Egy ideje kezdjük felismerni, hogy a földi élethez rendelkezésre álló testünkkel gondosan kell bánnunk, ha azt szeretnénk, hogy fájdalmak és betegségek nélkül élhessünk. Megfelelően kell táplálni, rendszeresen és alaposan meg kell mozgatni, néha friss levegőre kell vinni. Ezt már olyan jól tudjuk, hogy rövid idő alatt hihetetlen szélsőségekig jutottunk, testünk edzése és táplálása címszóval kóros viselkedésformák és mániás betegségek sorát fejlesztettük ki. Ez is azt bizonyítja, hogy testünk egészsége mellett van itt még valami, ami vizsgálatra és fejlesztésre szorul, amennyiben élhető és többé-kevésbé teljes életre vágyunk. A mentális egészségről van szó, amely sokkal kevésbé konkrét, mint a testünk ügye, így hibás működésének okait feltárni és „megjavítani” is jóval összetettebb munka. Bár a testi egészséget illetően sincs egyetlen közös, mindenkire vonatkozó, tökéletes recept (hiába állítja ezt magáról számtalan diéta és edzésterv), a lelki egészség terén még annyira sem találunk „vedd és vidd” megoldásokat. Sőt, itt már sokszor az elején elbukunk, hiszen gyakran észre sem vesszük, hogy mentális egészségünk messze van az optimálistól. Míg a túlsúlyt pontosan értjük, addig szorongásunk, lelki problémáink, mások számára furcsa viselkedésünk hátterét általában nem ismerjük. Leginkább kézzel-lábbal tiltakozunk a felvetés hallatán is, hogy valami gond lehet velünk, hiszen lelki gondjai másoknak szoktak lenni. Sajnos még mindig elég erősen tartja magát az a nézet, elsősorban a 40 feletti korosztály körében, hogy aki lelki problémákkal küzd, az gyenge, vagy bolond, így az ilyen jellegű érzeteinkről igyekszünk tudomást sem venni. Szakemberhez fordulni pedig „ciki”, mert azonnal bolondnak bélyegeznek, vagy történeteket kerítenek körénk. Az viszont nem lehet véletlen, hogy az utóbbi évtizedekben megsokszorozódott a pszichológiát hallgatók és a pszichológus szakemberek száma, előjegyzési naptáraik hónapokra előre megteltek, valakik tehát mégiscsak fordulnak hozzájuk segítségért. Szerencsére úgy tűnik, a fiatalabbak körében elkezdődött egyfajta pozitív változás e téren, amit ma már a közösségi oldalakon posztolt, mentális egészség témában publikált cikkek mennyisége is jelez. Továbbá a fiatalok között oly népszerű film streaming csatornák is egyre gyakrabban játszanak filmeket a témában.

De ki egészséges lelkileg? Hogyan lehetne ezt meghatározni, közérthetően megfogalmazni? Definíció helyett nézzük meg, hogy nagyjából mit kell átélnie egy lelkileg egészséges embernek. Fontossági sorrend felállítása nélkül, elsőként az jut eszembe, hogy normális viszonyban áll az őt körülvevő emberekkel, nem teszi pokollá mások életét és nem, vagy csak minimális rosszindulatot mutat a többiek felé. Ez egy markáns jellemzője a lelki egészségnek, hiszen nem másokon töltöm ki a dühömet, vezetem le a bennem összegyűlt feszültséget. Ugyanakkor éppen ilyen fontos, hogy képes legyek életörömöt érezni, örömöt találni azokban a tevékenységekben, amelyek erre hivatottak. Élvezni az étkezést, a szép időt, a hobbimat, a zenét és a kultúra egyéb ajándékait, és a szexet is.

