Hogyan született a Nobel-díj?

Hogyan született a Nobel-díj?

Ritkán írok olyan témáról, ami egyszerűen csak szórakoztat, nem magyaráz, nem tanácsol, nem próbál segíteni. A Nobel-díj különös történetével ez a helyzet, csupán néhány szórakoztató percet szeretnék szerezni az olvasónak.

Talán nincs is olyan ember a világon, aki nem hallott volna a Nobel-díjról. Ha máshogy nem, hát ilyen formában: „Na ezért sem kapsz Nobel-díjat fiam”. Azt is sokan tudják, hogy a díj Svédországhoz köthető, nevét alapítójáról kapta, és a fizika, a kémia, az orvostudomány, az irodalom legjobbjai, valamint a béke élharcosai kapják.

De a valódi okot, amiért Alfred Nobel, a svéd kémikus és feltaláló úgy döntött, hogy egy komoly pénzösszeggel járó díjat alapít, már kevesen ismerik. 1895-ben kelt végakaratában rendelkezett úgy – rokonai nem kis felháborodására – hogy halála után, tetemes vagyona kamataiból az említett területeken kiemelkedő teljesítményt nyújtó személyeket jutalmazzák.

De miért is? Van itt még valami a tudomány és béke szeretete mellett.

Alfred Nobel volt ugyanis az, aki felfedezte a dinamitot, s ez hatalmas gazdagságot hozott neki.  A pénz mellé azonban keserű szájíz is járt. Nobel találmányát alagutak és csatornák építési munkálatainak megkönnyítésére szánta, használata azonban hamar irányt tévesztett. A nagyerejű robbanóanyagot felfedezte magának a hadiipar is, és hatékony tömeggyilkossá fejlesztette.

Amikor 1888-ban Nobel legfiatalabb öccse, Emil Nobel meghalt, az újságok összetévesztették a híres feltalálóval, és Alfred haláláról tudósítottak, valahogy így:

„A tegnapi napon elhalálozott Dr. Alfred Nobel, aki abból gazdagodott meg, hogy kifejlesztett egy minden eddiginél gyorsabb és hatékonyabb módszert emberek meggyilkolására.”

A gyászjelentést olvasva Nobel nagyon elkeseredett, és úgy döntött, ezt nem hagyhatja annyiban. Ártalmatlan szándékkal született felfedezése nem bélyegezheti meg őt ily módon, egyszerűen nem hagyhat maga után ilyen rettenetes hírnevet. Illetve, szerette volna valahogyan kárpótolni az embereket a sok rosszért, amit a dinamit okozott. Ekkor határozta el, hogy vagyona egy részét olyan emberek megjutalmazására fordítja, akik valami nagyszerű dologgal járultak hozzá az emberiség jólétéhez.

1896-ban bekövetkezett halála után, vagyona döntő része a díjat finanszírozó alapítványba került, és öt évre rá, 1901 december 10.-én át is adták az első Nobel-díjakat. (Fizika, kémia, orvostudomány, irodalom és béke volt az alapító által megnevezett 5 kategória, amelyet később egy gazdasági kategóriával egészítettek ki.)

A díjazás idején Magyarországon élő, magyar Nobel-díjasaink: Szent-Györgyi Albert, 1937-ben kapott orvostudományi Nobel-díjat a C-vitamin szerepének kutatásáért, valamint Kertész Imre, 2002-ben kapott irodalmi Nobel-díjat „Sorstalanság” című regényéért.

A díjazottak között további 16 magyar származású személyt találunk.

Varga Mónika

Hogyan kezeljük a tudásillúziót?

Hogyan kezeljük a tudásillúziót?

Az INTERNET MEGJELENÉSE ELŐTT megkérdőjelezhetetlen tény volt, hogy egy felnőtt nagyjából mindenről többet tud, mint egy gyermek. Ha a gyermek valamit nem tudott, a felnőttektől általában megtudhatta. Azt hiszem senkinek sem mondok újat azzal, hogy ma már ez nem így van. A digitális bennszülöttek korában mi felnőttek bizony kezdünk kiszorulni a mindent-tudók, vagy akár a jobban-tudók szerepéből. Az interneten BÁRKI MEGTALÁLHAT MINDEN LÉTEZŐ INFORMÁCIÓT, és ezzel a TÁRGYI TUDÁSSAL egyetlen felnőtt sem versenyezhet. Ha megértjük és megfelelően kezeljük a helyzetet, ez a kis presztízs veszteség tlán nem is akkora gond.

