Káosz felsőfokon

Káosz felsőfokon

Ígértem egy kis segítséget szülők számára ahhoz az útvesztőhöz, amelybe belesodort minket az egyre kiismerhetetlenebbé váló „világ”. Pontosabban a hatalmon lévők szűnni nem akaró torzsalkodása miatt állandósult fenyegetettség érzése, az életünket átszövő hamis, manipulatív információáradat és az ebből adódó teljes bizonytalanság.

A régi jó szülői bölcsesség, a józan ésszel felfogható kilátások megfogalmazása, a valamennyire biztos támpontok kijelölése gyermekünk jövője érdekében gyakorlatilag lehetetlenné vált.

Mit tehet a szülő ilyen körülmények között? Hogyan vezesse át gyermekét ezen a feszültségtől és gyűlölettől lángoló hadszíntéren, amit jelenleg hétköznapi életnek nevezünk?

Szülőként és szakemberként gyakran megkérdezzük a nálunk is idősebbeket, mit tettek a történelem korábbi, kaotikus és megpróbáltatásokkal teli időszakaiban. Évszázados bölcsességeket hallunk tőlük, mint például a napi problémákra fókuszáló gondolkodásmód az állandó jövőfélelem helyett; a takarékoskodás és az önellátás forszírozása a megszállott vásárlás helyett; közösségben gondolkodás és összefogás az egyéni versenyfutás helyett; az egyszerű dolgok felett érzett öröm az „egyre többet és többet akarok” kényszeres vágyakozás helyett; és így tovább.

Mind egytől egyig igaz és megfontolandó tanács, az irány nagyon jó, ha ilyesmikkel próbálkozunk. Egy baj van csak velük: ma már képtelenség függetleníteni magunkat attól az elviselhetetlen információ-hazugság cunamitól, ami 24 órában ömlik ránk mindenhonnan! Hiszen éppen emiatt nem tudunk az öregek jól bevált módszereit követve élni.

Míg régen hallottunk ezt-azt, hazudtak nekünk kisebbeket és nagyobbakat, ma reggeltől estig halljuk és olvassuk a reklám- vagy propaganda célból született „tényeket”, hangulat- és pánikkeltő híreszteléseket, így aztán halvány fogalmunk sincs róla, mit hihetünk el.

Hogyan szedjük ki ebből az örvényből magunkat és gyermekünket? 

A tutit mi sem tudjuk. De akkor mit mondjunk a gyereknek?

Én ezeket mondanám el:

  1. Ma már nem létezik tuti igazság, cáfolhatatlan tény.

Győzzük meg, hogy a médiából ránk zúduló „állítások” 99 százaléka azért született, hogy valaki pénzt keressen vele, hogy a szerzője, vagy a megbízói jól járjanak. SENKI nem azért dob be a köztudatba egy hírt, hogy NEKED jó legyen, hanem azért, hogy Ő haszonra, előnyre tegyen szert!!! Ha ezt megérti valaki már gyermekkorában, óriási előnnyel indulhat a felnőtt életbe. Nem azt kell megértenie, hogy mindenki gazember, csak azt, hogy minden hírnek szánt állítás mögött anyagi/hatalmi érdekek húzódnak.

Mutasd meg neki mondjuk az egészséges életmódról, a telefonok sugárzásáról, bizonyos dolgok előnyös vagy hátrányos tulajdonságairól írt ellentmondásos cikkeket! Hadd lássa, hogy bármi lehet életmentő és halálosan pusztító is, annak függvényében, hogyan tudok pénzt keresni vele! Ha teljes kiőrlésű búzából készült termékeket árulok, akkor a gyilkos fehérliszttel riogatom a népeket, ha ellenkező érdekek vezérelnek, akkor a teljes kiőrlésű gabonák rákkeltő hatásairól cikkezem. És ezt bármivel megtehetem. A politika mást sem tesz, minden felhasználható eseményt az aktuális érdekeknek megfelelően színez újra. Nézz utána, keress ilyen ellentmondásokat és mutasd meg gyermekednek! Ma már nem létezik tuti igazság, szó szerint senkinek sem lehet hinni. Akármennyire vadul hangzik, egyik legfontosabb tudása ez lesz gyermekednek!

2. Hajlamosak vagyunk igaznak vélni, amit többen állítanak.

Márpedig az emberi természet sajnos hajlamos igaznak vélni, amit többen állítanak, miáltal képtelenségek vagy számunkra teljesen irreleváns marhaságok tömegét kezdjük elhinni. Erre alapoznak a reklámok a milliónyi ismétléssel és erre alapoz a politikai propaganda is.

