Érthető és értelmes célok gyermekeink számára

Minden jel arra mutat, hogy a frontális információátadáson alapuló, tesztek kitöltésére szervezett, mindenkit szabvány szerint kategorizáló oktatási rendszer hosszú ideje zsákutcában van. Néhány kiemelkedő reformkísérlettől eltekintve szinte mindenütt akadozik az oktatás berozsdásodott gépezete.

A teszteredményekért és osztályzatokért tanulás rég eltörölte a gyermekek által is értelmezhető, kézzelfogható célokat. Diákjaink többségének fogalma sincs róla, mit miért tanul. Értelmes célok hiányában egyre több az érdektelen, leghangolt, szorongó gyermek. A vírushelyzet csak tovább rontja ezt az állapotot, hiszen az egyetlen jótól, a közösségtől is megfosztja a fiatalokat.

Hová lettek az értelmezhető célok? Míg kisgyermekkorban a tanulás természetes folyamatát támogatva bátorítjuk gyermekeinket és engedjük, hogy saját hibáikat javítva tanuljanak meg járni, beszélni, biciklizni, az iskolába lépés pillanatában elvesszük tőlük ezt a lehetőséget. Az iskolában a hibáért levonás jár, ami így a fejlődés előmozdítójából kerülendő ellenséggé válik. A cél pedig egy „érdemjegy” lesz a felfogható eredménnyel kecsegtető „tanulj meg enni, rajzolni, énekelni” célok helyett. Amikor járni tanult, hajtotta a vágy, hogy elérjen mindent, amire kíváncsi. Amikor beszélni tanult, önmaga megértetése volt a célja. Ezek még ösztöntől hajtott természetes célkitűzések voltak, megfogalmazásukra nem is volt szükség. Amikor totyogós korában játszottunk vele, minden esetben olyan célokra hajtottunk, amik a kicsinek is könnyen céllá váltak, szemünk láttára alakult a vágy és a kíváncsiság tudássá. Ekkor már szóban is megértettük vele, hogy most énekelni vagy éppen biciklizni tanulunk és milyen klassz lesz, ha majd menni fog. Ő is akarta, és értette mi miért történik.

Mi lép ennek a helyébe, amikor 6-7 évesen bekerül az intézményes oktatás útvesztőjébe? Attól kezdve elhomályosodnak a célok. A belső motiváció irányította tanulást a külsőleg irányított oktatás váltja fel. Azt viszont senki sem mondja el rendesen, miért kéne egy apró gyermeknek ötös osztályzatra gyúrnia minden tantárgyból. A számokat sem túl rég tanulta, az új absztrakt valamik eddig is csak bonyodalmat okoztak neki. Aztán kiderül, hogy az összes közül valami oknál fogva az ötös a legjobb szám, mert minden felnőttnek ez a rögeszméje és rengeteg kín kapcsolódik ahhoz, ha nincs meg az áhított ötös. Mintha az összes felnőtt megtébolyult volna: kivétel nélkül mindent 1-től- 5-ig skálán mérnek. Ennek függvényében osztanak fagyizást, hamburgerezést, síelést, mosolyt és kedvességet, vagy éppen duzzogást, leszidást, üvöltést és megvonásokat.

Elkeserítő vakvágány a hibás rendszert feltétel nélkül elfogadni és szülőként is az osztályzatot tekinteni gyermekünk „fokmérőjének”. A többiek érdemjegyeivel hasonlítgatva az iskolában úgyis kialakul a „nem vagyok elég jó” érzése, szülőként pedig végzetes hiba, tovább erősíteni ezt.