A probléma az, hogy a közösségi média, a szünet- és szűrés nélküli információáradat hatására gyermekeinkben egészen fiatalon kialakul egy nehezen megfogalmazható „érzet”, amit én HAMIS MAGABIZTOSSÁGNAK neveztem el.  A szakirodalomban azután „TUDÁSILLÚZIÓ” néven találtam meg és kiderült, hogy a felnőtteket egyébként éppúgy érinti ez az újfajta kórság.

A tudásillúzió a gyerekeknél annyit jelent, hogy a rengeteg információ miatt TÉVESEN ÚGY ÉRZÉKELIK, sokkal tájékozottabbak és kompetensebbek, mint az idősebbek. Gyakran olyan dolgokról is megingathatatlan véleményük van, amiről igazából fogalmuk sincsen. Egészen megdöbbentő módon bírálják felül az idősebbeket és vonják kétségbe tudásukat néhány itt-ott olvasott, alig-értett vagy félreértelmezett információra alapozva. S bár a tekintélyt és tiszteletet többnyire korábban sem csupán a tudás teremtette meg egy idősebb személy számára, ma mégis úgy tűnik, a MINDENTUDÓ INTERNET az, ami megtépázza az amúgy is nehezített pályán megszerzett tekintély maradékát.

Ebbe a jelenségbe tanárként is bele-belebotlunk, a „hamis magabiztosság” már a TANÓRÁKRA IS BESZIVÁRGOTT, sok kellemetlen percet szerezve az erre felkészületlen pedagógusoknak. Az internetről begyűjtött információk miatt a legtöbb gyermek NEM TUD KÜLÖNBSÉGET TENNI a saját hirtelen szerzett bölcsessége és a tanár tudása között, ezért gondolkodás nélkül felülbírálja tanárát, akár ki is oktatja, és meg van győződve arról, hogy az adott területen ő jobban informált, hiszen ő ezt A NETEN OLVASTA. Nem könnyű okosan reagálni egy egész osztály előtt, ember legyen a talpán, aki minden egyes alkalommal a helyén tudja kezelni ezeket az eseteket.

Ha ifjú informátorunk BUTASÁGOT MOND, azt a legbonyolultabb kezelni. Ilyenkor legfontosabb, hogy mindenképpen kerüljük a megszégyenítését, hiszen egy iskolai osztály mindig ugrásra kész, ha valaki „lehülyézésbe” kell beszállni.  Különösen nehéz ez, amikor egy nagyon magabiztos „mindentudóval” állunk szemben, aki nem tágít az igazától és vitába száll tanárával, hiába próbálja az kínkeservvel megóvni őt a leégéstől. Nem ritka, hogy a többiek azonnali felzúdulással jelzik, mit gondolnak az állításról, innen aztán tényleg nem egyszerű visszafordítani az ügyet. Felnőttként mégis felejtsük el a nyelvünk hegyén azonnal megjelenő „Ne beszélj már butaságokat!” felkiáltást és alkalmazzuk inkább a jól bevált: „HONNAN SZÁRMAZIK AZ INFORMÁCIÓ?” kérdést, majd a „Nézzük meg mit érthettél félre!” finomítást.

Magán órán elég gyakran találkozom hasonlóval. Ott egyszerűbb dolgom van, hiszen ketten vagyunk, nem kell még arra is külön odafigyelni, hogy egy egész osztály lesi kíváncsian a végkifejletet. Egy osztályban óvatosabban kell reagálni.

Szerintem alapvető fontosságú, hogy mind szülőként, mind tanárként LETORKOLÁS HELYETT HALLGASSUK MEG ŐKET, érdeklődjünk, derítsük ki, van-e valami ténylegesen használható ismeretanyag a nagy „bölcsesség” mögött. Előfordulhat, hogy valóban szolgálnak számunkra is érdekes, tanulságos, megfontolandó információkkal. Mivel jóval TÖBB IDŐT TÖLTENEK A VIRTUÁLIS TÉRBEN, el kell fogadjuk, hogy beszerezhetnek meglepő, hasznos, új információkat, amikkel talán segíthetünk nekik kezdeni valamit. Fontos lehet felismerni azt is, amikor csak félreértenek valamit.

