Ígértem egy kis segítséget szülők számára ahhoz az útvesztőhöz, amelybe belesodort minket az egyre kiismerhetetlenebbé váló „világ”. Pontosabban a hatalmon lévők szűnni nem akaró torzsalkodása miatt állandósult fenyegetettség érzése, az életünket átszövő hamis, manipulatív információáradat és az ebből adódó teljes bizonytalanság.
A régi jó szülői bölcsesség, a józan ésszel felfogható kilátások megfogalmazása, a valamennyire biztos támpontok kijelölése gyermekünk jövője érdekében gyakorlatilag lehetetlenné vált.
Mit tehet a szülő ilyen körülmények között? Hogyan vezesse át gyermekét ezen a feszültségtől és gyűlölettől lángoló hadszíntéren, amit jelenleg hétköznapi életnek nevezünk?
Szülőként és szakemberként gyakran megkérdezzük a nálunk is idősebbeket, mit tettek a történelem korábbi, kaotikus és megpróbáltatásokkal teli időszakaiban. Évszázados bölcsességeket hallunk tőlük, mint például a napi problémákra fókuszáló gondolkodásmód az állandó jövőfélelem helyett; a takarékoskodás és az önellátás forszírozása a megszállott vásárlás helyett; közösségben gondolkodás és összefogás az egyéni versenyfutás helyett; az egyszerű dolgok felett érzett öröm az „egyre többet és többet akarok” kényszeres vágyakozás helyett; és így tovább.
Mind egytől egyig igaz és megfontolandó tanács, az irány nagyon jó, ha ilyesmikkel próbálkozunk. Egy baj van csak velük: ma már képtelenség függetleníteni magunkat attól az elviselhetetlen információ-hazugság cunamitól, ami 24 órában ömlik ránk mindenhonnan! Hiszen éppen emiatt nem tudunk az öregek jól bevált módszereit követve élni.
Míg régen hallottunk ezt-azt, hazudtak nekünk kisebbeket és nagyobbakat, ma reggeltől estig halljuk és olvassuk a reklám- vagy propaganda célból született „tényeket”, hangulat- és pánikkeltő híreszteléseket, így aztán halvány fogalmunk sincs róla, mit hihetünk el.
Hogyan szedjük ki ebből az örvényből magunkat és gyermekünket?
A tutit mi sem tudjuk. De akkor mit mondjunk a gyereknek?
Én ezeket mondanám el:
Ma már nem létezik tuti igazság, cáfolhatatlan tény.
Győzzük meg, hogy a médiából ránk zúduló „állítások” 99 százaléka azért született, hogy valaki pénzt keressen vele, hogy a szerzője, vagy a megbízói jól járjanak. SENKI nem azért dob be a köztudatba egy hírt, hogy NEKED jó legyen, hanem azért, hogy Őhaszonra, előnyre tegyen szert!!! Ha ezt megérti valaki már gyermekkorában, óriási előnnyel indulhat a felnőtt életbe. Nem azt kell megértenie, hogy mindenki gazember, csak azt, hogy minden hírnek szánt állítás mögött anyagi/hatalmi érdekek húzódnak.
Mutasd meg neki mondjuk az egészséges életmódról, a telefonok sugárzásáról, bizonyos dolgok előnyös vagy hátrányos tulajdonságairól írt ellentmondásos cikkeket! Hadd lássa, hogy bármi lehet életmentő és halálosan pusztító is, annak függvényében, hogyan tudok pénzt keresni vele! Ha teljes kiőrlésű búzából készült termékeket árulok, akkor a gyilkos fehérliszttel riogatom a népeket, ha ellenkező érdekek vezérelnek, akkor a teljes kiőrlésű gabonák rákkeltő hatásairól cikkezem. És ezt bármivel megtehetem. A politika mást sem tesz, minden felhasználható eseményt az aktuális érdekeknek megfelelően színez újra. Nézz utána, keress ilyen ellentmondásokat és mutasd meg gyermekednek! Ma már nem létezik tuti igazság, szó szerint senkinek sem lehet hinni. Akármennyire vadul hangzik, egyik legfontosabb tudása ez lesz gyermekednek!
2. Hajlamosak vagyunk igaznak vélni, amit többen állítanak.
Márpedig az emberi természet sajnos hajlamos igaznak vélni, amit többen állítanak, miáltal képtelenségek vagy számunkra teljesen irreleváns marhaságok tömegét kezdjük elhinni. Erre alapoznak a reklámok a milliónyi ismétléssel és erre alapoz a politikai propaganda is.
Talán sokak számára ismert az a kísérlet, amikor egy jó pár beavatott résztvevővel és néhány kísérleti alannyal létrehoznak egy csoportot, tagjainak pedig egészen egyszerű kérdésekre kell a helyes választ megjelölniük. A kísérlet tudásszint mérésnek van álcázva, valójában a „sokaság egyénre gyakorolt hatását” kutatja. A beavatottak feladata, hogy a rossz választ nevezzék meg helyesnek, a kutatók pedig a kísérleti alanyok reakciójára kíváncsiak. Még a legbanálisabb kérdésekben is az alanyok jelentős százaléka átváltoztatta válaszát a helytelenre, miután a többség azt állította, hogy az a helyes. És ez egy RETTENETES tény. Erről minden gyermeknek tudnia kell, amint megérik arra, hogy ilyesmiről beszélgetni lehet vele. Tanítsd arra, hogy óriási TÉVHIT, hogy a többségnek mindig igaza van. Mesélj neki a történelemről, a keresztes háborúkról, a fasizmusról, a kommunizmusról és így tovább. Hová vezetett, amikor az emberek azt hitték, a többségnek mindig igaza van? A többség birkamód bégeti, amit a többi birka béget, mivel ez „állati lényünk” része, csak akkor tudunk innen kitörni, ha tudatosítjuk magunkban a helyzet groteszkségét. Semmi nem lehet „helyes”, akárhányan is bégetik egyszerre, ha Te tisztában vagy vele, hogy rossz.
Amikor alap nélkül szajkózott „tények” esetében felteszem valakinek a kérdést: Honnan tudod te ezt? mindig azt a választ kapom: azt mondják, ott van a neten, ezt zengi a tévé, mindenhol ezt olvasom. Hát erről van szó, ez a világ DRÁMÁJA, ami újból és újból romlásba dönti. Abban az illúzióban élünk, hogy ha én is ugyanazt mondom, mint a többiek, ha egy csapatban kiabálhatok másokkal, akkor tájékozott vagyok, tartozom valahová. Ezért tart itt a világ, ahol. A TE GYEREKED TALÁN TEHETNÉ EZT MÁSKÉPP! TANÍTSD MEG NEKI!
