Szerintem akár három legcsodásabb időszak is lehetne, de az elsőre sajnos nem emlékszünk. Hogy milyen lehetett a karácsony két-három évesen, azt akkor tudjuk meg, amikor saját gyermekeink lesznek ennyi idősek.
Az első tehát elveszik, de bőven kárpótol érte a második, a gyermekkornak az a része, amire már vissza tudunk emlékezni. Amikor még hittünk a csodákban és mérhetetlen izgalommal vártuk az ünnepeket. Ahová Ady Endre vágyik vissza a Karácsonyi regében: „De jó volna játszadozó gyermek lenni, igaz hittel, gyermek szívvel, a világgal kibékülni, szeretetben üdvözülni.” Ebből az időszakból mindannyian varázslatos emlékeket őrzünk. Orrunkban a fenyőfa és a sütemények illata, gyomrunk táján a várakozás csillapíthatatlan izgalma. Felvillannak a feldíszített fa és a vágyott ajándékok képei, és a semmihez nem hasonlítható hangulat. Számomra kétségtelenül ezek voltak a legszebb karácsonyok.
Azután megtudjuk a titkot, és bár a varázs elillan, egy újabb szakasz jön el. Ettől kezdve aktív részt vállalunk az ünnep előkészítésében, boldogan díszítjük a fát, segítünk mézeskalácsot sütni és lelkesen barkácsoljuk szüleinknek az ajándékot. Ebben az életkorban jelenik meg az ajándékozás öröme, de továbbra is saját kívánságaink maradnak a középpontban. Vannak, akik szerint ez a legjobb életkor a karácsonyozáshoz, hiszen a család együtt vezényli le az ünnep minden mozzanatát, s az ajándékok döntő része még mindig meglepetés.
A kamaszkor gyakorlatilag mindent felborít egy gyermek életében, nem kivétel ez alól a karácsony sem. Kamaszkorra sikerül feltérképezni a család szokásait, élesen elkülöníteni, mi tetszik nekünk az egészből és mi nem. A tiltakozás a karácsonyi rituálék közé is belopózik. Kamaszként nem akarunk mindenféle nagynénikkel ölelkezni és unalmas rokonlátogatásokra utazni. Kétségbe vonjuk az addig sérthetetlennek tekintett családi szabályokat és egyre több vita alakul ki az ünnepek körül. A család pedig nehezen enged. Az önmagával is viaskodó kamasz inkább félre vonulna, emiatt gyakran udvariatlannak nevezik és visszakényszerítik a családi forgatagba. Fennhangon megköszöntetik vele a divatjamúlt pulóvert, amit a keresztanyjától kapott és evésre buzdítják, miközben ő az alakja miatt aggódik. A kamasz szeretné megmondani, mit kér karácsonyra, nem mindig örül a meglepetésnek és gyakran kér olyan valamit, amit a szülei nem igazán tartanak jó ötletnek. Az eddig biztonságot nyújtó megszokott állandóság most inkább nyűggé válik. Egy szó, mint száz, ez az időszak határozottan kiesik a versenyből.
Érett fiatalként aztán belekóstolunk a felnőtt szerepbe, boldogan vásárolunk mindenkinek ajándékot, átvesszük a sütés-főzés egy részét, és új szokásokat ismerünk meg párunk családjánál. Igyekszünk „beleszólni” az ünneplésbe, terelgetjük szüleinket a kisebb-nagyobb változtatások irányába. Ekkor már szinte jobban szeretünk adni, mint kapni és büszkén nyújtjuk át saját pénzből vásárolt ajándékainkat. Ennek az életkornak is megvannak a karácsonyhoz kapcsolt érzései, hangulatai, de ezeket már a változtatás igénye jellemzi.
Amikor gyermekünk lesz, a meglepetés és az ajándékozás, vagyis az örömszerzés kerül a középpontba és ez így is marad gyermekünk felnőtt koráig. Én ezt az időszakot tartom a második legcsodásabbnak, hiszen a karácsonyfához szaladó, ragyogó arccal ajándékot bontogató kisgyermek látványa semmihez sem hasonlítható.
Azután végigéljük gyermekeinkkel az egészet, amit mi magunk is megéltünk, csak ezúttal a másik oldalról szemléljük. Most mi bukunk le fenyőfa díszítés közben, a mi fiókunkban találják meg a srácok az ajándékot, majd a mi karácsonyi vacsoránkat szeretnék átalakítani és a régi díszeket újakra cserélni.
Végül azon kapjuk magunkat, hogy fogalmunk sincs, mire van szüksége felnőtt gyermekünknek, ő viszont pontosan tudja, mivel szerezzen örömet nekünk. Ez megint egy másik fajta jó érzés, csak nézel, hogy most meg a lekvár keveri a nagymamát. De annyi baj legyen! Megvan ennek is a varázsa.
Az unokás időszakot pedig az összes eddig leírt érzés kavalkádja jellemezheti, bár ezt én még csak megfigyeléseim alapján írhatom. Az unokáknak vásárolt ajándékhalmaz a gyermekeink kiskorát idézi. A sütés-főzésben visszavesszük ugyan a főnök szerepét, de az időzítés gyermekeink elfoglalt életéhez igazodik. Most már örömmel kóstolgatjuk az ismeretlen ételeket, amit a gyerek hoz, de csak azért is előássuk a százéves díszeket és azzal díszítjük fel az időközben felére zsugorodott fenyőfát.
Ha megadatott nekünk, hogy nagyobb tragédiák és megrázkódtatások nélkül megélhetjük a karácsonyt minden életkorban, békében és családi körben, akkor szerintem nagyon szerencsésnek mondhatjuk magunkat. Azt eldönteni, hogy melyik volt ebből a legszebb, már csak egy kis kellemes nosztalgiázás.
Varga Mónika
