A mai rohanó világban gyakran ARRA SEM JUT IDŐNK, hogy rendesen ODAFIGYELJÜNK gyermekünk KÉPESSÉGEIRE. A mindennapi tanulnivaló, házi feladatok és az ötös osztályzat hajszolása elveszi azt az időt és energiát is, amit egyéb, számukra hasznosabb képességek felderítésére fordíthatnánk.
Pedig egy ÉLHETŐ GYERMEKKOR megteremtése, illetve ÉRTELMES CÉLOK kitűzése érdekében éppen az lenne LÉTFONTOSSÁGÚ, hogy megtaláljuk azt a tevékenységet, ami neki való. Természetesen oda kell figyelni arra, hogy tanul, milyen osztályzatokat szerez, de a gyermek LECKÉN KÍVÜLI VILÁGA IS UGYANOLYAN FONTOS!
Észre kell vennünk, mit szeret csinálni, mit utál és mitől fél.
Ha megtaláltuk, megítélésünk szerint miben tehetséges, mondjuk meg neki, buzdítsuk és tegyük lehetővé, hogy több időt foglalkozhasson vele! Akkor is, ha ez nem egy iskolai tantárgy, vagy éppen nem ugrálunk örömünkben az adott tevékenység miatt. Meséljünk neki, mit kezdhet majd később a tehetségével, hiszen egy gyermek ezt általában nem tudja. Sokszor fogalma sincs, milyen ügyes, esetleg talán érzi, csak nem hiszi el. Vagy szeretné elhinni, de nincs elegendő önbizalma. Számtalan példát találunk a világhírű színészek, táncosok, de akár a tudósok között is, akikben az iskola semmiféle tehetséget nem vélt felfedezni. Mi szülők vagyunk felelősek azért, hogy kiderüljön, mire viheti gyermekünk.
Szüksége van a dicséretünkre, a szülői támogatásra.
Persze véletlenül sem az utóbbi évtizedekben elharapódzott „ÜGYESVAGYOZÁS”-ra gondolok, amikor a gyereket minden apró mozzanatát fogkrém-reklámos mosollyal ünnepeljük és környezetünk reakcióját lesve hangosan sóhajtozunk: „Jaj, de ügyes vagy kicsikém!”
A kisgyermekkorban kapott milliónyi valóban hasznos „ügyes vagy” egyszer csak kiüresedik, és valami konkrétabbra van szükség.
Amikor az első iskolaévek kezdik kirajzolni gyermekünk képességeit, szülőként keresnünk kell a lehetőséget a VALÓBAN KIEMELKEDŐ teljesítmény dicséretére. A kiemelkedőt természetesen mindig ÖNMAGÁHOZ MÉRTEN értem, nem a társaival hasonlítgatva! Ha megtaláltuk gyermekünk erősségét, további konkrét tevékenységre buzdító dicsérettel, ötletekkel bátorítsuk, amiből pontosan érti, miben volt „ügyes” és mit tehet a további sikerekért. Ez lesz az igazi MOTIVÁCIÓ számára, amely irányt mutat és energiát ad. Ha szülői bátorításra a gyermek számára hasznos és értelmes dolgokba kezd, akkor ezt a feladatot kiválóan elvégeztük!
Sokszor az a gond, hogy A SZÜLŐ SEM BIZTOS BENNE, mekkora tehetség rejtőzik gyermekében, vagy nem ismeri fel azokat az apró készségeket, amik egy megfelelő útra terelhetik az átlagos teljesítményű gyermeket. A legnagyobb tanulási nehézséggel küszködő, egyébként egészséges gyermeknek is vannak erősségei, bár az iskolai követelményrendszer alatt megnyomorodva ezeket gyakran tényleg nem találja.
Nehéz észrevenni olyan készségeket, amiket az iskolában nem mérnek, de éppen ez a szülők egyik átháríthatatlan feladata! Mára valóban végtelenné vált azon lehetőségek száma, amiből jövőt lehet kovácsolni, de nem biztos, hogy az iskolapadból indul majd el.
Figyelni kell, keresni kell és rá kell döbbenteni a gyereket, miben különleges ő. Ezzel enyhíthető, vagy el is kerülhető a sikerélmény hiányában óhatatlanul kialakuló önbizalomvesztés, a „NEM VAGYOK ELÉG OKOS” érzés.
Nagy örömmel figyelem azokat a szülőket, akik kilógva a jegyek és tuti iskolák után rohanó tömeg soraiból azokat az iskolákat és szakmákat keresik lelkesen, amelyek illenek gyermekük tehetségéhez, ahhoz, amit szívesen csinál. Magasról tesznek rá, melyik az éppen menő iskola, melyiket favorizálják a tömegek, csak a saját gyermekük ésszerű, ÉLHETŐ ÉS MEGVALÓSÍTHATÓ JÖVŐJÉN dolgoznak. Ők a gyermekük érdekei és nem a külvilág vélt elvárásai szerint cselekednek.
Biztosan te is emlékszel gyermekkorod bizonytalanságaira, amelyek eltántorítottak dolgoktól, pedig mi lehetett volna ha…? Bárcsak valaki mondta volna, hogy gyerünk tovább ezen az úton!
A témáról részletesebben olvashatsz ‘Beírás felnőtteknek’ című könyvemben:
Amióta világ a világ, minden egyes generáció igyekszik FELÜLÍRNI SZÜLEI ÉRTÉKRENDJÉT és egy saját értékrenddel helyettesíteni azt. Természetes jelenség ez, amíg a fiatalságra jellemző változtatni vágyás és belülről fakadó érzések generálják, a külvilág pedig mindössze lehetővé teszi, vagy éppen elősegíti az időszerű változásokat. Természetes, ha az új értékrend lassan és követhetően veszi át a régi helyét, az idősebbek zúgolódása és persze a fiatalok magabiztos menetelése kíséretében. És természetes az is, hogy minden generáció a saját értékrendjét tartja helyesnek, hiszen maga alakította ki, illetve többek között éppen ez különbözteti meg őt a felmenőitől.
