A legjobb puskázásom története

A legjobb puskázásom története

Aki járt iskolába, az puskázott is. Aki pedig online vizsgázott, az tökélyre fejlesztette a modern „segédeszköz használat” művészetét. Az asztal alól súgó anyuka és a másik gépen buzgón kereső jóbarát olyan általánossá vált, hogy szinte alig maradt benne izgalom.

Amikor én jártam egyetemre, még csak a klasszikus formák léteztek, mint a padban felejtett nyitott tankönyv, a szoknya alá rejtett papírfecnik és a különféle testrészeinkre írt segédanyagok.

Történt egyszer, hogy egy német szigorlatra meg kellett volna tanulnom egy többszáz oldalas nyelvtankönyvet, pontosabban az egész német nyelvtant úgy, ahogy van. Hát nem sikerült. Jobb híján becsempésztem a méretes könyvet az vizsgaterembe és amikor a felügyelő éppen másfelé nézett, kimásoltam belőle a hiányzó részeket. Kockázatos vállalkozás volt, de sikerrel zárult. Gondoltam én.

Az eredmények kifüggesztésekor azonban két csoporttársamat és engem behívatott a tanár és közölte velünk, hogy mi hárman puskáztunk. A döbbenettől megnémulva álltunk, honnan a fenéből tudja, illetve miért nem zártak ki a vizsgáról ott helyben, ha észrevettek minket.

„Szóval, maguk vagy szó szerint tudják az egész könyvet kívülről, vagy puskáztak”- mondta ellentmondást nem tűrő hangon. A dolgozatukban minden definíciót szó szerint leírtak, erre nem nagyon volt még példa nálunk. Ha tudják az egész könyvet, most bebizonyíthatják, ha nem, akkor érvénytelen a vizsgájuk. Ki kezdi?- kérdezte.

És ekkor történt a csoda. Az egyik társam aggodalom nélkül közölte, hogy ő tényleg tudja az egész könyvet és szívesen be is bizonyítja. Határozottan odalépett a tanárhoz, majd mindketten eltűntek az irodában. A csoda az volt, hogy ez a lány valóban tudta kívülről a könyvet, a szerencsém pedig az, hogy három ajtóval odébb a tanszéki könyvtár bejárata nézett rám hívogatóan. Több sem kellett nekem, teljes sebességgel beszáguldottam a könyvtárba, megkeresetem a könyvtáros hölgyet és csak ennyit mondtam neki: Most azonnal kérem szépen a Helbig-Buscha Grammatik-ot, különben kivágnak a szigorlatról! Ellenvetés nélkül kivette a vitrinből és a kezembe adta.

Amíg mindentudó társam a tanár ámulatára felmondta a hibátlan definíciókat, addig én fellapoztam a kipuskázott részeket és gyorsan memorizáltam őket. Mire sorra kerültem, nagyjából a fejemben voltak a mondatok és nagy meggyőződéssel szavalni kezdtem őket. A tanár úr nem kis megdöbbenésére. Egy darabig meg sem tudott szólalni. Csak nézett, tanulmányozott figyelmesen majd ennyit mondott: Bámulatos! Még a hibák is ugyanazok, mint a dolgozatában.

Négyest adott a feleletre és alig hallhatóan megkérdezte: rendben? De még mennyire, hogy rendben volt! Repültem kifelé onnan, mint a szél. Boldogan, mert átmentem a vizsgán, büszkén, mert bravúros mutatványt adtam elő és egy kis lelkiismeretfurdalással, hiszen mégiscsak létezett egy valaki a bolygón, aki képes volt megtanulni kívülről sok száz oldal német nyelvtani definíciót. És nélküle ugye, ahogy mondani szokták, nem jöhetett volna létre az én attrakcióm.

Soha nem tudtam meg, mi lett a harmadik vizsgázóval és azt sem, vajon mit gondolhatott magában aznap sokat tapasztalt tanárunk. Azóta tudom viszont, hogy létezik fotografikus memória (nem nálam), hogy a könyvtárosoknak arany szíve van, és hogy a leleményesség gyakran legalább annyit ér, mint a megtanultak.

