Szerző: Vargamoni | dec 1, 2024 | Szülőknek, Tanároknak
Iskola ügyben kevés bosszantóbb téma van egy kisdiák számára, mint az a bizonyos házi feladat, és amióta a szülők is aktívan részt vesznek benne, valljuk be, ők sem igazán rajonganak érte. Szakmailag pedig a házi feladat kérdése is éppoly megosztó, mint az oktatásban bármi.
Neves szakemberek állítják, hogy az otthon elkészítendő feladatok negatív hatásai sokkal súlyosabbak, mint amennyi előny származik belőlük. De legalább ugyanannyian érvelnek a házi feladat mellett, cáfolhatatlan pozitív hatásokat emlegetve.
AKIK SZERINT NEM KELL HÁZI FELADAT
A házi feladat eltörlése mellett kardoskodók elsősorban azzal indokolják véleményüket, hogy az otthonra átvitt feladatok óriási stresszfakort jelentenek a gyerekek számára. Szerintük, az iskolai terhekből fakadó stressz jelentős részét a házi feladat által kiváltott nyomás teszi ki.
Ehhez jön még a családban keletkező állandó feszültség, ami az egész család életére rányomja a bélyegét. A házi feladat réme: „meg kell csinálni, különben baj lesz”, minden áldott nap ott lebeg a levegőben, illetve egyetlen napon sem hagy lehetőséget gyermekeinknek nyugalomra és gondtalan kikapcsolódásra. Veszekedések és hisztik táptalaja, folyamatos harc a munkából kimerülten haza érkező szülők és a szabad tevékenységre vágyó gyermek között.
Ellene szól még az is, hogy összemossa a „munkahelyet” az otthonnal, és elveszi a gyermektől azt a lehetőséget, hogy az iskolatáskát a sarokba vágva felszabaduljon a „munka” nyomása alól, önfeledten játsszon, vagy azzal foglalkozzon, amivel szeretne, ami kikapcsolja. A házi feladat terhe tovább viszi az iskolai feszültséget a gyerek otthonába, az iskolát elhagyva sem élheti meg azt a felszabadult érzést, mint amikor egy felnőtt kilép a munkahelyéről.
Végül pedig számos szülő venné örömmel a házi feladat eltörlését, mert, ahogy mondják, ők nem szaktanárok, számos dologban úgysem tudnak segíteni, továbbá elfoglalt életükbe nem fér bele a lecke körüli állandó cirkusz.
MIT MOND A MÁSIK OLDAL?
Bármily meglepő, hosszan lehet sorolni a házi feladat nehezen vitatható előnyeit is, a gyermek, a tanár és a szülő szempontjából is.
ELŐNYÖK A GYERMEK SZÁMÁRA:
- Mindenekelőtt, segíti az iskolában leadott tananyag elmélyítését, a megtanulandó készségek begyakorlását.
- Lehetőséget ad a gyermeknek, hogy saját tempójában gyakoroljon, fejlődjön.
- Fejleszti az önálló probléma megoldó képességet, az önállóságot.
- Önbizalmat és felelősségérzetet növel
- Segíti a gyermeknek megtanulni, hogyan bánjon az idejével, kialakítani saját időbeosztását.
- Hozzásegíthet az iskolai anyag és az iskolán kívüli valóság összekapcsolásához.
ELŐNYÖK A PEDAGÓGUS SZÁMÁRA:
- Képet kap arról, milyen mértékben sajátították el a gyerekek a tananyagot.
- Az eredményekből látja az egyes diákok erősségeit és gyengeségeit.
- A fentiek függvényében alakíthatja a további órai munkát, változtathat a módszereken és a feladatokon. Egyénre szabott feladatokat tervezhet.
ELŐNYÖK A SZÜLŐ SZÁMÁRA:
- Gyakorlati betekintést kap gyermeke oktatásába, pontosan látja, mivel foglalkoznak az adott órán, a választott oktatási intézményben.
- Pontosabb rálátása lesz gyermeke fejlődésére, erősségeire és gyengeségeire.
- Saját maga is meggyőződhet róla, melyik tantárgyból miért olyanok az osztályzatok, amilyenek, és könnyebben tud segíteni a nehézségekben.
HOL VAN AZ IGAZSÁG?
Számtalan kutatás foglalkozik a házi feladatok valódi hatásainak mérésével, és születnek is mindenféle eredmények, de ezek nagyon nehezen kimutatható, vagy bizonyítható következtetések. Egy amerikai pszichológus és idegtudós 2006-os átfogó kutatása arra jutott, hogy a házi feladat néhány fent felsorolt pozitív hatását nagyjából a 7. osztálytól felfelé lehet bizonyítani, a kisebbeknél nem. Ez valószínűleg azért van így, mert ekkorra már kialakulnak a gyermekek tanulási szokásai, kevesebb dolog vonja el a figyelmüket és tudatosabban oldják meg a feladataikat. A házi feladatoknak betudható, említésre méltó teljesítmény javulást sem a kisebbeknél sem a középiskolás diákoknál nem tudtak kimutatni. Végkövetkeztetésként mégis szükségesnek ítéli a házi feladatot.
