Első találkozás a tengerrel

Első találkozás a tengerrel

Újabb múltbéli kalandozásra hívlak, ahogy mostanában tenni szoktam. Azt hiszem, magam is menekülök a mai valóságból, vissza azokba az évekbe, amikor elindult végre valami pozitív. Haladtunk a szabadság felé, senki sem háborúzott körülöttünk, világméretű vírust nem ismertünk. Volt pár nyugodt év, száguldó infláció és fenyegető bizonytalanság nélkül. Abból volt bőven akkoriban, ami most a legjobban hiányzik: bizakodás és remény.

Jó volt fiatalnak lenni egy előre mutató időszakban, amikor sorra nyíltak meg előttünk a lehetőségek, bátran vetettük magunkat az egyre szabadabbá váló élet kalandjai közé. Én minden diákként megkeresett filléremet utazásra költöttem, így jutottam el a tengerre is. Az Adriára, természetesen. Mindez 36 évvel ezelőtt történt. Gyere velem, visszaviszlek egy kis időre!

Varga Mónika

MUTASD A KÖNYVESPOLCOD, MEGMONDOM KI VAGY!

MUTASD A KÖNYVESPOLCOD, MEGMONDOM KI VAGY!

Azt ugyan nem tudtam meg, ki vagyok, de egy biztos: felnőtt életem kisfilmjét néztem végig, miközben az agyonzsúfolt, porlepte könyvespolcunkat takarítottam. A kiváltó ok a tisztasági festés volt, a szándék pedig néhány szükségtelenné vált régi könyv antikváriumba adása, no meg némi helynyerés az újabb kiadványoknak.

Nem is sejtettem, mekkora utazásba kezdek, micsoda érzelmeket mozgat meg egy ilyen egyszerű művelet és milyen könnyű elfeledkezni róla, hogy tulajdonképpen csak takarítani szerettem volna.

A csupán létrával megközelíthető polcon emberemlékezet óta nem járt senki, így onnan az első érintéstől porfelhőt okádó óriási szótárak zúdultak a nyakamba. Nyomukban az addig háborítatlan pókhálók szövevényével és néhány azonosíthatatlan repülő tárggyal. Már szálltam is vissza velük egyetemi éveimbe, az akkoriban egyetlen helyen kapható, ritkaságnak számító, drága szótárak világába. Számomra legalább ekkorát szóltak akkor is, amikor végre sikerült beszereznem őket, mint ahogy most puffantak a földre annyi év mozdulatlanság után. Ma mindez ott van az interneten, gondoltam kicsit sajnálkozva, mit kezdjek én most már 10-20 kilónyi szótárral?

Rögtön ezután felbukkant a világoskék „Német nyelvtan”, amivel a korábban megírt, legkalandosabb puskázási történetemet éltem át. (a sztorit itt találod:) https://www.facebook.com/hozdkiazellenorzot/posts/pfbid0KY3gApG5aFCA829e1qWpAUaKohomP5dcdBRFxtsKoGK3L3yXtvVevujVEHzpGUqXl

Belelapoztam, és megkerestem azt a fejezetet, ami majdnem a szigorlatomba került. Mert emlékszem rá. Még most is. Vagy talán most megint.

Ami ezután csúszott ki a méretes könyvek közül, azt viszont rég elfeledtem. Megsárgult lapokat magába záró, egyetemi jegyzetként kiadott könyvecske volt, az akkori hallgatók által írt esszékkel. Köztük egy, az akkori Varga Mónikától, nem kisebb vállalással, mint Robert Musil, Tulajdonságok nélküli ember című regényének elemzése. Németül. És tényleg! – jutott eszembe hirtelen minden, ezzel még tartozom a sorsnak. Az említett mű ugyanis brutális méretű, ahogy a Libri oldalán jellemzik: hónapokra-évekre szóló, újra meg újra megkísértő szellemi kaland. Én pedig voltam olyan pofátlan, hogy néhány fejezet alapján elemzést írtam, ami aztán nyomtatásba került. Hihetetlen pimasz és merész ez a fiatalság! Ma már nem mernék ilyet tenni. Vezeklésül megfogadtam, hogy egyszer végig olvasom az emberpróbáló művet. Szóval, ez még vár rám.