Talán sokak számára ismert az a kísérlet, amikor egy jó pár beavatott résztvevővel és néhány kísérleti alannyal létrehoznak egy csoportot, tagjainak pedig egészen egyszerű kérdésekre kell a helyes választ megjelölniük. A kísérlet tudásszint mérésnek van álcázva, valójában a „sokaság egyénre gyakorolt hatását” kutatja. A beavatottak feladata, hogy a rossz választ nevezzék meg helyesnek, a kutatók pedig a kísérleti alanyok reakciójára kíváncsiak. Még a legbanálisabb kérdésekben is az alanyok jelentős százaléka átváltoztatta válaszát a helytelenre, miután a többség azt állította, hogy az a helyes. És ez egy RETTENETES tény. Erről minden gyermeknek tudnia kell, amint megérik arra, hogy ilyesmiről beszélgetni lehet vele. Tanítsd arra, hogy óriási TÉVHIT, hogy a többségnek mindig igaza van. Mesélj neki a történelemről, a keresztes háborúkról, a fasizmusról, a kommunizmusról és így tovább. Hová vezetett, amikor az emberek azt hitték, a többségnek mindig igaza van? A többség birkamód bégeti, amit a többi birka béget, mivel ez „állati lényünk” része, csak akkor tudunk innen kitörni, ha tudatosítjuk magunkban a helyzet groteszkségét. Semmi nem lehet „helyes”, akárhányan is bégetik egyszerre, ha Te tisztában vagy vele, hogy rossz.

Amikor alap nélkül szajkózott „tények” esetében felteszem valakinek a kérdést: Honnan tudod te ezt? mindig azt a választ kapom: azt mondják, ott van a neten, ezt zengi a tévé, mindenhol ezt olvasom. Hát erről van szó, ez a világ DRÁMÁJA, ami újból és újból romlásba dönti. Abban az illúzióban élünk, hogy ha én is ugyanazt mondom, mint a többiek, ha egy csapatban kiabálhatok másokkal, akkor tájékozott vagyok, tartozom valahová. Ezért tart itt a világ, ahol. A TE GYEREKED TALÁN TEHETNÉ EZT MÁSKÉPP! TANÍTSD MEG NEKI!

3. Szinte bármit hajlandóak vagyunk megtenni, ha felsőbb parancsra tesszük.

Ezt az állítást is híres kísérletek támasztják alá. A kísérleti alany egy „kísérletvezető” utasításai szerint, egy gomb megnyomásával, egyre erősödő áramütéssel kell büntesse a hibás válaszokat adó másik személyt. Utóbbi egy beépített ember, aki felszisszen majd hangosan kiabál az állítólagos áramütések hatására. Már az is megrökönyödésre ad okot, hogy nem áll fel és tiltakozik azonnal a kísérleti alany, amikor megtudja, mit kell tennie egy másik emberrel. Ami ezután jön, az meg egész egyszerűen elképesztő. A „vezető” utasítására akár halálos áramütésig is elmennek egyes kísérleti alanyok. A vezető jelenlétében sokkal kegyetlenebbé válnak, annak távollétében előbb abbahagyják a „kínzást”. Amikor szemtől-szemben látják az áramütés szenvedő alanyát, akkor jóval kevesebben mennek el ilyen messzire, amikor viszont egy másik helységből csak a kiáltásait hallják, tehát az áldozat távollétében, jóval tovább mennek a gonoszságban. Ez is egy rettenetes tény.

Nem szorul magyarázatra, miért rontanak egymásra országok, ölnek halomra emberek másik embereket. Miért szidunk számunkra teljesen ismeretlen távoli népeket, népcsoportokat, embereket, anélkül, hogy bármi valósat tudnánk róluk. Ezért üvöltünk parancsra baromságokat, tudatlanul és értelmetlenül. EZT MESÉLD EL GYERMEKEDENEK! Ő NE LEGYEN ILYEN, HA FELNŐ!

A negyedik pont ugyan nem jár olyan súlyos következményekkel, mint a fent leírtak, de fontos, hogy ezzel is tisztában legyenek gyermekeink. Hiszékenységünket, a többség véleményébe vetett vak hitünket és az információ állandó ismételgetésének trükkjét kihasználva működik az összes NEKED szánt kihagyhatatlan AKCIÓ is. Tudd tehát azt is:

4. A LEÁRAZÁS, ENGEDMÉNY, INGYENES akármi NEM ÉRTED történik.

Jaj, de rendesek, hogy leárazták ezt a terméket! Most akkor megvesszük, ugye? áradozik a fiatal, amikor egy röhejesen túlárazott kütyüt egyszer csak féláron kezdenek kínálni. Nyakukon maradt a készlet fele, de még így is vaskos haszon marad rajta, szóval futás bolondok, vegyétek! Ingyenes első hónap számlanyitás esetén; húszezer forint „ajándék” előfizetés vásárlásakor, csak MOST csak NEKED akció még három percig, elő- és utó Black Friday, és az összes ehhez hasonló nép-hülyítés ELLEN is be kellene oltanunk gyermekeinket. Ne higgy EZEKBEN a mesékben! Nem neked lesz jó, hanem annak, aki megszabadul végre a nyakán maradt árukészlettől. Ne fuss a tömeg után, ne csináld ugyanazt, amit ők, mert ők sokan vannak! NEM EZ A HELYES IRÁNY!