A lelkileg stabil ember képességeinek megfelelően teljesít. Különösebb gond nélkül látja el feladatait, nem unalom és közöny jellemzi mindennapjait. Ha munkájában nem tud kiteljesedni, akkor talál magának erre megfelelő tevékenységeket. Ha túlságosan kimerül, megkeresi a pihenés lehetőségét. Nincs szüksége függőségekre (hiszen ezek is többnyire a gyenge mentális egészség következményei). Félelmeivel tisztában van, nem szorong állandóan, nem aggódik mindig mindenen, a negatív történések esetén pedig nem a bűnbakot keresi folyton. Saját felelősségét elismeri, nem mentegetőzik feleslegesen. Másokkal egyenrangúnak érzi magát. Nem arrogáns és nem kezel le másokat, de nem is alázkodik meg, nem szenved kissebségi érzéstől. Érdekei mellett kiáll, nem lehet kihasználni. Nem a külvilág véleménye alapján ítéli meg önmagát, értékrendszere szilárdnak mondható. Nincsenek kényszeres cselekvései, mániái, másokat az őrületbe kergető szokásai és természetesen nem követ el bűncselekményt.

Persze ilyen ember nincs. De ha átfutjuk párszor ezeket a kritériumokat és magunkba nézünk, sok mindent kideríthetünk lelki egészségünk állapotáról. Ha a fentiek döntő többségével rendben vagyunk, akkor talán lelkileg egészségesnek mondhatjuk magunkat.

És most nézzük a miérteket. Mitől borul fel olyan sok ember lelki egészsége?

A teljesen extrém, agresszív és bántalmazó közeg, a traumák, illetve a betegségek okozta lelki problémák kezelése szakemberek kompetenciája, ilyenkor a felismerés (beismerés), a veszély elhárítása és a kezelés vezethet eredményre.

Lelkiállapotunk állandó mérgezője még a szegénység, a megélhetésért folytatott egyre keményebb harc, a lecsúszás. Ahogy többet és többet kell dolgoznunk, alig marad idő kikapcsolódásra, a családra és az élet értelmét jelentő tevékenységekre. Az ebből eredő állandó fáradtság és fásultság, kapcsolataink kiüresedése keserű lelkiállapottá szilárdul.

Az idősebb generációnál szorongást vált ki az az erőteljes értékváltozás is, ami az elmúlt évtizedekben végbement. Rég eltűnt a „becsület mindenek felett” hozzáállás, a „biztos munkahely” mítosza, de megszűnt a felnőttek abszolút fölénye a tudás terén is. A jól informált fiatalok mindent kétségbe vonnak felmenőik elveiből és értékrendjéből. Ez a bizonytalanság oda-vissza hat, hiszen a felnőttek tudását elutasító fiatal maga is támpontok nélkül marad. Az internetről kiolvasott okosságok segítségével igyekszik orientálódni, de az ott rázúduló információhalmaz csak további bizonytalansághoz vezet. Nem ritkán minden józan megfontolás nélkül, vakon követni kezd mindenféle trendeket, biztosra véve, hogy szülei nélkül igenis jó úton halad.

Az pedig már közhelynek számít, hogy a médiából ömlő ingercunami, a negatív hírek özöne és az állandó online jelenlét szintén nincs jó hatással lelkiállapotunkra.

Rengeteg lelki probléma származik személyiségünk meghatározó vonásaiból is, amikről gyakran tudomásunk sincs. Minden embernek vannak belső elvárásai, elképzelései arról, mit hogyan szeretne maga körül. Ha az élet nem eszerint alakul, személyiségünk függvényében így vagy úgy reagálunk, és kialakulnak az elégedetlenségből fakadó negatív érzéseink és viselkedésformáink. Megjelenik az irigység, a rosszindulat, az arrogancia, vagy éppen a keserű visszahúzódás, elmagányosodás. Ezek azok a tényezők, amelyekbe már beleszólásunk lehet, ha odafigyelünk magunkra és igyekszünk tenni ellene. Ha megpróbáljuk feltérképezni a személyiségünket, kideríteni mi okozza bennünk az állandó elégedetlenséget vagy szorongást, a megoldás is megszülethet lelkiállapotunk helyreállítására. Tényleg sok mindenen változtathatunk magunktól is, különben eszembe sem jutott volna megírni ezt a cikket. Szilárdan hiszem, hogy az emberek nagy része el tudja dönteni magáról, általában elégedettséget érez-e, vagy sem. Hogy lelkileg teljesen rendben vagyunk-e, azt már jóval nehezebben tudjuk magunktól megállapítani. Érdemes viszont dolgozni rajta, törekedni a mentális egészségre. Ellentétben a facebookra posztolt mesterkélt családi idillel, lelki egészséget nem lehet színlelni, vagy hazudni önmagunknak. Szorgos munkával viszont sikerülhet helyreállítani, ami bizonyosan minőségi változást eredményez életünkben.