Csakhogy a tömegkommunikáció megjelenése óta a folyamat összes természetes tényezőjét úthengerként döngölte a földbe egy MESTERSÉGESEN KREÁLT ÉRTÉKREND.Míg a MINDENT ELBORÍTÓ REKLÁMOK előtt nevelkedett generációk létrehoztak maguknak egy új értékrendet, addig a mostani fiatalok KÉSZEN KAPJÁK azt a marketing-gépezet által MANIPULÁLT formában.
Értékrendjük csúcsára a DOLGOK MEGSZERZÉSE, a TÖKÉLETES KÜLSŐ UTÁNI SÓVÁRGÁS, valamint a külvilág felé VETÍTETT TÖKÉLETESSÉGkerült, amit – valljuk be őszintén – egyetlen józan fiatal sem gyártott volna meg magától.
Az örökös fogyasztás, az agyonreklámozott, méregdrága márkatermékek vásárlása, egyre több, modernebb, drágább és menőbb dolgok megszerzése, a tinilányokon végzett plasztika vagy az állandó fogyókúra nem a korábbi generációk „hibáinak” javítgatása, nem a fiatalok gondolataiban megszületett igény, hanem egy mesterséges kreálmány.
Korábban soha nem volt ennyi és ilyen HARSÁNYAN BEFOLYÁSOLÓ, KÉNYSZERÍTŐ tényező, amihez magának a fiatal generációnak igazából semmi köze sincs. A mesterségesen irányított, beléjük sulykolt és kötelezővé avanzsált értékrend megvalósítása a fiatalok alig 1 SZÁZALÉKÁNAK SIKERÜL, a többiekben ÁLLANDÓ DISZKOMFORT ÉRZÉST, ELÉGEDETLENSÉGET és SZORONGÁST kelt.
Ennek következtében a fiatalok többségénél elkezdődik a
fogyókúra,
egészséges étkezés mánia,
túlzásba vitt testedzés,
közösségi média és influencer függőség,
márkatermékek istenítése,
rögeszmés vásárlás,
esetleges lopások a drága termékek megszerzése érdekében
és még sok egyéb szokatlan viselkedésbeli változás jelzi, hogy kezdi őt is bedarálni a gépezet.
A szülő pedig nem érti, mi lelte a gyereket. A korábbi generációknak legalább annyi támpontjuk volt, hogy gyermekeik mások szerettek volna lenni, mint ők. Egy mai szülő döbbenten áll gyermeke egyik napról a másikra berobbant „rögeszméje” előtt, és nagyjából úgy érzi magát, mintha csemetéje azt közölné vele: MÁTÓL KEZDVE PORSZÍVÓ SZERETNE LENNI!
A szülő aztán kínjában kritizál, helytelenít, ítélkezik és „bezzeg az én időmben” kezdetű szónoklatokat tart, persze nem sok sikerrel. Jön a teljes tanácstalanság és a kétségbeesés. Mit csináltunk rosszul? Mit nem adtunk meg neki? Mit kompenzál a szélsőséges viselkedésével?
Legrosszabb esetben állandósulnak a viták, majd megkezdődnek a tiltások, korlátozások, de ezek sem hoznak túl sok eredményt. A kamasz/fiatal megsértődik, esetleg eljátssza, hogy „szót fogad”, de semmiképp sem hagy fel azzal az őrülettel, amit a fejébe vett. Minden eszközt és trükköt bevet, hogy újra az Instagram-ot lapozhassa és újabb influenszereket követhessen be a vágyott témában, betegre koplalja magát, vagy ájulásig edz a fitneszteremben. Esetleg akár titokban is, nehogy balhé legyen belőle.
MIT LEHET TENNI?
KRITIZÁLÁS ÉS SZIDÁS HELYETT érdemes inkább odafigyelni, és kideríteni:
MEG KELL HALLGATNUNK őt, anélkül, hogy ítélkeznénk és letorkolnánk.
MEGÉRTÉST kell mutatnunk, el kell fogadnunk, hogy a külvilág sajnos most ilyen hatást gyakorolt gyermekünkre és támadás helyett segítő kezet kell nyújtanunk.
KI KELL DERÍTENI: Milyen irreális célt tűzött ki gyermekünk és kiknek a befolyása alatt áll? Milyen reménytelen törekvés állhat a problémák hátterében.
Meg kell próbálni egy ÉLHETŐBB ÉRTÉKRENDET TEREMTENI a bizonytalan és kétségbeesett fiatal számára.
Ha az általam oly gyakran hangsúlyozott érzelmi fejlesztést alkalmazva nevelünk, illetve, ha eddig is a rövidtávú, elérhető célok kitűzésével ösztönöztük gyermekünket, ez most is célravezető lehet. Valószínűleg kilátástalannak tűnik majd, de finoman mégis próbálkozni kell gyermekünk elé tárni saját értékeit, szemben a világból rá zúduló értelmetlen elvárásokkal.
Modell alkatra vágyó lányunknak például segíthetünk egészségesebb étrendre való áttéréssel közös családi főzés keretében, közös mozgással, sportolással. De rábeszélhetjük egy új frizurára, előnyösebb fazonú ruhákra, valami megvalósítható változtatásra, amitől jobban érzi majd magát.
Márkatermékek vagy menő edzőtermek után vágyakozó gyermekünknek szerezhetünk hétvégi munkát, ahol megdolgozhat a méregdrága cuccokért. Mire meglesz a pénz, tudni fogja mennyit kell érte dolgozni és vajon megérte-e.
De a legfontosabb, hogy tudatosítsuk gyermekünkben AZ Ő SAJÁT ÉRTÉKEIT, ami miatt szerethető és értékes ember, hogy ne érezze egyetlen lehetőségnek a külvilág által istenített külsőségeket. Hiába soroljuk fel az összes káros hatását annak az őrületnek, amit a fejébe vett, az úgyis csak falra hányt borsó lesz.