Egyetértek azzal a mondással, miszerint: Nem érdemes felizgatni magunkat olyan történéseken, amiket nem, vagy csak nagyon csekély mértékben tudunk befolyásolni. Ez a tanács használható is volt mindaddig, amíg feldolgozható mennyiségű információból kellett szűrnünk. Mára a minket elárasztó információ mennyisége feldolgozhatatlan, így csak úgy tudjuk józan eszünket megőrizni, ha döntő többségét nem hallgatjuk meg. Beszűkítjük a csatornákat, saját józan eszünk, erkölcsi meggyőződésünk és fejlődésünk szempontjából releváns tudnivalókkal foglalkozunk és vesszük körül magunkat. Nincs más választásunk.

És ha már nekünk szülőknek dereng valami, akkor ERRE KELL MEGTANÍTANI gyermekeinket is. Illetve, ha az evolúció ebben a technika irányította világban is tud adaptív lenni, akkor fiataljaink maguktól is ráébrednek erre, és lekapcsolják a zavaró csatornákat. Ahogy a Facebook-ot is elhagyták százezerszámra, kiemelve magukat a szándékosan behajított koncokon vitatkozó, egymást gyalázó tudatlanság mélységéből.

Az a feladat mindenképpen a szülőre vár, hogy MEGNYUGTATÁSSAL és REMÉNNYEL szolgáljon. Akkor is, ha maga már nem bízik. A gyerek és a fiatal még tájékozatlan, talán a felnőttnél is hajlamosabb bármit elhinni, ostoba trendeket követni és az információ tengerébe fulladni. Ilyen közegben tele lesz félelmekkel, bizonytalansággal és pszichés problémákkal. Egyre másra hallom fiatal lányoktól, hogy ők nem mernek gyermeket szülni erre a világra – hogyan vállaljanak felelősséget egy másik ember életéért, ha a sajátjukat sem érzik biztonságban?

Mögöttünk egy harácsolásra és politikai célokra felhasznált világméretű járvánnyal, nyakunkban egy érezhető közelségben zajló, esztelen háborúval és nyakig merülve a hatalmasok érdekellentétei miatt kialakult gazdasági válságban szülő legyen a talpán, aki valami megnyugtatóval tud szolgálni.

De ezért is vagyunk szülők, ez is a KÜLDETÉSÜNK része, pont egy ilyen kaotikus helyzetben kell elővennünk legjobb tudásunkat, hogy legalább a családi közeg biztonságot és szilárd értékeket jelenthessen gyermekeink számára. A jövőbe vetett bizalmat és reményt egy megértő, támogató, kérdező és elmagyarázó családi légkör állíthatja helyre. Ahol észreveszik, ha aggasztja valami a gyereket, ahol figyelemmel meghallgatják kérdéseit, ahol hárítás helyett magyarázatokkal szolgálnak, és megnyugvást biztosítanak.

Írhatnám költői fordulattal: Ha kint vihar tombol, bent meleg szoba vár. De ilyen rezsiárak mellett nem lennék túl hiteles. Pedig ezt akarom mondani. A figyelmes szülő még sokat javíthat a helyzeten egy olyan világban is, ahol már semmi sem az, aminek látszik.

Varga Mónika

Tanárainkkal vagyunk, gyermekeinkkel vagyunk

Tanárainkkal vagyunk, gyermekeinkkel vagyunk

Régen jelentkeztem már egy igazi blogbejegyzéssel, de rendes nebulóként igazolni is tudom a hiányzást! Az írásaim fő témáját érintő helyzet fenekestül felfordulni látszik az utóbbi hetekben. Írtam már sokat a jó szülő-gyermek viszony megteremtéséről, legalább ennyit a tanár-diák-szülő kapcsolatról és következetesen hirdetem a célt: tanár és szülő egy csapatban kell, hogy játsszon. Méghozzá a gyermek, a diák érdekében.

Csakhogy ebből a hármasból a tanárokat kemény munkával sikerült olyan mélységekig alázni, hogy onnan már semmilyen írás nem segít ki. Így hát hallgattam, vártam, hová alakulnak az engem olyannyira foglalkoztató folyamatok, lesz-e még miről írni egyáltalán.

A pedagógus társadalom majdnem teljes megsemmisítése előtt még ment a nagy harc tanár és szülő között, mindenért a tanárt és az iskolát tettük felelőssé. Ahogy világos lett a kép, a szülők is eszmélni kezdtek és ráébredtek arra, hogy egy megnyomorított és kiéheztetett katona soha nem fog tudni hatékonyan harcolni, – ha már olyan népszerűek a harcos hasonlatok manapság.