Tanárként minden esetben nagyon vigyázok arra is, hogy NE MENTEGETŐZZEM.  Azt nyilván azonnal el tudom dönteni, hogy amit állít a kis digitális bennszülött, arról tudom, hogy úgy van, esetleg még soha nem hallottam róla, vagy szimplán butaság. Ha okosat mond, akkor megdicsérem, megkérdezem honnan szerezte az ismereteit, majd elmagyarázom, hogyan függ ez össze a tananyaggal. Megkérem, meséljen többet, esetleg nevezze meg a weboldalt, hadd tanuljunk tőle! Ilyenkor érdekes dolgokat tudhatunk meg, ami akár az óra hasznára is válhat. A tekintélyünket pedig egy hangyányit sem csökkenti, ha nyitottak vagyunk az újdonságra és beismerjük, hogy még nem hallottunk róla.

Ha számomra új, ISMERETLEN DOLGOT ÁLLÍT, akkor is azt kérdezem elsőként, hol hallott erről, majd megkérem, fejtse ki részletesen az állítását. Bevonom a többieket is, ki mit tud a hallottakról. Előfordulhat, hogy mások is hallottak már róla, akkor érdekes vita bontakozhat ki, csak győzzük kordában tartani! MINDIG ELISMEREM, ha nekem új az információ, igyekszem nyilvánvalóvá tenni, hogy ez természetes emberi jogom, hiszen a tanár sem lexikon vagy szótár. (Ahogy a szülőnek sem dolga minden tudni.) Sőt, amennyiben tényleg hasznos ismeretekkel szolgál, meg is szoktam köszönni a hozzászólást. Így a kis kitérő kölcsönösen hasznára válik minden résztvevőnek: a gyereket büszkeséggel tölti el, a tanár és az osztály új ismeretekkel gazdagodik, a „kütyühasználat” és az azonnal megfejtendő kérdés pedig interaktívvá változtatja az órát. Végül, de nem utolsó sorban, hangsúlyossá válik a tanár úgynevezett emberi oldala.

Természetesen nem azt akarom mondani, hogy minden bekiabálást, vagy az óra zavarására szánt kijelentést komolyan kell venni és filozófiai mélységekben megvitatni. Hasznos viszont felismerni, mire érdemes időt és energiát fordítani, hiszen a természetes kíváncsiságból fakadó érdeklődést nem tanácsos elfojtani, kiváltképp, ha az a többiek számára is értékes ismereteket közvetít.

Reményeim szerint a TANÁR SZEREPE úgyis gyökeres változások előtt áll és a „tényanyag szállítóból” egyfajta segítő, iránymutató és motiváló szerepkört betöltő társsá alakul majd. A többire meg úgyis ott van az Internet.

Szülőként is LE KELL NYELNÜNK A BÉKÁT, hogy a gyerek tényleg egy csomó mindent jobban tudhat, mint mi felnőttek. Álljunk bele, fogadjuk el és örüljünk neki, ha így van! De ismerjük fel a felületes információkon alapuló okoskodást is, illetve finoman szereljük le a szemtelen és fellengző kioktatást! Attól, hogy egy gyerek információkat gyűjt a netről, még nem lesz rögtön okosabb a felnőtteknél, ahhoz még hiányzik pár tíz év tapasztalat. Ennek tudatában kell tehát bánni a „tudásillúzió” jelenségével, és méltatlankodás helyett meg kell tanulnunk a helyén kezelni a jelenséget.

Varga Mónika

Új kor, új értékrend

Új kor, új értékrend

Amióta világ a világ, minden egyes generáció igyekszik FELÜLÍRNI SZÜLEI ÉRTÉKRENDJÉT és egy saját értékrenddel helyettesíteni azt. Természetes jelenség ez, amíg a fiatalságra jellemző változtatni vágyás és belülről fakadó érzések generálják, a külvilág pedig mindössze lehetővé teszi, vagy éppen elősegíti az időszerű változásokat. Természetes, ha az új értékrend lassan és követhetően veszi át a régi helyét, az idősebbek zúgolódása és persze a fiatalok magabiztos menetelése kíséretében. És természetes az is, hogy minden generáció a saját értékrendjét tartja helyesnek, hiszen maga alakította ki, illetve többek között éppen ez különbözteti meg őt a felmenőitől.