A leg(faj)súlyosabbak közt volt még a „Művészetek története” portugál nyelven, amit valamikor a 90-es évek elején kaptam a ma is híres, lisszaboni Gulbekian Balett vezetőjétől. A Tavaszi Fesztiválon tolmácsoltam a társulatnak, és a színfalak mögötti nyelvezet akkora kihívást jelentett számomra, hogy az igazgató ezzel a könyvvel méltatta erőfeszítéseimet. Újabb bizonyíték arra, milyen bevállalós az ember, ha fiatal.

Majd egy római vonaljegy pottyant az ölembe egy 1997-es útikönyvből. Ezzel megérkeztem a férjemmel töltött életembe. Rómába utaztunk először együtt, útikönyvvel felfegyverkezve. Térkép, útikönyv, Elnézést Uram, merre van a Colosseum? Milyen régimódi ez is már.

Aztán Harry Potter első három kötet. Én eddig bírtam a zseniális történetet. Minden elismerésem az írónőé, de nekem ennyi fért bele két pici gyerek mellé. Szorosan mellettük Boccaccio Dekameronja, de csak mert színben oda passzolt. A pajzán történeteket soha, senkinek nem sikerült végig olvasnia.

Néhány rakás „minden családban van belőle egy” regény után megérkeztünk azokba az évekbe, amikor az emberfia nem olvas. Magának legalábbis nem. Helyette szaval, mondókázik és harminckétezerszer felolvas egy-egy mesét. Imádnivaló korszak ez, visszafejlődés és előrehaladás boldog elegye. Gazdag Erzsi, Weöres Sándor örök versei, Kipp Kopp és Boribon világa, Csipkerózsika & Co, Fésűs Éva lélekmelengető meséi és az ezekből ránk zúduló, kifogyhatatlan emlékáradat.

De egyszer minden véget ér. Jöhet a „most már én következem” korszak, vagyis az a pár év, amikor azt hiszed, hogy te jössz. Egy polcnyi agykontroll, önismeret, jóga és spiritualitás. Egy polcnyi önmegvalósítás és a neki járó halvány mosoly. Kellett, persze. Kicsit megfogtuk saját kezünket, hogy átvezessük magunkat a következő életfeladatokhoz.

És igen, a kötelező olvasmányok. Két teljes polc. Olyan puha kötésű, olcsó kiadásban, mert nem biztos, hogy bárki is elolvassa. Legtöbbjüknek rég megingott a státusza, a mai gyerekek semmit sem értenek belőlük, így amolyan kötelező is meg nem is módon nyomták le őket gyermekeink torkán. Van közte pár modernebb is, és azt sem mondom, hogy az összeset feleslegesen vettük meg. Valahogy művelni kell az online üzemmódba kapcsolt ifjúságot.

A legalsó polcra kerültek a „máshová nem fért be” csoport tagjai, élen a jutalomba kapott, csak a jóisten tudja kinek íródott könyvekkel. „Magyarország kastélyai” egy általános iskolai bizonyítványért, „Botanikus kertek Magyarországon” egy versenyért, és társai. Nem dobod ki, mert a gyerek jutalomba kapta, nem fér el sehol, pedig muszáj neki. Szóval ott vannak alul, rémesen porosak, lelógnak minden polcról, és mégis megússzák az összes szelektálást.

Végül a fiúgyermek mániás korszakainak emléket állító drabális méretű dinoszauruszos könyvek, autós, vulkános, országismeretes és egyéb tematikus kép és adathalmazok gyűjteményei, a szótárakat is bőven meghaladó súllyal. Maradnak, persze.