3. Szinte bármit hajlandóak vagyunk megtenni, ha felsőbb parancsra tesszük.
Ezt az állítást is híres kísérletek támasztják alá. A kísérleti alany egy „kísérletvezető” utasításai szerint, egy gomb megnyomásával, egyre erősödő áramütéssel kell büntesse a hibás válaszokat adó másik személyt. Utóbbi egy beépített ember, aki felszisszen majd hangosan kiabál az állítólagos áramütések hatására. Már az is megrökönyödésre ad okot, hogy nem áll fel és tiltakozik azonnal a kísérleti alany, amikor megtudja, mit kell tennie egy másik emberrel. Ami ezután jön, az meg egész egyszerűen elképesztő. A „vezető” utasítására akár halálos áramütésig is elmennek egyes kísérleti alanyok. A vezető jelenlétében sokkal kegyetlenebbé válnak, annak távollétében előbb abbahagyják a „kínzást”. Amikor szemtől-szemben látják az áramütés szenvedő alanyát, akkor jóval kevesebben mennek el ilyen messzire, amikor viszont egy másik helységből csak a kiáltásait hallják, tehát az áldozat távollétében, jóval tovább mennek a gonoszságban. Ez is egy rettenetes tény.
Nem szorul magyarázatra, miért rontanak egymásra országok, ölnek halomra emberek másik embereket. Miért szidunk számunkra teljesen ismeretlen távoli népeket, népcsoportokat, embereket, anélkül, hogy bármi valósat tudnánk róluk. Ezért üvöltünk parancsra baromságokat, tudatlanul és értelmetlenül. EZT MESÉLD EL GYERMEKEDENEK! Ő NE LEGYEN ILYEN, HA FELNŐ!
A negyedik pont ugyan nem jár olyan súlyos következményekkel, mint a fent leírtak, de fontos, hogy ezzel is tisztában legyenek gyermekeink. Hiszékenységünket, a többség véleményébe vetett vak hitünket és az információ állandó ismételgetésének trükkjét kihasználva működik az összes NEKED szánt kihagyhatatlan AKCIÓ is. Tudd tehát azt is:
4. A LEÁRAZÁS, ENGEDMÉNY, INGYENES akármi NEM ÉRTED történik.
Jaj, de rendesek, hogy leárazták ezt a terméket! Most akkor megvesszük, ugye? áradozik a fiatal, amikor egy röhejesen túlárazott kütyüt egyszer csak féláron kezdenek kínálni. Nyakukon maradt a készlet fele, de még így is vaskos haszon marad rajta, szóval futás bolondok, vegyétek! Ingyenes első hónap számlanyitás esetén; húszezer forint „ajándék” előfizetés vásárlásakor, csak MOST csak NEKED akció még három percig, elő- és utó Black Friday, és az összes ehhez hasonló nép-hülyítés ELLEN is be kellene oltanunk gyermekeinket. Ne higgy EZEKBEN a mesékben! Nem neked lesz jó, hanem annak, aki megszabadul végre a nyakán maradt árukészlettől. Ne fuss a tömeg után, ne csináld ugyanazt, amit ők, mert ők sokan vannak! NEM EZ A HELYES IRÁNY!
Egyetértek azzal a mondással, miszerint: Nem érdemes felizgatni magunkat olyan történéseken, amiket nem, vagy csak nagyon csekély mértékben tudunk befolyásolni. Ez a tanács használható is volt mindaddig, amíg feldolgozható mennyiségű információból kellett szűrnünk. Mára a minket elárasztó információ mennyisége feldolgozhatatlan, így csak úgy tudjuk józan eszünket megőrizni, ha döntő többségét nem hallgatjuk meg. Beszűkítjük a csatornákat, saját józan eszünk, erkölcsi meggyőződésünk és fejlődésünk szempontjából releváns tudnivalókkal foglalkozunk és vesszük körül magunkat. Nincs más választásunk.
És ha már nekünk szülőknek dereng valami, akkor ERRE KELL MEGTANÍTANI gyermekeinket is. Illetve, ha az evolúció ebben a technika irányította világban is tud adaptív lenni, akkor fiataljaink maguktól is ráébrednek erre, és lekapcsolják a zavaró csatornákat. Ahogy a Facebook-ot is elhagyták százezerszámra, kiemelve magukat a szándékosan behajított koncokon vitatkozó, egymást gyalázó tudatlanság mélységéből.
Az a feladat mindenképpen a szülőre vár, hogy MEGNYUGTATÁSSAL és REMÉNNYEL szolgáljon. Akkor is, ha maga már nem bízik. A gyerek és a fiatal még tájékozatlan, talán a felnőttnél is hajlamosabb bármit elhinni, ostoba trendeket követni és az információ tengerébe fulladni. Ilyen közegben tele lesz félelmekkel, bizonytalansággal és pszichés problémákkal. Egyre másra hallom fiatal lányoktól, hogy ők nem mernek gyermeket szülni erre a világra – hogyan vállaljanak felelősséget egy másik ember életéért, ha a sajátjukat sem érzik biztonságban?
Mögöttünk egy harácsolásra és politikai célokra felhasznált világméretű járvánnyal, nyakunkban egy érezhető közelségben zajló, esztelen háborúval és nyakig merülve a hatalmasok érdekellentétei miatt kialakult gazdasági válságban szülő legyen a talpán, aki valami megnyugtatóval tud szolgálni.
De ezért is vagyunk szülők, ez is a KÜLDETÉSÜNK része, pont egy ilyen kaotikus helyzetben kell elővennünk legjobb tudásunkat, hogy legalább a családi közeg biztonságot és szilárd értékeket jelenthessen gyermekeink számára. A jövőbe vetett bizalmat és reményt egy megértő, támogató, kérdező és elmagyarázó családi légkör állíthatja helyre. Ahol észreveszik, ha aggasztja valami a gyereket, ahol figyelemmel meghallgatják kérdéseit, ahol hárítás helyett magyarázatokkal szolgálnak, és megnyugvást biztosítanak.
Írhatnám költői fordulattal: Ha kint vihar tombol, bent meleg szoba vár. De ilyen rezsiárak mellett nem lennék túl hiteles. Pedig ezt akarom mondani. A figyelmes szülő még sokat javíthat a helyzeten egy olyan világban is, ahol már semmi sem az, aminek látszik.
Azt ugyan nem tudtam meg, ki vagyok, de egy biztos: felnőtt életem kisfilmjét néztem végig, miközben az agyonzsúfolt, porlepte könyvespolcunkat takarítottam. A kiváltó ok a tisztasági festés volt, a szándék pedig néhány szükségtelenné vált régi könyv antikváriumba adása, no meg némi helynyerés az újabb kiadványoknak.
Nem is sejtettem, mekkora utazásba kezdek, micsoda érzelmeket mozgat meg egy ilyen egyszerű művelet és milyen könnyű elfeledkezni róla, hogy tulajdonképpen csak takarítani szerettem volna.
A csupán létrával megközelíthető polcon emberemlékezet óta nem járt senki, így onnan az első érintéstől porfelhőt okádó óriási szótárak zúdultak a nyakamba. Nyomukban az addig háborítatlan pókhálók szövevényével és néhány azonosíthatatlan repülő tárggyal. Már szálltam is vissza velük egyetemi éveimbe, az akkoriban egyetlen helyen kapható, ritkaságnak számító, drága szótárak világába. Számomra legalább ekkorát szóltak akkor is, amikor végre sikerült beszereznem őket, mint ahogy most puffantak a földre annyi év mozdulatlanság után. Ma mindez ott van az interneten, gondoltam kicsit sajnálkozva, mit kezdjek én most már 10-20 kilónyi szótárral?