Csakhogy a tömegkommunikáció megjelenése óta a folyamat összes természetes tényezőjét úthengerként döngölte a földbe egy MESTERSÉGESEN KREÁLT ÉRTÉKREND. Míg a MINDENT ELBORÍTÓ REKLÁMOK előtt nevelkedett generációk létrehoztak maguknak egy új értékrendet, addig a mostani fiatalok KÉSZEN KAPJÁK azt a marketing-gépezet által MANIPULÁLT formában

Értékrendjük csúcsára a DOLGOK MEGSZERZÉSE, a TÖKÉLETES KÜLSŐ UTÁNI SÓVÁRGÁS, valamint a külvilág felé VETÍTETT TÖKÉLETESSÉG került, amit – valljuk be őszintén – egyetlen józan fiatal sem gyártott volna meg magától.

Az örökös fogyasztás, az agyonreklámozott, méregdrága márkatermékek vásárlása, egyre több, modernebb, drágább és menőbb dolgok megszerzése, a tinilányokon végzett plasztika vagy az állandó fogyókúra nem a korábbi generációk „hibáinak” javítgatása, nem a fiatalok gondolataiban megszületett igény, hanem egy mesterséges kreálmány.

Korábban soha nem volt ennyi és ilyen HARSÁNYAN BEFOLYÁSOLÓ, KÉNYSZERÍTŐ tényező, amihez magának a fiatal generációnak igazából semmi köze sincs.  A mesterségesen irányított, beléjük sulykolt és kötelezővé avanzsált értékrend megvalósítása a fiatalok alig 1 SZÁZALÉKÁNAK SIKERÜL, a többiekben ÁLLANDÓ DISZKOMFORT ÉRZÉST, ELÉGEDETLENSÉGET és SZORONGÁST kelt.

Ennek következtében a fiatalok többségénél elkezdődik a

  • fogyókúra,
  • egészséges étkezés mánia,
  • túlzásba vitt testedzés,
  • közösségi média és influencer függőség,
  • márkatermékek istenítése,
  • rögeszmés vásárlás,
  • esetleges lopások a drága termékek megszerzése érdekében
  • és még sok egyéb szokatlan viselkedésbeli változás jelzi, hogy kezdi őt is bedarálni a gépezet.

A szülő pedig nem érti, mi lelte a gyereket. A korábbi generációknak legalább annyi támpontjuk volt, hogy gyermekeik mások szerettek volna lenni, mint ők. Egy mai szülő döbbenten áll gyermeke egyik napról a másikra berobbant „rögeszméje” előtt, és nagyjából úgy érzi magát, mintha csemetéje azt közölné vele: MÁTÓL KEZDVE PORSZÍVÓ SZERETNE LENNI!

A szülő aztán kínjában kritizál, helytelenít, ítélkezik és „bezzeg az én időmben” kezdetű szónoklatokat tart, persze nem sok sikerrel. Jön a teljes tanácstalanság és a kétségbeesés. Mit csináltunk rosszul? Mit nem adtunk meg neki? Mit kompenzál a szélsőséges viselkedésével?

Legrosszabb esetben állandósulnak a viták, majd megkezdődnek a tiltások, korlátozások, de ezek sem hoznak túl sok eredményt. A kamasz/fiatal megsértődik, esetleg eljátssza, hogy „szót fogad”, de semmiképp sem hagy fel azzal az őrülettel, amit a fejébe vett. Minden eszközt és trükköt bevet, hogy újra az Instagram-ot lapozhassa és újabb influenszereket követhessen be a vágyott témában, betegre koplalja magát, vagy ájulásig edz a fitneszteremben. Esetleg akár titokban is, nehogy balhé legyen belőle.

MIT LEHET TENNI?

KRITIZÁLÁS ÉS SZIDÁS HELYETT érdemes inkább odafigyelni, és kideríteni:

  1. MEG KELL HALLGATNUNK őt, anélkül, hogy ítélkeznénk és letorkolnánk.
  2. MEGÉRTÉST kell mutatnunk, el kell fogadnunk, hogy a külvilág sajnos most ilyen hatást gyakorolt gyermekünkre és támadás helyett segítő kezet kell nyújtanunk.
  3. KI KELL DERÍTENI: Milyen irreális célt tűzött ki gyermekünk és kiknek a befolyása alatt áll? Milyen reménytelen törekvés állhat a problémák hátterében.
  4. Meg kell próbálni egy ÉLHETŐBB ÉRTÉKRENDET TEREMTENI a bizonytalan és kétségbeesett fiatal számára.