Varga Mónika

Az érettségi margójára

Az érettségi margójára

Kedves Érettségiző!

Te rohansz haza és visszaszámlálsz, amíg fel nem teszik végre a MEGOLDÁST, vagy megtiltod az összes családtagnak, hogy a gép közelébe menjen? Végig nézed betűről betűre a megoldókulcsot, vagy hallani sem akarsz róla, MIT RONTOTTÁL EL?

Tanulás címszóval hibernálod magad a szobádban és azonnal támadsz, ha rád merik nyitni az ajtót, vagy dühöngve faggatod a körülötted élőket, mi történik azzal, aki mindenből megbukik?

Elszántan, de BIZAKODVA számolod szenvedésed hátralévő napjait, vagy fennhangon hirdeted, mekkora HÜLYESÉG volt középiskolába menni, és egyáltalán, ki volt az a marha, aki az érettségit kitalálta?!?

Teljesen KIBORÍTASZ mindenkit, vagy csak általános információ megvonással bünteted azokat, akik éppen nem részesei e sorscsapásnak?

Így vagy úgy, IZGALOM nélkül biztosan nem úszod meg ezt az időszakot (és persze a családod sem), de ha kínodban azt állítod, nem érdekel az eredmény, bocsáss meg, nem hiszek neked.

Az érettségi köztudottan az az esemény életünkben, amelynek méretei túlságosan megriasztják a szelídebb megmérettetéshez szokott végzősöket, ezért annak JELENTŐSÉGÉT soha nem látott mértékben TÚLÉRTÉKELI szinte minden diák. Majd visszanézve az egész cirkuszra, csodálkozva állapítják meg: Ez most komoly? Emiatt kellett ennyit paráznom és magamra haragítanom az összes szerettemet?

Ezzel véletlenül sem szeretném azt állítani, hogy az érettségi nem igényel nagy erőfeszítést, vagy ne lenne fontos, csupán AHOGY MEGÉLJÜK a folyamatot, az bizony sokat nehezít rajta.

„Ennyit képtelenség megtanulni”, „én biztosan megbukom ebből vagy abból”, „engem ugyan nem vesznek fel sehová”, „mi történik azzal, akit sehová nem vesznek fel?” „mennyit keres egy kukás?” – ismerősek ezek ÖNHERGELŐ mondatok? Ezekkel lehet olyan állapotba kerülni, ami tényleg elég elviselhetetlenné teheti ezt a két hónapot.

Magyarországon 1851 óta létezik érettségi vizsga és jó néhány változtatást megélt már. Jelentősége bevezetése óta folyamatosan csökken. KEZDETBEN óriási teljesítménynek számított, a művelt érettségizettek magasan kiemelkedtek a tömegből. KÉSŐBB, az állások betöltéséhez mintegy két csoportra osztotta a pályázókat: érettségizettek és nem érettségizettek csoportjára. MÁRA már ekkora jelentősége sincs, hiszen egy puszta érettségivel semmilyen állás nincs garantálva. Persze sok helyen feltétel az érettségi bizonyítvány, de az eredmény igazán azoknak fontos, akik tovább szeretnének tanulni.

Két dolog mit sem változott az idők során: az általános „MUMUS” szerep, a rettegés a megmérettetéstől és az esetleges bukástól. Azután pedig a visszaemlékezés, a SZTORIZGATÁS, a poénos történetek sokasága. A két véglet. Mintha nem is ugyanarról az eseményről lenne szó. Mindenkinek megvannak az örökké élő, vicces történetei, az előtte előadott világvége jelenetek pedig feledésbe merülnek. Szerencsére.

Mi ebből a TANULSÁG?

Ugyanaz, amit a nyolcadikos felvételik körüli dráma kapcsán egyszer már megírtam: NEM ÉLET-HALÁL kérdése, mit teljesítesz azon a pár napon. Eldőlhet persze, hogy nem nyersz felvételt az áhított intézménybe. Kiderülhet, hogy fizetni kell a tanulmányokért, mert támogatott képzésre nem sikerült bejutnod. Az is előfordulhat, hogy munkahely után kell nézned. De kérdem én, ezek közül melyik jelent áthidalhatatlan akadályt, vagy egész életedet tönkre tevő sorscsapást?