Ez borzalmasan nehéz, olykor teljesen lehetetlennek tűnik. Mégsem szabad feladni. Ha szülőként nem sikerül hatni rá,KÉRJÜNK MEG VALAKIT, akire esetleg hallgat. Barátot, rokont, ismerőst, edzőt. Adjuk valaki szájába a mondanivalónkat, hiszen egy kamasz szinte MINDENKIRE JOBBAN HALLGAT SZÜLEINÉL.
Néha elég, ha egy kívülálló megdicséri a külsejét, vagy bármi elismerőt mond róla, optimális esetben olyan értékeit emeli ki, amelyek valóban igazi értékek. Óriási hatással lehet a családon kívülről érkező pozitív megjegyzés az önmagát folyton másokhoz mérő fiatalra. Ahogy az oly könnyen osztogatott negatív kritika, úgy a ritkaságszámba menő dicséret is elindíthatja a szülők által remélt változásokat.
És persze sose feledjük az alapokat: őszintén érdeklődj, figyelj rá, hallgasd meg, ne szólj közbe, próbáld megérteni, szeresd és fogadd el! Ja, és légy embertelenül türelmes!
A serdülő- és kamaszkor során ÓRIÁSI ÁTALAKULÁSOK zajlanak az agyban és a hormonrendszerben, amely változások mindenkinél eltérő, kiszámíthatatlan gondolatokat és viselkedésformákat eredményeznek. A felnőttek ekkor általában elkönyvelik, hogy A GYEREK MEGBOLONDULT, nem lehet vele mit kezdeni.
Pedig csak egy ÁTMENETI KORSZAKBA került, ahol
a megszokott biztos pontok kezdenek elhalványodni, újak pedig még nincsenek.
zavaró és kellemetlen változásokon megy át a testük,
átrendeződnek a prioritások, pillanatok alatt válnak nevetségessé korábbi értékek és magasztosulnak fel dolgok a nagyobbak világából,
egy csomó dolog ciki lesz, és valahogy a fél világ ellenséggé válik.
Mindig hangsúlyozom az ÉRZELMI FEJLESZTÉS fontosságát, amely kulcsa lehet egy élhető, kiegyensúlyozott gyermekkornak, és akár MEGELŐLEGEZHET egy többé-kevésbé PROBLÉMAMENTES KAMASZKORT is. A kisgyermekkorban elkezdett érzelmi fejlesztés az, ami MEGKÖNNYÍTI a gyermek számára ezt az átmenetet, de az érzelmi fejlesztő szülő maga is rutinosabban vészeli át gyermeke kamaszkori viharait.
(Az érzelmi fejlesztésről részletesen olvashatsz ’Beírás felnőtteknek’ című könyvemben.)
MIT TEGYÜNK, HA KAMASZ GYEREKÜNK VAN?
Mindenekelőtt fogadjuk el azt a tényt, hogy:
KAMASZNAK LENNI NEM HABOSTORTA, SŐT GYAKRAN EGÉSZEN RETTENETES!
Érezzünk együtt velük, biztosítsuk őket problémáik és ÉRZELMEIK JOGOSSÁGÁRÓL!
Őszintén érdeklődjünk az érzéseik iránt, ne kicsinyítsük le a félelmeiket és panaszaikat, neveljünk úgy, hogy MERJENEK NEKÜNK BESZÉLNI valódi belső életükről!
Nézzünk meg néhány PÉLDÁT arra, hogyan gondolkozik és reagál egy-egy szülő, miközben egyáltalán nem tudja, mit él át valójában kamasz gyermeke:
Hiába vagyunk meggyőződve, hogy nagyszerű a matematika tanár, ha fogalmunk sincs róla, mit művel valójában az órákon. (szülő: „Ugyan már, mindenki kibírta! Aki nála tanul, azt biztosan felveszik az egyetemre!”)
Hiába gondoljuk, hogy a gyerek imádja az angolt, ha ügyesen titkolja, mekkora kínszenvedéssel jár a mások előtt való szereplés. (szülő: „Ez a gyerek angolul játszik, meg videókat is néz. Őrület, milyen jól megy neki az angol!”)
Hiába dicsekszünk fűnek-fának, hogy az ország egyik legjobb gimnáziumába jár a gyermekünk, ha nem érzi ott jól magát és valójában zenélni szeretne. (szülő: „Csak nem gondolod, hogy feladjuk ezt a nagyszerű iskolát egy hobbi kedvéért? Valamiből élned is kell majd!”)
Hiába hisszük például, hogy szuper vakációt biztosítunk gyermekünknek háromezer kilométeres városnézéses utazással, ha ő a barátaival szeretne lenni. (szülő: „Ha már ennyi pénzt költöttünk rád, legalább érezd jól magad!”)
Vacakul érzi magát az új fogszabályzóval, nyomja a lúdtalpbetét, siratja az elpusztult tengerimalacát, összeveszett a barátjával, és így tovább. (szülő: „Nem nagy ügy, mindenkivel megesik!”)
DE IGENIS NAGY ÜGY!
A kamasznak ezek nagy ügyek, hiszen ők még nem rendelkeznek megfelelő megküzdési stratégiákkal (megjegyzem a legtöbb felnőtt sem). Ha mindezt mosolyogva kell megélnie, mintha tényleg minden rendben lenne, mert mi csak legyintünk és egyetlen célunk a „nálunk minden rendben van” látszat fenntartása, akkor a kamasz is elindul a LÁTSZATFENNTARTÁS irányába. Megtanulja, hogy HELYTELEN ÉREZNI ezeket a negatív érzéseket, hiszen félelmei csak akadályozzák a család életét. A színlelés nagymesterévé válik, miközben az egyre halmozódó, kimondatlan problémák hatására SZORONGANI KEZD, elmagányosodik. Megjelennek a szorongás tünetei és a gondolatait elterelő cselekvések, mint az állandó evés, a túlzott közösségi média használat, vagy a videojátékok.