Ha az általam oly gyakran hangsúlyozott érzelmi fejlesztést alkalmazva nevelünk, illetve, ha eddig is a rövidtávú, elérhető célok kitűzésével ösztönöztük gyermekünket, ez most is célravezető lehet. Valószínűleg kilátástalannak tűnik majd, de finoman mégis próbálkozni kell gyermekünk elé tárni saját értékeit, szemben a világból rá zúduló értelmetlen elvárásokkal.

  • Modell alkatra vágyó lányunknak például segíthetünk egészségesebb étrendre való áttéréssel közös családi főzés keretében, közös mozgással, sportolással. De rábeszélhetjük egy új frizurára, előnyösebb fazonú ruhákra, valami megvalósítható változtatásra, amitől jobban érzi majd magát.
  • Márkatermékek vagy menő edzőtermek után vágyakozó gyermekünknek szerezhetünk hétvégi munkát, ahol megdolgozhat a méregdrága cuccokért. Mire meglesz a pénz, tudni fogja mennyit kell érte dolgozni és vajon megérte-e. 

De a legfontosabb, hogy tudatosítsuk gyermekünkben AZ Ő SAJÁT ÉRTÉKEIT, ami miatt szerethető és értékes ember, hogy ne érezze egyetlen lehetőségnek a külvilág által istenített külsőségeket. Hiába soroljuk fel az összes káros hatását annak az őrületnek, amit a fejébe vett, az úgyis csak falra hányt borsó lesz.

Ez borzalmasan nehéz, olykor teljesen lehetetlennek tűnik. Mégsem szabad feladni. Ha szülőként nem sikerül hatni rá, KÉRJÜNK MEG VALAKIT, akire esetleg hallgat. Barátot, rokont, ismerőst, edzőt. Adjuk valaki szájába a mondanivalónkat, hiszen egy kamasz szinte MINDENKIRE JOBBAN HALLGAT SZÜLEINÉL.

Néha elég, ha egy kívülálló megdicséri a külsejét, vagy bármi elismerőt mond róla, optimális esetben olyan értékeit emeli ki, amelyek valóban igazi értékek. Óriási hatással lehet a családon kívülről érkező pozitív megjegyzés az önmagát folyton másokhoz mérő fiatalra. Ahogy az oly könnyen osztogatott negatív kritika, úgy a ritkaságszámba menő dicséret is elindíthatja a szülők által remélt változásokat.

És persze sose feledjük az alapokat: őszintén érdeklődj, figyelj rá, hallgasd meg, ne szólj közbe, próbáld megérteni, szeresd és fogadd el! Ja, és légy embertelenül türelmes!

Varga Mónika

Vidám kamaszkor?

Vidám kamaszkor?

A serdülő- és kamaszkor során ÓRIÁSI ÁTALAKULÁSOK zajlanak az agyban és a hormonrendszerben, amely változások mindenkinél eltérő, kiszámíthatatlan gondolatokat és viselkedésformákat eredményeznek. A felnőttek ekkor általában elkönyvelik, hogy A GYEREK MEGBOLONDULT, nem lehet vele mit kezdeni.

Pedig csak egy ÁTMENETI KORSZAKBA került, ahol

  • a megszokott biztos pontok kezdenek elhalványodni, újak pedig még nincsenek.
  • zavaró és kellemetlen változásokon megy át a testük,
  • átrendeződnek a prioritások, pillanatok alatt válnak nevetségessé korábbi értékek és magasztosulnak fel dolgok a nagyobbak világából,
  • egy csomó dolog ciki lesz, és valahogy a fél világ ellenséggé válik.

Mindig hangsúlyozom az ÉRZELMI FEJLESZTÉS fontosságát, amely kulcsa lehet egy élhető, kiegyensúlyozott gyermekkornak, és akár MEGELŐLEGEZHET egy többé-kevésbé PROBLÉMAMENTES KAMASZKORT is. A kisgyermekkorban elkezdett érzelmi fejlesztés az, ami MEGKÖNNYÍTI a gyermek számára ezt az átmenetet, de az érzelmi fejlesztő szülő maga is rutinosabban vészeli át gyermeke kamaszkori viharait.