A rengeteg kutatás sem jutott tehát sokkal messzebb, mint a józan megfontolás:
NEM AZ A KÉRDÉS: LEGYEN VAGY NE LEGYEN HÁZI FELADAT, hanem az, hogy MENNYI ÉS MILYEN?
Kutatás nélkül is egyértelmű, hogy a túlzott mennyiségű házi feladat kontraproduktív, azaz épp az ellenkezőjét érjük el vele, mint amire hivatott. A diákokban ellenérzést vált ki a tanulás egésze iránt, kimerültséghez vezet és elrabolja az értékes szabadidőt, ami a kikapcsolódásra és feltöltődésre kellene. Ugyanakkor
MINDEN GYERMEKNEK JÓT TESZ EGY KIS HÁZI FELADAT, amennyiben MENNYISÉGE ÉS MINŐSÉGE MEGFELEL:
- a gyermek életkorának és fejlettségi szintjének
- a számára már megtanított tananyagnak, feladat típusoknak
- az elérendő célnak
- az otthoni körülményeinek
Alsós osztályokban a házi feladat legyen:
- rövid
- különösebb erőfeszítés nélkül megoldható
- alkalmanként szülővel megoldandó
- néha valami iskolán kívüli tevékenységre támaszkodó
Felsős osztályokban:
- olyan mennyiség, ami nem túl kimerítő és nem veszi el a gyerek összes szabadidejét
- tananyaghoz kapcsolódó, tanultakra támaszkodó
- különösebb erőfeszítés nélkül megoldható
- alkalmanként önálló utánanézést igénylő, iskolán kívüli tevékenységre támaszkodó.
Középiskolában:
- A szakosodásig olyan mennyiség, ami nem túl kimerítő és nem veszi el a gyerek összes szabadidejét
- A szakosodásig tananyaghoz kapcsolódó, tanultakra támaszkodó
- A szakosodás után a tanuló számára nem fontos tárgyakból minimális
- A választott szakokból lehet megterhelőbb mennyiség, önálló kutatást és feldolgozást igénylő, de így is tananyagra támaszkodó.
A VALÓSÁG
Ezek lennének a helyes irányelvek, a valósággal azonban sajnos köszönőviszonyban sincsenek. A jelenlegi oktatási rendszerben ugyanis már a tanórák száma olyan mértékben meghaladja egy gyermek terhelhetőségét, hogy azon túl számára minden házi feladat csak kínzásként érzékelhető. Felső tagozattól kezdve a 7-8 tanóra után megmaradt rövidke idő a regenerálódásra sem elég, nemhogy a kupacnyi házi feladat elvégzésére. Vagy nem pihen és nem játszik, vagy nem ír házi feladatot, hiszen tanulnia is kellene még. És itt az ördögi kör bezárul, mert ilyen körülmények között a házi feladatnak esélye sincs jótékony hatásait kifejteni.
Persze akadnak olyan iskolák is a világban, amelyek teljesen eltörölték a házi feladatot (elsősorban az alsóbb osztályokban) és határozottan állítják, hogy diákjaik nem maradtak le semmiben, több a szabadidejük, kipihentebbek és koncentráltabbak, szívesebben járnak iskolába. Az egyik ilyen amerikai iskola megalkotta a „Nincs házi feladat irányelv”-et, amely mindössze 4 pontból áll.
Bár én házi feladat párti vagyok, ezt minden iskolában kifüggeszteném:
- Olvass jó könyveket minden nap – és olvastass magadnak a szüleiddel!
- Menj ki és játssz! – képernyőn játszható játék nem számít ide.
- Vacsorázz a családoddal! – és segíts a terítésben, asztal leszedésben!
- Aludj jól és eleget éjszaka!
Ahogy minden írásomban hangsúlyozom, az osztályzatoknál fontosabb az élhető gyermekkor, így egy túlterhelt gyerek házi feladatánál is fontosabb, hogy élhető gyermekkora legyen. Amíg a bírhatatlan óraszám a normális életvitelében korlátozza, addig talán mi szülők segíthetünk neki a folytonosan számonkérő üzemmódból támogatóba kapcsolva.
Varga Mónika
Szerző: Vargamoni | nov 21, 2024 | Szülőknek
Az ember tanulásra született. Az újszülött a születés pillanatától kezdve szinte mást sem tesz. Megfigyel, felfedez, utánoz, részt vesz, játszik, majd később kérdez is. A kisgyermek belemerülve, észrevétlenül tanul. Megfelelő körülmények között fénysebességgel halad, magába szívja az élet tananyagát, mondhatni, hogy önképző tevékenységet végez. Mi szülők folyamatosan bátorítjuk őt, az eredményeire koncentrálva bíztatjuk, megteremtve ezzel a tanulás optimális körülményeit és a pozitív visszajelzések rendszerét. Ünnepeljük a legapróbb előrelépést és figyelmen kívül hagyjuk a sok-sok hibát, amelyeken keresztül a fejlődés megvalósul.
