Ugye te is azt gondolod, hogy érett felnőttként nagyjából tisztában vagy vele, miért lehet téged érettnek nevezni, szemben kisebb-nagyobb gyermekeiddel. Természetesen egyet kell értsek veled, hiszen gyönyörűen eszel késsel-villával, nem veted magad üvöltve a földre egy játékbolt közepén, és a problémáid megoldására sem a szüleidet kapod elő (jó esetben.)
Van viszont az a bizonyos ÉRZELMI ÉRETTSÉG, amit mi felnőttek sem ismerünk pontosan, s ezért érezzük úgy, hogy felnőttségünk jogán egyúttal éretté is váltunk. Dr. Berentés Éva PhD pszichológus és egyetemi tanár „Mindenható gyermekkor” című könyvét alapul véve, vizsgáljuk meg ezen tényező összetevőit, és döbbenjünk rá együtt, hogy érzelmi érettség nélkül nem létezik kiegyensúlyozott, „boldog” felnőtt. És ami az érzelmileg éretlen felnőtt gyermekét érinti, talán nem is kérdés, belőle sem tud kiegyensúlyozott, boldog felnőttet nevelni.
Az érzelmi érettség első ismérve:
MINDEN EMBER ÖMNAGÁÉRT, ÖNMAGA KOMFORTJÁÉRT FELELŐS. Ne gondoljuk, hogy ez minden felnőtt számára egyértelmű. Ki nem látott még rossz kedvében dühöngve HISZTÉRIÁZÓ FÉRJET, aki pillanatnyi diszkomfort érzéséért a feleségét okolja, az élő fába is belekötve, rossz érzéseiért az asszonyt vagy éppen a ricsajozó gyermekeit hibáztatja. Meg van győződve róla, hogy ha a többiek másképpen viselkednének, helyre állna az ő lelki békéje. De ugyanezt teszi az ÖRÖK ELÉGEDETLEN FELESÉG is (akinek ugye Mézga Géza helyett Huffnágel Pistihez kellett volna hozzámennie!). A szomszéd kert mindig zöldebb, a barátok menőbb helyre utaznak, a kolléganő drágább göncöket engedhet meg magának, és azért persze a tehetetlen férj a hibás.
Képzeljük el az ilyen családban felnővő gyermekeket! Mit tanulnak ők ebből az örökös hibás keresésből? Természetesen azt, hogy az őket frusztráló, kellemetlen érzésekért is VALAKI MÁS TEHETŐ FELELŐSSÉ, a feladat tehát megtalálni a hibást. A gyerek ezáltal a KÖRNYEZETÉTŐL FOGJA ELVÁRNI, hogy lemondjon saját szükségleteiről az ő érdekében. Lerázza a saját felelősségét, illetve képtelen lesz egy hatékony változtatási stratégia kialakítására.
Az érzelmi érettség második ismérve:
NEM VAGYOK ÉS NEM IS LEHETEK FELELŐS MÁSOK ÉRZÉSEIÉRT. Én úgy gondolom, hogy az előző családi mintában nevelkedett felnőtt nagy valószínűséggel olyan párt keres magának, aki „ezzel ellenkező módon” maradt érzelmileg éretlen. Vagyis IRREÁLIS ÁLDOZATOKAT HOZVA folyamatosan azon igyekszik, hogy KÖRNYEZETÉT BOLDOGGÁ TEGYE. Ahol ő jelen van, ott MINDENKINEK JÓL KELL MAGÁT ÉREZNIE. Olyan, mintha ő lenne a többiek hangulatfelelőse, mindegy, mekkora áldozattal is jár ez. Mivel a többiek elégedettsége egyfajta hamis elégedettséget generál benne, ez az ember sokáig jól érzi magát a szerepében. Szép lassan azonban olyannyira háttérbe szorítja saját vágyait, hogy már nem is emlékszik rájuk. Ő az, aki nem tudja, mit szeretne karácsonyra, hová szeretne utazni, vagy mit csinálna szívesen egy vasárnap délután.
És a gyermek ezt is meg tudja tanulni, hiszen mint tudjuk, döntő részben utánzással tanul. Már pedig az óvodai és iskolai közösségekben „hangulatfelelősként” részt venni igencsak HÁLÁTLAN SZEREP. De több testvér között sem egy előnyös pozíció, hiszen a többiek szó nélkül használják ki ennek minden előnyét.
„Az érett, énazonos ember nem a másik ember érzelmeiért, hanem a saját tetteiért vállal felelősséget.” (Berentés Éva PhD, Mindenható gyermekkor)
Ha felnőttként magunkra ismerünk a fenti két eset egyikében, vagy párunk viselkedését azonosítjuk be, esetleg szüleinkre ismerünk rá, az sok mindenre magyarázatot adhat. És változtatásért kiált!
Az érzelmi érettség harmadik ismérve:
MINDIG CSAK A SAJÁT VÉLEMÉNYEMET, ÉRZÉSEIMET, SZÁNDÉKAIMAT ÉS TETTEIMET IRÁNYÍTHATOM, A MÁSOKÉT NEM.