(Az érzelmi fejlesztésről részletesen olvashatsz ’Beírás felnőtteknek’ című könyvemben.)

MIT TEGYÜNK, HA KAMASZ GYEREKÜNK VAN?

Mindenekelőtt fogadjuk el azt a tényt, hogy:

KAMASZNAK LENNI NEM HABOSTORTA, SŐT GYAKRAN EGÉSZEN RETTENETES! 

Érezzünk együtt velük, biztosítsuk őket problémáik és ÉRZELMEIK JOGOSSÁGÁRÓL!

Őszintén érdeklődjünk az érzéseik iránt, ne kicsinyítsük le a félelmeiket és panaszaikat, neveljünk úgy, hogy MERJENEK NEKÜNK BESZÉLNI valódi belső életükről!

Nézzünk meg néhány PÉLDÁT arra, hogyan gondolkozik és reagál egy-egy szülő, miközben egyáltalán nem tudja, mit él át valójában kamasz gyermeke:

  • Hiába vagyunk meggyőződve, hogy nagyszerű a matematika tanár, ha fogalmunk sincs róla, mit művel valójában az órákon. (szülő: „Ugyan már, mindenki kibírta! Aki nála tanul, azt biztosan felveszik az egyetemre!”)
  • Hiába gondoljuk, hogy a gyerek imádja az angolt, ha ügyesen titkolja, mekkora kínszenvedéssel jár a mások előtt való szereplés. (szülő: „Ez a gyerek angolul játszik, meg videókat is néz. Őrület, milyen jól megy neki az angol!”)
  • Hiába dicsekszünk fűnek-fának, hogy az ország egyik legjobb gimnáziumába jár a gyermekünk, ha nem érzi ott jól magát és valójában zenélni szeretne. (szülő: „Csak nem gondolod, hogy feladjuk ezt a nagyszerű iskolát egy hobbi kedvéért? Valamiből élned is kell majd!”)
  • Hiába hisszük például, hogy szuper vakációt biztosítunk gyermekünknek háromezer kilométeres városnézéses utazással, ha ő a barátaival szeretne lenni. (szülő: „Ha már ennyi pénzt költöttünk rád, legalább érezd jól magad!”)
  • Vacakul érzi magát az új fogszabályzóval, nyomja a lúdtalpbetét, siratja az elpusztult tengerimalacát, összeveszett a barátjával, és így tovább. (szülő: „Nem nagy ügy, mindenkivel megesik!”)

DE IGENIS NAGY ÜGY!

A kamasznak ezek nagy ügyek, hiszen ők még nem rendelkeznek megfelelő megküzdési stratégiákkal (megjegyzem a legtöbb felnőtt sem). Ha mindezt mosolyogva kell megélnie, mintha tényleg minden rendben lenne, mert mi csak legyintünk és egyetlen célunk a „nálunk minden rendben van” látszat fenntartása, akkor a kamasz is elindul a LÁTSZATFENNTARTÁS irányába. Megtanulja, hogy HELYTELEN ÉREZNI ezeket a negatív érzéseket, hiszen félelmei csak akadályozzák a család életét. A színlelés nagymesterévé válik, miközben az egyre halmozódó, kimondatlan problémák hatására SZORONGANI KEZD, elmagányosodik. Megjelennek a szorongás tünetei és a gondolatait elterelő cselekvések, mint az állandó evés, a túlzott közösségi média használat, vagy a videojátékok.

Nem szabad eddig eljutni. Az állandó vidámság nem létezik, nagyon káros szülőként előadni ezt a színjátékot. Ha nem segítünk neki, a belül egyáltalán nem vidám kamasz folyamatosan önmagát fogja hibáztatni negatív érzéseiért, a szorongását enyhítendő pedig egyre komolyabb szerekhez nyúl majd.

Problémák, félelmek, az aktuális életvitelétől teljesen eltérő vágyak márpedig léteznek a gyermekek életében is, a kamaszoké pedig szinte másból sem áll. Megoldásuk kizárólag a MEGÉRTÉS és az EGYÜTTÉRZÉS segítségével lehetséges.