Aztán a gyerekek többsége egyszer csak MEGUTÁLJA A TANULÁST. És ami a világ egyik legellentmondásosabb jelensége: erre pont az iskolában kerül sor! Abban az intézményben, amit a tanulás céljára hoztak létre. Hogyan lehetséges ez?
A válasz nagyon egyszerű. A fent leírt optimális tanulási körülmények a jelen iskolarendszerben a fejük tetejére állnak. A belső motivációt egy külső kényszer és a félelem váltja fel.
Az első és legnagyobb probléma, hogy a tesztalapú, hibapontokat számláló számonkérési rendszer megfordítja a természetes tanulási menetet és a megtett haladási lépések helyett a hibákat állítja a középpontba. Másképpen fogalmazva: míg korábban csak az számított, amit megtanult, innentől azon van a hangsúly, amit nem tud. Emiatt a gyermek nagyon hamar elveszti az érdeklődését a tanulás iránt, hiszen eredményeit nem képes többé sikerként értékelni. Csak annyit lát, hány hibát vétett és ez alapján mennyivel rosszabb osztályzatot kapott, mennyivel maradt le társai mögött. Ez a módszer megöli az egészséges belső motivációt és a tananyag iránti érdeklődést is. Egy másik súlyos következménye pedig, hogy a tanulás félelemmel kapcsolódik össze. Félelem a rossz osztályzattól, a megszégyenüléstől, a tanári szidalomtól, a szülő haragjától és így tovább.
Az sem egészséges, hogy egy diák állandó versenyhelyzetben van társaival, teljesítményét folyamatosan a többiekével hasonlítják össze. Az iskolába kerülés előtt ez nem volt jellemző, míg járni vagy beszélni tanult, senki sem adott neki osztályzatokat mondjuk járásból, minden botlás után levonva egy-egy pontot. Az állandó hasonlítgatás is a kudarcélményeket növeli, mert abból is csak azt érzékeli a gyerek, amit nem tud, a többiek egy része pedig már igen.
Csupán az a tény, hogy az iskolában a hibákat átkosnak és kerülendőnek tekintjük, egyszerűen elakasztja a tanulási folyamatokat és a gyerek is arra kezd koncentrálni, hogy mit nem tud, ahelyett, hogy a már megszerzett tudására koncentrálhatna. Az ismeretek elsajátítása helyett a hibapontok minimalizálása lesz a cél, az értelmes, céltudatos tanulás úgy ahogy van megsemmisül.
Nem véletlenül alakult ez így, hiszen a hibaszámolós értékelés a legegyszerűbb, az uniformizált oktatásban legkönnyebben alkalmazható módszer. Objektív értékelési mód, választás A, B és C válasz között, a pontozás egyértelmű. A belülről motivált, érdeklődés alapú, gondolkodás vezérelte tanulásnak viszont egy ilyen értékelési mód a halálát jelenti, a gyerekek felesleges hasonlítgatásának pedig kiváló terepet kínál.
Az oktatási rendszer viszont egyelőre sajnos ezen az alapon működik. Gyermekeink minimum 14 évet, heti 5 napot, vagyis életük tetemes részét töltik benne. Nagyon nem mindegy, mi történik ennyi idő alatt. Alapvető fontosságú, hogy szülőként mit várunk el az iskolától, és ha azt nem adja meg, akkor jön a kérdés, hogyan segíthetünk a gyermekünknek. Ha az iskolától mi is mindössze kiváló teszteredményeket és magas pontszámokat várunk, akkor tévúton járunk. Akkor mi is beszálltunk a ringbe a hibák ellen és a természetes tanulási folyamatok ellen.
A harmadik komoly probléma a túlhangsúlyozott elméleti tudás, a végtelen tényanyag bemagoltatása és tesztelése. Ez szintén a könnyű értékelhetőség és az uniformizálás következtében alakulhatott ki. Jelenleg az elméleti tudás számít „okosságnak”, az egyéb képességek oktatása elsikkad, nagy tömegek élik át, hogy ők nem okosak, jó eredményekre alkalmatlanok. Az diákok egy nagy része nem szerez sikerélményeket, elérhetetlen célokat kerget feleslegesen. Olyan területeken kénytelen versengeni, ahol neki esélye sincs, elméleti anyagok tömegét próbálja bebiflázni nála erre sokkal alkalmasabb diákokkal versenyezve, és soha nem derül ki, miben tehetséges valójában. Egy szónak is száz a vége: megint csak az derül ki, amit nem tud!
Ha ezt mind megértettük, attól még sajnos ez a sok rossz itt marad, oda jár a gyerek az iskolába, ahová, átéli mindazt, amit eddig leírtam, és nem úgy tűnik, hogy a jelenleg iskolákban tanuló gyermekeink e téren nagy változást élhetnének meg a közeljövőben.
De akkor mit csináljunk?