Ehhez képest a lánygyermek kiselejtezett, ilyen-olyan gimiről szóló regényei szinte észrevétlenül bújnak meg a véletlenül keletkezett résekben. Naná, hogy ők is maradnak.

De mit lehet innen leselejtezni, kérem szépen? A könyvespolc őrzi a családi történetet, akármit eltűntetsz innen, a lánc megszakad, a mese hiányos lesz. És ez így van jól. Most szép tiszta a polc, minden könyv a helyén van, és a „leporolt” film rendületlenül forog tovább.

Varga Mónika

Utazzunk a múltba

Utazzunk a múltba

A nyári írásaim keretében szeretettel meghívlak az annokalandok.hu oldalamra, ahol két újabb történetet találsz diákkori utazásaimból. Elmesélem, hogyan sikerült eljutnom Kubába 1989-ben, a lengyelországi inflációnak köszönhetően, illetve az első repülésem kapcsán az 1985-ös NDK-ról mesélek. Remélem tetszenek ezek az írásaim is. Kellemes szórakozást kívánok! Hamarosan jelentkezem a megszokott témákkal is.

Varga Mónika

A baki

A baki

A nyárra sztorikat ígértem és könnyebb olvasmányokat. Előre elnézést kérek, hogy még így sem tágítok azonnal az iskola témától, de talán ez elnézhető egy tanárnak.

Elsőként mesélek a tanári pályám legkínosabb bakijáról, egy olyan tévedésről, amelyre azóta sem találom a magyarázatot. Egy egész osztály előtt állva történt, így picit több volt, mint kellemetlen.

Miért döntöttem úgy, hogy elmesélem? Mert a mai tökéletesség-mániás világunkban mintha mindenütt ki lenne táblázva: TÉVEDNI ÉS HIBÁZNI TILOS! Ha hibázunk, minimum szégyelljük magunkat, esetleg letagadjuk, bűnbakot keresünk, vagy fennhangon hülyézzük magunkat.

Már kisgyermekeknél is megfigyelhető ez a tendencia, vagyis túlságosan korán megtanulunk a hibákon bosszankodni, hárítani, magyarázkodni. Ahelyett, hogy elfogadnánk a tévedés jogát és a fejlődés elősegítőjeként tekintenénk rá.

Én friss diplomás nyelvtanárként az akkori Külkereskedelmi Főiskola diákjai előtt éltem meg ÉLETEM EGYIK LEGNAGYOBB BLAMÁZSÁT. Négy év portugál nyelvi tanulmányok, több hónapos portugáliai tartózkodás és második nyelvtanári diplomám birtokában bátran vállaltam el egy HELYETTESÍTŐ ÁLLÁST az említett intézményben. Nálam alig fiatalabb, vidám kis csapatot kellett átvennem egy fél évre és lelkesen tettem is a dolgom, ahogy kellett.

Egyszer aztán a TÁBLÁRA KEZDTEM ÍRNI, talán éppen a fiútestvér szót, amely a következőképpen néz ki: irmão. Gépi írással meg sem tudom mutatni, én hogyan írtam fel, de azt a KIS HULLÁMOS JELECSKÉT az “a” felett én hosszan elnyújtva a két utolsó hang fölé írtam. Minden ilyen végződésű szóban, hiszen meg voltam győződve róla, hogy a két utolsó hang összekapcsolására szolgál. Akkoriban MÉG MINDENT KÉZZEL ÍRTUNK, és ez a TÉVEDÉSEM senkinek sem tűnt fel a tanulmányaim során.

A fiatalok viszont megkérdezték, MIÉRT ÍROM ÍGY, ők úgy tanulták, a hullámot csak az “a” hang fölé kell írni. Nagy komolyan magyarázni kezdtem, hogy az a jel a két hangot kapcsolja össze egy érdekes orrhanggá és azért kell a két betű fölé írni.