Ha józanul gondolkodunk, akkor egyik sem. És talán nem is véletlenül történt így. Talán éppen arra visz a TE UTAD és ott találod meg, ami számodra a megfelelő JÖVŐT jelenti majd.

Ha mindenáron ragaszkodsz egy intézményhez, akkor MEGPRÓBÁLOD MÉG EGYSZER. Hol van az megírva, hogy mindennek elsőre sikerülni kell? El kell fogadnod a tényt, hogy az adott napon, adott időben kikényszerített teljesítmény nem mindig tükrözi a valódi tudásunkat. Lehetett rossz napod, csütörtökre már teljesen kimerülhettél, de még az is meglehet, hogy többet kellett volna tanulnod.  Most ez az új helyzet, ebből kell a legtöbbet kihoznod!

Legalább lesz időd valami mást is csinálni, egy kicsit körülnézni az iskolán kívüli világban. Pénzt keresni, nyitott szemmel járni, lehetőségeket felfedezni.

Csak gondolj bele, mennyi erőt próbáló esemény történt középiskolai éveid alatt!

Egy JÁRVÁNY zárt el hosszú ideig a külvilágtól, a buliktól és a haveroktól. Végig csináltál több félév ONLINE OKTATÁST, (miközben teljesen elmaradt egy-egy tantárgy oktatása), lemaradtál számtalan közösségi eseményről, majd maszkban szenvedted végig a tanórákat. És ha ez nem lett volna elég, még egy háború is kitört a szomszédban, bizonytalanságot és félelmet ültetve a lelkünkbe. Kicsit sok volt ez NEKED, mi felnőttek is megszenvedtük, úgyhogy légy büszke magadra! Bárhogy is alakuljon.

Szívből kívánom NEKTEK – mind a 114.700 érettségizőnek-, hogy teljesüljön az álmotok, vegyenek fel benneteket oda, ahová szerettétek volna és az legyen az ÚJ HELYZET, amit elképzeltetek magatoknak!

Varga Mónika

Életem első beszéde

Életem első beszéde

ÉDESANYÁM azt állítja, hogy nagyon korán kezdtem beszélni, a FÉRJEM szerint pedig azóta sem hagytam abba. Úgyhogy szerintük nekem egy kis beszéd igazán nem jelenthet gondot.

Ehhez képes rettentően izgultam ÉLETEM ELSŐ nyilvános beszédén, és valójában most sem tudom, sikerült-e elmondanom a közönségnek legalább egy kicsikét abból, amit szerettem volna.

BEÍRÁS FELNŐTTEKNEK című könyvem kapcsán kaptam a megtisztelő meghívást a Modern Pedagógus Konferenciára, hogy tanár kollégáknak beszéljek a könyv születéséről és mondanivalójáról.

Rokonaimmal ellentétben én úgy hiszem, írásban jobban boldogulok, ezért elmesélem így is, amit akkor mondani terveztem.

Ahhoz, hogy a könyvem MEGSZÜLETHESSEN, meg kellett élnem ezt a bő ötven évet, a gyermekkoromat, úgy ahogy volt, a felnőtté válást, a szülővé válást, a nyelvtanári és a magántanári pályát.

19 évesen adtam ELSŐ MAGÁN NYELVÓRÁMAT egy rózsadombi villában lakó testvérpárnak. 100 forintot kértem az óráért, de mire felbuszoztam a hegyre, a szülők lealkudták 90 forintra. Gondolták, szokjam a gyűrődést, ha már tanárnak készülök. Én meg beletörődtem, ha már annyit utaztam érte.

KONFLIKTUSKERÜLŐ és beletörődő természetem egyébként már gyermekkoromban is jellemző volt rám. Általában minden érzelmet magamba fojtottam, soha nem kérdeztem, hogy ami rossz nekem, annak tényleg úgy kell-e lennie. Egész egyszerűen elfogadtam, ami jött, és nem beszéltem róla, eszembe sem jutott, hogy másképp is lehetne. Mindig rendesen és szabály követően végeztem a dolgomat, meg másét is, ha úgy adódott.