Szálljunk ki az iskola ördögi köréből, és mi szülők értékeljük gyermekünket a hagyományos, kisgyermekkorban megszokott, fejlődés- és eredmény alapú módon. Ne azonosítsuk őt az osztályzataival, ne hajszoljuk a kitűnő bizonyítványt, ne hasonlítgassuk senkivel, mert ezek mind arról tájékoztatják őt, amiről az iskola: ezt meg ezt nem tudod gyermekem! A szomszéd lány bezzeg kitűnő; a ’nemtudomki’ bezzeg már nyelvvizsgázott; nem igaz, hogy nem bírsz egy négyest összehozni matekból; ilyen jegyekkel nem lesz belőled semmi; ha egy kicsit többet tanulnál, te is lehetnél ötös tanuló – ezekkel a mondatokkal beszállunk mi is a hibakereső, „mit nem tud a gyerekem” tébolyba. És ami ennél is drámaibb, mi is az osztályzataival azonosítjuk őt, ahogy az iskola. Amit már tud, azt teljesen figyelmen kívül hagyjuk, ha pedig valami olyanban tehetséges, ami az iskolában nem sok babért terem, arról még inkább nem veszünk tudomást.
Magántanárként szerencsés vagyok, a nálam tanuló egy-egy diákot soha nem kell hibaszámra tesztelnem, haladhatok az eredményeik mentén. Bármily csekélyek is a pillanatnyi eredmények, mindig azon van a fókusz és arra épül a következő tudásmorzsa. Mondok egy példát a nyelvoktatásból. Amikor egy gyerek jelen időben ragoz egy múlt idejű mondat megalkotásakor, akkor én nem azt mondom, hogy ez nem jó, nem így kell ragozni. Az én reakcióm így hangzik: ez egy szép jelen idejű mondat volt, mivel azonban a mondatban a tegnap szó szerepel, meg kellene próbálnunk múlt időben ragozni. Tudom, hogy ez nagyon szakmai példa, de valahogy így működne véleményem szerint az eredmény-alapú tanulás. Ilyen formán soha nem kerül sor a hibák összeszámolására, csupán a következő elérendő cél van a fókuszban, az eddig megszerzett tudás elismerése mellett.
Tudom, könnyű nekem egy diákkal. Ezzel nem is vitatkozom, de pont magántanárként volt „szerencsém” végig nézni számtalan személyes példán keresztül, hogyan teszi tönkre a hibaszámlálás a diákokat, és milyen mélységű romboló munkát végez egy serdülő fiatalon, ha állandóan tévedési célkeresztjébe állítják. Egy 30 fős osztályban nyilván nem lehet személyre szabott oktatást teremteni (bár a távoli cél akkor is ez!), de eredményfókuszút szerintem igenis lehetne. Összehasonlítás- és megalázásmenteset pedig kötelező lenne!
Illetve, ha a jelenlegi körülmények ezt nem teszik lehetővé az iskolában, akkor a szülők feladata ellensúlyozni a hibaszámlálásból és hasonlítgatásból eredő káros hatásokat. Nem győzöm hangsúlyozni: a gyerekem az osztályzatok előtti időben is az én szeretett gyermekem volt, akkoriban csak az apró lépései számítottak, ne cseréljük ezt most fel az osztályzatokra! Tanuljunk vele, ha szükséges, ismerjük meg, mire képes, mit tud már, és innen induljunk minden egyes alkalommal. A cél nem az osztályzat, hanem a következő kis lépés.
Ez sok munka, igen. Rengeteg odafigyelést kíván, de mindenképpen megéri. Elsősorban ismernem kell a gyermekemet, és ezalatt nem kizárólag az iskolai teljesítményét értem. Ha szülőként nem tudunk segíteni és magántanárhoz fordulunk, kövessük figyelemmel, szeret-e odajárni a gyerek, megkapja-e legalább ott az eredményfókuszú hozzáállást. Halljuk-e tőle végre, hogy ezt meg ezt már jól tudom, mert itt lesz a haladás kulcsa.
Ami a több tonnányi elméleti tudásanyagot illeti, azzal úgysem sokra megyünk már. Az internet és a mesterséges intelligencia mindent megtanult helyettünk. Ezenkívül diplomás ember is ül már minden bokorban, a diploma sem garancia többé semmire.
Amire a 21. században szükség van, az a kreativitás, a rugalmas gondolkodás, az együttműködés, a csapatmunka és a fejlett érzelmi intelligencia. Ezeket pedig hibakereső üzemmódban egészen biztosan képtelenség lesz megtanítani.
Varga Mónika
Szerző: Vargamoni | okt 5, 2024 | Szülőknek
A „TE FIGYELSZ A GYERMEKEDRE? kérdésre a legtöbb szülő habozás nélkül rávágja, hogy igen. És ezalatt általában a gyermek ellátására, alapvető szükségleteire és biztonságára gondolnak, saját elképzeléseik szerint. Én most arról a figyelemről szeretnék szólni, ami nem ennyire egyértelmű, és amelynek hiánya lassan, alattomosan rombol a színfalak mögött.
Arról a figyelemről, ami független a nevelés jól felfogott szabályaitól és az elvárásoktól. Magyarázgatás helyett következzen rögtön egy példa.