Tanítványaim ezután megmutatták nekem a főiskolától kapott tananyagukat, ahol feketén fehéren ott állt a SZABÁLY, AMIT ÉN KORÁBBAN SOHA NEM LÁTTAM.

A mai napig picit behúzom a nyakam, amikor eszembe jut az az émelygő rosszullét, ami akkor úrrá lett rajtam. Hogy létezhet, hogy lediplomáztam egy nyelvből, tengernyi irodalmat olvastam el és soha nem tűnt fel, hol is van pontosan az a kis izé? És ennek pont egy főiskolai órán, egy csapat diák előtt kell kiderülnie?

Egy kis ideig az ájulás környékezett, nem tudom, vajon a döbbenetem vagy a teljes leégéstől való félelmem volt erősebb. Amikor észhez tértem, valahogy ösztönösen azt tettem, amit mondjuk baráti körben is tettem volna.

Kifejeztem ŐSZINTE megdöbbenésemet. Elmondtam KERTELÉS NÉLKÜL, hogy nekem bizony fogalmam sem volt a kis idegesítő írásjel megfelelő helyéről és elképzelésem sincs, hogyan nem derült erre fény az egyetemi évek alatt. Aztán még hozzátettem: “Már ezért megérte elvállalnom ezt a helyettesítést, hiszen most én tanultam valamit a diákoktól, RÖGTÖN AZ ELSŐ ÓRÁN. Ezekután kíváncsian várom a folytatást!”

Mérhetetlen szimpátiával fogadták ezt a vallomást. Nagy sztori volt nekik is, tulajdonképpen jót mulattak rajta. Én meg szépen lassan elfogadtam, hogy ez tényleg velem történt, és ma már azt is tudom: NINCS EZZEL SEMMI BAJ. Tévedni emberi dolog, ekkorát is, meg ennyi ember előtt is. CSAK BE KELL ISMERNI, el kell fogadni és hasznosítani kell arra, amire lehetséges.

Nekem szimpátiát és baráti légkört hozott, zökkenőmentes és szeretetteljes együttműködést a hátralévő félévre. Amit kezdetben pokoli kínosnak éltem meg, az idővel elmesélhető történetté szelídült. Ott a Főiskolán egyébként soha többet nem jött szóba.

Ha magyarázkodásba kezdek, bűnbakot keresek, lehülyézem magam, vagy vitába bonyolódom, bizonyára nem ez lett volna a végkifejlet.

Ennek lassan 30 éve, mégsem halványodik az emlék. Azt hiszem annyira cikinek éreztem a helyzetet, hogy akkor ott egy életre elégettem az erre szánt összes energiát.

Nagyon régóta EGY PILLANATIG SEM SZÉGYELLEM MÁR, ha hibázom, vagy nem tudok valamit, és ugyanerre buzdítom a diákjaimat is. Nem győzöm hangsúlyozni például, hogy a házi feladatnak nem kell hibátlannak lennie, ugyanis gyakorlásra szolgál. A hibák közös javításával fejlődünk és leszünk napról napra okosabbak. A hibákért sűrűn elnézést kérő gyerekeket pedig rendre arra kérem, ne szabadkozzanak emiatt, kezeljék a helyén a tévedést, és tanuljanak belőle.

Bármekkora közhelyek, ezredszer is aláírom: Csak az nem téved, aki nem csinál semmit, illetve: Senki sem tud mindent.

Ja, és majd elfelejtettem! Itt a nyár, most kell csinálni azt a SEMMIT! Jó sokat belőle. A pihenéshez pedig akár olvashatod az írásaimat is. A sztorik mellett további meglepetésekkel készülök. Várlak vissza!