Belelapoztam, és megkerestem azt a fejezetet, ami majdnem a szigorlatomba került. Mert emlékszem rá. Még most is. Vagy talán most megint.
Ami ezután csúszott ki a méretes könyvek közül, azt viszont rég elfeledtem. Megsárgult lapokat magába záró, egyetemi jegyzetként kiadott könyvecske volt, az akkori hallgatók által írt esszékkel. Köztük egy, az akkori Varga Mónikától, nem kisebb vállalással, mint Robert Musil, Tulajdonságok nélküli ember című regényének elemzése. Németül. És tényleg! – jutott eszembe hirtelen minden, ezzel még tartozom a sorsnak. Az említett mű ugyanis brutális méretű, ahogy a Libri oldalán jellemzik: hónapokra-évekre szóló, újra meg újra megkísértő szellemi kaland. Én pedig voltam olyan pofátlan, hogy néhány fejezet alapján elemzést írtam, ami aztán nyomtatásba került. Hihetetlen pimasz és merész ez a fiatalság! Ma már nem mernék ilyet tenni. Vezeklésül megfogadtam, hogy egyszer végig olvasom az emberpróbáló művet. Szóval, ez még vár rám.
A leg(faj)súlyosabbak közt volt még a „Művészetek története” portugál nyelven, amit valamikor a 90-es évek elején kaptam a ma is híres, lisszaboni Gulbekian Balett vezetőjétől. A Tavaszi Fesztiválon tolmácsoltam a társulatnak, és a színfalak mögötti nyelvezet akkora kihívást jelentett számomra, hogy az igazgató ezzel a könyvvel méltatta erőfeszítéseimet. Újabb bizonyíték arra, milyen bevállalós az ember, ha fiatal.
Majd egy római vonaljegy pottyant az ölembe egy 1997-es útikönyvből. Ezzel megérkeztem a férjemmel töltött életembe. Rómába utaztunk először együtt, útikönyvvel felfegyverkezve. Térkép, útikönyv, Elnézést Uram, merre van a Colosseum? Milyen régimódi ez is már.
Aztán Harry Potter első három kötet. Én eddig bírtam a zseniális történetet. Minden elismerésem az írónőé, de nekem ennyi fért bele két pici gyerek mellé. Szorosan mellettük Boccaccio Dekameronja, de csak mert színben oda passzolt. A pajzán történeteket soha, senkinek nem sikerült végig olvasnia.
Néhány rakás „minden családban van belőle egy” regény után megérkeztünk azokba az évekbe, amikor az emberfia nem olvas. Magának legalábbis nem. Helyette szaval, mondókázik és harminckétezerszer felolvas egy-egy mesét. Imádnivaló korszak ez, visszafejlődés és előrehaladás boldog elegye. Gazdag Erzsi, Weöres Sándor örök versei, Kipp Kopp és Boribon világa, Csipkerózsika & Co, Fésűs Éva lélekmelengető meséi és az ezekből ránk zúduló, kifogyhatatlan emlékáradat.
De egyszer minden véget ér. Jöhet a „most már én következem” korszak, vagyis az a pár év, amikor azt hiszed, hogy te jössz. Egy polcnyi agykontroll, önismeret, jóga és spiritualitás. Egy polcnyi önmegvalósítás és a neki járó halvány mosoly. Kellett, persze. Kicsit megfogtuk saját kezünket, hogy átvezessük magunkat a következő életfeladatokhoz.
És igen, a kötelező olvasmányok. Két teljes polc. Olyan puha kötésű, olcsó kiadásban, mert nem biztos, hogy bárki is elolvassa. Legtöbbjüknek rég megingott a státusza, a mai gyerekek semmit sem értenek belőlük, így amolyan kötelező is meg nem is módon nyomták le őket gyermekeink torkán. Van közte pár modernebb is, és azt sem mondom, hogy az összeset feleslegesen vettük meg. Valahogy művelni kell az online üzemmódba kapcsolt ifjúságot.
A legalsó polcra kerültek a „máshová nem fért be” csoport tagjai, élen a jutalomba kapott, csak a jóisten tudja kinek íródott könyvekkel. „Magyarország kastélyai” egy általános iskolai bizonyítványért, „Botanikus kertek Magyarországon” egy versenyért, és társai. Nem dobod ki, mert a gyerek jutalomba kapta, nem fér el sehol, pedig muszáj neki. Szóval ott vannak alul, rémesen porosak, lelógnak minden polcról, és mégis megússzák az összes szelektálást.
Végül a fiúgyermek mániás korszakainak emléket állító drabális méretű dinoszauruszos könyvek, autós, vulkános, országismeretes és egyéb tematikus kép és adathalmazok gyűjteményei, a szótárakat is bőven meghaladó súllyal. Maradnak, persze.
Ehhez képest a lánygyermek kiselejtezett, ilyen-olyan gimiről szóló regényei szinte észrevétlenül bújnak meg a véletlenül keletkezett résekben. Naná, hogy ők is maradnak.
De mit lehet innen leselejtezni, kérem szépen? A könyvespolc őrzi a családi történetet, akármit eltűntetsz innen, a lánc megszakad, a mese hiányos lesz. És ez így van jól. Most szép tiszta a polc, minden könyv a helyén van, és a „leporolt” film rendületlenül forog tovább.
SOK HÁZASSÁGOT és emberi kapcsolatot MENTETT MÁR MEG. Egyszerű, NEM KERÜL PÉNZBE és működik. Ennyi már elég kell legyen ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődésünket, ha esetleg még nem hallottunk volna róla.
Harminc éve született, és húsz éve jelent meg először magyar fordításban Gary Chapman pszichológus teóriája az emberek közti SZERETETKÖZLÉS és a SZERETETFOGADÁS sajátságairól. Chapman évtizedeken át dolgozott párterapeutaként és eközben döbbent rá, hogy anyanyelvünkhöz hasonlóan létezik egy szeretetnyelvünk is, amely szintén neveltetésünk során alakul ki. Ez a „nyelv” nem más, mint ahogy kifejezzük szeretetünket partnerünk irányába, illetve az a mód, ahogy nekünk is a legnagyobb örömet lehet szerezni. Ezek az egyszerű kommunikációs csatornák alapvető fontosságúak két ember kapcsolatában. HA NEM ISMERJÜK a másikét, a felekben ÁLLANDÓ ELÉGEDETLENSÉG uralkodik és a kapcsolat szép csendben (vagy lármásan) elmérgesedik és tönkre megy.
Chapman számtalan PÁRKAPCSOLATOT hozott helyre felfedezése segítségével és már az egész világon alkalmazzák módszerét. A pszichológus kitalált egy beszédes fogalmat, az úgynevezett SZERETETTANKOT, amelyet egy kapcsolatban folyamatosan tölteni kell, hogy jól érezze magát a másik fél.