Amiről a békeidőkben célként írtam, lassan önmagától kezd valósággá válni, és a szülők felsorakoztak a megfélemlített pedagógusok mögé. Kellett ez a kilátástalan helyzet, kellett a szikra, hogy megszülethessen valami a tanár-szülő összefogás irányába. Hibáztatás helyett megoldásokért kiált most minden szülő és őszintén remélem, hogy annak a szürrealista borzalomnak, ami az oktatásban jelenleg zajlik, legalább ennyi pozitív hozadéka lesz.

Ami viszont még ennél is felemelőbb és igazán tanulságos, az a diákok kiállása tanáraik mellett. Szóval, hogy is van ez? A diákok utálnak iskolába járni? Nem akarnak tanulni? Nekem nem úgy tűnik! Igenis szeretnének jó iskolába járni, jó tanároktól tanulni, ellopott tanáraikat visszakapni és egy méltó oktatási rendszer részesei lenni.

Persze, hogy nem szeretik a tanárhiány enyhítésére felvett végzettség nélküli „tanárokat”! Persze, hogy nem szeretik az énektanárt matematika órán! Persze, hogy nem szeretik a düledező mosdókat vécépapír nélkül és a lépcsőn tartott tornaórákat! És naná, hogy nem szeretik az értelmetlen tantárgyak értelmetlen magolását!

Viszont tudják, hogy mit szeretnének, és ennek hangot is adnak végre! Megbecsült, jó tanárokat akarnak, akikre felnézhetnek, akiktől útravalót kaphatnak az élethez. Tisztességes körülményeket szeretnének, ahol lehet tanulni, fejlődni és kibontakozni.

Mára a gyerekek számára is világos lett, hogy a tanároknak támogatásra, megbecsülésre van szükségük az állandó támadások és kritizálás helyett. Ha elvárásaink vannak, akkor ahhoz bizonyos feltételek is szükségesek. Ezért mentek a fiatalok az utcára. Ezért közelít most egymáshoz az eddig csak méltatlankodó szülők, a kivéreztetett tanárok és a teljesen hülyének nézett diákok tábora. Közös az érdek végre.

Pontosabban eddig is közös volt, csak nem látszott. Ennyire. Most már jól látható, és szívből remélem, hogy ebből az összefogásból kézzelfogható eredmény születik.

Mondjuk tisztességes pedagógusbérek, jó oktatás, kellemes iskolai környezet és az, amiről annyit papoltam az írásaimban: szülő, diák és tanár egy csapatban!

Azt sem bánom, ha alig marad írnivalóm, csak ez megvalósuljon!

Bár azt hiszem, soha nem fogok írnivaló nélkül maradni, ahhoz már túl bonyolulttá vált a világ. A családok boldogulása egyre több feldolgozandó anyagot szolgáltat, és még annál is több váratlan, meglepő fordulatot hoz.

Szóval itt vagyok megint, folytatom az írást a szülőknek, tanároknak és fiataloknak. Egy élhetőbb gyermekkor, egy legalább a családi berkeken belül kibírhatóbb jövő érdekében.

Minden eddiginél fontosabbnak tartom a szülők azon feladatát, hogy gyermekeiknek elfogadható támpontot biztosítsanak a számukra rémisztően kaotikus és ijesztő történések közepette. Nem tökéletes magyarázatra gondolok, hiszen olyan nem létezik. A jelenleg zajló események, a millióknak nyomort- keveseknek pedig milliárdokat hozó energiaválság, a száguldó infláció, a megosztott és egymás ellen hergelt társadalmi csoportok acsarkodása, a „sehol semmi nem igaz, senkiben nem lehet bízni” helyzet a hétköznapi halandó számára egyszerűen feldolgozhatatlan. Elképzelni is nehéz, mit szűrhet ki ebből egy gyerek, vagy egy jövőjét tervezgető fiatal.

Mit tehet a szülő ilyen körülmények között?

Erről fogok írni következő bejegyzésemben, amellyel ígérem, hamarosan jelentkezem.

Addig is: hallgassuk meg gyermekeink, fiataljaink kérdéseit, tisztázzuk velük félelmeiket, biztosítsuk őket támogatásunkról és gondoljunk ki valamiféle megnyugtatást, akármekkora varázserőre is lesz szükségünk ehhez!

Varga Mónika

Az érettségi margójára

Az érettségi margójára

Kedves Érettségiző!

Te rohansz haza és visszaszámlálsz, amíg fel nem teszik végre a MEGOLDÁST, vagy megtiltod az összes családtagnak, hogy a gép közelébe menjen? Végig nézed betűről betűre a megoldókulcsot, vagy hallani sem akarsz róla, MIT RONTOTTÁL EL?