Szabadság utáni levertség

Mint ahogy már hallottunk poszttraumás, vagy posztcovidos tünetekről, amelyeket az elszenvedett rossz vált ki az emberekben, modern világunkban felütötte a fejét a „posztvakációs tünetegyüttes”: a nyaralás utáni levertség, fásultság, szenvedés vagy akár szorongás. Vagyis mi emberek, az elszenvedett jó után is tudunk szenvedni. Egy spanyol pszichológusnő megfogalmazása szerint: „Az emberi faj egyszerűen művészetté fejlesztette, hogyan keserítse meg saját életét”. Erre kiváló példa, hogy a szabadság és a nyaralás regeneráló, feltöltő hatását szó nélkül átfordítjuk kesergésbe, azon rugózva, hogy az ideális állapot véget ért.

Természetesen van az az eset, amikor valakit a munkahelyén zaklatnak, megaláznak, vagy szimplán csak gyűlöli, amit nap mint nap csinálnia kell, ilyenkor érthető a visszatérés előtti szorongás. A szabadság végén érzett rettegés és undor egyértelmű jele lehet annak, hogy sürgősen munkahelyet kellene váltanunk. Ilyenkor akár depressziós állapot is létrejöhet, értelmetlen bármilyen bölcs tanáccsal próbálkozni, egyetlen kiút létezik csupán. Amit persze sokan nem mernek/tudnak megtenni.

Szerencsére azért a fenti a ritkább eset. Sokkal általánosabb, amikor a kellemes semmittevés és a száműzött vekker olyan világba repít minket, ahonnan nem szívesen dugjuk ki az orrunkat. Nem is beszélve az utazásról, a gyönyörű tájakon, tengernél, hegyekben töltött napokról, ahol valóban elveszítünk minden kapcsolatot a hétköznapi életvitelünkkel. Kicsit olyan ez, mint amikor egy kellemes, forró fürdőt veszel és egyszer csak csengetnek. Megkeresed a ruháidat, felcibálsz magadra valamit, fejedre tekered a törölközőt és mosolyt imitálva ajtót nyitsz. Személyit keresel, aláírsz, átveszed, megköszönöd és már ott is vagy a valóságban. Igen, meglehetősen kellemetlen kiszállni a nyaralás ellazult állapotából és fejest ugrani a mindennapi teendőkbe, de ha nem utálod szívből a munkádat, igazán felesleges lenne emiatt melankóliába zuhanni. Van az a közhellyé ismételt, meglehetősen megosztó mondás, miszerint „minden fejben dől el”. Ha valamire, akkor erre a posztakármilyen izére ez biztosan igaz. Azzal a másik közhellyel karöltve, hogy „minden véget ér egyszer”. A szabadságomról ráadásul pontosan tudom, mikor fog véget érni, tehát nyugodtan megbeszélhetem magammal, hogy nem fogok kétségbeesni emiatt. Én döntöm el mit kezdek vele, az én feladatom felejthetetlenné varázsolni és kihozni belőle mindent, ami a regenerálódáshoz és a feltöltődéshez szükséges. Ha ez sikerül, utána újult erővel léphetek vissza a megszokott életembe, és akár még jókedvűen is végezhetek olyan dolgokat, amik a nyaralás előtt nehezemre estek.

Hogyan? Hozol magaddal emlékeket a nyaralásról, kiteszel belőle néhányat és örömmel nézel rájuk. Főzöl olyan vacsorát, amit a nyaraláson ettetek. Hallgatod a nyaralás zenéit, százszor végignézed a milliónyi béna fényképet és gondolatban ott időzöl megint a feladatmentes lebegésben. Ezzel felidézed a szépet és nem siratod, hogy elmúlt. Elnyújtott hatás, tudod, biztosan hallottál már róla a gyógyszerreklámokban.

És nem mondod a gyerek előtt milliószor, hogy „jajistenem, vissza kell mennem dolgozni”, mert ő is megtanulja és hamarosan ő is szenvedni fog, amikor jön a nyár vége.

Ha pedig a telezsúfolt, megerőltető nyaralások híve vagy, hagyj magadnak időt és pihend ki a pihenésedet! Fejezd be a maratoni futást pár nappal a szabadságod vége előtt és készülj fel gondolatban a szokásos menetrendre! Ez persze mindenkire vonatkozik, mert ha időt hagysz magadnak felkészülni az ideális állapot megszűnésére, még meg is győzheted magad, hogy ez így van rendjén.

Varga Mónika

„A hullámok taraja sziporkázva veri vissza a holdfényt, a csillagszőnyeg kápráztatóan ragyog a fejünk felett. Mikor fordult velem elő utoljára, hogy csak ültem a sötétben és gyönyörködtem az éjszakában? Hirtelen elfog a vágy, hogy mindig így élhessek. Sóvárogni kezdek a víz, az égbolt után. Vágyom a vízre, az égboltra, az olyan élet után, amiben a napok nem apró négyszögekbe nyomorítva sorakoznak a naptárban.”

Az idézet Lisa Wingate ’Elrabolt életek’ című könyvéből származik és egy amerikai nagyvárosban élő ügyésznő, Avery gondolatait tárja elénk. Bár az ő vágyai családja múltjához is köthetők, úgy hiszem, sok millió ember érezne hasonló módon, ha hétköznapjaiból egy nyugalmas tengerpartra csöppenne. A megfogalmazás nagyon találó: mi, a modern társadalmak polgárai, valóban apró négyszögekbe nyomorítva éljük az életünket. Egy természetes ritmus helyett, a mindennapjainkba zsúfolt teendők és megbeszélt időpontok irányítása alatt élünk. Ébresztőre kelünk, és az ébredés pillanatától egészen estig valamilyen zárt helységben tevékenykedünk. Közlekedési eszközzel sietünk A-ból B-be. Lábunk nem érint természetes talajt, nem érzékeljük a körülöttünk lévő természetet, nem érezzük az illatokat és nem halljuk környezetünk apró neszeit. (Egy fülledt busz utasainak kipárolgása és a nagyvárosi közlekedés zaja nem számít ide.) Nem nézünk fel az égre és nem állunk meg megcsodálni valamit, csak azért mert szép. Nincs rá idő. Van fontosabb dolgunk. Vagy talán már el is felejtettük, hogy nem csak tennivalók léteznek. Az élet mostanság feladattól feladatig tart. Esténként fáradt megnyugvással bújunk az ágyba, ha nagyjából megfelelő mennyiségű feladatot tudhatunk magunk mögött. Ha nem, akkor agyunk tovább kattog, elemez, rangsorol, és készíti elő a következő napi rohanást.

A természetben töltött idő, a céltalan szemlélődés, a feladat nélküli lét kezd kizárólag a nyaralás szűkre-szabott idejére korlátozódni. 351 napot próbálunk meg elsimítani egy-két hét nyaralással. Amire persze nem kis stressz volt összegyűjteni a pénzt, megtalálni a megfelelő szállást és beszerezni minden hozzávalót. Ha szerencsénk van, nyaraláskor kicsit kilépünk a mókuskerékből és megélünk egy-két olyan pillanatot, mint Avery a holdfényes tengerparton, de nagyon hamar ismét ott találjuk magunkat a hétköznapok feladatözönében. Szemlélődés volt, nincs. Rohanunk tovább.

Nem jó ez így. És erre szerencsére egyre többen kezdünk rájönni, mert a karantén időszaka ezen az egy területen talán előrelépést hozott az embereknek. Talán kezdjük megérteni, mit veszítünk, ha elzárjuk magunkat a természettől és mit nyerünk, ha részesei lehetünk. Talán egy kicsit megízleltük, hogy kevesebb feladattal, lassabb tempóval akár élvezetes is lehet egy hétköznap. És az élet. Talán minket is elfog a vágy, hogy mindig egy picit lassabban és természetesebben élhessünk! Mindig. Karantén nélkül és nem csak a nyaralás alatt.

Varga Mónika