Mára az is világossá vált, hogy GYERMEKEINKKEL és környezetünk többi tagjával is sokkal zökkenőmentesebb viszonyt ápolhatunk, ha megtanuljuk, melyik szeretetnyelvet beszélik és rendszeresen feltöltjük a szeretettankjukat.
A dolog semmi komoly ismeretet nem kíván, mert az öt szeretetnyelv pillanatok alatt megérthető és kis gyakorlással elsajátítható. De nézzük, miről is van szó.
Chapman szerint az emberek nagy többsége alapvetően 5 féle mód egyikén fejezi ki szeretetét, vagy az ötből kettőt részesít előnyben, a többi pedig nagyjából hidegen hagyja.
ELISMERŐ SZAVAK
MINŐSÉGI IDŐ
AJÁNDÉKOZÁS
SZÍVESSÉGEK
TESTI ÉRINTÉS
Az öt fogalom ismertetésekor általában mindenki törni kezdi a fejét, MELYIK LEHET RÁ JELLEMZŐ, vagy azonnal rávágja, hogy az övé egyértelmű. (A férfiak például kajánul megjegyzik, hogy természetesen az 5., mintha az csak a szexet jelenthetné.) A Chapman féle teszt kitöltése után bőven akadnak, akik elcsodálkoznak a saját eredményükön. A legmeglepőbb eredmények viszont párunkkal kapcsolatban szoktak előjönni, nem ritkán 25 év együttélés után.
Az öt fogalom önmagáért beszél, de egy kicsit azért fejtsük ki jobban.
1.ELISMERŐ SZAVAK.
Ha például a feleségnek ez a szeretetnyelve, hiába vásárolsz neki drága ajándékokat, hiába hordozod a tenyereden és végzel el helyette egy csomó mindent a háztartásban, ha elfelejted dicsérni őt. Egyszer csak azt veszed észre, mintha nem örülne az ajándékaidnak, vagy nem ízlene neki a vacsora, amit kifejezetten neki készítettél. Te egyre mérgesebb leszel rá, úgy véled, ennek a nőnek semmi sem jó. Miközben csak MEG KÉNE DICSÉRNED, milyen csinos ma, milyen finomat főzött, vagy mennyire nagyszerű anya. HA ISMERNÉD a szeretetnyelvét, TÖREDÉK ERŐFESZÍTÉSSEL elérhetnéd, hogy boldog és elégedett feleséged legyen. Sok férfi is ezt a szeretetnyelvet beszéli, és MAJD MEGŐRÜL egy kis elismerésért. Az asszony pedig saját szeretetnyelvén, mondjuk szívességeket tesz neki, vagy programokat szervez kettőjüknek. Majd megfeszül, hogy férjét elégedettnek lássa, de nem jön be a taps. Mindössze annyit kellene mondania: Nagyszerű férj vagy Drágám, nagyra értékelem, hogy ennyit dolgozol a családért! Vagy: Csodálatos apa vagy, büszkék lehetnek rád a gyerekeink! Ezektől a mondatoktól töltődne fel a férj „SZERETETTANKJA”, ami eddig üresen állt.
Én alapvetően a GYERMEK-SZÜLŐ viszonnyal foglalkozom, és azért is tulajdonítok kiemelkedő jelentőséget a szeretetnyelvnek, mert komoly gondokat oldhat meg egy családon belül. Ha a SZÜLŐK megismerik és BESZÉLIK EGYMÁS SZERETETNYYELVÉT, a kapcsolatukban olyan szintű javulás következhet be, hogy az mindenképpen POZITÍV HATÁSSAL lesz gyermekeikre is. Ha pedig a gyermekét is megismerjük, az egész egyszerűen CSODÁKAT FOG TENNI!
2. MINŐSÉGI IDŐ
Nem is kérdés: modern világunk legnagyobb vesztesei, akik ezt a szeretetnyelvet beszélik. Rohanó, túlhajszolt hétköznapjainkban a minőségi együtt töltött időre egyszerűen NEM MARAD IDŐ. Pedig számos gyermeknek ez lenne a megoldás a problémáira. Nem egy családot ismertem, ahol a szülők reggeltől estig dolgoznak, a gyermeket ajándékkal, dicsérettel, ölelgetéssel és minden gyorsan letudható dologgal „szeretik”, ő pedig dacos, elégedetlen és folytonos harcban áll szüleivel. A szülők szerint hálátlan a kölyök, hiszen ők érte robotolnak éjjel-nappal és ők mindent megtesznek. Mindent, csak azt az egyet nem, amitől az a bizonyos szeretettank megtelik. Arra is látok példát, amikor a szülők sok szervezett programmal igyekeznek minőségi időt biztosítani gyermeküknek, de a gyermek csupán KÖTETLEN együttlétre vágyik. NEKI az a minőségi idő. Nem a kalandpark, nem a falmászás és főleg nem a kerti grillezés a harsány szomszédokkal.
3. AJÁNDÉKOZÁS
Nem kell pironkodni emiatt sem, vannak, akiket az ajándékok tesznek boldoggá. Ők esnek gyakran abba a hibába, hogy párjukat, vagy gyermeküket elhalmozzák ajándékokkal és sértődötten állapítják meg, milyen hálátlanok. Mert mindenki magából indul ki. Ez a közhely különösen igaz a szeretetnyelvre! Honnan tudhatnám, hogy minek örül más, ha az én szeretettankom az ajándékoktól telik meg? Chapman könyvéből, de akár ebből a cikkből is megtudhatod: csak végig kell próbálgatni az ötféle módot.
Szóval, ha gyermeked nem örül az ajándéknak, jöhetnek az elismerő szavak, a minőségi idő, a szívességek vagy a testi érintés. És a párodnál ugyanígy! Ha pedig téged nem tesz boldoggá a sok ajándék, akkor mondd el a párodnak, hogy csak egy ölelésre vágysz, vagy vigye már ki azt a fránya szemetet néha!
Itt most mondhatnád, hogy nem írtam igazat az elején, ez a szeretetnyelv ugyanis nem kis pénzbe kerül. Nyilván van, aki megteheti és méregdrága ajándékokat tud vásárolni, de ez a szeretetnyelv nem értékhez kötött (akinél meg az, az úgyis megtalálja az alkalmas partnert). Bármilyen aprósággal feltöltheted ennek az emberkének a szeretettankját. Gyerekeknél kiváló módszer, ha gyűjteni kezdenek valamit, így gyakran meg tudjuk őket lepni apróságokkal. Szóval a gesztus a lényeg, nem az érték!