Varga Mónika

Meglepetés

Meglepetés

Kedves Olvasóm! Előfordul néha, hogy semmire, de tényleg semmire nem marad időnk, akárhogyan is mantrázzuk az idegesítő közhelyet: arra van időnk, amire akarjuk. Hosszú ideje nem írtam a hozdkiazellenorzot.hu-ra, mentségemre az alábbi szezonális elfoglaltságok tömeges felbukkanását tudom felhozni: ballagás, érettségi, diploma, esküvők, lakásfelújítás.

Ha tényleg csak az akaratomtól függene, már régen előrukkoltam volna ezzel a mai meglepetéssel! A nyári témaváltást és a könnyedebb olvasmányokat egy ideje ígérem a Facebook posztokban, most itt az ideje, hogy eleget tegyek az ígéretemnek.

Egy vadonatúj oldallal szeretnélek meglepni, amelyet a diákként átélt utazásaim ihlettek. A mobiltelefon és internet előtti időkben amolyan mezítlábas turistaként bebarangoltam Európát, számtalan helyen tanultam ösztöndíjjal és tényleg több száz történetem vár elmesélésre. Rengeteg konkrét, tárgyi elméket őriztem meg, a kézzel megírt vonatjegytől kezdve a szovjet vízumig, rengeteg érdekes dolgot fogok neked megmutatni.

Ha az én korosztályomhoz tartozol, nosztalgikus időutazásra hívlak vissza fiatalságunk őrült kalandjai közé. Mesélek sok ismerős és ismeretlen élményről, amelyeket egy rég letűnt korban a szabadság első szeleinek szárnyán élhettünk meg. Az első külföldi út vagy a tenger megpillantása nekünk még dédelgetett álom volt és nem nagyon lehet szavakba önteni azt az érzést, amikor mindez valósággá vált. Régi időket idéző történet mesélésre invitállak, segítek felidézni az egykori külföldi utazások ízét. Ígérek neked jó hangulatot és kellemes szórakozást.

Ha fiatal vagy, szeretettel meghívlak egy kis retro csavargásra azokba az időkbe, amikor hosszú Csipkerózsika-álomból ébredve mi is elindulhattunk végre megcsodálni a Nagyvilágot. Ami neked ma már teljesen természetes, azt mi kalitkából szabaduló madárként éltük meg. Most képzeletben te is kisurransz velem az egykori vasfüggöny mögül és körülnézünk együtt az ismeretlenben. Olyan országokba is elviszlek, amelyek már rég nem léteznek, de én bizton állítom, hogy valaha léteztek és meglehetősen fura dolgokat éltem meg ott. Jókat csodálkozhatsz régi mozifilmbe illő eseményeken, mai szemmel nézve egészen felfoghatatlan történéseken. Ígérek neked fotókkal illusztrált, lendületes mesélést, fiatalos élményeket és izgalmas bepillantást kb. 25 ország felfedezésébe egy hátizsákos fiatal szemüvegén keresztül.

Történeteim a szalagos magnó és a kötelező orosz tanulás korából indulnak, majd eljutnak egészen a „nyugati országokban” töltött ösztöníjas évekig. A „jutalomba kapott utak” kivételével mindegyik utazásra magam kerestem meg a pénzt, és az ösztöndíjakat is munkával szereztem. Ha kellett, fondorlatos módon jutottam repülőjegyhez, aludtam strandon, erdőben, egy camping raktárában, és egy csomó olyan helyen, ahol ma már elképzelhetetlen, vagy éppen tilos. Tarts velem, és elmesélem az összes megmosolyogtató, megdöbbentő és elgondolkodtató élményemet! Kalandra fel!

Kérlek, klikkelj az oldalra és nézz körül egy kicsit! Mától gyakran találsz majd itt újabb érdekességeket. www.annokalandok.hu

És itt találod az első történetet, amit szeretettel megosztok veled.

Varga Mónika

A legjobb puskázásom története

A legjobb puskázásom története

Aki járt iskolába, az puskázott is. Aki pedig online vizsgázott, az tökélyre fejlesztette a modern „segédeszköz használat” művészetét. Az asztal alól súgó anyuka és a másik gépen buzgón kereső jóbarát olyan általánossá vált, hogy szinte alig maradt benne izgalom.