Adott egy ötödikes kislány, aki jó tíz centivel magasabb kortársainál, emiatt félénk, visszahúzódó és legszívesebben a babáival játszik otthon a szobájában. Szülei nagyszerűen ellátják, csodaszép szobája van, biztonságos, szerető otthon veszi körül, ölelgetik, puszilgatják. Anyuka viszont egy extrovertált hölgy, állandóan kosztümben és tökéletes sminkben, pezsgő társasági élettel és folyamatos Facebook jelenléttel.
A magassága szerint „nagylány” így egyre-másra kapja a divatos ruhadarabokat, apró topokat és mindenféle menő cuccokat. Anyuka lelkesen öltözteti be őt csinibabának, forgatja a tükör előtt és hangosan csodálja, micsoda gyönyörű lánya van neki! A kislány lehajtott fejjel nézegeti magát a tükörben, semmit sem él át anya lelkesedéséből, de nem mer szólni, hisz anya mindig jót akar. Aztán fodrászhoz is elrángatják, unalmas copf helyett jöhet a menő frizura, lassan már 11 éves, ez illik a csilli-villi ruhácskákhoz.
Átlagos tanulmányi teljesítménye nem passzol a családi képbe, ezért diplomás szülei különórákra kezdik járatni. Pontosabban küldik, mert temérdek munkájuk mellett nincs idejük ide-oda hurcolni. A nagylányos göncökbe bújtatott kislány görnyedve áll a buszmegállóban, vadonatúj okosóráján ellenőrzi, vajon odaér-e a következő órára. Fáradtan, közömbösen gyalogol egyik helyről a másikra, nem érti pontosan, miért kell ez neki, de mint tudjuk, szülei jót akarnak.
Aztán valami sportot is be kell iktatni, hogy csinos maradjon, később is jól mutassanak rajta a szép ruhák. Még pont be is fér néhány táncóra a heti menetrendbe. A táncóra tele van nála idősebb lányokkal, akik szinte mind alacsonyabbak nála, de már sminkelik magukat és a fiúkat lesik. Ő itt is a földet nézi, riadtan húzódik a háttérbe, alig várja az edzések végét. Aztán természetesen jön a fellépés, egy tornateremnyi lelkendező szülő előtt. Feszeng a falatnyi, feszes dresszben, az izgalomtól lerágja a körmeit, és úgy izzad, hogy anyuka azonnal beszerzi a legmenőbb dezodort, mert ugye ő mindent megtesz a lányáért. A műsorról videó készül, ami a Facebookon landol a „Mi legcsodásabb nagylányunk” felirattal. Anya ragyog, a kislány megadóan pózol egy újabb szelfihez.
De a nagylány még kislány, aki egész másmilyen ruhákat hordana, az iskolában a maga tempójában haladna, nem járkálna egyedül egy rakás ismeretlen tanárhoz és puccos tánc helyett kislányokkal babázna az otthona biztonságában. Akkor hol itt a figyelem?
Amikor saját elképzeléseink mentén nyomulunk előre a gyermeknevelés kötelező, kipipálandó feladataira koncentrálva, akkor a LEGKEVÉSBÉ SEM FIGYELÜNK A GYEREKÜNKRE! Hiába az a bizonyos „minden”, amit hitünk szerint megadunk neki, csupán arra nem figyelünk, hogy ő mit szeretne.
Saját céljaink tengerében úszva egyszerűen nem ismerjük meg igazán a gyereket, és nem fogadjuk el, hogy sok szempontból nem felel meg az általunk elképzelt ideálnak, vagy egyszerűen mást szeretne, mint mi.
Miért nem visszük el a lányunkat, hogy maga válassza ki ruháit? Mert NEM FIGYELÜNK eléggé rá és meg sem akarjuk ismerni az ő ízlését, egyéniségét. Honnan gondoljuk, hogy olyan szeretne lenni, mint az anyukája?
Miért küldjük mindenféle magántanárhoz, hogy fejlesszünk az ilyen-olyan hiányosságain, ha mindez csak púp a hátán és elveszi az összes játékidőt? Mert NEM FIGYELÜNK RÁ, nem ismerjük gyermeki igényeit, a valós képességeit, nem tudjuk, miben tehetséges igazán és miben nem lesz soha az elsők között, mit szeret pontosan az iskolai tantárgyakból, mihez van kedve és mitől retteg. Csak arra figyelünk, mi mit szeretnénk, hogy a gyermek elérjen, teljesítsen.
És miért kell egy kislánynak csillogó ruhákba bújva százak előtt fellépni, ha mélyen belül csak a félelem van? Miért kell hamis mosolyt kicsikarni belőle anya örömére? Az izzadságszag ugyan elnyomható, a szorongásban töltött idő viszont mély nyomot hagy. A lerágott köröm elég erős bizonyíték a kínosan vigyorgó Facebook fotókkal szemben.
Én erről a figyelemről prédikálok állandóan, pontosabban az ilyen típusú figyelem hiányáról!