4. SZÍVESSÉGEK
Ismersz olyan embert, aki folyton mindenféle szívességgel tukmál, el akar intézni neked ezt-meg azt, segítene ebben-abban, neked meg feláll a szőr a hátadon tőle és azt sem tudod, hogyan utasítsd vissza, amikkel bombáz? Legalább ennyire frusztráló lehet egy kapcsolatban, ha az egyik fél szeretetnyelve a szívességek, és ebből kiindulva állandó szívességekkel árasztja el párját vagy gyermekét. Sok ilyen szülőt látok. Majdnem felnőtt gyermekük helyett intézkednek, „majd én elrendezem helyette, ezt a gondot leveszem a válláról” gondolattól vezérelve. A gyerek meg pofákat vág, ég a többiek előtt és jól meg is haragszik. De anya csak teszi a szívességeket a gyereknek is, apának is. Miközben apa a testi érintésre vágyna, a percre pontos vacsora helyett sokkal inkább csókra és ölelésre hazaérkezéskor. A gyerek pedig elismerő szavakra. Arra, hogy ő csinálhassa végre, amit anya „elrendez” helyette és dicséretet kapjon érte. Hihetetlenül egyszerű dolgok ezek, nagyon érdemes odafigyelni rájuk.
5. TESTI ÉRINTÉS
Ez egy kicsit ingoványosabb terep, egyrészt, mert az intim szféránkba hatol, másrészt mert ez alatt nem (csak) a szexet értjük. Az emberek nagyjából két csoportba oszthatók a testi érintés terén. Egy részük igényli, szívesen ölel meg egy másik embert, könnyen ad puszit, szívesen érint meg másokat beszélgetés közben. Egy részük pedig viszolyog a testi érintéstől, kerüli az ölelést, vagy a testi közelséget. Ez kultúrától, neveltetéstől, gyermekkori tapasztalatoktól és még sok egyébtől függ, de mindenki tudja magáról, mit vált ki belőle más emberek érintése.
Egy kisgyermeknél még nagyon fontos a szülők testi érintése, az ölelés és puszilgatás elengedhetetlen a kiegyensúlyozott fejlődéshez. Itt még nincs kialakult szeretetnyelv, a szülői érintés tulajdonképpen feltölti a szeretettankot. Ha egy szülő viszolyog ettől, ő is érintések nélkül nőtt fel, vagy esetleg valamilyen trauma érte, a kisgyermeknek nagyon fog hiányozni a szeretet effajta kifejezése és kihatással lesz további életére.
Komoly gondot jelent a későbbiekben is, ha a gyermek éppen a testi érintés szeretetnyelvét beszéli, a szülők pedig ölelés helyett ajándékot vesznek, külföldi nyaralásra viszik, össze-vissza dicsérik mindenki előtt, vagy körbe ugráljak szívességekkel. Gyakran csak a napi ölelés adag hiányzik, ami megoldaná a rossz jegyek, vagy a közönyösség problémáját.
DE MI VAN, HA ÉN NEM AZT A SZERETETNYELVET BESZÉLEM?
Végtelenül egyszerű a válasz: szereted a másikat, tehát VEDD AZ ERŐFESZÍTÉST és naponta/hetente egyszer-kétszer, vagy ahogy éppen kijön, beszéld az ő nyelvét!
Dicsérd, ha elismerő szavakra vágyik!
Tölts vele telefonmentes, számára is élvezetes minőségi időt!
Ajándékozd meg gyakran!
Tégy neki apró szívességeket!
Érintsd meg gyakran! Öleld át!
Kicsit erőszakold meg magad és tégy úgy, hogy a szeretett személy szeretettankját fel tudd tölteni! Hadd érezze, hogy szereted! Olyan hálás lesz érte, akkora változásokat fogsz tapasztalni, hogy a kezdeti erőfeszítés boldog megszokássá válik.
Különösen izgalmas feladat, ha több gyermeked van. Előfordulhat, hogy mindegyiknek más a szeretetnyelve. Ha mindegyikkel a saját nyelvén tudsz kommunikálni, nem győzöl majd csodálkozni! És ne feledkezz meg a párodról sem!
(Ha mélyebben érdekel a téma, olvasd el Gary Chapman könyveit!)
A nyárra sztorikat ígértem és könnyebb olvasmányokat. Előre elnézést kérek, hogy még így sem tágítok azonnal az iskola témától, de talán ez elnézhető egy tanárnak.
Elsőként mesélek a tanári pályám legkínosabb bakijáról, egy olyan tévedésről, amelyre azóta sem találom a magyarázatot. Egy egész osztály előtt állva történt, így picit több volt, mint kellemetlen.
Miért döntöttem úgy, hogy elmesélem? Mert a mai tökéletesség-mániás világunkban mintha mindenütt ki lenne táblázva: TÉVEDNI ÉS HIBÁZNI TILOS! Ha hibázunk, minimum szégyelljük magunkat, esetleg letagadjuk, bűnbakot keresünk, vagy fennhangon hülyézzük magunkat.
Már kisgyermekeknél is megfigyelhető ez a tendencia, vagyis túlságosan korán megtanulunk a hibákon bosszankodni, hárítani, magyarázkodni. Ahelyett, hogy elfogadnánk a tévedés jogát és a fejlődés elősegítőjeként tekintenénk rá.
Én friss diplomás nyelvtanárként az akkori Külkereskedelmi Főiskola diákjai előtt éltem meg ÉLETEM EGYIK LEGNAGYOBB BLAMÁZSÁT. Négy év portugál nyelvi tanulmányok, több hónapos portugáliai tartózkodás és második nyelvtanári diplomám birtokában bátran vállaltam el egy HELYETTESÍTŐ ÁLLÁST az említett intézményben. Nálam alig fiatalabb, vidám kis csapatot kellett átvennem egy fél évre és lelkesen tettem is a dolgom, ahogy kellett.
Egyszer aztán a TÁBLÁRA KEZDTEM ÍRNI, talán éppen a fiútestvér szót, amely a következőképpen néz ki: irmão. Gépi írással meg sem tudom mutatni, én hogyan írtam fel, de azt a KIS HULLÁMOS JELECSKÉT az “a” felett én hosszan elnyújtva a két utolsó hang fölé írtam. Minden ilyen végződésű szóban, hiszen meg voltam győződve róla, hogy a két utolsó hang összekapcsolására szolgál. Akkoriban MÉG MINDENT KÉZZEL ÍRTUNK, és ez a TÉVEDÉSEM senkinek sem tűnt fel a tanulmányaim során.
A fiatalok viszont megkérdezték, MIÉRT ÍROM ÍGY, ők úgy tanulták, a hullámot csak az “a” hang fölé kell írni. Nagy komolyan magyarázni kezdtem, hogy az a jel a két hangot kapcsolja össze egy érdekes orrhanggá és azért kell a két betű fölé írni.
Tanítványaim ezután megmutatták nekem a főiskolától kapott tananyagukat, ahol feketén fehéren ott állt a SZABÁLY, AMIT ÉN KORÁBBAN SOHA NEM LÁTTAM.
A mai napig picit behúzom a nyakam, amikor eszembe jut az az émelygő rosszullét, ami akkor úrrá lett rajtam. Hogy létezhet, hogy lediplomáztam egy nyelvből, tengernyi irodalmat olvastam el és soha nem tűnt fel, hol is van pontosan az a kis izé? És ennek pont egy főiskolai órán, egy csapat diák előtt kell kiderülnie?