SZÜLŐKÉNT aztán tűzzel-vassal küzdöttem, hogy az én gyerekeim ne legyenek ilyenek, akarjanak változtatni azon, ami nem jó nekik, és tudjak róla, hogyan lehet segíteni nekik. Ekkor ismerkedtem meg az érzelmi neveléssel és jöttem rá, hogy én a saját gyermeki lényemből kiindulva ösztönösen így nevelem a gyerekeket, szóba sem jöhet más.

Ugyanerre törekedtem a DIÁKJAIMMAL is, akikkel szinte kivétel nélkül mindig szeretetteljes kapcsolatba kerültem és a nyelvtanítás mellett rengeteg egyéb dologban tudtam nekik segíteni.

A szokásosnál jóval nagyobb empátiám terelt a tanári pályára, ugyanakkor ez okozta az ISKOLAI PÁLYAFUTÁSOM VÉGÉT is. Egy 20-30 fős osztályban ugyanis nem lehet ekkora empátiával létezni, mert a gyerekek rám másznak, fürtökben lógnak rajtam és gyakorlatilag megesznek reggelire.

EGY GYEREKKEL azonban csodákat lehet művelni, ha empatikusan közelíted meg. Így jutott nekem döntő többségben a magántanári működés, ami végsősoron a könyvem megírásához is elvezetett.

A GONDOLAT, HOGY LE KELLENE ÍRNOM, AMIKET MEGÉLTEM már érlelődött egy ideje, a karantén nyújtotta többletidő pedig lehetővé is tette ezt.  Nekiláttam az írásnak és pár hónap alatt könyvvé formálódott az a mérhetetlen mennyiségű pozitív és negatív élmény, gondolat és ötlet, amit az érzelmeimmel együtt gyűjtöttem, raktároztam magamban évtizedeken át.

Tudom, hogy mostanság TENGERNYI KÖNYV jelenik meg a GYERMEKNEVELÉSRŐL, hiszen ebben többé-kevésbé mindenki kompetensnek érzi magát. Így egy új mű esetén szinte kötelező megválaszolni a kérdést: MITŐL MÁS ez a könyv? Mitől nem csak a sokadik „hogyan neveld a sárkányodat” típusú írás?

Először is, mert teljesen őszintén MAGAMAT ADOM, saját életemet is kiterítve írom a történeteket GYERMEKI lélekkel, SZÜLŐI szemmel, TANÁRI szemmel – és ami az igazi újdonság: MAGÁNTANÁRI szemmel. Ez utóbbi egy olyan perspektíva, ahonnan be lehet lesni a család és az iskola működésébe. Mint a színfalak mögül, titokban egy színházi előadásra. Olyan nézőpontból kerülök az események sűrűjébe, amiről az iskolának, de gyakran a szülőknek sincs fogalma sem. Gyakran kicsi koruktól felnőtt korukig nyomon követhetem a gyerek és a család alakulását, az iskolai fejlődést, továbbtanulást és ez így egy teljes képet ad ki. Egy képet, amit csak én ismerek.

Kicsit olyan lett a könyv, mint egy FEJLŐDÉSREGÉNY, hiszen felnőtt koromban értettem meg a gyermeki énemet, és már meg tudtam fogalmazni dolgokat úgy, hogy más is megértse. Tanárként értettem meg a felnőtteket (már akit lehetett, mert ez a legbonyolultabb része), magántanárként pedig sorra igazolódtak be a szülők és az iskola működéséről alkotott elképzeléseim.

Ahogy mondani szokták: egyszer csak ÖSSZEÁLLT A TELJES KÉP.  Ami semmiképpen sem öncélú feszültséglevezetésként szolgált, sokkal inkább azért írtam meg, mert úgy érzem, hogy minden szülő és pedagógus számára hasznosítható anyaggá vált.

Igyekeztem egy ÁTFOGÓ ÉS HITELES KÉPET adni a MAI VILÁG legaktuálisabb gyermeknevelési és oktatási kérdéseiről, tudományoskodás és szakfogalmak pufogtatása nélkül.

A TÉMÁIM közt szerepel az érzelmi nevelés, az őszinteség, a modern hazugságok a fogyasztói társadalomban, a szorongás, kivételezés, kedvenc gyerek, a hasonlítgatás, a motiváció, a humor és még sok minden más.

Úgy, AHOGY ÉN ÉLTEM MEG, ahogy a tanítványaim MESÉLTÉK, ahogy a háttérből ELCSÍPTEM és összeraktam a dolgokat.

És persze nem tudtam olyan könyvet írni, ami ne szólna a PEDAGÓGUSOKNAK is, hiszem ezen a szemüvegen keresztül látok én is.

Fűszereztem bőven ÖNIRÓNIÁVAL ÉS HUMORRAL is, mert nagy rajongója vagyok mindkettőnek. Tanítani sem tudok ezek nélkül. Úgy gondolom, ezek segítségével egy könnyen olvasható írás született.

SZEMÉLYESEN BENNE VAGYOK ebben a könyvben, az első sortól az utolsóig. Benne van a szívem és a lelkem, egyetlen céllal: hogy a gyerekeknek jobb legyen. Hogy érzelmi nevelést kapjanak, hogy a GYERMEK-SZÜLŐ-TANÁR hármas a gyermek érdekei mentén működjön, a TANÁR ÉS A SZÜLŐ EGY CSAPATBAN játsszon. Őszinteség és bizalom legyen ezen kapcsolatok alapja.

A gyerek MERJEN KÉRDEZNI, gondjairól beszélni és segítséget kérni. Tanítsuk meg neki, hogy a szüleihez kivétel nélkül minden ügyben fordulhat, hogy semmi sem természetes, ami neki rossz és mindenen lehet változtatni.

És tegyük mindezt a fogyasztók kegyeiért csatázó, MODERN VILÁG akadálypályáihoz igazítva. A kitűnő bizonyítvány mantrázása helyett tanítsunk nekik kreativitást és kritikus gondolkodást, együtt változva vele és a világgal.

Könyvem kapcsán az eddigi legnagyobb elismerés, hogy ott lehettem Martonvásáron és mindezt elmesélhettem egy ilyen rangos rendezvény résztvevőinek.

A meghívást ezúton is köszönöm Antaliné Miss Lillának, a neteducatio.hu szakmai vezetőjének.

Köszönöm szépen a figyelmet!

Varga Mónika

Sally Rooney, Normális emberek

Sally Rooney, Normális emberek

„Marianne-nek az az érzése támadt, hogy az igazi élet valahol tőle egészen távol zajlik, nélküle, és nem tudta, rájön-e valaha, hol és hogyan vehetne részt benne. Az iskolában gyakran támadt ez az érzése, de nem társult hozzá semmilyen konkrét kép arról, hogyan nézhet ki az igazi élet, milyen érzés lehet. Csak azt tudta, hogy ha majd elkezdődik, akkor nem kell majd elképzelnie.”

„Rachel a legnépszerűbb lány a suliban, de ezt senki sem mondhatja ki. Ehelyett mindenki úgy tesz, mintha nem venné észre, hogy társas viszonyaik hierarchiába rendeződnek, ahol bizonyos emberek felül vannak, egyesek valahol középtájon taszigálják egymást, mások pedig alulra szorultak.”

„Az osztálytársai minden jel szerint nagyon szeretik az iskolát. És normálisnak találják. Hogy mindennap ugyanazt az egyenruhát viselik, hogy folyton mesterséges szabályokat tartanak be, hogy mások figyelik, fürkészik, mikor szegik meg az előírásokat, ez számukra normális. Nem tekintik elnyomó környezetnek.”

„Még emlékeiben is elviselhetetlenül intenzívnek fogja találni ezt a pillanatot, és ezzel már most tisztában van, ahogy történik. Sosem gondolta, hogy ő méltó arra, hogy bárki is szeresse. De most új élete lett, ez az első pillanata, sok év elteltével is azt fogja gondolni, igen, ez volt az, amikor elkezdődött az életem.”

Egy különös megküzdés naplója

Egy különös megküzdés naplója

1979 június 8-ig írtam valami naplófélét, amolyan gyerekes, napi egy mondatosat. Azon a napon, amikor az írás hirtelen véget ér, annyi áll a piros füzetben: Meghalt az apu.

Aztán semmi. Ezután már mit lehet írni 10 évesen? Akkor úgy érzed, egyetlen mondatnak sincs többé jelentősége, nem is bírná el a papír.

Persze tudom, a legnehezebb biztosan édesanyánknak volt, felnevelni négy gyermeket teljesen egyedül, és három testvérem is -a maga módján- ugyanúgy megharcolt önmagával.

Beszélni viszont csak arról tudok, amit én éltem meg, írni pedig inkább arról szeretnék, milyen különleges megküzdési stratégiát fejlesztettem ki magamnak.

Eleinte a hatalmas méretű cselló kotta mögé bújva sírdogáltam, úgy csináltam, mintha erősen tanulmányoznám a hangjegyek összefolyó sorait. Igyekeztem titokban sírni, hogy ne okozzak még több gyötrelmet a többieknek, de szinte mindig lebuktam.

Észrevettem viszont, hogy ha erősen koncentrálok a hangokra, egyszer csak a fejembe megy a dallam, könnyebben tudom lejátszani és a sírás is abbamarad. Ezen felbuzdulva eljátszottam ugyanezt a tankönyveimmel is és a sírás egyre gyorsabban ment át tanulásba. Addig is szerettem tanulni, de akkor hirtelen minden érdekelni kezdett. Az ötödik osztályban az összes tantárgyat kívülről fújtam, de még így is sok időm maradt a szomorkodásra. Kitaláltam hát, hogy mindent leírok egy nagy füzetbe, és így is tettem.

Fogtam egy csúnya, vastag, fekete műbőr borítású füzetet és óriási számokkal belevéstem: 1979-1980. Ezzel kezdetét vette két évnyi általános iskolai tananyag összefoglaló jegyzetének kidolgozása. Minden tantárgy, minden leckéjének rövid tartalmát leírtam, rajzokkal, ábrákkal illusztrálva. Képeket is ragasztottam bele. Megszületett az akkori oktatás 2 évének mementója.

De még így is maradt üres időm. A szomorúság makacs egy valami, hiába dobod ki az ablakon, a legkisebb résen is vissza furakodik, újra és újra. Ezért létrehoztam egy képzeletbeli osztályt, pontos névsorral, osztályzatokkal és az osztály körüli összes teendővel. Ezt is mind a fekete füzetbe írtam, gondos osztályfőnökként vezetve a naplót és az értékeléseket. Szakköröket és kirándulásokat találtam ki, jellemzéseket írtam.

És persze eljártam minden foglalkozásra, ami csak érdekelt. Csellóztam, tornásztam, örs- és rajvezető lettem (bocs, ha nem tudod, mi az!), alsós osztályt patronáltam és mittudomén még mit nem csináltam. Bármivel is kötöttem le magam, mindent szorgalmasan lejegyzeteltem ebbe a rémes külsejű füzetbe.

Mai írásaimban éppen arra bíztatom a szülőket, hogy ne terheljék túl csemetéiket ezerféle felesleges szakkörrel, nem kell egy gyermeknek „fűteni-zenélni-világítani” egyszerre. Hagyjuk szabadon játszani, felfedezni és kideríteni, miben jó igazán. Fura módon, akkoriban pont az segített át engem azon a borzalmas két éven, hogy önmagát lefoglaló automatává változtam.

Minden alkalommal ámulattal lapozgatom a többszáz oldalas alkotást, akkori életem majdnem teljes térképét. Hogy mi van a „nagy mű” mögött, az nem került papírra soha, az ott maradt a lelkem mélyén.

De el kellett árulnom a kiváltó okot, mert ha már ország-világ elé tárom ezt a különös alkotást, illő magyarázat is dukál hozzá. Ha meg véletlenül egy pszichológus kezébe kerülne, gondoltam, jó előre kimentem magam pár diagnózis alól.

Bármilyen hasznos is volt a „terápiám”, nem mond ellent annak, amit fennhangon hirdetek: nem ez egy gyerek normális élete. Abból a két évből semmi való élethez kapcsolódó emlékem nem maradt, gyakorlatilag semmire nem emlékszem.

Ha egy szülő azt állítja, a gyermeke önszántából terheli túl magát és rohan reggeltől-estig külön foglalkozásokra, kitűnő tanuló és mindenben részt kell vennie, akkor érdemes a dolgok mögé nézni. Nem kell ahhoz akkora tragédia, mint egy szülő halála, hogy egy gyerek a tevekénységekbe meneküljön.

Én a fájdalmamat gyógyítottam ily módon és nem tagadom, óriási hasznot hozott akkor a lelkemnek, valamint a későbbi tanulmányaim során is. Nem vitt előre azonban egy lépést sem az érzelmi fejlődés folyamatában, tovább fokozta a többiektől való különbözés érzését és azt hitette el velem, hogy az állandó elfoglaltság gyógyír lehet mindenre.

Később is gyakran bújtam a tanulmányaim mögé. Bármi szomorúság ért, mintegy természetesnek vettem azt, elrejtettem jó mélyen magamban és a tanulmányi sikerek elfedték a megoldatlan dolgokat. A mai napig képes vagyok erre az „egyéni terápiára”, fiatal koromban majdnem az egészségem is ráment. Szerencsére ma már ritkán van rá szükség, és magamtól is észbe kapok, vagy előbb-utóbb leállít valaki.

A jó, ami sajátos terápiámból megmaradt, hogy még most is szeretek tanulni, könnyedén segítek bárkinek számos tantárgyban, hiszen rémesen sok mindent megtanultam.

Illetve itt van ez a különleges iromány, ami lehet, hogy a maga nemében egyedülálló. Talán, hogy a fontosságának nyomatékot adjak, a címlapjára egy akkoriban nagyon menőnek számító, irodai feliratozó készülékkel készített ízléstelen műanyag csíkot ragasztottam, büszkén hirdetve: Varga Mónika. Később rákerült még egy vitorláshajó a nagy földrajzi felfedezések korából, valamint egy húsvéti tojásra szánt matrica egy kiskacsával?!? Nem kérem szépen elemezni, nem fogok tudni elfogadható magyarázattal szolgálni.

Mint ahogy a random beleragasztott képekről sem, mert a béke feliratú zászlóval masírozó „Béke raj” fotóját leszámítva egyiknek sincs semmi köze a számára kiválasztott oldal tartalmához. A szakkörökhöz például az antwepreni állatkert hegyi gorillája került, az állatok lábait és fogazatát taglaló élővilág leckéhez pedig egy ünnepi hidegtál.

Ami a kivonatolt tananyagot illeti, a történelem és a földrajz kissé elavult, a határok és az ideológiák megváltoztak, de a többi ma is gond nélkül használható. A 6. osztályos történelem középkorról szóló fejezetéből például akár az érettségit is meg lehetne írni.

A füzet a Szovjetunió természetes növényzetével és egy a belső energia növelését taglaló fizika leckével zárul. Éppen olyan hirtelen és elvarratlanul ér véget, mint a kis piros napló. Fogalmam sincs, hogy azért hagytam-e abba, mert betelt az utolsó lap, vagy azért, mert visszatértem az életbe. Mindenesetre nincs tovább. Még elmondom a világnak, milyen módon növeli a súrlódási energia a testek belső energiáját, majd az olvasóra bízom, mit is kezdjen ezzel az egésszel.

Bizonyára a serdülőkor kezdete terelte másfelé a fókuszt, a füzet pedig egy fiók mélyére került és teljesen megfeledkeztem róla. Néhány évvel ezelőtt akadt újra a kezembe, pontosabban a testvéremébe, aki régi dolgaimat dobozolta be gyermekkorom egykori helyszínén. Furcsa érzés pár dobozban kihozni onnan egy egész gyermekkort. Amikor már éppen azt gondolod, hogy magad mögött hagyod, akkor elviszed egy dobozban és néha kicsit kinyitod a múltadat. Hogy életre kelhessenek az olyan történetek, mint ez a mostani. Hogy mesélhessünk egy kicsit, bizonygatva magunknak: igen, mindez valóban velünk esett meg.

Varga Mónika