- A valóban hasznos és HARMONIKUS FEJLŐDÉST BIZTOSÍTÓ FIGYELEM a gyerek vágyaira, képességeire és SAJÁT KIS LÉNYÉRE IRÁNYUL.
- A jó figyelemre a nap minden percében szükség lehet, így könnyen és BÁRMIKOR ELŐKAPHATÓ.
- A jó figyelem MEGHALLGAT, megpróbál MEGÉRTENI és ésszerű keretek közt ezen megértésen alapulva cselekszik.
- A jó figyelem nem a szülői elvárásokból indul ki, hanem a GYEREK VALÓS ÉREDEKIT TARTJA SZEM ELŐTT.
- A jó figyelem a gyerek igényeire válaszol (és itt nem az új mobiltelefonról beszélek!) és olyan közös utak megtalálását teszi lehetővé, amelyek a gyerek számára is élhetők és célravezetők.
- A jó figyelem NEM KERÜL PÉNZBE, értéke viszont felbecsülhetetlen!
Varga Mónika
Szerző: Vargamoni | máj 25, 2024 | Szülőknek
A mai rohanó világban gyakran ARRA SEM JUT IDŐNK, hogy rendesen ODAFIGYELJÜNK gyermekünk KÉPESSÉGEIRE. A mindennapi tanulnivaló, házi feladatok és az ötös osztályzat hajszolása elveszi azt az időt és energiát is, amit egyéb, számukra hasznosabb képességek felderítésére fordíthatnánk.
Pedig egy ÉLHETŐ GYERMEKKOR megteremtése, illetve ÉRTELMES CÉLOK kitűzése érdekében éppen az lenne LÉTFONTOSSÁGÚ, hogy megtaláljuk azt a tevékenységet, ami neki való. Természetesen oda kell figyelni arra, hogy tanul, milyen osztályzatokat szerez, de a gyermek LECKÉN KÍVÜLI VILÁGA IS UGYANOLYAN FONTOS!
Észre kell vennünk, mit szeret csinálni, mit utál és mitől fél.
Ha megtaláltuk, megítélésünk szerint miben tehetséges, mondjuk meg neki, buzdítsuk és tegyük lehetővé, hogy több időt foglalkozhasson vele! Akkor is, ha ez nem egy iskolai tantárgy, vagy éppen nem ugrálunk örömünkben az adott tevékenység miatt. Meséljünk neki, mit kezdhet majd később a tehetségével, hiszen egy gyermek ezt általában nem tudja. Sokszor fogalma sincs, milyen ügyes, esetleg talán érzi, csak nem hiszi el. Vagy szeretné elhinni, de nincs elegendő önbizalma. Számtalan példát találunk a világhírű színészek, táncosok, de akár a tudósok között is, akikben az iskola semmiféle tehetséget nem vélt felfedezni. Mi szülők vagyunk felelősek azért, hogy kiderüljön, mire viheti gyermekünk.
Szüksége van a dicséretünkre, a szülői támogatásra.
Persze véletlenül sem az utóbbi évtizedekben elharapódzott „ÜGYESVAGYOZÁS”-ra gondolok, amikor a gyereket minden apró mozzanatát fogkrém-reklámos mosollyal ünnepeljük és környezetünk reakcióját lesve hangosan sóhajtozunk: „Jaj, de ügyes vagy kicsikém!”
A kisgyermekkorban kapott milliónyi valóban hasznos „ügyes vagy” egyszer csak kiüresedik, és valami konkrétabbra van szükség.
Amikor az első iskolaévek kezdik kirajzolni gyermekünk képességeit, szülőként keresnünk kell a lehetőséget a VALÓBAN KIEMELKEDŐ teljesítmény dicséretére. A kiemelkedőt természetesen mindig ÖNMAGÁHOZ MÉRTEN értem, nem a társaival hasonlítgatva! Ha megtaláltuk gyermekünk erősségét, további konkrét tevékenységre buzdító dicsérettel, ötletekkel bátorítsuk, amiből pontosan érti, miben volt „ügyes” és mit tehet a további sikerekért. Ez lesz az igazi MOTIVÁCIÓ számára, amely irányt mutat és energiát ad. Ha szülői bátorításra a gyermek számára hasznos és értelmes dolgokba kezd, akkor ezt a feladatot kiválóan elvégeztük!
Sokszor az a gond, hogy A SZÜLŐ SEM BIZTOS BENNE, mekkora tehetség rejtőzik gyermekében, vagy nem ismeri fel azokat az apró készségeket, amik egy megfelelő útra terelhetik az átlagos teljesítményű gyermeket. A legnagyobb tanulási nehézséggel küszködő, egyébként egészséges gyermeknek is vannak erősségei, bár az iskolai követelményrendszer alatt megnyomorodva ezeket gyakran tényleg nem találja.
Nehéz észrevenni olyan készségeket, amiket az iskolában nem mérnek, de éppen ez a szülők egyik átháríthatatlan feladata! Mára valóban végtelenné vált azon lehetőségek száma, amiből jövőt lehet kovácsolni, de nem biztos, hogy az iskolapadból indul majd el.