Egy kis ideig az ájulás környékezett, nem tudom, vajon a döbbenetem vagy a teljes leégéstől való félelmem volt erősebb. Amikor észhez tértem, valahogy ösztönösen azt tettem, amit mondjuk baráti körben is tettem volna.
Kifejeztem ŐSZINTE megdöbbenésemet. Elmondtam KERTELÉS NÉLKÜL, hogy nekem bizony fogalmam sem volt a kis idegesítő írásjel megfelelő helyéről és elképzelésem sincs, hogyan nem derült erre fény az egyetemi évek alatt. Aztán még hozzátettem: “Már ezért megérte elvállalnom ezt a helyettesítést, hiszen most én tanultam valamit a diákoktól, RÖGTÖN AZ ELSŐ ÓRÁN. Ezekután kíváncsian várom a folytatást!”
Mérhetetlen szimpátiával fogadták ezt a vallomást. Nagy sztori volt nekik is, tulajdonképpen jót mulattak rajta. Én meg szépen lassan elfogadtam, hogy ez tényleg velem történt, és ma már azt is tudom: NINCS EZZEL SEMMI BAJ. Tévedni emberi dolog, ekkorát is, meg ennyi ember előtt is. CSAK BE KELL ISMERNI, el kell fogadni és hasznosítani kell arra, amire lehetséges.
Nekem szimpátiát és baráti légkört hozott, zökkenőmentes és szeretetteljes együttműködést a hátralévő félévre. Amit kezdetben pokoli kínosnak éltem meg, az idővel elmesélhető történetté szelídült. Ott a Főiskolán egyébként soha többet nem jött szóba.
Ha magyarázkodásba kezdek, bűnbakot keresek, lehülyézem magam, vagy vitába bonyolódom, bizonyára nem ez lett volna a végkifejlet.
Ennek lassan 30 éve, mégsem halványodik az emlék. Azt hiszem annyira cikinek éreztem a helyzetet, hogy akkor ott egy életre elégettem az erre szánt összes energiát.
Nagyon régóta EGY PILLANATIG SEM SZÉGYELLEM MÁR, ha hibázom, vagy nem tudok valamit, és ugyanerre buzdítom a diákjaimat is. Nem győzöm hangsúlyozni például, hogy a házi feladatnak nem kell hibátlannak lennie, ugyanis gyakorlásra szolgál. A hibák közös javításával fejlődünk és leszünk napról napra okosabbak. A hibákért sűrűn elnézést kérő gyerekeket pedig rendre arra kérem, ne szabadkozzanak emiatt, kezeljék a helyén a tévedést, és tanuljanak belőle.
Bármekkora közhelyek, ezredszer is aláírom: Csak az nem téved, aki nem csinál semmit, illetve: Senki sem tud mindent.
Ja, és majd elfelejtettem! Itt a nyár, most kell csinálni azt a SEMMIT! Jó sokat belőle. A pihenéshez pedig akár olvashatod az írásaimat is. A sztorik mellett további meglepetésekkel készülök. Várlak vissza!
Bizonyára aggaszt és régóta keresed az ellenszert. Sok mindent kitaláltál, hogyan tarthatnád vissza az állandó gépezéstől. Azt sem tudod biztosan, vajon függő-e már, vagy csak egy kicsit többet játszik a normálisnál.
De azon gondolkodtál-e már, vajon MIÉRT gépezik annyit?
Legtöbben itt követjük el azt a hibát, ami a további előrehaladást megakadályozza. Azt gondoljuk, szerető szülőként mindent megadunk gyermekünknek, ezért nem is keresünk logikus miérteket, csak a korlátozásra koncentrálunk.
A SZÜLŐK alap hozzáállása, hogy a számítógépes játék egy „HÜLYESÉG”, felesleges időrablás, káros az egészségre, és így tovább, helyből ellehetetleníti a megoldást. A gyerek tudja, hogy ellenséges viszonyt ápolunk az ő kedvenc tevékenységével, így rögtön falra hányt borsó lesz, amikor annak káros hatásairól papolunk. Ha még hangoztatjuk is, mekkora marhaságnak tartjuk és mi mindent lehetne helyette csinálni, csak olajat öntünk a tűzre.
Rosszallásunk miatt egyre jobban KORLÁTOZZUK a játékidejét, vagy LETILTJUK a gépezésről, anélkül, hogy tisztában lennénk vele, miért is gépezik.
Nos, először is azért, mert JÁTSZIK. A játék természetes része a gyerek életének, csak egy ilyen számunkra szokatlan, sok negatív hatással is bíró játékot felnőttként nehezen sorolunk a klasszikus játékok közé. És mint a legtöbb játékban, a gyerek belép egy felnőttek nélküli világba, ahol SAJÁT DÖNTÉSEKET hoz, ahol senki nem szabja meg, mit hogyan csináljon és rengeteg választási lehetősége van. Ez az érzés szárnyakat ad neki, és valljuk be, a számítógépes játékok ebből a szempontból nagyszerűen vannak kitalálva. Soha ennyi önálló döntési lehetőséggel, ekkora szabadsággal nem találkozott még egy 10-15 éves gyerek.
Ezért is olyan bántó számára, amikor egyszerűen hülyeségnek nevezzük azt a kis világot, amelyben ő az úr.
De még ennél is fontosabb, hogy a gyerek a saját maga elvárásai szerint ÜGYESEDNI KEZD valamiben, fejlődik, napról-napra jobban tud játszani és folyamatos sikerélményt tapasztal. A kudarcokért NEM KAP LETOLÁST, hanem inkább még jobban igyekszik, hogy kiküszöbölje a hibát. Akármennyire is hihetetlen, ez az előnye biztosan megvan a számítógépes játékok többségének.
És bizony tényleg nem baj, hogy felnőttésszel teljesen értelmetlen, amiben „fejlődik”, hiszen a gyerek nem az értelmet keresi a játékban. A „MI ÉRTELME VAN ENNEK” kérdésnek a gyermekünk szempontjából pont nincs értelme. Neki az élmény, a fejlődés, a szintlépés és a legújabb megszerzett előnyök biztosítják az értelmet.
Mivel régóta foglalkoztat a téma és egy időben az én fiam is abnormálisan sokat gépezett, igyekeztem figyelemmel követni tanítványaimnál is a „gépezés anatómiáját”.
Hallottam számtalan panaszt tiltásról, korlátozásról, de ennél sokkal jobban érdekelt, MI VONZZA őket annyira ezekben a számomra követhetetlen sebességű, felfoghatatlan tartalmú játékokban. Szüleik elmondása szerint túl sokat gépező tanítványaim között voltak jó tanulók, átlagos és gyengébb tanulók is, egyetlen közös tulajdonsággal: mindannyiuk ebben talált fejlődési lehetőséget, kötelezettségektől mentes, szabad kibontakozást.