Meg sem tudom fogalmazni illendően, mit érzek, amikor naponta találkozom lehangolt, hasát vagy fejét fájlaló gyermekekkel, akiket egy négyes osztályzat miatt büntetnek szóbeli terrorral vagy rafináltan kifundált büntetésekkel. 7-8 éves kisdiákoktól is hallok hasonló mondatokat: „Apa ordít a hármas miatt”, „Anya hisztizik, mert nem lett ötös a dolgozatom”, „Azt mondták, nem megyünk síelni”, ha négyest kapok matekból”. Mivel egy kisgyermek a családi környezetben tapasztalt történéseket tekinti úgymond „normálisnak”, hiszen sokáig nem is lát mást, hamar alkalmazkodik az otthoni elvárásokhoz és megpróbál megfelelni nekik. Ő még nem tudja, hogy szülei sem tökéletesek vagy mindenhatók, többségük annak idején meg sem közelítette az elakadt lemezként szajkózott kitűnő bizonyítványt. Ezek a felnőttek elfeledkeznek néhány rendkívül fontos dologról. Figyelmen kívül hagyják, hogy gyermekkel állnak szemben, aki töredékét sem érti a felnőttek elképzeléseinek. Fel sem tudja fogni, pontosan mit is követett el, mi az az óriási bűn, ami miatt ekkora a felháborodás otthon. Hiányzik a számára is érthetően megfogalmazott, gyermeki ésszel is értelmezhető, világos cél. Egy osztályzat nem ilyen!

Az iskolában elsajátítandó tananyag nagy része eleve új és kihívásokkal teli, a tantárgyak többsége mögött gyermeki gondolkodás számára fura, ködös ígéretek „szellemei” sorakoznak. Ahelyett, hogy enyhítenénk az itt keletkezett szorongást, szülőként tovább bonyolítjuk a gyermek helyzetét. Számára is érthetően megfogalmazott, felfogható és követhető célok hiányában ilyen borzalmas tanácsokkal próbálkozunk:

Nehogy egyest kapj, fiam! Nehogy beírást hozz haza! Nehogy ne tudjál már egy nyamvadt négyest összehozni! Nehogy megint azt halljam, hogy nem figyelsz az órán! És így tovább.

Ilyen célok nincsenek. Az a kisebbik baj, hogy az ehhez hasonló sirámok egyáltalán nem definiálják a gyerek számára, mit kéne tennie. Jóval nagyobb bűn, hogy ezek bizony előre gyártott feltételezések, egyúttal így is értelmezhetőek: Átkozott kölyök, biztosan ezeket a galádságokat fogod elkövetni, ha nem figyelmeztetlek jó előre! Rosszul esnek és szinte biztosan ellenkező hatást érnek el. Pedagógusként is óriási hiba ehhez hasonló intelmekkel megalázni egy gyermeket az egész osztály füle hallatára. Megszívlelendő tehát: Soha ne tűzzünk ki olyan célokat, ami így kezdődik: Nehogy!

Értsük meg azt is, hogy ami nekünk egyértelmű, az egy kisiskolásnak gyakran hottentotta. Egy pillanatig se higgyük, hogy egy általános iskolás, főleg egy alsó-tagozatos értelmezni tudja a következő bölcseleteket:

„Ilyen jegyekkel semmi sem lesz belőled Gyermekem!” (Mi kéne legyen belőlem? Én Kis Bence szeretnék maradni, aki most vagyok.)

„Ma már semmire nem megy az ember érettségi nélkül!” (Ha tudnám, mi az az érettségi? Állítólag apának sincsen, mégis sok pénzt keres.)

Tanuld azt a nyelvet, mert nyelvvizsga nélkül sosem találsz jó állást!” (Mi lehet az a nyelvvizsga? Remélem nem fáj nagyon!)

„Ha csak hármasokat kapsz, soha nem kerülsz be az egyetemre!” (Most meg ez az egyetem! Honnan veszik, hogy én be akarok oda kerülni?)

Ugye így tisztán látszik, miért nincs semmi értelme, ilyen elvárásokkal terrorizálni egy kisgyermeket. Nem felelnek meg az adott életkornak, ezek hallatán semmiféle hasznosítható elképzelés nem jelenik meg a fejükben, a bizonytalanság pedig mint tudjuk, félelmet kelt.