Nem szabad eddig eljutni. Az állandó vidámság nem létezik, nagyon káros szülőként előadni ezt a színjátékot. Ha nem segítünk neki, a belül egyáltalán nem vidám kamasz folyamatosan önmagát fogja hibáztatni negatív érzéseiért, a szorongását enyhítendő pedig egyre komolyabb szerekhez nyúl majd.
Problémák, félelmek, az aktuális életvitelétől teljesen eltérő vágyak márpedig léteznek a gyermekek életében is, a kamaszoké pedig szinte másból sem áll. Megoldásuk kizárólag a MEGÉRTÉS és az EGYÜTTÉRZÉS segítségével lehetséges.
Végezetül szeretnék ajánlani egy hiánypótló könyvet ebben a témában, amelyet érdemes elolvasni minden szülőnek és kamasznak egyaránt! Linn Skaber: ‘A szívem egy bezárt bódé’ című könyve kamaszmonológok gyűjteménye, soha nem látott őszinteséggel odavetett gondolatok művészi csokorba kötve. Ezúttal a kamaszok valós érzéseit kapjuk az arcunkba kendőzetlenül, körítés nélkül.
A könyvből vett idézethez nem szükséges magyarázat:
„Nem bírom tovább. Leszarom az egészet. Végeztem. Többé nem kell nekem. Lerakom a folyosóra. Megkaphatod. Vidd el, ha túl vagyunk a hétvégén, vagy leginkább előtte. Jó állapotú, használt kamaszkor. Ingyen elvihető. Nem sok. Ennyi az egész. Amit itt látsz. Belefér a kocsidba. Két-három doboz, néhány edzőcipő, pár fel nem használt péntek este és egy Zara ajándékkártya. Vidd csak el! Úgysem fogom használni! Az egyik doboz nehéz. Ez a doboz. Ennek a megmozdításához több emberre van szükség. Elég sokra, tulajdonképpen. Az áll rajta: remények. Azt írtam ide, a hátuljára, hogy óvatosan, mert olyan törékeny, ami benne van, de ne foglalkozz vele, a nagy része már úgyis összetört.”
Nem régiben láttam egy kisfilmet egy különös autómosó vállalkozásról, amelynek története szívmelengető módon igazolta meggyőződésemet: MINDENKI SZÁMÁRA LÉTEZIK olyan tevékenység, amelyben ÖRÖMÉT LELI, amiben elmélyülhet és mások számára értéket teremtve akár pénzt is kereshet vele. Csupán MEG KELL TALÁLNI EZT A TEVÉKENYSÉGET, és garantáltan megváltozik az adott ember élete.
Egy fiatalember alaposan megfigyelte autista bátyja furcsa sajátosságait és megrögzött szokásait, majd az az ötlete támadt, hogy ezt a „mániás precízséget”, ami láthatóan örömet szerzett a bátyjának, hasznos munkára is fel lehetne használni. Nyitott egy autómosót (azóta még kettőt), ahol autista fiatalokat alkalmaz az autók kézi tisztítására. A társadalomból egyébként kiszorult, beilleszkedni alig tudó emberek, fő erősségüket bevetve, utánozhatatlan precízséggel mossák le az autókat, miközben mosolyognak, élvezik a munkájuk eredményét és fizetést is kapnak érte. Amitől a család éppen frászt kap, azt itt átfordították hasznos cselekvésbe, a fiatalok pedig keresőképes, büszke emberekké váltak.
Hogyan született egy ilyen kreatív ötlet?
Egyszerű! Az autista fiú testvére CSAK ARRA KONCENTRÁLT, MIBEN JÓ a bátyja, és MIT CSINÁL ÖRÖMMEL, figyelmen kívül hagyott minden egyebet.
Mi lenne, ha mi is így tennénk önmagunkkal és gyermekeinkkel?
Ami körülményeinket és képességeinket illeti, mindannyian máshonnan indultunk. Értelemszerűen más lesz az „ALKOTÓ ELEMÜNK” is, vagyis a vágyott és örömmel végzett tevékenység, amely a jövőnket is jelenti egyben. Más lesz tehát az utunk is, de csak úgy találhatunk rá a sajátunkra, ha magunkba nézünk, keressük, ami nekünk való, végül őszintén letesszük a voksunkat amellett, amire valójában születtünk.
Csakhogy ezen az úton mindig több a szembeszél, mint a segítség. Az autista autómosók esete egy ritka példa az ellenkezőjére.
Ellenszélnek ott van mindjárt az a sok „TÉNY”, amit magunkkal kapcsolatban megkérdőjelezhetetlennek HISZÜNK. Ilyenek például az „én nem vagyok ehhez elég rátermett”, „nincs hozzá érzékem”, „én sose fogok tudni ennyi pénzt előteremteni”, „túl öreg vagyok már hozzá”, „én nehezen viselem a változást”, satöbbi, satöbbi. Ha ilyen MENTSÉG-BARIKÁDOK mögé bújunk, akkor eszünkbe se fog jutni igazi vágyaink szerint keresgélni. Akár rólad, akár gyermekedről van szó, azzal kell elindulni a jó úton, hogy az érintett személy:
ÖSSZEÍR MAGÁRÓL MINDENT, AMIT TÉNYNEK HISZ!
Amikor kész a lista, mindegyik mellé odaírja, KI GONDOLJA EZT ÍGY, tényleg ő, vagy valaki más. Gyakran derül ki, hogy a negatív állítás (te egy lusta ember vagy) egy szülőtől, rokontól, tanártól, egyszerűen a külvilágból jön, és nem is én gondolom magamról. Ekkor érdemes eltöprengeni: ha már azt sem tudom, én gondolok-e valamit, vagy csak belém szuggerálták, akkor mi mindent kell még kiderítenem önmagammal kapcsolatban?!