Figyelni kell, keresni kell és rá kell döbbenteni a gyereket, miben különleges ő. Ezzel enyhíthető, vagy el is kerülhető a sikerélmény hiányában óhatatlanul kialakuló önbizalomvesztés, a „NEM VAGYOK ELÉG OKOS” érzés.
Nagy örömmel figyelem azokat a szülőket, akik kilógva a jegyek és tuti iskolák után rohanó tömeg soraiból azokat az iskolákat és szakmákat keresik lelkesen, amelyek illenek gyermekük tehetségéhez, ahhoz, amit szívesen csinál. Magasról tesznek rá, melyik az éppen menő iskola, melyiket favorizálják a tömegek, csak a saját gyermekük ésszerű, ÉLHETŐ ÉS MEGVALÓSÍTHATÓ JÖVŐJÉN dolgoznak. Ők a gyermekük érdekei és nem a külvilág vélt elvárásai szerint cselekednek.
Biztosan te is emlékszel gyermekkorod bizonytalanságaira, amelyek eltántorítottak dolgoktól, pedig mi lehetett volna ha…? Bárcsak valaki mondta volna, hogy gyerünk tovább ezen az úton!
A témáról részletesebben olvashatsz ‘Beírás felnőtteknek’ című könyvemben:
www.hozdkiazellenorzot.hu/konyvem
Varga Mónika
Szerző: Vargamoni | máj 8, 2024 | Gondolatébresztő, Tanároknak
Az INTERNET MEGJELENÉSE ELŐTT megkérdőjelezhetetlen tény volt, hogy egy felnőtt nagyjából mindenről többet tud, mint egy gyermek. Ha a gyermek valamit nem tudott, a felnőttektől általában megtudhatta. Azt hiszem senkinek sem mondok újat azzal, hogy ma már ez nem így van. A digitális bennszülöttek korában mi felnőttek bizony kezdünk kiszorulni a mindent-tudók, vagy akár a jobban-tudók szerepéből. Az interneten BÁRKI MEGTALÁLHAT MINDEN LÉTEZŐ INFORMÁCIÓT, és ezzel a TÁRGYI TUDÁSSAL egyetlen felnőtt sem versenyezhet. Ha megértjük és megfelelően kezeljük a helyzetet, ez a kis presztízs veszteség tlán nem is akkora gond.
A probléma az, hogy a közösségi média, a szünet- és szűrés nélküli információáradat hatására gyermekeinkben egészen fiatalon kialakul egy nehezen megfogalmazható „érzet”, amit én HAMIS MAGABIZTOSSÁGNAK neveztem el. A szakirodalomban azután „TUDÁSILLÚZIÓ” néven találtam meg és kiderült, hogy a felnőtteket egyébként éppúgy érinti ez az újfajta kórság.
A tudásillúzió a gyerekeknél annyit jelent, hogy a rengeteg információ miatt TÉVESEN ÚGY ÉRZÉKELIK, sokkal tájékozottabbak és kompetensebbek, mint az idősebbek. Gyakran olyan dolgokról is megingathatatlan véleményük van, amiről igazából fogalmuk sincsen. Egészen megdöbbentő módon bírálják felül az idősebbeket és vonják kétségbe tudásukat néhány itt-ott olvasott, alig-értett vagy félreértelmezett információra alapozva. S bár a tekintélyt és tiszteletet többnyire korábban sem csupán a tudás teremtette meg egy idősebb személy számára, ma mégis úgy tűnik, a MINDENTUDÓ INTERNET az, ami megtépázza az amúgy is nehezített pályán megszerzett tekintély maradékát.
Ebbe a jelenségbe tanárként is bele-belebotlunk, a „hamis magabiztosság” már a TANÓRÁKRA IS BESZIVÁRGOTT, sok kellemetlen percet szerezve az erre felkészületlen pedagógusoknak. Az internetről begyűjtött információk miatt a legtöbb gyermek NEM TUD KÜLÖNBSÉGET TENNI a saját hirtelen szerzett bölcsessége és a tanár tudása között, ezért gondolkodás nélkül felülbírálja tanárát, akár ki is oktatja, és meg van győződve arról, hogy az adott területen ő jobban informált, hiszen ő ezt A NETEN OLVASTA. Nem könnyű okosan reagálni egy egész osztály előtt, ember legyen a talpán, aki minden egyes alkalommal a helyén tudja kezelni ezeket az eseteket.