Végezetül szeretnék ajánlani egy hiánypótló könyvet ebben a témában, amelyet érdemes elolvasni minden szülőnek és kamasznak egyaránt! Linn Skaber: ‘A szívem egy bezárt bódé’ című könyve kamaszmonológok gyűjteménye, soha nem látott őszinteséggel odavetett gondolatok művészi csokorba kötve. Ezúttal a kamaszok valós érzéseit kapjuk az arcunkba kendőzetlenül, körítés nélkül.

A könyvből vett idézethez nem szükséges magyarázat:

„Nem bírom tovább. Leszarom az egészet. Végeztem. Többé nem kell nekem. Lerakom a folyosóra. Megkaphatod. Vidd el, ha túl vagyunk a hétvégén, vagy leginkább előtte. Jó állapotú, használt kamaszkor. Ingyen elvihető. Nem sok. Ennyi az egész. Amit itt látsz. Belefér a kocsidba. Két-három doboz, néhány edzőcipő, pár fel nem használt péntek este és egy Zara ajándékkártya. Vidd csak el! Úgysem fogom használni! Az egyik doboz nehéz. Ez a doboz. Ennek a megmozdításához több emberre van szükség. Elég sokra, tulajdonképpen. Az áll rajta: remények. Azt írtam ide, a hátuljára, hogy óvatosan, mert olyan törékeny, ami benne van, de ne foglalkozz vele, a nagy része már úgyis összetört.”

Varga Mónika

Te mi szeretnél lenni? És a gyermeked?

Te mi szeretnél lenni? És a gyermeked?

Nem régiben láttam egy kisfilmet egy különös autómosó vállalkozásról, amelynek története szívmelengető módon igazolta meggyőződésemet: MINDENKI SZÁMÁRA LÉTEZIK olyan tevékenység, amelyben ÖRÖMÉT LELI, amiben elmélyülhet és mások számára értéket teremtve akár pénzt is kereshet vele. Csupán MEG KELL TALÁLNI EZT A TEVÉKENYSÉGET, és garantáltan megváltozik az adott ember élete.

Egy fiatalember alaposan megfigyelte autista bátyja furcsa sajátosságait és megrögzött szokásait, majd az az ötlete támadt, hogy ezt a „mániás precízséget”, ami láthatóan örömet szerzett a bátyjának, hasznos munkára is fel lehetne használni. Nyitott egy autómosót (azóta még kettőt), ahol autista fiatalokat alkalmaz az autók kézi tisztítására. A társadalomból egyébként kiszorult, beilleszkedni alig tudó emberek, fő erősségüket bevetve, utánozhatatlan precízséggel mossák le az autókat, miközben mosolyognak, élvezik a munkájuk eredményét és fizetést is kapnak érte. Amitől a család éppen frászt kap, azt itt átfordították hasznos cselekvésbe, a fiatalok pedig keresőképes, büszke emberekké váltak.

Hogyan született egy ilyen kreatív ötlet?

Egyszerű! Az autista fiú testvére CSAK ARRA KONCENTRÁLT, MIBEN JÓ a bátyja, és MIT CSINÁL ÖRÖMMEL, figyelmen kívül hagyott minden egyebet.

Mi lenne, ha mi is így tennénk önmagunkkal és gyermekeinkkel?

Ami körülményeinket és képességeinket illeti, mindannyian máshonnan indultunk. Értelemszerűen más lesz az „ALKOTÓ ELEMÜNK” is, vagyis a vágyott és örömmel végzett tevékenység, amely a jövőnket is jelenti egyben. Más lesz tehát az utunk is, de csak úgy találhatunk rá a sajátunkra, ha magunkba nézünk, keressük, ami nekünk való, végül őszintén letesszük a voksunkat amellett, amire valójában születtünk.

Csakhogy ezen az úton mindig több a szembeszél, mint a segítség. Az autista autómosók esete egy ritka példa az ellenkezőjére.

Ellenszélnek ott van mindjárt az a sok „TÉNY”, amit magunkkal kapcsolatban megkérdőjelezhetetlennek HISZÜNK. Ilyenek például az „én nem vagyok ehhez elég rátermett”, „nincs hozzá érzékem”, „én sose fogok tudni ennyi pénzt előteremteni”, „túl öreg vagyok már hozzá”, „én nehezen viselem a változást”, satöbbi, satöbbi. Ha ilyen MENTSÉG-BARIKÁDOK mögé bújunk, akkor eszünkbe se fog jutni igazi vágyaink szerint keresgélni. Akár rólad, akár gyermekedről van szó, azzal kell elindulni a jó úton, hogy az érintett személy:

  1. ÖSSZEÍR MAGÁRÓL MINDENT, AMIT TÉNYNEK HISZ!