Tanulás címszóval hibernálod magad a szobádban és azonnal támadsz, ha rád merik nyitni az ajtót, vagy dühöngve faggatod a körülötted élőket, mi történik azzal, aki mindenből megbukik?

Elszántan, de BIZAKODVA számolod szenvedésed hátralévő napjait, vagy fennhangon hirdeted, mekkora HÜLYESÉG volt középiskolába menni, és egyáltalán, ki volt az a marha, aki az érettségit kitalálta?!?

Teljesen KIBORÍTASZ mindenkit, vagy csak általános információ megvonással bünteted azokat, akik éppen nem részesei e sorscsapásnak?

Így vagy úgy, IZGALOM nélkül biztosan nem úszod meg ezt az időszakot (és persze a családod sem), de ha kínodban azt állítod, nem érdekel az eredmény, bocsáss meg, nem hiszek neked.

Az érettségi köztudottan az az esemény életünkben, amelynek méretei túlságosan megriasztják a szelídebb megmérettetéshez szokott végzősöket, ezért annak JELENTŐSÉGÉT soha nem látott mértékben TÚLÉRTÉKELI szinte minden diák. Majd visszanézve az egész cirkuszra, csodálkozva állapítják meg: Ez most komoly? Emiatt kellett ennyit paráznom és magamra haragítanom az összes szerettemet?

Ezzel véletlenül sem szeretném azt állítani, hogy az érettségi nem igényel nagy erőfeszítést, vagy ne lenne fontos, csupán AHOGY MEGÉLJÜK a folyamatot, az bizony sokat nehezít rajta.

„Ennyit képtelenség megtanulni”, „én biztosan megbukom ebből vagy abból”, „engem ugyan nem vesznek fel sehová”, „mi történik azzal, akit sehová nem vesznek fel?” „mennyit keres egy kukás?” – ismerősek ezek ÖNHERGELŐ mondatok? Ezekkel lehet olyan állapotba kerülni, ami tényleg elég elviselhetetlenné teheti ezt a két hónapot.

Magyarországon 1851 óta létezik érettségi vizsga és jó néhány változtatást megélt már. Jelentősége bevezetése óta folyamatosan csökken. KEZDETBEN óriási teljesítménynek számított, a művelt érettségizettek magasan kiemelkedtek a tömegből. KÉSŐBB, az állások betöltéséhez mintegy két csoportra osztotta a pályázókat: érettségizettek és nem érettségizettek csoportjára. MÁRA már ekkora jelentősége sincs, hiszen egy puszta érettségivel semmilyen állás nincs garantálva. Persze sok helyen feltétel az érettségi bizonyítvány, de az eredmény igazán azoknak fontos, akik tovább szeretnének tanulni.

Két dolog mit sem változott az idők során: az általános „MUMUS” szerep, a rettegés a megmérettetéstől és az esetleges bukástól. Azután pedig a visszaemlékezés, a SZTORIZGATÁS, a poénos történetek sokasága. A két véglet. Mintha nem is ugyanarról az eseményről lenne szó. Mindenkinek megvannak az örökké élő, vicces történetei, az előtte előadott világvége jelenetek pedig feledésbe merülnek. Szerencsére.

Mi ebből a TANULSÁG?

Ugyanaz, amit a nyolcadikos felvételik körüli dráma kapcsán egyszer már megírtam: NEM ÉLET-HALÁL kérdése, mit teljesítesz azon a pár napon. Eldőlhet persze, hogy nem nyersz felvételt az áhított intézménybe. Kiderülhet, hogy fizetni kell a tanulmányokért, mert támogatott képzésre nem sikerült bejutnod. Az is előfordulhat, hogy munkahely után kell nézned. De kérdem én, ezek közül melyik jelent áthidalhatatlan akadályt, vagy egész életedet tönkre tevő sorscsapást?

Ha józanul gondolkodunk, akkor egyik sem. És talán nem is véletlenül történt így. Talán éppen arra visz a TE UTAD és ott találod meg, ami számodra a megfelelő JÖVŐT jelenti majd.

Ha mindenáron ragaszkodsz egy intézményhez, akkor MEGPRÓBÁLOD MÉG EGYSZER. Hol van az megírva, hogy mindennek elsőre sikerülni kell? El kell fogadnod a tényt, hogy az adott napon, adott időben kikényszerített teljesítmény nem mindig tükrözi a valódi tudásunkat. Lehetett rossz napod, csütörtökre már teljesen kimerülhettél, de még az is meglehet, hogy többet kellett volna tanulnod.  Most ez az új helyzet, ebből kell a legtöbbet kihoznod!

Legalább lesz időd valami mást is csinálni, egy kicsit körülnézni az iskolán kívüli világban. Pénzt keresni, nyitott szemmel járni, lehetőségeket felfedezni.

Csak gondolj bele, mennyi erőt próbáló esemény történt középiskolai éveid alatt!

Egy JÁRVÁNY zárt el hosszú ideig a külvilágtól, a buliktól és a haveroktól. Végig csináltál több félév ONLINE OKTATÁST, (miközben teljesen elmaradt egy-egy tantárgy oktatása), lemaradtál számtalan közösségi eseményről, majd maszkban szenvedted végig a tanórákat. És ha ez nem lett volna elég, még egy háború is kitört a szomszédban, bizonytalanságot és félelmet ültetve a lelkünkbe. Kicsit sok volt ez NEKED, mi felnőttek is megszenvedtük, úgyhogy légy büszke magadra! Bárhogy is alakuljon.

Szívből kívánom NEKTEK – mind a 114.700 érettségizőnek-, hogy teljesüljön az álmotok, vegyenek fel benneteket oda, ahová szerettétek volna és az legyen az ÚJ HELYZET, amit elképzeltetek magatoknak!

Varga Mónika

Háború a szomszédban

Háború a szomszédban

OROSZ UKRÁN HÁBORÚ, döbbenet, félelem, értetlenség

Háború, itt a szomszédban? 2022-ben? MIT MONDJAK A GYEREKNEK?

Pár éve még felháborodva tiltakoztam, amikor egy diák azzal állt elő, hogy a történelem tanításnak semmi értelme nincs, hiszen soha, senki nem tanult belőle. A történelem rendre ismétli önmagát, a nagy eltapossa a kisebbet, a hatalomvágy örök és megfékezhetetlen. Ezen semmiféle történelemtanítás nem segít.

Ma hajnaltól azt kell mondjam, igaza van.

És amikor a 18 éves fiú erőltetett mosollyal azt kérdezi tőlem: Akkor hamarosan én is bevonulok? – hát akkor összeszorul a gyomrom, meglátom a félelmet a szemében és még erőltetettebb mosollyal próbálok valamiféle magnyugtatással szolgálni neki.

Dehogy vonulsz, mondom, ez nem a mi országunk konfliktusa, Magyarország nem fog belekeveredni. És Európa? – kérdezi. Európa sem. Túl nagy az ellenfél, túl nagy lenne a rizikó. De bölcsebb válasz nem jut eszembe, és a gondolataim nyilván egész mást súgnak. Szívem szerint azt mondanám neki: nem keveredhet bele az egész világ, hiszen az atomfegyverek birtokában az a világ végét jelentené. Azért nem kell harcolnod, mert ha a népek újból egymásnak esnek, ott már nem lesz értelme a katonának.

Az „okos” felnőtt feladata, hogy megnyugtassa a gyereket, a sajátját, a tanítványát, a félve kérdezőt. De hogyan tegye, ha maga sem biztos semmiben a tehetetlenségén kívül?

Én magam is gyermekként aggódtam végig a hidegháború rám eső részét, a híreket a szoba sarkából lesve, folyamatosan a harmadik világháború kitörésétől féltem. Erről őszintén írok a Beírás felnőtteknek című könyvemben és beismerem, ma is hasonló érzés van a gyomromban.  Aggodalom, értetlenség és döbbenet. Most már a gyermekeimért aggódom, az ő jövőjükért és nem akarom elhinni, amit a tévében látok.

Szóval, mit mondjak a gyereknek?

Mondjam neki, hogy minden rendben lesz? Elég lesz Putyinnak Ukrajna?

Mondjam neki, hogy a politika egy nagy sakkjátszma, amibe az átlagember soha nem kapott szerepet, tenni tehát nem tudunk semmit? És ami ellen nem tehetsz semmit, azon kár is aggódnod!? Azt hiszem, ha élet-halálról van szó, ez elég gyenge válasz.

Mondjam neki, hogy szerencsére ma már elenyésző mennyiségű háború dúl a földön, összehasonlítva az előző évezredekkel? Manapság többen halnak meg az elhízás és balesetek következtében, mint háborúban? Ha az agresszor a szomszédban van, ezzel a válasszal sincs kisegítve.

Nem tudom, mit mondjak neki.

Mivel az igazi okokat és célokat vélhetően egy maroknyi ember tudja csupán, hozzánk pedig a különböző kormányok és hírcsatornák által megszűrt és megszerkesztett változatok jutnak el, jobb, ha a jól bevált közhelyekkel próbálkozom.

Marad a „nem lesz semmi gond”, (a saját reményünk) és az odaadó figyelem. Egyet tudunk talán tenni, ami picit oldhatja a feszültséget: meghallgatni őket. Hadd mondják el, mit gondolnak, mit éreznek, mitől félnek igazán!

Mi pedig aggódunk tovább magunkban. Méghozzá nagyon.