Ha ifjú informátorunk BUTASÁGOT MOND, azt a legbonyolultabb kezelni. Ilyenkor legfontosabb, hogy mindenképpen kerüljük a megszégyenítését, hiszen egy iskolai osztály mindig ugrásra kész, ha valaki „lehülyézésbe” kell beszállni. Különösen nehéz ez, amikor egy nagyon magabiztos „mindentudóval” állunk szemben, aki nem tágít az igazától és vitába száll tanárával, hiába próbálja az kínkeservvel megóvni őt a leégéstől. Nem ritka, hogy a többiek azonnali felzúdulással jelzik, mit gondolnak az állításról, innen aztán tényleg nem egyszerű visszafordítani az ügyet. Felnőttként mégis felejtsük el a nyelvünk hegyén azonnal megjelenő „Ne beszélj már butaságokat!” felkiáltást és alkalmazzuk inkább a jól bevált: „HONNAN SZÁRMAZIK AZ INFORMÁCIÓ?” kérdést, majd a „Nézzük meg mit érthettél félre!” finomítást.
Magán órán elég gyakran találkozom hasonlóval. Ott egyszerűbb dolgom van, hiszen ketten vagyunk, nem kell még arra is külön odafigyelni, hogy egy egész osztály lesi kíváncsian a végkifejletet. Egy osztályban óvatosabban kell reagálni.
Szerintem alapvető fontosságú, hogy mind szülőként, mind tanárként LETORKOLÁS HELYETT HALLGASSUK MEG ŐKET, érdeklődjünk, derítsük ki, van-e valami ténylegesen használható ismeretanyag a nagy „bölcsesség” mögött. Előfordulhat, hogy valóban szolgálnak számunkra is érdekes, tanulságos, megfontolandó információkkal. Mivel jóval TÖBB IDŐT TÖLTENEK A VIRTUÁLIS TÉRBEN, el kell fogadjuk, hogy beszerezhetnek meglepő, hasznos, új információkat, amikkel talán segíthetünk nekik kezdeni valamit. Fontos lehet felismerni azt is, amikor csak félreértenek valamit.
Tanárként minden esetben nagyon vigyázok arra is, hogy NE MENTEGETŐZZEM. Azt nyilván azonnal el tudom dönteni, hogy amit állít a kis digitális bennszülött, arról tudom, hogy úgy van, esetleg még soha nem hallottam róla, vagy szimplán butaság. Ha okosat mond, akkor megdicsérem, megkérdezem honnan szerezte az ismereteit, majd elmagyarázom, hogyan függ ez össze a tananyaggal. Megkérem, meséljen többet, esetleg nevezze meg a weboldalt, hadd tanuljunk tőle! Ilyenkor érdekes dolgokat tudhatunk meg, ami akár az óra hasznára is válhat. A tekintélyünket pedig egy hangyányit sem csökkenti, ha nyitottak vagyunk az újdonságra és beismerjük, hogy még nem hallottunk róla.
Ha számomra új, ISMERETLEN DOLGOT ÁLLÍT, akkor is azt kérdezem elsőként, hol hallott erről, majd megkérem, fejtse ki részletesen az állítását. Bevonom a többieket is, ki mit tud a hallottakról. Előfordulhat, hogy mások is hallottak már róla, akkor érdekes vita bontakozhat ki, csak győzzük kordában tartani! MINDIG ELISMEREM, ha nekem új az információ, igyekszem nyilvánvalóvá tenni, hogy ez természetes emberi jogom, hiszen a tanár sem lexikon vagy szótár. (Ahogy a szülőnek sem dolga minden tudni.) Sőt, amennyiben tényleg hasznos ismeretekkel szolgál, meg is szoktam köszönni a hozzászólást. Így a kis kitérő kölcsönösen hasznára válik minden résztvevőnek: a gyereket büszkeséggel tölti el, a tanár és az osztály új ismeretekkel gazdagodik, a „kütyühasználat” és az azonnal megfejtendő kérdés pedig interaktívvá változtatja az órát. Végül, de nem utolsó sorban, hangsúlyossá válik a tanár úgynevezett emberi oldala.
Természetesen nem azt akarom mondani, hogy minden bekiabálást, vagy az óra zavarására szánt kijelentést komolyan kell venni és filozófiai mélységekben megvitatni. Hasznos viszont felismerni, mire érdemes időt és energiát fordítani, hiszen a természetes kíváncsiságból fakadó érdeklődést nem tanácsos elfojtani, kiváltképp, ha az a többiek számára is értékes ismereteket közvetít.
Reményeim szerint a TANÁR SZEREPE úgyis gyökeres változások előtt áll és a „tényanyag szállítóból” egyfajta segítő, iránymutató és motiváló szerepkört betöltő társsá alakul majd. A többire meg úgyis ott van az Internet.
Szülőként is LE KELL NYELNÜNK A BÉKÁT, hogy a gyerek tényleg egy csomó mindent jobban tudhat, mint mi felnőttek. Álljunk bele, fogadjuk el és örüljünk neki, ha így van! De ismerjük fel a felületes információkon alapuló okoskodást is, illetve finoman szereljük le a szemtelen és fellengző kioktatást! Attól, hogy egy gyerek információkat gyűjt a netről, még nem lesz rögtön okosabb a felnőtteknél, ahhoz még hiányzik pár tíz év tapasztalat. Ennek tudatában kell tehát bánni a „tudásillúzió” jelenségével, és méltatlankodás helyett meg kell tanulnunk a helyén kezelni a jelenséget.
Varga Mónika