MEGCÁFOL MINDENT, AMIT NEM IS Ő ÁLLÍT!
Remek érzés lesz felfedezni például, hogy nem is félek a változástól, csak azt hiszik rólam. Rögtön el is kezdhetem bebizonyítani. Vagyis változtatok, mégpedig a vágyaim irányába tett lépésekkel.
EZEK UTÁN ÖSSZEÍRJA AZ ÖSSZES TEVÉKENYSÉGET, AMIVEL A NAPJAI TELNEK
Nem kell megijedni, nem lesz olyan sok (utazás, tanulás, munka, házimunka, TV nézés, testedzés stb.) Majd rangsorolja ezeket aszerint, amennyire jók vagy rosszak számára: a „megnyomorítóan borzasztó”-tól a „fantasztikusan klassz”-ig. Ha ezzel megvan, világosan látszani fog, MILYEN ARÁNYBAN szerepelnek a JÓ illetve a ROSSZ érzéssel végzett tevékenységek.
NEKIÁLL HELYREÁLLÍTANI A JÓ ÉS A ROSSZ ARÁNYÁT
Lassan, fokozatosan csökkenti a rossz érzést kiváltó tevékenységeket (természetesen ennek lesznek határai) és szándékosan, „finom erőszakkal” növeli azokat, amiket élvezettel végez.
Ha gyermekeddel végzed el ezt a „rendrakást”, akkor kiderülhet, hogy számos különóra már rég csak nyűg neki, hogy mégsem akar heti háromszor úszni, hogy imád apával matekozni, szívesen segítene főzni, vagy az állatokat szereti igazán és jól is bánik velük. Ilyen módon kerülhetnek látóterünkbe olyan dolgok, amikre esetleg nem is gondolnánk.
Gyermekünk pedig megtanulja, hogy
semmi sincs kőbe vésve,
a dolgok változhatnak,
nem minden kötelező, amit utálok
és saját felelősségem is, érdeklődési köreim megtalálása!
Mert alkotó elemünk felfedezése azt jelenti:
nyitottak vagyunk az új élményekre, és arra, hogy új utakat és lehetőségeket fedezzünk fel magunkban és a körülöttünk lévő világban.
Soha nem késő és talán soha nem is túl korai változtatni. Rengeteg agyonterhelt, fásult, unott, sőt életunt gyermeket is látok, akiknek fogalmuk sincs, hogy esetleg változtatni is lehetne a helyzetükön, természetesen az erre nyitott szülők közreműködésével.
Számtalan példa van a híres emberek világából arra is, hogy nem mindig az iskolai tananyag, és még kevésbé az ottani teljesítmény hozta meg valakinek a sikert és a boldogulás lehetőségét. Világhírű emberek seregéről derül ki, hogy az iskolában alkalmatlannak tartották őket minden „mérhető” tevékenységre, de a nyitottság végül meghozta az eredményt.
Elindulva az autista autómosó csodás példáján, bánjunk mi is úgy magunkkal és gyermekünkkel, mint az ötletgazda fiatalember a bátyjával: KERESSÜK AZT, AMIBEN JÓK VAGYUNK, AMI ÖRÖMET OKOZ ÉS INDULJUNK EBBE AZ IRÁNYBA!
Az alkotó elemed megtalálásához vezető úton letölthető mellékletekkel megtámogatott, komoly segítséget kaphatsz itt:
EZ NEM JÁTÉK! mondjuk gyakran az adott helyzet komolyságát hangsúlyozva, mintha a JÁTÉK a KOMOLY dolgok ellentétje lenne. Márpedig a játék sokkal fontosabb dolog, mint gondolnánk, a gyermekkor egyik meghatározó és nélkülözhetetlen eleme. Bruno Bettelheim gyermekpszichológus író fogalmaz: „A játékot A GYERMEK LEGKOMOLYABB TEVÉKENYSÉGÉNEK kellene tekintenünk”.
Mai rohanó, siettető, túlzsúfolt és követelő világunkban a játék sajnos háttérbe szorul, felnőtti buzgalommal szigorú időkorlátok közé préseljük, túlszabályozással nyomorítjuk meg, vagy egyáltalán nem hagyunk rá időt a gyereknek. Ez végzetes hiba, lássuk, miért!
Először is, ÓRIÁSI TÉVHIT az az elképzelés, miszerint a játék a gyerek hasztalan időtöltése, és csak azért játszik, mert mást nem tud, vagy éppen nincs jobb dolga.
A játék ugyanis nem más, mint
HÍD A VALÓSÁGHOZ, rugalmas átjárás képzelet és valóság között,
ÚT A KÉSŐBBI FELADATOK ELSAJÁTÍTÁSÁHOZ
KIVÁLÓ ESZKÖZ AZÉRZELMEK FELDOLGOZÁSÁHOZ, A SZORONGÁS OLDÁSÁHOZ
ISMERETSZERZÉS A VILÁG MŰKÖDÉSÉRŐL
LECKE KITARTÁSBÓL ÉS KUDARCKEZELÉSBŐL
LECKE EGYÜTTMŰKÖDÉSBŐL ÉS SZABÁLYKÖVETÉSBŐL
Egy gyermek életében oly sok hasznos funkciót tölt be a játék, hogy egyszerűen butaság azt állítani: egyéb „értékes” időtöltések rovására megy. Nincs értékesebb időtöltés, kiváltképp, ha szüleivel játszhat, vagy szabadon, önfeledten, saját fantáziája szerint.
Bár rangsorolni szinte lehetetlen, mégis talán legfontosabbnak azt tartanám, hogy a spontán játékot a GYERMEK VÁGYAI, PROBLÉMÁI, SZORONGÁSAI, A BENNE VÉGBEMENŐ FOLYAMATOK határozzák meg. Mintegy kijátssza magából a félelmeit, szorongását, valahol mélyen a tudatalattijában a játék segítségével küzd meg azokkal a problémákkal, amelyekhez az életben kicsinek és erőtlennek érzi magát. Éppen ezért van, hogy minden gyermek másképp játszik, furcsábbnál-furcsább módokon, más számára érthetetlenül, akár ostobán, vagy agresszíven, vagy ahogy éppen sikerül „kijátszania magát” az adott élethelyzetből. És ezért olyan KÁROS BELEBESZÉLNI egy kisgyerek játékába, butaságnak nevezni, kinevetni őt, vagy irányítani akarni, hiszen az ő játéka az ő szabályai szerint zajlik, anélkül, hogy ő maga tudatában lenne ennek.
Amíg nem árt vele másnak, vagy önmagának, legyen az bármilyen furcsa játék, ne szóljuk le, ne nevessük ki és ne zavarjuk meg benne a gyermeket. Biztosan megvan az oka, sőt a célja is, amiért éppen hangyákat számolgat órákon át, vagy üvöltve csatázik a kerti székkel a teraszon.
Játszva a gyermek OLYASMIKRE KÉPES, AMELYEKRE A VALÓSÁGBAN NEM, így bizonyos HIÁNYÉRZETEKET IS KÁRPÓTOL. A játéknak éppen ezen képességét használják ki a számítógépes játékok forgalmazói és teszik függővé gyermekek és fiatalok millióit. A virtuális világba menekülő játékos ugyanis olyan hihetetlen dolgokra képes, amit újra és újra meg akar tapasztalni. Előre megírt játék esetén azonban éppen a lényeg veszik el: kárt szenved a saját fantázia, a célirányos érzelemfeldolgozás és a valósághoz történő kapcsolódás; csupán a valóságból való elmenekülés és a „mindenre képes vagyok” érzés szabadsága hozza a megkönnyebbülést, vagy old bizonyos feszültségeket.
Gabrielle Zevin Világépítők című könyvének mozgássérült főhőse így vall magáról: „Néha nagy fájdalmaim voltak. Az egyetlen, ami visszatartott attól, hogy meg akarjak halni, az volt, hogy egy időre elhagyhattam a saját testem, és egy olyanba kerülhettem, ami tökéletesen működött – sőt a tökéletesnél is jobban – és olyan problémákkal kellett szembenéznem, amelyek nem az enyémek voltak….Meg tudtam menteni a hercegnőt még akkor is, ha alig tudtam kiszállni az ágyból.”
Ellentétben a virtuális, mások által előre megírt történteken és szabályokon nyugvó játékkal, az élet valódi szabályait és működését a valódi játékokon át sajátítja el a gyermek, LEUTÁNOZVA a szüleit, IMITÁLVA a környezetében történteket. A lányok BABÁZNAK, a fiúk HARCOLNAK, SZERELNEK, fúrnak-faragnak, ezáltal IGYEKEZNEK MEGÉRTENI A VILÁGOT és elsajátítani a szükséges ismereteket. Természetesen ennek nincsenek tudatában, a játék egy ÖSZTÖNÖS TEVÉKENYSÉG, éppen ezért tölti be olyan jól a funkcióját, ha időt és teret kap rá a gyerek.
A saját maga által kitalált játékot a gyerek ÉLVEZI, miközben észrevétlenül tanul, érzelmeket dolgoz fel és érlelődik a való életre. Ezért nagyon KÁROS, ha a gyermek játékát „puszta jóindulatból vagy oktatásai szándékkal” irányítani akarjuk, leszóljuk, vagy tiltjuk.
A SZÜLŐVEL EGYÜTT játszott játékokban is a gyermek fantáziája kellene irányítson, az ő ötleteiből lehetne igazán hasznára váló tevékenységeket kovácsolni. Ha a szülő folyton az ő okosabb ötleteivel jön, azzal csak kedvét szegi, önbizalmát rombolja és elveszi a gyerek kedvét a későbbi kísérletezgetéstől. A közös játék célja alapvetően ugyanaz, mint az egyedülinek, megfejelve a szülőktől jövő SZERETET, a gyerekbe vetett BIZALOM és a MÁSOKKAL VALÓ BÁNÁSMÓD igencsak fontos adalékával.
A játék szinte egyidős az emberiséggel. Évszázadokon át ugyanazon játékokat játszották a felnőttek, mint a gyerekek, gyakran közösen (bújócska, szembekötősdi). Ezen a módon kerültek közel egymáshoz, figyelték egymás működését, és vitték át a tapasztalataikat a való életbe.
Napjainkban a játékok és játékszerek száma végtelen, a gyermek és a felnőttjátékok látványosan elkülönülnek. Az egyetlen megmaradt közös játék talán a TÁRSASJÁTÉK. A társasjátékkal viszont az a baj, hogy többnyire versengésen alapszik. Előre megírt szabályok követésével egy célunk van, a győzelem. Sok gyermek nem szeret versenyezni, megint mások nem akarnak még a játékba is szabályokat követni. Ilyenkor a szülői erőltetés többet árt, mint használ, hiszen az a játék nem játék, amit nem örömmel játszunk. Természetesen a társasjátékot kedvelő gyermekek és fiatalok fantasztikus órákat tölthetnek szüleikkel játszva, és profitálni is fognak annak pozitív hozadékából, hiszen kétségkívül jó lecke többek között KITARTÁSBÓL, KUDARCKEZELÉSBŐL, EGYÜTTMŰKÖDÉSBŐL és SZABÁLYKÖVETÉSBŐL. De nem minden gyermek szeret így játszani, s az említett készségek fejlesztésére sok más játék is alkalmas. A felnőttek közt is találunk olyanokat, akik hanyatt-homlok menekülnek, amikor egy összejövetelen előkerül a társasjáték.
És mint korábban már kiderült, a játék valódi céljait akkor éri el, ha ÖNKÉNTES, ÖNFELEDT, ÖRÖMTELI és SPONTÁN.
A játék szerepe olyannyira meghatározó az életünkben, hogy teljes könyvek szólnak róla. JÁTÉK HIÁNYÁBAN A GYEREK LEMARAD testi-, lelki- és szellemi fejlődésében, és elesik mind attól a sok lehetőségtől, amit a játék nyújtani tud. Éppen ezért két jól megfigyelhető trend KOMOLY AGGODALOMRA AD OKOT:
Egyik, hogy gyermekeinknek egyre kevesebb ideje marad játékra,
a másik pedig a spontán játékok háttérbe szorulása.
Magántanári működésem során rémülten figyelem az alsós gyerekek sokaságát, akik különóráról különórára rohanva élik életüket, az otthoni spontán játék fogalmát egyáltalán nem ismerik. Amikor a napirend témát tanítom valamelyik nyelven, kíváncsian várom, hogy a játék szó felbukkan-e, de bizony gyakran nyoma sincs a napirendben. Egyes családokból egyszerűen ELTŰNT a babázás, a biciklizés, a kertben tombolás, de az egyedül „csak úgy” JÁTSZADOZÁS is. Sok szülő állítja, hogy a gyerek harcolja ki magának a sok különórát, meg egyébként nem találja fel magát, csak unatkozik, vagy a gépet nyomja. Mi vagyunk a szülei, nekünk kellene gondoskodni arról, hogy ez ne így legyen. (Félreértés ne essék, semmi bajom a különórákkal, tisztelem a sportot, a zenét és a többieket, de csak mértékkel.) Ha már egész kicsi baba korában sem volt időnk játszani vele, és játékszerek tömegével helyettesítettük magunkat, akkor ne csodálkozzunk! Ha pedig – ne adj Isten – digitális eszközt nyomtunk a kicsi kezébe, vagy a tévét használtuk bébicsősznek, akkor megint nem hibáztathatjuk a gyereket, hogy ezek nélkül nem találja fel magát. Így ugyanis arra „tanítottuk”, hogy a játékhoz méregdrága kacathalmazra vagy digitális kütyükre van szükség, amelyek a megszokott emberi interakcióknál jóval több és gyorsabb ingerrel bombázzák őt. Visszacsinálni már pokolian nehéz, elkerülni viszont nem annyira. De idő- és energiaigényes, az biztos. Ráadásul ÖRÖMET KELLENE ÉREZNI, amikor a gyermekemmel játszhatok, nem „gyors megúszósba” kapcsolva letudni a vele töltött időt, mert a gyerek ezt is érzi. Kevés csodálatosabb látvány van, amikor mondjuk apa önfeledten játszik a gyerekekkel, benne van mindenféle „marhaságban” és nem siet a dolgára, mint manapság szinte minden szülő. Szerintem az is rendjén van, amikor apa a nagyfiúval számítógépes játékot játszik, ma már ez megkerülhetetlen, és bizony közelebb hozhatja egymáshoz a kamasz fiút és édesapját.
Egy szónak is száz a vége: Játékra fel! Játsszunk gyermekünkkel születése pillanatától kezdve, ameddig csak igényt tart rá! És hagyjuk őt szabadon játszani, napi több órán át, akármi „fontosat” is kellene helyette csinálnia. A játék többek között TANÍT, NEVEL, SZÓRAKOZTAT, MEGNYUGTAT, FEJLESZTI A KÉPZELETÜNKET ÉS JELLEMÜNKET. Nincs az a szakkör vagy különóra, amitől ennyi mindent kapna egyszerre.
Máté Gábor „Normális vagy” című könyvében szerepel egy fejezet „A TÖNKRETETT GYERMEKKOR” címmel, amely olyan tűpontosan írja le a gyermekeink fő problémáit előidéző társadalmi hátteret, hogy akár szülői kötelező olvasmány is lehetne. Én magam is az élhető gyermekkor megteremtésének lehetőségeiről írok, elsősorban a család és az iskola szintjén (Beírás felnőtteknek című könyvemben), Máté Gábornál pedig megtaláltam a gyermeknevelést ellehetetlenítő társadalmi szintű problémák tökéletes, szakszerű összefoglalását.
Írásaimban lépten-nyomon hangsúlyozom a SZÜLŐK FONTOSSÁGÁT és felelősségét, amit Máté Gábor is megerősít számtalan orvosi gyakorlatból vett, és KUTATÁSOKKAL IGAZOLT TÉNNYEL. Az már nem kérdés, hogy egy gyermek számára nincs fontosabb a kötődésnél, a biztonságot nyújtó szülőknél, akiktől megkapja a megfelelő törődést és a személyes fejlődés lehetőségét. De mi van, ha ez mind rendben lenne, csak VALAMI FOLYTON ELLENÜNK DOLGOZIK?
„Az az igazság, hogy a szülők nem a társadalomról leválasztva nevelik gyermekeiket.” mondja Máté Gábor nemes egyszerűséggel, és több évtizedes addiktológus-pszichológusi tapasztalattal egészen konkrétan kifejti azokat a tényezőket, amelyekre én csak utalgatni mertem.
A felelősség alól természetesen nem menti fel a szülőket, de megerősít minket abban, hogy SOHA KORÁBBAN NEM VOLT ILYEN NEHÉZ ezt a kötődést megvalósítani. Több más kutatót idézve ő is MÉRGEZŐNEK nevezi a mai világot, amelyben az EVOLÚCIÓS SZABÁLYOK DURVA MEGSÉRTÉSÉT természetesnek vesszük.
Idegrendszerünk velünk született, evolúciós szükséglete a megbízható kötődés kialakulása. Ezért az egészséges fejlődés egyik fő akadálya az, hogy a mai társadalmakban SZÜLŐK IDEJEKORÁN KIVONULNAK GYERMEKEIK ÉLETÉBŐL, lehetetlenné téve ezzel az egészséges kötődés kialakulását.
Mit értünk ezalatt éppen most, amikor kényelmesebb életkörülményeink miatt sokkal több időnk lehet gyermekeinkre? Sajnos csak elméletben, a gyakorlat egészen más képet mutat.
A valóságban a közösségek meggyengülése és a többgenerációs családok eltűnése miatt a gyermekek egészen KICSI KORUKBAN KORTÁRS KÖZÖSSÉGEKBE KERÜLNEK. Vannak országok, ahol az anya szülés után két héttel visszamegy dolgozni, de a fejlett világban mindenütt bölcsődék és óvodák totyogó közösségei „nevelik” egymást a család helyett. Gyermekeink életük nagy részét az ŐKET ÓVNI HIVATOTT FELNŐTTEK NÉLKÜL TÖLTIK, ami az érzelmi fejlődésük szempontjából egy KATASZTRÓFA. (Bármilyen csodálatos munkát végeznek adott esetben az intézmény dolgozói, nem helyettesíthetik a szülői kötődés kialakulását.)
„Az érés folyamatának a FELTÉTEL NÉLKÜLI ELFOGADÁSBÓL kiinduló, SZILÁRD KAPCSOLATOKBAN FORMÁLÓDÓ érzelmi biztonság az előfeltétele.” írja Máté Gábor. Márpedig gyermekeink így a kortársaik között kénytelenek keresni az elfogadást. A gyermekek nem várhatják el társaiktól, hogy következetesek legyenek, hogy feltétel nélküli pozitív figyelmet nyújtsanak, egyszerűen KÉPTELENEK ÉRZELMILEG TÁMOGATNI EGYMÁST.
És itt el is dől szinte minden. Akinél kisgyermekkorban nem alakul ki egészséges kötődés felnőtt gondviselőhöz, ott marad a kortárs csoporthoz való alkalmazkodni vágyás, a kapaszkodók nélküli egyensúlyozás a szakadék szélén a többi kis tapasztalatlannal együtt.
Mivel a gyerekek/fiatalok kénytelenek egymásra hagyatkozni, illetve ma már a következő FŐBŰNÖSRE, a KÖZÖSSÉGI MÉDIA által közvetített értékekre, a szülők alulmaradnak és valóban KIKERÜLNEK GYERMEKEIK ÉLETÉBŐL. A napi fél óra, ami jó esetben marad a gyerekre munka és háztartás után, nem elég a „bennmaradáshoz”.
A régi korok érett, felnőtt, hús-vér példaképei helyébe a menő osztálytársak, éretlen celebek, hirtelen-híressé-vált akárkik kerülnek, a szülők pedig értetlenül pislognak és döbbenten méltatlankodnak, amikor a körön kívül találják magukat.
A SOK ÉRETLEN, KÖTŐDÉS NÉLKÜLI GYERMEKBŐL/KAMASZBÓL ÁLLÓ KÖZÖSSÉG pedig melegágya a csúfolódásnak, zaklatásnak, agressziónak és megalázásnak. Nem véletlenül emelkedik folyamatosan és egyre gyorsabban az ilyen esetek, illetve a mentális problémával küzdő fiatalok száma.
Máté Gábort olvasva MAGYARÁZATOT KAPUNK egy csomó problémára, amire igazán logikus okokat magunktól nehezen találnánk. A régiek szerint a mai gyerekeknek mindenük megvan, agyon vannak kényeztetve, jó dolgukban nem tudják mit kezdjenek magukkal. Az állítás eleje valóban igaz is, csupán azt nem vesszük észre, hogy mindez többnyire a nem velük töltött idő kompenzálása céljából történik. A ”nem tudnak magukkal mit kezdeni” viselkedés, éppoly gyakran tükrözi azt a tényt, hogy egész kicsi koruk óta nélkülözik az érett felnőtt közelségét és nevelő hatását, mint az agyonkényeztetést.
És igen tudom, MOST JÖN A KÉRDÉS, mégis mit lehet tenni, ha anyának vissza kell mennie dolgozni, ha a szülő egyedül van, ha nincs más választása, mint kéthónaposan bölcsődébe adni a babát napi nyolc órára, ha a kicsi egész gyermekkora alatt szüleinek a munka az első, mert valamiből élni kell? Itt jön a társadalmi rendszerek felelőssége, és a szülők mentsége, akik szükségből szegik meg az evolúció alapszabályát, mert egyszerűen nem tehetnek másképp. Márpedig biztonságos kötődés napi 1-2 óra fáradt, ideges „törődéssel” aligha alakulhat ki egy kisbabában, nem csoda hát, ha szorongással és bizonytalansággal teli fiatal válik belőle.
SZOMORÚ, hogy ezt az írást képtelen vagyok bármiféle használható javaslattal zárni, hiszen felesleges lenne bölcselkedni a megélhetésért küzdő szülőknek. A tény attól még tény marad, hogy a gyermeknek legalább az első 3 évében az anyja mellett a helye, szerető és biztonságot nyújtó szülőkre van szüksége a nap 24 órájában, ideális esetben pedig akár tovább is. Ha ez nincs meg, akkor kérdezgethetjük majd: Ugyan mi baja lehet ennek a gyereknek?
Ez a weboldal sütiket használ, hogy a lehető legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. A cookie-k információit tárolja a böngészőjében, és olyan funkciókat lát el, mint a felismerés, amikor visszatér a weboldalunkra, és segítjük a csapatunkat abban, hogy megértsék, hogy a weboldal mely részei érdekesek és hasznosak.
Feltétlenül szükséges sütik
A feltétlenül szükséges sütiket mindig engedélyezni kell, hogy elmenthessük a beállításokat a sütik további kezeléséhez.
Amennyiben ez a süti nem kerül engedélyezésre, akkor nem tudjuk elmenteni a kiválasztott beállításokat, ami azt eredményezi, hogy minden egyes látogatás alkalmával ismételten el kell végezni a sütik engedélyezésének műveletét.