Amikor kész a lista, mindegyik mellé odaírja, KI GONDOLJA EZT ÍGY, tényleg ő, vagy valaki más. Gyakran derül ki, hogy a negatív állítás (te egy lusta ember vagy) egy szülőtől, rokontól, tanártól, egyszerűen a külvilágból jön, és nem is én gondolom magamról. Ekkor érdemes eltöprengeni: ha már azt sem tudom, én gondolok-e valamit, vagy csak belém szuggerálták, akkor mi mindent kell még kiderítenem önmagammal kapcsolatban?!

  • MEGCÁFOL MINDENT, AMIT NEM IS Ő ÁLLÍT!

Remek érzés lesz felfedezni például, hogy nem is félek a változástól, csak azt hiszik rólam. Rögtön el is kezdhetem bebizonyítani. Vagyis változtatok, mégpedig a vágyaim irányába tett lépésekkel.

  • EZEK UTÁN ÖSSZEÍRJA AZ ÖSSZES TEVÉKENYSÉGET, AMIVEL A NAPJAI TELNEK

Nem kell megijedni, nem lesz olyan sok (utazás, tanulás, munka, házimunka, TV nézés, testedzés stb.) Majd rangsorolja ezeket aszerint, amennyire jók vagy rosszak számára: a „megnyomorítóan borzasztó”-tól a „fantasztikusan klassz”-ig. Ha ezzel megvan, világosan látszani fog, MILYEN ARÁNYBAN szerepelnek a illetve a ROSSZ érzéssel végzett tevékenységek.

  • NEKIÁLL HELYREÁLLÍTANI A JÓ ÉS A ROSSZ ARÁNYÁT

Lassan, fokozatosan csökkenti a rossz érzést kiváltó tevékenységeket (természetesen ennek lesznek határai) és szándékosan, „finom erőszakkal” növeli azokat, amiket élvezettel végez.

Ha gyermekeddel végzed el ezt a „rendrakást”, akkor kiderülhet, hogy számos különóra már rég csak nyűg neki, hogy mégsem akar heti háromszor úszni, hogy imád apával matekozni, szívesen segítene főzni, vagy az állatokat szereti igazán és jól is bánik velük. Ilyen módon kerülhetnek látóterünkbe olyan dolgok, amikre esetleg nem is gondolnánk.

Gyermekünk pedig megtanulja, hogy

  • semmi sincs kőbe vésve,
  • a dolgok változhatnak,
  • nem minden kötelező, amit utálok
  • és saját felelősségem is, érdeklődési köreim megtalálása!

Mert alkotó elemünk felfedezése azt jelenti:

nyitottak vagyunk az új élményekre, és arra, hogy új utakat és lehetőségeket fedezzünk fel magunkban és a körülöttünk lévő világban.

Soha nem késő és talán soha nem is túl korai változtatni. Rengeteg agyonterhelt, fásult, unott, sőt életunt gyermeket is látok, akiknek fogalmuk sincs, hogy esetleg változtatni is lehetne a helyzetükön, természetesen az erre nyitott szülők közreműködésével.

Számtalan példa van a híres emberek világából arra is, hogy nem mindig az iskolai tananyag, és még kevésbé az ottani teljesítmény hozta meg valakinek a sikert és a boldogulás lehetőségét. Világhírű emberek seregéről derül ki, hogy az iskolában alkalmatlannak tartották őket minden „mérhető” tevékenységre, de a nyitottság végül meghozta az eredményt.

Elindulva az autista autómosó csodás példáján, bánjunk mi is úgy magunkkal és gyermekünkkel, mint az ötletgazda fiatalember a bátyjával: KERESSÜK AZT, AMIBEN JÓK VAGYUNK, AMI ÖRÖMET OKOZ ÉS INDULJUNK EBBE AZ IRÁNYBA!

Az alkotó elemed megtalálásához vezető úton letölthető mellékletekkel megtámogatott, komoly segítséget kaphatsz itt: