John Williams, Stoner
„Ritkán gondolt a múltra vagy a jövőre, csalódásaikra és örömeikre, minden energiáját a pillanat munkájának szentelte, remélve, hogy végre ez határozza meg őt és azt, amit csinál.”
Lisa Wingate, Elrabolt életek
„A legnagyobb jótétemény, amit apa tehet a lányáért, az, hogy tudomására hozza, hogy a lánya megfelel az elvárásainak.”
„Mikor fordult velem elő utoljára, hogy csak ültem a sötétben és gyönyörködtem az éjszakában? Hirtelen elfog a vágy, hogy mindig így élhessek. Sóvárogni kezdek a víz, az égbolt után. Vágyom a vízre, az égboltra, az olyan élet után, amiben a napok nem apró négyszögekbe nyomorítva sorakoznak a naptárban.”
„Az élet nagyon sok mindenben hasonlít a mozihoz. Minden jelenethez zene tartozik, és az a zene csak ahhoz a jelenethez passzol, amelyhez komponálták. Bármennyire szeretjük is a régmúlt melódiáját, bármilyennek képzeljük is a jövő dallamát, mindig a jelen dallamára kell táncolnunk, különben kiesünk a ritmusból, és elvétjük a lépést. Ha olyan zenére akarunk táncolni, ami nem ahhoz a jelenethez tartozik, csak botladozni fogunk.”
Miért fontos a játék?
EZ NEM JÁTÉK! mondjuk gyakran az adott helyzet komolyságát hangsúlyozva, mintha a JÁTÉK a KOMOLY dolgok ellentétje lenne. Márpedig a játék sokkal fontosabb dolog, mint gondolnánk, a gyermekkor egyik meghatározó és nélkülözhetetlen eleme. Bruno Bettelheim gyermekpszichológus író fogalmaz: „A játékot A GYERMEK LEGKOMOLYABB TEVÉKENYSÉGÉNEK kellene tekintenünk”.
Mai rohanó, siettető, túlzsúfolt és követelő világunkban a játék sajnos háttérbe szorul, felnőtti buzgalommal szigorú időkorlátok közé préseljük, túlszabályozással nyomorítjuk meg, vagy egyáltalán nem hagyunk rá időt a gyereknek. Ez végzetes hiba, lássuk, miért!
Először is, ÓRIÁSI TÉVHIT az az elképzelés, miszerint a játék a gyerek hasztalan időtöltése, és csak azért játszik, mert mást nem tud, vagy éppen nincs jobb dolga.
A játék ugyanis nem más, mint
- HÍD A VALÓSÁGHOZ, rugalmas átjárás képzelet és valóság között,
- ÚT A KÉSŐBBI FELADATOK ELSAJÁTÍTÁSÁHOZ
- KIVÁLÓ ESZKÖZ AZ ÉRZELMEK FELDOLGOZÁSÁHOZ, A SZORONGÁS OLDÁSÁHOZ
- ISMERETSZERZÉS A VILÁG MŰKÖDÉSÉRŐL
- LECKE KITARTÁSBÓL ÉS KUDARCKEZELÉSBŐL
- LECKE EGYÜTTMŰKÖDÉSBŐL ÉS SZABÁLYKÖVETÉSBŐL
Egy gyermek életében oly sok hasznos funkciót tölt be a játék, hogy egyszerűen butaság azt állítani: egyéb „értékes” időtöltések rovására megy. Nincs értékesebb időtöltés, kiváltképp, ha szüleivel játszhat, vagy szabadon, önfeledten, saját fantáziája szerint.
Bár rangsorolni szinte lehetetlen, mégis talán legfontosabbnak azt tartanám, hogy a spontán játékot a GYERMEK VÁGYAI, PROBLÉMÁI, SZORONGÁSAI, A BENNE VÉGBEMENŐ FOLYAMATOK határozzák meg. Mintegy kijátssza magából a félelmeit, szorongását, valahol mélyen a tudatalattijában a játék segítségével küzd meg azokkal a problémákkal, amelyekhez az életben kicsinek és erőtlennek érzi magát. Éppen ezért van, hogy minden gyermek másképp játszik, furcsábbnál-furcsább módokon, más számára érthetetlenül, akár ostobán, vagy agresszíven, vagy ahogy éppen sikerül „kijátszania magát” az adott élethelyzetből. És ezért olyan KÁROS BELEBESZÉLNI egy kisgyerek játékába, butaságnak nevezni, kinevetni őt, vagy irányítani akarni, hiszen az ő játéka az ő szabályai szerint zajlik, anélkül, hogy ő maga tudatában lenne ennek.
Amíg nem árt vele másnak, vagy önmagának, legyen az bármilyen furcsa játék, ne szóljuk le, ne nevessük ki és ne zavarjuk meg benne a gyermeket. Biztosan megvan az oka, sőt a célja is, amiért éppen hangyákat számolgat órákon át, vagy üvöltve csatázik a kerti székkel a teraszon.
Játszva a gyermek OLYASMIKRE KÉPES, AMELYEKRE A VALÓSÁGBAN NEM, így bizonyos HIÁNYÉRZETEKET IS KÁRPÓTOL. A játéknak éppen ezen képességét használják ki a számítógépes játékok forgalmazói és teszik függővé gyermekek és fiatalok millióit. A virtuális világba menekülő játékos ugyanis olyan hihetetlen dolgokra képes, amit újra és újra meg akar tapasztalni. Előre megírt játék esetén azonban éppen a lényeg veszik el: kárt szenved a saját fantázia, a célirányos érzelemfeldolgozás és a valósághoz történő kapcsolódás; csupán a valóságból való elmenekülés és a „mindenre képes vagyok” érzés szabadsága hozza a megkönnyebbülést, vagy old bizonyos feszültségeket.
Gabrielle Zevin Világépítők című könyvének mozgássérült főhőse így vall magáról: „Néha nagy fájdalmaim voltak. Az egyetlen, ami visszatartott attól, hogy meg akarjak halni, az volt, hogy egy időre elhagyhattam a saját testem, és egy olyanba kerülhettem, ami tökéletesen működött – sőt a tökéletesnél is jobban – és olyan problémákkal kellett szembenéznem, amelyek nem az enyémek voltak….Meg tudtam menteni a hercegnőt még akkor is, ha alig tudtam kiszállni az ágyból.”
Ellentétben a virtuális, mások által előre megírt történteken és szabályokon nyugvó játékkal, az élet valódi szabályait és működését a valódi játékokon át sajátítja el a gyermek, LEUTÁNOZVA a szüleit, IMITÁLVA a környezetében történteket. A lányok BABÁZNAK, a fiúk HARCOLNAK, SZERELNEK, fúrnak-faragnak, ezáltal IGYEKEZNEK MEGÉRTENI A VILÁGOT és elsajátítani a szükséges ismereteket. Természetesen ennek nincsenek tudatában, a játék egy ÖSZTÖNÖS TEVÉKENYSÉG, éppen ezért tölti be olyan jól a funkcióját, ha időt és teret kap rá a gyerek.
A saját maga által kitalált játékot a gyerek ÉLVEZI, miközben észrevétlenül tanul, érzelmeket dolgoz fel és érlelődik a való életre. Ezért nagyon KÁROS, ha a gyermek játékát „puszta jóindulatból vagy oktatásai szándékkal” irányítani akarjuk, leszóljuk, vagy tiltjuk.
A SZÜLŐVEL EGYÜTT játszott játékokban is a gyermek fantáziája kellene irányítson, az ő ötleteiből lehetne igazán hasznára váló tevékenységeket kovácsolni. Ha a szülő folyton az ő okosabb ötleteivel jön, azzal csak kedvét szegi, önbizalmát rombolja és elveszi a gyerek kedvét a későbbi kísérletezgetéstől. A közös játék célja alapvetően ugyanaz, mint az egyedülinek, megfejelve a szülőktől jövő SZERETET, a gyerekbe vetett BIZALOM és a MÁSOKKAL VALÓ BÁNÁSMÓD igencsak fontos adalékával.
A játék szinte egyidős az emberiséggel. Évszázadokon át ugyanazon játékokat játszották a felnőttek, mint a gyerekek, gyakran közösen (bújócska, szembekötősdi). Ezen a módon kerültek közel egymáshoz, figyelték egymás működését, és vitték át a tapasztalataikat a való életbe.
Napjainkban a játékok és játékszerek száma végtelen, a gyermek és a felnőttjátékok látványosan elkülönülnek. Az egyetlen megmaradt közös játék talán a TÁRSASJÁTÉK. A társasjátékkal viszont az a baj, hogy többnyire versengésen alapszik. Előre megírt szabályok követésével egy célunk van, a győzelem. Sok gyermek nem szeret versenyezni, megint mások nem akarnak még a játékba is szabályokat követni. Ilyenkor a szülői erőltetés többet árt, mint használ, hiszen az a játék nem játék, amit nem örömmel játszunk. Természetesen a társasjátékot kedvelő gyermekek és fiatalok fantasztikus órákat tölthetnek szüleikkel játszva, és profitálni is fognak annak pozitív hozadékából, hiszen kétségkívül jó lecke többek között KITARTÁSBÓL, KUDARCKEZELÉSBŐL, EGYÜTTMŰKÖDÉSBŐL és SZABÁLYKÖVETÉSBŐL. De nem minden gyermek szeret így játszani, s az említett készségek fejlesztésére sok más játék is alkalmas. A felnőttek közt is találunk olyanokat, akik hanyatt-homlok menekülnek, amikor egy összejövetelen előkerül a társasjáték.
És mint korábban már kiderült, a játék valódi céljait akkor éri el, ha ÖNKÉNTES, ÖNFELEDT, ÖRÖMTELI és SPONTÁN.
A játék szerepe olyannyira meghatározó az életünkben, hogy teljes könyvek szólnak róla. JÁTÉK HIÁNYÁBAN A GYEREK LEMARAD testi-, lelki- és szellemi fejlődésében, és elesik mind attól a sok lehetőségtől, amit a játék nyújtani tud. Éppen ezért két jól megfigyelhető trend KOMOLY AGGODALOMRA AD OKOT:
- Egyik, hogy gyermekeinknek egyre kevesebb ideje marad játékra,
- a másik pedig a spontán játékok háttérbe szorulása.
Magántanári működésem során rémülten figyelem az alsós gyerekek sokaságát, akik különóráról különórára rohanva élik életüket, az otthoni spontán játék fogalmát egyáltalán nem ismerik. Amikor a napirend témát tanítom valamelyik nyelven, kíváncsian várom, hogy a játék szó felbukkan-e, de bizony gyakran nyoma sincs a napirendben. Egyes családokból egyszerűen ELTŰNT a babázás, a biciklizés, a kertben tombolás, de az egyedül „csak úgy” JÁTSZADOZÁS is. Sok szülő állítja, hogy a gyerek harcolja ki magának a sok különórát, meg egyébként nem találja fel magát, csak unatkozik, vagy a gépet nyomja. Mi vagyunk a szülei, nekünk kellene gondoskodni arról, hogy ez ne így legyen. (Félreértés ne essék, semmi bajom a különórákkal, tisztelem a sportot, a zenét és a többieket, de csak mértékkel.) Ha már egész kicsi baba korában sem volt időnk játszani vele, és játékszerek tömegével helyettesítettük magunkat, akkor ne csodálkozzunk! Ha pedig – ne adj Isten – digitális eszközt nyomtunk a kicsi kezébe, vagy a tévét használtuk bébicsősznek, akkor megint nem hibáztathatjuk a gyereket, hogy ezek nélkül nem találja fel magát. Így ugyanis arra „tanítottuk”, hogy a játékhoz méregdrága kacathalmazra vagy digitális kütyükre van szükség, amelyek a megszokott emberi interakcióknál jóval több és gyorsabb ingerrel bombázzák őt. Visszacsinálni már pokolian nehéz, elkerülni viszont nem annyira. De idő- és energiaigényes, az biztos. Ráadásul ÖRÖMET KELLENE ÉREZNI, amikor a gyermekemmel játszhatok, nem „gyors megúszósba” kapcsolva letudni a vele töltött időt, mert a gyerek ezt is érzi. Kevés csodálatosabb látvány van, amikor mondjuk apa önfeledten játszik a gyerekekkel, benne van mindenféle „marhaságban” és nem siet a dolgára, mint manapság szinte minden szülő. Szerintem az is rendjén van, amikor apa a nagyfiúval számítógépes játékot játszik, ma már ez megkerülhetetlen, és bizony közelebb hozhatja egymáshoz a kamasz fiút és édesapját.
Egy szónak is száz a vége: Játékra fel! Játsszunk gyermekünkkel születése pillanatától kezdve, ameddig csak igényt tart rá! És hagyjuk őt szabadon játszani, napi több órán át, akármi „fontosat” is kellene helyette csinálnia. A játék többek között TANÍT, NEVEL, SZÓRAKOZTAT, MEGNYUGTAT, FEJLESZTI A KÉPZELETÜNKET ÉS JELLEMÜNKET. Nincs az a szakkör vagy különóra, amitől ennyi mindent kapna egyszerre.
Varga Mónika
Biztonságos kötődés
Máté Gábor „Normális vagy” című könyvében szerepel egy fejezet „A TÖNKRETETT GYERMEKKOR” címmel, amely olyan tűpontosan írja le a gyermekeink fő problémáit előidéző társadalmi hátteret, hogy akár szülői kötelező olvasmány is lehetne. Én magam is az élhető gyermekkor megteremtésének lehetőségeiről írok, elsősorban a család és az iskola szintjén (Beírás felnőtteknek című könyvemben), Máté Gábornál pedig megtaláltam a gyermeknevelést ellehetetlenítő társadalmi szintű problémák tökéletes, szakszerű összefoglalását.
Írásaimban lépten-nyomon hangsúlyozom a SZÜLŐK FONTOSSÁGÁT és felelősségét, amit Máté Gábor is megerősít számtalan orvosi gyakorlatból vett, és KUTATÁSOKKAL IGAZOLT TÉNNYEL. Az már nem kérdés, hogy egy gyermek számára nincs fontosabb a kötődésnél, a biztonságot nyújtó szülőknél, akiktől megkapja a megfelelő törődést és a személyes fejlődés lehetőségét. De mi van, ha ez mind rendben lenne, csak VALAMI FOLYTON ELLENÜNK DOLGOZIK?
„Az az igazság, hogy a szülők nem a társadalomról leválasztva nevelik gyermekeiket.” mondja Máté Gábor nemes egyszerűséggel, és több évtizedes addiktológus-pszichológusi tapasztalattal egészen konkrétan kifejti azokat a tényezőket, amelyekre én csak utalgatni mertem.
A felelősség alól természetesen nem menti fel a szülőket, de megerősít minket abban, hogy SOHA KORÁBBAN NEM VOLT ILYEN NEHÉZ ezt a kötődést megvalósítani. Több más kutatót idézve ő is MÉRGEZŐNEK nevezi a mai világot, amelyben az EVOLÚCIÓS SZABÁLYOK DURVA MEGSÉRTÉSÉT természetesnek vesszük.
Idegrendszerünk velünk született, evolúciós szükséglete a megbízható kötődés kialakulása. Ezért az egészséges fejlődés egyik fő akadálya az, hogy a mai társadalmakban SZÜLŐK IDEJEKORÁN KIVONULNAK GYERMEKEIK ÉLETÉBŐL, lehetetlenné téve ezzel az egészséges kötődés kialakulását.
Mit értünk ezalatt éppen most, amikor kényelmesebb életkörülményeink miatt sokkal több időnk lehet gyermekeinkre? Sajnos csak elméletben, a gyakorlat egészen más képet mutat.
A valóságban a közösségek meggyengülése és a többgenerációs családok eltűnése miatt a gyermekek egészen KICSI KORUKBAN KORTÁRS KÖZÖSSÉGEKBE KERÜLNEK. Vannak országok, ahol az anya szülés után két héttel visszamegy dolgozni, de a fejlett világban mindenütt bölcsődék és óvodák totyogó közösségei „nevelik” egymást a család helyett. Gyermekeink életük nagy részét az ŐKET ÓVNI HIVATOTT FELNŐTTEK NÉLKÜL TÖLTIK, ami az érzelmi fejlődésük szempontjából egy KATASZTRÓFA. (Bármilyen csodálatos munkát végeznek adott esetben az intézmény dolgozói, nem helyettesíthetik a szülői kötődés kialakulását.)
„Az érés folyamatának a FELTÉTEL NÉLKÜLI ELFOGADÁSBÓL kiinduló, SZILÁRD KAPCSOLATOKBAN FORMÁLÓDÓ érzelmi biztonság az előfeltétele.” írja Máté Gábor. Márpedig gyermekeink így a kortársaik között kénytelenek keresni az elfogadást. A gyermekek nem várhatják el társaiktól, hogy következetesek legyenek, hogy feltétel nélküli pozitív figyelmet nyújtsanak, egyszerűen KÉPTELENEK ÉRZELMILEG TÁMOGATNI EGYMÁST.
És itt el is dől szinte minden. Akinél kisgyermekkorban nem alakul ki egészséges kötődés felnőtt gondviselőhöz, ott marad a kortárs csoporthoz való alkalmazkodni vágyás, a kapaszkodók nélküli egyensúlyozás a szakadék szélén a többi kis tapasztalatlannal együtt.
Mivel a gyerekek/fiatalok kénytelenek egymásra hagyatkozni, illetve ma már a következő FŐBŰNÖSRE, a KÖZÖSSÉGI MÉDIA által közvetített értékekre, a szülők alulmaradnak és valóban KIKERÜLNEK GYERMEKEIK ÉLETÉBŐL. A napi fél óra, ami jó esetben marad a gyerekre munka és háztartás után, nem elég a „bennmaradáshoz”.
A régi korok érett, felnőtt, hús-vér példaképei helyébe a menő osztálytársak, éretlen celebek, hirtelen-híressé-vált akárkik kerülnek, a szülők pedig értetlenül pislognak és döbbenten méltatlankodnak, amikor a körön kívül találják magukat.
A SOK ÉRETLEN, KÖTŐDÉS NÉLKÜLI GYERMEKBŐL/KAMASZBÓL ÁLLÓ KÖZÖSSÉG pedig melegágya a csúfolódásnak, zaklatásnak, agressziónak és megalázásnak. Nem véletlenül emelkedik folyamatosan és egyre gyorsabban az ilyen esetek, illetve a mentális problémával küzdő fiatalok száma.
Máté Gábort olvasva MAGYARÁZATOT KAPUNK egy csomó problémára, amire igazán logikus okokat magunktól nehezen találnánk. A régiek szerint a mai gyerekeknek mindenük megvan, agyon vannak kényeztetve, jó dolgukban nem tudják mit kezdjenek magukkal. Az állítás eleje valóban igaz is, csupán azt nem vesszük észre, hogy mindez többnyire a nem velük töltött idő kompenzálása céljából történik. A ”nem tudnak magukkal mit kezdeni” viselkedés, éppoly gyakran tükrözi azt a tényt, hogy egész kicsi koruk óta nélkülözik az érett felnőtt közelségét és nevelő hatását, mint az agyonkényeztetést.
És igen tudom, MOST JÖN A KÉRDÉS, mégis mit lehet tenni, ha anyának vissza kell mennie dolgozni, ha a szülő egyedül van, ha nincs más választása, mint kéthónaposan bölcsődébe adni a babát napi nyolc órára, ha a kicsi egész gyermekkora alatt szüleinek a munka az első, mert valamiből élni kell? Itt jön a társadalmi rendszerek felelőssége, és a szülők mentsége, akik szükségből szegik meg az evolúció alapszabályát, mert egyszerűen nem tehetnek másképp. Márpedig biztonságos kötődés napi 1-2 óra fáradt, ideges „törődéssel” aligha alakulhat ki egy kisbabában, nem csoda hát, ha szorongással és bizonytalansággal teli fiatal válik belőle.
SZOMORÚ, hogy ezt az írást képtelen vagyok bármiféle használható javaslattal zárni, hiszen felesleges lenne bölcselkedni a megélhetésért küzdő szülőknek. A tény attól még tény marad, hogy a gyermeknek legalább az első 3 évében az anyja mellett a helye, szerető és biztonságot nyújtó szülőkre van szüksége a nap 24 órájában, ideális esetben pedig akár tovább is. Ha ez nincs meg, akkor kérdezgethetjük majd: Ugyan mi baja lehet ennek a gyereknek?
Varga Mónika
Photo by Elijah Hiett on Unsplash
Darvak tánca
Amit elengedsz, lendületet kap
Utoljára akkor jártam „úgy igazán” a Hortobágyon, amikor még a legnagyobb boldogságot egy lepkés gyűrű jelentette. A helyi búcsúban kaptunk egyet-egyet a húgommal. Büszkén parádéztunk benne, majd ugyanazzal a lendülettel el is veszítettük őket egy gémeskútban valahol a puszta közepén. Érthető módon, akkor nem sikerült megszeretnem a rónák végtelenjét, de a bizarr gondolat nem tágított, hogy egyszer visszamegyek a gyűrűért és megkeresem.
Amikor újra nekiindultam, már a gyermekeim is jóval idősebbek voltak, mint én a lepkés gyűrű idején. (Ugye, milyen különösek ezek a titkos tervek? Nem ismerik az idő fogalmát.) De a Hortobágy ezúttal sem volt kegyesebb hozzám. Júliusban nyaraltunk arrafelé, így hát júliusban vetődtünk oda, az évszázad addigi legmelegebb júliusában. Akkor nyert értelmet a jólismert Arany János verssor: „Ég a napmelegtől a kopár szík sarja, tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta.” Bár a szöcskenyáj nem volt sehol, jó eséllyel megsült az összes.
A programszervező iroda egyetlen, légkondi nélkül kókadozó recepciósa lemondó hangulatban próbált jobb belátásra bírni minket, és gyakorlatilag arról tájékoztatott, hogy ilyen hőségben egyetlen épeszű állat sem kerül elő a pusztán. Mind elbújik árnyékos helyre, egyedül az embernek jut eszébe ilyenkor kirándulni. Bármilyen programra is fizetnénk be, feleslegesen kockáztatnánk egy hőgutát, ötven fokban semmit nem fogunk látni.
Jöttünk, nem láttunk, és vesztettünk. A Hortobágy megint elbánt velem és a családommal.
De a lepkés gyűrű konokul dolgozott tovább az elmém mélyén, így újabb pár év elteltével megtaláltam az okot, amiért ismét a Hortobágyra kell utazni. A darvak! Igen, a hosszú vándorútjuk előtt nálunk gyülekező sokezer daru látványa elképesztő élményt jelent, s ma már szervezetten, szakavatott vezetőkkel lehet megcsodálni őket. Akkor meg mire várunk?
Meggyőztem a családot, bár a madarak megközelítése tekintetében mindannyiónkat kétségek gyötörtek. Ha az ember nem láthatatlan, néma és szagtalan, akkor elég kevés esélye van maradak közelébe férkőzni, de hát ott lesznek nekünk a szakértők!
Addigra már kiderült, hogy a Hortobágy nem szeret engem, de a darvakban még bíztam. Esélyünk sem volt. A távolban valóban többezer daru mondta a magáét, ez jól hallatszik a felvételeinken, de a zaj forrása sajnos azonosíthatatlan. Egyetlen ember látott felismerhető darvakat, aki egy csillagászati távcsővel felszerelve érkezett. Na jó, a vezetőnk is hozott egy távcsövet, de azon nagyon sok embernek kellett osztoznia, és most őszintén, gyerekekkel nem állunk le lökdösődni.
A lányom belázasodott, a fiam leggyakrabban elhangzó kérdése pedig így hangzott: „Mikor megyünk már haza?” A férjem jót mulatott magában. Anyátok ötlete volt, hangoztatta, és hát azóta is hallgatom a hortobágyi madárles abszurd történetét.
Aztán egy ragyogó, napfényes novemberi napon, 175 kilométerre a Hortobágytól, a konyhámban főztem éppen. A szagelszívó andalító zúgása és a paprikáscsirke illata szolgáltatta a hangulatot, amikor hirtelen felhangzott egy darucsapat félreismerhetetlen lármája. Nyilván azt gondoltam, hogy agyamra ment a negyven év háztartás, de azért kibújtam a szagelszívó alól és kirohantam a teraszra.
És ott voltak! Száznál is többen! Kivehető közelségben, ámulatba ejtő táncot lejtve a szikrázó napsütésben. Egy hatalmas csapat daru eljött hozzám, és légi bemutatót tartott a teraszunk felett, szerintem kizárólag nekem. Legalábbis én így értelmeztem. Csak bámultam az égkék háttérben zajló pompázatos előadást, az ütemre hullámzó madárraj tökéletes összhangját. Leírhatatlan érzés kerített hatalmába, tényleg úgy éreztem, eljött a Hortobágy, hogy elnézést kérjen a lepkés gyűrűmért, a hőség miatt elmaradt kalandokért és a láthatatlan darvakért.
Eszembe jutott, hogy mennyi mindent akarunk elérni, látni, megélni. Mennyi dolgot hajszolunk az életben, várunk el önmagunktól és gyermekeinktől, miközben, ha akarás mentesen várakozunk, egyszer csak „beérik az ügy”, megtörténik a csoda. Amin görcsölünk, az nem megy, amit elengedünk, az lendületet kap. Egyszer csak megjelennek a darvak és szebben táncolnak, mint valaha is elképzelted.