Minek is tesszük ki gyermekünket?

Játsszunk el a következő gondolattal: Képzeljük el, munkahelyünkön mai nappal bevezetnék, hogy csak akkor kapunk fizetést, ha:

  • Naponta legalább egyszer megdobjuk a tripla húszast a Darts táblán. Ez egy nagyon nehéz feladat, kemény gyakorlást igényel, de ennél sokkal nagyobb gond, hogy a darts játékot nem ismerők számára egy teljesen közömbös, irreleváns cél.
  • További feltétel lenne egy hibátlan duett éneklés a 2008 évi Eurovíziós Dalfesztivál azerbajdzsáni győztesével hetente egyszer, természetesen eredeti nyelven.
  • Ezen kívül teljesítendő még heti három fitnesz edzés egy korábbi bajnok vezetésével,
  • Havi egy festmény megalkotása világhírű mesterek nyomán,
  • Valamint havonta egy publikálásra alkalmas olvasónapló elkészítése a Trónok Harca egy-egy kötetéből.
  • Ha a cégtulajdonos érző ember, akkor eltekint a relativitás-elmélet megcáfolására tett heti egyszeri kísérlettől és az Evolúció- kontra Teremtés-elmélet szakszerű megvitatásától. Ha viszont pechünk van, ez is kötelező.

 

És ha ez még nem elég…

Minden munkánkat okos robotok értékelnék ki, elért pontszám szerint rangsorolnának minket minden egyes feladatnál és a cég előcsarnokában fényképpel és pontszámmal ellátott tablók mutatnák a világnak, mekkora lúzerek vagyunk, mondjuk az Utolsó vacsora megfestésében. Ja, és persze azt is, hogy a kollégák kétharmada biztosan jobb nálunk a fenti feladatok többségében. A fizetés megvonást már meg se említem!

Kedves Szülők, hogy éreznék magukat? Szerintem, kicsit elveszettnek, ugye?

De ha még ez sem elég elrettentő, folytatásként a tablót mindenki megkapná szépen bekötve és hazavinné élete párjának kötelező bemutatásra. Otthon aztán elszabadulna a pokol, jönne a fenyegetőzés vacsora és/vagy szex-megvonással, kártya-limit korlátozással és indulna a lelkiismeret furdalás keltés szánalmas játszmája.

Már hallom is a következő méltatlankodó kérdéseket:

  • Drágám, hányszor láttuk már a Trónok harcát a tévében, nem igaz, hogy te még mindig nem tudod, ki kivel van?!?
  • Minek nézed azokat az idióta sportközvetítéseket, ha egy nyamvadt tripla húszast képtelen vagy megdobni?!?
  • Mit gondolsz Szívem, minek van a Google fordító meg a YouTube, nyilván nem magadtól kell megtanulni azt a török vagy milyen dalt??!

Bármekkora túlzásnak tűnjön a fenti kis játék, én úgy hiszem, sokan valami kísértetiesen hasonlónak teszik ki gyermekeinket, anélkül, hogy tudatában lennének, mekkora kárt okoznak ezzel.

Természetesen szülőként könnyen visszautasíthatjuk ezeket a vádakat, az iskolára hárítva minden felelősséget. Igazságtalanok lennénk, ha nem szögeznénk le, hogy valóban az intézményes oktatásban alkalmazott értékelési rendszer is generálja az ilyen helytelen szülői magatartást. De egyetlen szülőnek sincs megtiltva, hogy okosan kitalálja az ellenszert és megkeresse a megoldást saját gyermeke részére!

Hogyan teremtsünk értelmes célokat?

A megoldás gyermekünk megismerésében rejlik. Vágyaik, képességeik, tehetségük úgymint gyengeségeik és félelmeik pontos ismeretében.

 

Az írás folytatását megtalálod a ‘Beírás felnőtteknek’ című könyvemben, amelyet a ‘Könyvem’ fül alatt megrendelhetsz.