Ami pedig végképp hihetetlen, néhányuk az állította, itt talált BARÁTOKAT is. Az iskolában nincs idő és lehetőség barátkozni, a délutánokat tanulás és különórák foglalják el, este pedig senkit nem engednek sehová. A hétvége is zsúfolt, agyonszervezett, vagy éppen örülünk, hogy nem kell sehová rohanni, és megint elmarad a barátkozás. Az online térben viszont hamar társra lehet találni, hiszen valószínűleg a többiek is ott keresnek menedéket agyon rendszabályozott hétköznapjaik elől.
Lehet, hogy egy kötetlen és laza GYERMEKKOR ÉRZÉSEIT KERESIK? Lehet, hogy a mindenféle „skin”-ek gyűjtése, színes golyók üldözése, robbantgatások és lődözések pótolják azt a hiányt, amit a haverokkal töltött idő- illetve a HAVEROK TELJES HIÁNYA jelent?
A jelenlegi ISKOLAI OKTATÁS IS ALKALMATLAN arra, hogy rendszeres és folyamatos „szintlépést” élhessen meg. A szülők gyakran túlkövetelik és agyon terhelik gyereküket, ami megint csak a sikerélmény rovására megy. Néhányuknak pedig éppen túl lassú a tempó és unják az iskolát, számukra teljesen elmarad a kihívás. Lehet, hogy egyszerűen csak ezek hiányoznak nekik?
Véletlenül sem állítom, hogy akkor ez így jó is lesz, és hagyjuk csak naponta órákig gépezni, hadd kapja meg, amit szeretne. Azt állítom, hogy érdemes kideríteni, milyen érzéseket gyűjt játék közben, mi az, amit esetleg a való életben is biztosítani tudnánk neki, hogy ne kelljen annyit gépeznie.
Tudd meg, mi olyan jó neki benne! Ne érd be azzal a válasszal, hogy nem tudom, jó és kész! Mivel te nem érted, faggasd addig, amíg meg nem fogalmazza, pontosan mi okoz neki akkora örömet a gépezésben, mint semmi másban ezen a világon!
Ugyanis legtöbbjük azt állítja, egyedül csak gépezni szeret. Tehát, az életéből feltételezhetően hiányoznak dolgok, amit a játékkal pótol.
Gyakran hallom azt a panaszt is, hogy anyáméknak semmi sem számít, csak a jegyeim. Ez egy komoly vád, érdemes elgondolkodni, ha ilyesmit állít gyermekünk. Ez azt jelenti, nem vagyok fontos a szüleimnek, csak az osztályzataim. Márpedig a többiekkel játszott számítógépes játékban minden résztvevő fontos és könnyen lehet, hogy ezért menekül oda a gyerek. Szeretné érezni, hogy fontos valakinek.
És még bizonyára számos egyéb oka is van, amin változtatni lehet, csak ki kell deríteni.
Én úgy gondolom, hogy egyre többen játszanak PUSZTA KEDVTELÉSBŐL és az IZGALOM kedvéért, anélkül, hogy bármi problémájuk is lenne. Ha életük egyébként a normál kerékvágásban folyik, tanulmányi eredményeik rendben vannak és embertársaikkal is szívesen töltenek időt, nem igazán látok okot a korlátozásokra.
Volt egy időszak, amikor a fiam is napi több órát játszott, kiabálva (üvöltözve) és az asztalt csapkodva. Arra a kérdésre, hogy mi jó van ebben, gondolkodás nélkül rávágta: a fejlődés lehetősége. Mivel ezen kívül mindent rendben találtunk körülötte, nem korlátoztuk és amint az élet meghozta a fejlődési lehetőségeket, szépen le is szokott róla.
Az már nehezebben ment, hogy ne nyilatkozzunk negatívan az általa játszott játékokról. Egyszer, amikor a férjem megpróbálta elmagyarázni valakinek, melyik játékra gondol, az valahogy így hangzott: „tudod, amelyikben az az idióta fazon rohangál ész nélkül ide-oda.” (HA VAN TIPPED, MELYIK EZ A JÁTÉK, VÁROM KOMMENTBEN!!!)
Végezetül ne felejtsük el azt sem, hány FELNŐTT VÁLIK RABJÁVÁ a számítógépes játékoknak és lesz szenvedélyes vagy akár függő játékos feltehetően hasonló okokból kifolyólag! Férfiak milliói lőnek „ész nélkül” órákon át káromkodva és tombolva, de édesanyáknál is előfordul a játékszenvedély. Ebben az esetben nem lehetsz okos. Nem tudod meggyőzni a gyereket, hogy apának lehet, neki meg nem. Hogy a fenébe lehetne apának játszani, a gyereknek meg nem? Ez aztán már tényleg pofátlanság lenne!
Ha jót akarunk gépező gyermekünknek, ÉRDEKLŐDJÜNK a játékairól! Nézzük meg, hogyan játszik, beszéltessük róla, szurkoljunk neki! Biztosítsuk arról, hogy nyugodtan játszhat, ha minden egyéb kötelessége rendben van! Rafináltan csempésszünk be sok egyéb kihívást, sikert és élményt jelentő programot is az életébe, ami elvonja a játéktól! Ahogy a szorongásról szóló írásomban is kifejtettem, ne a gyereket akarjuk megváltoztatni, hanem a körülményeket, ami a határtalan gépezéshez vezetett!
És létezik még egy megoldás, amikor APA EGYÜTT JÁTSZIK GYERMEKÉVEL, finoman szabályozva a játékidőt és kontrol alatt tartva a dolgokat. Ilyenkor persze fennáll a veszélye annak, ami nálunk is bekövetkezett: az iskolából hazatérő fiúnk a látványtól megdöbbenve így kiáltott: „Apa, te már megint gépezel?”
Az INTERNET MEGJELENÉSE ELŐTT megkérdőjelezhetetlen tény volt, hogy egy felnőtt nagyjából mindenről többet tud, mint egy gyermek. Ha a gyermek valamit nem tudott, a felnőttektől általában megtudhatta. Azt hiszem senkinek sem mondok újat azzal, hogy ma már ez nem így van. A digitális bennszülöttek korában mi felnőttek bizony kezdünk kiszorulni a mindent-tudók, vagy akár a jobban-tudók szerepéből. Az interneten bárki megtalálhat minden létező információt, és ezzel a tudással egyetlen felnőtt sem versenyezhet. Ha megértjük és megfelelően kezeljük a helyzetet, ez a kis presztízs veszteség nem is jelentene túl nagy gondot.
A probléma az, hogy a közösségi média, a szünet- és szűrés nélküli információáradat hatására gyermekeinkben egészen fiatalon kialakul egy nehezen megfogalmazható „érzet”, amit én HAMIS MAGABIZTOSSÁGnak neveztem el. A szakirodalomban azután „TUDÁSILLÚZIÓ” néven találtam meg és kiderült, hogy a felnőtteket éppúgy érinti ez az újfajta kórság.A tudásillúzió a gyerekeknél annyit jelent, hogy a rengeteg információ miatt úgy érzik sokkal tájékozottabbak és kompetensebbek, mint az idősebbek, gyakran olyan dolgokról is megingathatatlan véleményük van, amiről igazából fogalmuk sincsen. Egészen megdöbbentő módon bírálják felül az idősebbeket és vonják kétségbe tudásukat néhány itt-ott olvasott információra alapozva.