Ha tetszett az írás, várom a hozzászólásodat!

Varga Mónika

GYEREK = OSZTÁLYZAT?!?

GYEREK = OSZTÁLYZAT?!?

Nyakunkon a FÉLÉVI BIZONYÍTVÁNY, és vele együtt a frusztráció, harag, elégedetlenkedés, rettegő gyerek, tajtékzó szülő, veszekedés és büntetés. Ma már remény sincs az „elveszített ellenőrző” sztorira, egy gyors klikk-jelszó-klikk és anya apa benne is van a bizonyítványban.

Az technika modern, az értékelés módja több mint 150 éves. Az osztályzat egykor hasznos célt szolgált, mára inkább káros hatásai vannak, hiszen értelmetlenül és túl korán bekategorizál, előítéleteket táplál és megszerzésükért ádáz küzdelem folyik.

Mivel azonban egyelőre nincs jobb alternatíva, leginkább a SZÜLŐK HOZZÁÁLLÁSÁN múlik, milyen mértékű kárt okoz a gyermek iskolai osztályzatok által való megítélése.

Az iskolában a diák hamar bekerül az őt minősítő osztályzatok szerinti kasztba. Nem csak a tanárok, a gyerekek is kategorizálják egymást a jegyek alapján. „Én okos vagyok, ő meg hülye”, véli magáról a jó tanuló. „Ezzel a gyerekkel élmény dolgozni, a másikkal meg kínszenvedés” mondja a tanár, ami általában igaz is az iskolai körülmények között.

De mi szülők, vajon miért hagyjuk, hogy az iskolai bizonyítvány A GYEREK EGÉSZ LÉNYÉT MINŐSÍTSE?  Miért nem jövünk rá, hogy a bizonyítványban kódolt teljesítmény csak egy része gyermekünknek?

Bizonyítvány ügyben tehát a legfontosabb kérdés: MIT TEHET EGY SZÜLŐ, hogy ellensúlyozza azt a kárt, amit a jegyekkel való azonosítás okoz?

  • Értse és érezze, hogy GYEREK ≠ OSZTÁLYZAT!!!
  • Biztosítsa a gyermekét, hogy az osztályzatoktól függetlenül is szereti őt és ezen semmit nem változtatnak a jegyek!
  • Soha ne minősítse a gyerekét az osztályzatok alapján! Nem hülye a gyerek, csak bizonyos dolgok nehezen mennek neki.
  • Ha a szülő is elkönyveli a gyermekét valamilyennek, az iskolában nyújtott teljesítménye alapján, akkor az utolsó remény is elszáll önbizalom ügyben.
  • Segítsen megtalálni, mit szeret csinálni a gyerek és miben jó! Hagyjon neki időt és lehetőséget ezekre!
  • Ne kelljen a gyereknek rettegnie, ha rossz jegyet visz haza, NE GONDOLJA, HOGY CSAK AKKOR ÉR VALAMIT, HA JÓ TANULÓ!
  • Ne hajszoljon olyan eredményeket, amik a saját vágyaiknak és nem a gyermek képességeiknek felelnek meg!
  • Vegye észre, mennyi új foglalkozás és megélhetési lehetőség született az utóbbi évtizedekben!
  • Számos világhírű tudós, zenész, színész és üzletember példa arra, hogy az iskola keretein kívül is ki lehet bontakozni, és sok nagyszerű képességre egyszerűen nem derül fény az iskolában. Bármi lehet még gyermekünkből.
  • Ha pedig egy szülő képtelen elfogadni gyermeke teljesítményét, akkor se szidalmak közepette hajszolja őt a jobb eredményekért!

A képlet egyszerű, megismétlem: GYEREK ≠ OSZTÁLYZAT.

MIÉRT IS?

  1. Mert minden gyerek egyszeri és megismételhetetlen, kizárt dolog érdemben meghatározni őket egy 5 fokozatú skálán.
  2. Az ember igazi lénye, vágyai és képességei olyan szerte ágazóak, hogy ezek egy részére fény sem derülhet az iskola keretei között.
  3. Az iskolában mért reál és humán tantárgyakban nyújtott teljesítmény nem elegendő ahhoz, hogy kiderítsük, mivel kéne foglalkoznia a jövőben.
  4. A mai világban naponta születnek újabb szakmák és foglalkozások, amelyhez az iskolában hírből sem ismert képességek kellenek.
  5. Senki sem jó mindenből! Ha az osztályzattal minősítünk, akkor csak a kitűnő tanuló rúghat labdába. Pedig a kitűnő bizonyítvány ma már semmire sem garancia.
  6. Mindenki tele van rejtett képességekkel, vágyakkal, amelyek a megfelelő körülmények között kibontakoznak. Gyakran nem az iskola biztosítja a megfelelő körülményeket.

