Az intézményi lépcsőfokok az életemben: óvoda, általános iskola, egy gimnázium, majd az egyetem. Ebben nagyon hasonlítunk, szerintem 🙂

Miért remélem, hogy nem csak nekem érdekes, amiket írogatok? Ennek számos oka van.

Az egyik, hogy saját gyermekkorom tapasztalatait felhasználva, nagyon őszintén írok olyan problémákról, amelyek legtöbbször rejtve maradnak. A gyermek ugyanis nem tudja, hogy amit átél, az probléma, és nem szól. Vagy csak azt nem tudja, hogy a szülő segíthetne neki, ha tudná. Pedig a gondok ismerete nagyságrendekkel könnyíthetné meg a gyermekek és fiatalok életét.

Én is végig jártam azt a téves utat, miszerint kitűnő tanulónak kell lennem, mindennek és mindenkinek meg kell felelnem, mert bizonyára így fog szeretni a világ. Ma már tudom, mekkora tévedés ez. És nagyon szeretném, ha a mostani gyerekek nem ilyen babérokra vágynának.

A fentinél sokkal értelmesebb célokról és az ebből következő kitartásról is sokat tudok mesélni. Ha az ember talál egy szenvedélyt, akkor megszűnik a megfelelési vágy és helyébe egy sokkal élhetőbb érzés költözik. Nekem ez a nyelvtanulás/tanítás és az utazás lett. Intézményben három, magamtól két további nyelvet tanultam meg. Ösztöndíjjal és kis szerencsével tanulhattam Jena, München, Porto és Santiago de Compostela egyetemein.

19 évesen adtam életem első nyelvóráját, valahol egy rózsadombi villában (az akkor 100 forintos óradíjat lealkudták 90 forintra). Aztán innentől ebből éltem és finanszíroztam hátizsákos kalandozásaimat nagyjából 25 országban. Csodálatos időszak volt ez, soha nem szenvedtem hiányt motivációban, egy könyvre is elegendő élményt gyűjtöttem és a flow élmény is gyakrabban talált meg.

Mindig is imádtam tanulni, bár ezt véletlenül sem hencegésnek szánom. Ma már úgy látom, ez is a „tökéletesnek kell lenni” tévhit része volt és egyfajta megküzdési stratégiaként használtam és használom ma is a problémák eltakarására, valamint a nem létező önbizalmam növelésére.

Fiatalon tanultam idegenvezetést, újságírást, gazdasági ismereteket, és még ki tudja mit.

Aztán néhány évig cégvezetők mellett dolgoztam titkárnőként, mert a nyelvtudást a nagy cégek akkoriban is sokkal jobban megfizették, mint az állam a tanítást. A hazánkba érkező multik pedig tovább fokozták a magamfajtákban a megfelelés és tökéletességre törekvés vágyát. Nekem elképesztően stresszes időszakot jelentett az a pár év, de tanulásban itt sem volt hiány. Fordítási munkáimban a mai napig hasznát veszem az ott tanultaknak.

2001-ben és 2003-ban megszülettek a gyermekeim, akik természetesen életem legcsodásabb és legfontosabb szereplői. Mára mindketten felnőttek, és mindketten az ELTÉ-n tanulnak. Lányom klinikai szakpszichológusnak készül, a fiam pénzügy és számvitel szakon tanul. Én pedig réges-rég visszatértem a nyelvtanításhoz és azóta is teljes gőzzel folytatom.

Közel 30 éve figyelem a gyermek-szülő-iskola hármas mechanizmusait és biztosan mondhatom, magántanári szemszögből rengeteg érdekes dologra derül fény. A színfalak mögül belesve a családok életébe, még pontosabban meg lehet figyelni, mit rontanak el oly sokan, mit lehetne másképpen csinálni, hogyan lehetne a gyerekeket hatékonyabban átsegíteni a nehézségeken.

Sokszor érzek vágyat kicsit beleszólni, látva a szülők erőlködését, a gyermekek dacolását, a sok értelmetlen játszmát. Beleszólni ugyan nincs jogosítványom, de a gyermekekért mindig is sokat tudtam tenni. Talán ezért is szeretnek ennyire hozzám járni.

Mind a gyermekeimnek, mind a tanítványaimnak a következőket igyekeztem megtanítani:

• Ha valami miatt szenvedsz, azt el kell mondani a szülőknek, hogy segíthessenek;
• Ami neked rossz, azon igyekezz változtatni;
• Senki nem tökéletes, neked sem kell annak lenni;
• Az élet nem versenypálya, csak önmagadnak kell megfelelni;
• Az osztályzatok nem mint ember minősítenek minket;
• A kitűnő bizonyítvány nem garancia semmire;
• Meg kell találni azt a tevékenységet, amivel szívesen foglalkozol és arra kell időt szánni;
• Az őszinteség minden jó kapcsolat alapja, szülővel, baráttal, tanárral egyaránt.

Mindezekről próbáltam írni Beírás felnőtteknek című könyvemben, hogy azokhoz is eljussanak a gondolataim, akik még nem ismernek engem.