Ebbe a jelenségbe tanárként is bele-belebotlunk, a „hamis magabiztosság” már a TANÓRÁKRA IS BESZIVÁRGOTT, sok kellemetlen percet szerezve az erre felkészületlen pedagógusoknak. Az internetről begyűjtött információk miatt a legtöbb gyermek nem tud különbséget tenni a saját hirtelen szerzett bölcsessége és a tanár tudása között, ezért gondolkodás nélkül felülbírálja tanárát, akár ki is oktatja, és meg van győződve arról, hogy az adott területen ő jobban informált, hiszen ő ezt a neten olvasta. Nem könnyű okosan reagálni, ember legyen a talpán, aki minden egyes alkalommal a helyén tudja kezelni ezeket az eseteket.
Ha ifjú informátorunk BUTASÁGOT MOND, azt a legbonyolultabb kezelni. Ilyenkor legfontosabb, hogy mindenképpen kerüljük a megszégyenítését, hiszen egy iskolai osztály mindig ugrásra kész, ha valaki „lehülyézésbe” kell beszállni. Különösen nehéz ez, amikor egy nagyon magabiztos „mindentudóval” állunk szemben, aki nem tágít az igazától és vitába száll tanárával, hiába próbálja az kínkeservvel megóvni őt a leégéstől. Nem ritka, hogy a többiek azonnali felzúdulással jelzik, mit gondolnak az állításról, innen aztán tényleg nem egyszerű visszafordítani az ügyet. Mégis felejtsük el a nyelvünk hegyén azonnal megjelenő „Ne beszélj butaságokat!” vagy „Hogy jön ez ide?” reakciókat és jöhet a jól bevált: „HONNAN SZÁRMAZIK AZ INFORMÁCIÓ?” kérdés, majd a „Nézzük meg mit érthettél félre!” finomítás.
Magán órán elég gyakran találkozom hasonlóval. Ott egyszerűbb dolgom van, hiszen ketten vagyunk, nem kell még arra is külön odafigyelni, hogy egy egész osztály lesi kíváncsian a végkifejletet. Egy osztályban óvatosabban kell reagálni.
Szerintem alapvető fontosságú, hogy mind szülőként, mind tanárként LETORKOLÁS HELYETT HALLGASSUK MEG ŐKET, érdeklődjünk, derítsük ki, van-e valami ténylegesen használható ismeretanyag a nagy „bölcsesség” mögött. Előfordulhat, hogy valóban szolgálnak számunkra is érdekes, tanulságos, megfontolandó információkkal. Mivel jóval több időt töltenek a virtuális térben, el kell fogadjuk, hogy beszerezhetnek meglepő, hasznos, új információkat, amikkel talán segíthetünk nekik kezdeni valamit. Fontos lehet felismerni azt is, amikor csak félreértenek valamit.
Tanárként minden esetben nagyon vigyázok arra is, hogy NE MENTEGETŐZZEM. Azt nyilván azonnal el tudom dönteni, hogy amit állít a kis digitális bennszülött, arról tudom, hogy úgy van, esetleg még soha nem hallottam róla, vagy szimplán butaság. Ha okosat mond, akkor megdicsérem, megkérdezem honnan szerezte az ismereteit, majd elmagyarázom, hogyan függ ez össze a tananyaggal. Megkérem, meséljen többet, esetleg nevezze meg a weboldalt, hadd tanuljunk tőle! Ilyenkor érdekes dolgokat tudhatunk meg, ami akár az óra hasznára is válhat.
Ha számomra új, ISMERETLEN DOLGOT ÁLLÍT, akkor is azt kérdezem elsőként, hol hallott erről, majd megkérem, fejtse ki részletesen az állítását. Bevonom a többieket is, ki mit tud a hallottakról. Előfordulhat, hogy mások is hallottak már róla, akkor érdekes vita bontakozhat ki, csak győzzük kordában tartani!
MINDIG ELISMEREM, ha nekem új az információ, igyekszem nyilvánvalóvá tenni, hogy ez természetes emberi jogom, hiszen a tanár sem lexikon vagy szótár. (Ahogy a szülőnek sem dolga minden tudni.) Sőt, amennyiben tényleg hasznos ismeretekkel szolgál, meg is szoktam köszönni a hozzászólást. Így a kis kitérő kölcsönösen hasznára válik minden résztvevőnek: a gyereket büszkeséggel tölti el, a tanár és az osztály új ismeretekkel gazdagodik, a „kütyühasználat” és az azonnal megfejtendő kérdés pedig interaktívvá változtatja az órát. Végül, de nem utolsó sorban, hangsúlyossá válik a tanár úgynevezett emberi oldala.
Természetesen nem azt akarom mondani, hogy minden bekiabálást, vagy az óra zavarására szánt kijelentést komolyan kell venni és filozófiai mélységekben megvitatnI. Hasznos viszont felismerni, mire érdemes időt és energiát fordítani, hiszen a természetes kíváncsiságból fakadó érdeklődést nem tanácsos elfojtani, kiváltképp, ha az a többiek számára is értékes ismereteket közvetít.
Reményeim szerint a TANÁR SZEREPE úgyis gyökeres változások előtt áll és a „tényanyag szállítóból” egyfajta segítő, iránymutató és motiváló szerepkört betöltő társsá alakul majd. A többire meg úgyis ott van az Internet.
Szülőként is LE KELL NYELNÜNK A BÉKÁT, hogy a gyerek tényleg egy csomó mindent jobban tudhat, mint mi felnőttek. Álljunk bele, fogadjuk el és örüljünk neki, ha így van! De ismerjük fel a felületes információkon alapuló okoskodást is, illetve finoman szereljük le a szemtelen és fellengző kioktatást! Attól, hogy egy gyerek információkat gyűjt a netről, még nem lesz rögtön okosabb a felnőtteknél, ahhoz még hiányzik pár tíz év tapasztalat. Ennek tudatában kell tehát bánni a „tudásillúzió” jelenségével, és méltatlankodás helyett meg kell tanulnunk a helyén kezelni a jelenséget.
Ez a weboldal sütiket használ, hogy a lehető legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. A cookie-k információit tárolja a böngészőjében, és olyan funkciókat lát el, mint a felismerés, amikor visszatér a weboldalunkra, és segítjük a csapatunkat abban, hogy megértsék, hogy a weboldal mely részei érdekesek és hasznosak.
Feltétlenül szükséges sütik
A feltétlenül szükséges sütiket mindig engedélyezni kell, hogy elmenthessük a beállításokat a sütik további kezeléséhez.
Amennyiben ez a süti nem kerül engedélyezésre, akkor nem tudjuk elmenteni a kiválasztott beállításokat, ami azt eredményezi, hogy minden egyes látogatás alkalmával ismételten el kell végezni a sütik engedélyezésének műveletét.