De szépen is hangzik ez! Ha nem lenne annyi érzelmileg éretlen ember a földön, ezzel az egy gondolattal elejét vehetnénk az ideológiai vitáknak, háborúknak, felesleges gyűlöletnek és emberirtásnak. Ez lenne az EMBERI EGYENLŐSÉG ÉS TISZTELET ALAPJA, függetlenül vagyontól, státusztól, vallástól, vagy egyéb ideológiai meggyőződéstől.
Aki irányítani, kontrollálni, vagy manipulálni akarja a másik embert, az nem jutott el az érzelmi érettség ezen fokára, azaz nem ismeri el a másik embert megillető határokat. Ezt talán magyarázni sem kell, látva a világban dúló értelmetlen harcokat, a másság elleni ádáz küzdelmet, a saját igazunk minden áron történő képviseletét a politikában és a hétköznapokban egyaránt.
Milyen felnőtt lesz abból a gyermekből, akinek az apja minden áldott nap valamelyik kisebbségi csoportot vagy politikai párt tagjai szapulja? A sörös üveg mellől mindenkit „leidiótáz”, aki nem ért egyet azzal, amit ő igazságnak tart és mások eltaposására buzdít?
De az sem kevésbé káros, ha a gyermeket megfosztják saját érzelmeitől és rendre letorkolják, amikor „gyerekes” bánata van, esetleg sírva fakad. „Ne bőgj már te anyámasszony katonája!”, „Ugyan, nem nagy ügy, más is túlélte!” Ez ugyanolyan határsértés, mint amikor becsmérlik vagy bántalmazzák.
Amennyiben mások ÉRZELMI, ANYAGI, TESTI, IDŐBENI, vagy INTELLEKTUÁLIS HATÁRAIT MEGSÉRTENI érzelmi éretlenségre vall, akkor kedves felnőttek, nagyon rosszul állunk! Akkor igen kicsi esély van rá, hogy gyermekeinkből érzelmileg érett felnőtt váljon. Pedig folyamatosan ezt várjuk tőlük, mondván, mi mindent megtettünk értük. Ami akár igaz is lehet.
Berentés Éva negyedik ismérvként a következő feltételt nevezi meg:
ELFOGADJA, ÉS NEM TEKINTI SZEMÉLYES SZABADSÁGA ELVESZTÉSÉNEK, HA AKTUÁLISAN MÁSOK IRÁNYÍTJÁK.
Ez nem más, mint a „NEKEM NE MONDJA MEG SENKI” mentalitás ELLENTETTJE. Az érzelmileg intelligens, énazonos ember tisztában van vele, hogy adott helyzetben a másik fél irányítása a célravezető (pl. vizsgahelyzet, főnök-beosztott viszony.) Ugyanakkor azt is tudja, hogy végsősoron mindig SZABADON DÖNTHET arról, akarja-e vagy sem, engedi-e vagy sem az irányítást. (Nem válik szekták, vagy szélsőséges politikai szervezetek vakon irányított bábjává.)
Az iskolaérettség egyik feltétele például, hogy a gyermek elfogadja a pedagógus irányító szerepét és ne induljon haza a tanóra közepén, ha neki úgy tetszik. Ez egy ékes példája az egyén számára hasznos „irányított” helyzeteknek. Szégyenletes ellenpélda pedig a gyermekek uszítása a pedagógusok ellen, amikor a szülő azt plántálja gyermekébe, hogy a tanárnak semmiféle fegyelmezéshez nincs joga.
Az érzelmi érettség ötödik ismérve:
ÉLETVEZETÉSÉNEK ALAPPILLÉRE AZ ELFOGADÁS
A jelenlegi Magyarországon ebből van a legnagyobb hiány. Az ÍTÉLKEZÉS ÉS MINŐSÍTÉS országa vagyunk, ami mára a társadalomba mélyen beágyazott működéssé vált. A közösségi média cinikus, kegyetlen és trágár kommentek csatatere lett.
Az ítélkezés pszichológiai hátterét szintén megismerhetjük Berentés Éva könyvéből. A valami „ROSSZ” vagy „JÓ” kijelentése azt jeleni, hogy ÉN TUDOM, mi a jó vagy a rossz. Bár ezt gyakran semmi nem támasztja alá, mégis a kijelentő önkényesen tényként kezeli. Így szerez magának egyfajta hamis magabiztosságot. Kategorikusan rossznak nevez valamit, miáltal ő a „jó” oldalra kerül véleményével, és le is zárja a további megvitatás lehetőségét.
Ilyen szülőkkel felnőni nem lehet könnyű. Előre dobozolt, szélsőséges vélemények áradata mellett, a saját gondolatok nem kapnak helyet. A gyereknek gyakorlatilag nincs megengedve, hogy önmaga legyen. Pedig ennek az ötödik alapelvnek éppen ez a lényege:
„Az érett ember saját értékrendjének biztos tudatában, ítélkezés és hibáztatás nélkül képes valamiről őszinte véleményt mondani, és a másik embernek megengedi, hogy önmaga legyen.” Ha pedig egy gondolat, viselkedés eltér a saját értékrendjétől, akkor tudja, hogy neki azzal sem érzelmileg nem kell azonosulnia, sem azonos módon cselekednie.
Ámen.
Varga Mónika