Amikor én jártam egyetemre, még csak a klasszikus formák léteztek, mint a padban felejtett nyitott tankönyv, a szoknya alá rejtett papírfecnik és a különféle testrészeinkre írt segédanyagok.

Történt egyszer, hogy egy német szigorlatra meg kellett volna tanulnom egy többszáz oldalas nyelvtankönyvet, pontosabban az egész német nyelvtant úgy, ahogy van. Hát nem sikerült. Jobb híján becsempésztem a méretes könyvet az vizsgaterembe és amikor a felügyelő éppen másfelé nézett, kimásoltam belőle a hiányzó részeket. Kockázatos vállalkozás volt, de sikerrel zárult. Gondoltam én.

Az eredmények kifüggesztésekor azonban két csoporttársamat és engem behívatott a tanár és közölte velünk, hogy mi hárman puskáztunk. A döbbenettől megnémulva álltunk, honnan a fenéből tudja, illetve miért nem zártak ki a vizsgáról ott helyben, ha észrevettek minket.

„Szóval, maguk vagy szó szerint tudják az egész könyvet kívülről, vagy puskáztak”- mondta ellentmondást nem tűrő hangon. A dolgozatukban minden definíciót szó szerint leírtak, erre nem nagyon volt még példa nálunk. Ha tudják az egész könyvet, most bebizonyíthatják, ha nem, akkor érvénytelen a vizsgájuk. Ki kezdi?- kérdezte.

És ekkor történt a csoda. Az egyik társam aggodalom nélkül közölte, hogy ő tényleg tudja az egész könyvet és szívesen be is bizonyítja. Határozottan odalépett a tanárhoz, majd mindketten eltűntek az irodában. A csoda az volt, hogy ez a lány valóban tudta kívülről a könyvet, a szerencsém pedig az, hogy három ajtóval odébb a tanszéki könyvtár bejárata nézett rám hívogatóan. Több sem kellett nekem, teljes sebességgel beszáguldottam a könyvtárba, megkeresetem a könyvtáros hölgyet és csak ennyit mondtam neki: Most azonnal kérem szépen a Helbig-Buscha Grammatik-ot, különben kivágnak a szigorlatról! Ellenvetés nélkül kivette a vitrinből és a kezembe adta.

Amíg mindentudó társam a tanár ámulatára felmondta a hibátlan definíciókat, addig én fellapoztam a kipuskázott részeket és gyorsan memorizáltam őket. Mire sorra kerültem, nagyjából a fejemben voltak a mondatok és nagy meggyőződéssel szavalni kezdtem őket. A tanár úr nem kis megdöbbenésére. Egy darabig meg sem tudott szólalni. Csak nézett, tanulmányozott figyelmesen majd ennyit mondott: Bámulatos! Még a hibák is ugyanazok, mint a dolgozatában.

Négyest adott a feleletre és alig hallhatóan megkérdezte: rendben? De még mennyire, hogy rendben volt! Repültem kifelé onnan, mint a szél. Boldogan, mert átmentem a vizsgán, büszkén, mert bravúros mutatványt adtam elő és egy kis lelkiismeretfurdalással, hiszen mégiscsak létezett egy valaki a bolygón, aki képes volt megtanulni kívülről sok száz oldal német nyelvtani definíciót. És nélküle ugye, ahogy mondani szokták, nem jöhetett volna létre az én attrakcióm.

Soha nem tudtam meg, mi lett a harmadik vizsgázóval és azt sem, vajon mit gondolhatott magában aznap sokat tapasztalt tanárunk. Azóta tudom viszont, hogy létezik fotografikus memória (nem nálam), hogy a könyvtárosoknak arany szíve van, és hogy a leleményesség gyakran legalább annyit ér, mint a megtanultak.

Varga Mónika