LEGYEN HÁT A SZÜLŐ, aki segít ez utóbbiban, és a félévi bizonyítványon való veszekedés helyett -akár az iskola ellenében is – keresi az optimális feltételeket. 

Varga Mónika

Hol tanuljon tovább a gyerek?

Hol tanuljon tovább a gyerek?

Neked is szólt a gyerek, hogy most már lépni kéne valamit? Úgy tűnik az érettségi évébe érkezett, ami persze még odébb van – ahogy mondja, de a továbbtanulást el kéne gyorsan dönteni. Fránya határidők, mindig kirángatnak a kellemes „majd lesz valahogy” állapotból.

Jó annak, aki évek óta tudja, mi érdekli, esetleg azt is eldöntötte már, mivel szeretne foglalkozni felnőttként. Nekik „csak” a kiválasztott intézmény által elvárt pontszámot kell összetalicskázni.

És a többiek? Jó esetben mára nagyjából kiderítették, mi érdekelheti őket. (Hogy mi nem, az már régóta világos!) Még jobb esetben ellátogattak az újra élőben megrendezett Educatio kiállításra, elmentek pár információs napra és találtak vélhetően nekik való szakokat. Egyesek beletörődnek abba, amit apa/anya javasolnak (kínjukban), vagy ahová a haverok mennek, mert az biztosan jó. A „mi szeretnék lenni” kérdés megválaszolása azonban még többnyire a távolba vész.

A helyzet az, hogy a mai világban soha nem látott mennyiségű munkaterület, feladatkör, szakma és állás létezik. Egyszerűen képtelenség ezeket átlátni és gyermekeink elé tárni. De ha csak azokat a területeket vesszük, amelyekben ifjú csemeténk tehetségesnek mutatkozik, ott sem ismerjük a lehetőségek töredékét sem, hogy segíteni tudjunk.

A Covid sem könnyített a diákok helyzetén, hiszen a bezártság miatt jóval kevesebbet mozogtak a világban, miáltal tapasztalatokat szerezhettek volna.

Mit tehet az, akinek ötlete sincs, de most kell döntenie?

  • A legfontosabb, hogy kérje a szülei támogatását és legyen velük őszinte. Ha semmiképpen nem akar továbbtanulni, azt is tudatnia kell a szüleivel, tisztázni kell az okokat, amik alapján egyezségre lehet jutni. A ’most nem’ még nem jelenti azt, hogy soha.
  • Van az a lehetőség is, hogy egy évig szerencsét próbál és dolgozik valahol, vagy önkéntesként külföldre utazik, hogy kicsit felszabaduljon a tanulás állandó nyomása alól. Ezek viszont csak akkor működnek, ha a részleteket és az anyagiakat a szülőkkel egyezteti.
  • Ha már vannak továbbtanulási ötletek, érdemes elbeszélgetni a kiszemelt intézmény diákjaival, illetve a választott szakma képviselőivel. Ugyan a határidőig nem sok idő van hátra, de még bármi megtörténhet.
  • Vannak nem szeptemberben kezdődő képzések is, azoknak a határideje még nem sürget annyira. Dönthet egy ilyen lehetőség mellett is. Csak utána kell járni.
  • Ha fogalma sincs, mi érdekli, akkor valószínűleg az erősségeivel sincs tisztában. Tanácsoljuk neki, hogy beszélgessen sokat a barátaival, ismerőseivel, rokonaival! Kérdezze őket magával kapcsolatban, hallgassa meg az ő ötleteiket! A kortárs csoportnak például gyakran nagyszerű meglátásai vannak és meglepően okos tanácsokat tud adni. Szörfözzön a neten! Írjon be területeket, amelyek érdekesnek tűnnek és keressen szakmákat, amelyekről soha nem hallott!
  • Ha az anyagiak szabnak határt a továbbtanulásnak, mert kizárólag fizetős szakra van esély bejutni, akkor sem kell azonnal feladni a tervet. Léteznek olyan támogatások, ösztöndíjak, diákhitelek, amelyek segíthetnek a pénz előteremtésében. A legtöbb egyetem mellett több-kevesebb munkát is lehet vállalni, ebben is érdemes gondolkodni.

A lényeg mégis az, hogy ami mellett most dönt a fiatal, az nem kötelező érvényű az egész további életére! Minden tanulmány abbahagyható. Minden ember folyamatosan változik, így a céljai is képlékenyen alakulnak az idő múlásával. Ennek tudatosításában oroszlánrész jut a szülőknek (szerepük fontosságát nem győzöm hangsúlyozni a „Beírás felnőtteknek” című könyvemben), hogy a fiatal saját jövőjét ne sziklaszilárd elvárások sorozatának, hanem a lehetőségek tárházának lássa. Szüleitől pedig kapjon bizalmat, bíztatást és támogatást!

Varga Mónika