeroljon az iskolaigazgatónál. Mi lett volna, ha megtudja a színházi szökést?!?

De ez még csak a történet eleje. Ami most következik, az ennél sokkal vadabb és egyben szánalmas is.

Annak idején is létezett az Országos Középiskolai Tanulmányi Verseny (OKTV), amelynek első pár helyezettje felvétel nélkül bejutott az egyetemre. (A 80-90-es években még felvételi vizsgát kellett tenni.)

Én is bejutottam az orosz verseny országos fordulójába, ahol reményteli eredményekkel haladtam feladatról-feladatra. Az utolsó szóbeli fordulón, mit ad isten, ott ült a zsűriben a leningrádi tábor vezetője, aki előző évben jelentést küldött kifogásolható viselkedésemről.  Széles vigyorral az arcán jelezte, mire számíthatok. Rögtön átvette a beszélgetést és azt kérte, mondjak orosz ételeket. Miután ez megvolt, orosz receptek ismertetését kérte. Én elmondtam neki, hogy orosz receptet nem ismerek, de szívesen ismertetek oroszul bármilyen magyar receptet. No csak, járt a Szovjetunióban és nem tud orosz receptet mondani? kérdezte kárörömmel és ezzel el is volt intézve a versenyem.

Az eredményhirdetésen személyesen ő olvasta fel az helyezetteket, kiemelve, hogy most az UTOLSÓVAL fogja kezdeni. Valahogy így hangzott: az Országos Középiskolai Tanulmányi Verseny orosz nyelvű versenyének országos fordulóján UTOLSÓ helyen végzett, Varga Mónika, a Siófoki Perczel Mór Gimnázium tanulója. Kérem, álljon fel!

Felálltam. Tulajdonképpen már az első mondatánál készülődtem, hiszen az orosz receptnél tudtam, nekem annyi volt. És egyébként is végig engem nézett, szóval nem voltam meglepve. Ő viszont fürdött a boldogságban. Kicsinyes bosszút állt tanárként egy 17 éves lányon, valamiért, amit ma már egy fiatal sem értene.  A furcsa az, hogy már akkor szánalmat éreztem harag, vagy megalázottság helyett és a történelem később engem igazolt.

Az orosz verseny nélkül is felvettek az egyetemre. El is végeztem. Majd egyszer jóval később, talán tíz év múlva, valami oknál fogva vonattal utaztam haza a Balatonra. A leghátsó kocsiban álltam a lépcsőnél, amikor hirtelen egy ötvenes pasas kullogott oda százéves, agyonmosott Trapper farmerjában, vállán a jól ismert barna műbőr utazótáskával. A táborvezető elvtárs volt az, a tíz évvel azelőtti szerelésben. Hát ennyi sikerült. Eltűnt egy rendszer, megszűntek a kiszolgáló szerepek. Amikor végül felkapaszkodott mellém a vonatra, valami ilyesmi jutott eszembe: Akkor ki is végzett az utolsó helyen Tanárúr?

Varga Mónika