Az ma már minden érintett számára egyértelmű, hogy VALAMI NEM STIMMEL az oktatási intézményekben „célként” megnevezett követelményekkel. Sem a kitűnő bizonyítvány, sem a bemagolt ismerettömeg, sem a felvétel az egyetemre nem hozza meg azt az eredményt, ami a gyerekek érdekét szolgálná. Ezek a célok ugyanis kívülről jönnek, és hiányzik belőlük a lényeg:
A GYEREK ÉRDEKELTTÉ TÉTELE A TANULÁSBAN!
Amint valaki érdekeltté válik céljai elérésében, kialakul a BELSŐ MOTIVÁCIÓ, és ettől lesz HATÉKONY a célok eléréséért végzett munka. A belső motiváció, vagyis a saját jól felfogott érdek, akarat és cél az, ami biztosítja az „üzemanyagot” a kényszer nélkül is működő munkához, lehetővé téve az egyéni fejlődést és az együttműködést. A belső motiváció kialakítása a CSALÁDI– és az ISKOLAI NEVELÉS együttes feladata, a kettő összhangjából alakulhat ki a személyiségfejlődés számára ideális környezet.
Berentés Éva „Az érett személyiség” című könyvében találtam rá a témával kapcsolatos legátfogóbb ismeretanyagra, a már 1967 óta létező Integrált Motivációs Elméletre (IME).
Az IME képviselői abból indultak ki, hogy az érett személyiség kialakulásához, vagyis az EREDMÉNYES EGYÉNI ÉS TÁRADALMI ALKALMAZKODÁSHOZ olyan BELSŐ, integrált MOTIVÁCIÓS RENDSZER szükséges, amely:
- a személyiséget társadalmilag hasznos,
- egyénileg is hatékony,
- sikereres életvezetésre KÉSZTETI.
Ez a KÉSZTETÉS a NEVELÉS HATÁSÁRA formálódik, és mindig az egyénre jellemző szerkezetben jelenik meg. Az intézményi nevelés legfontosabb célja lenne ennek a motivációs bázisnak a továbbfejlesztése, ami lehetetlen, ha a személyiséget figyelmen kívül hagyjuk. Márpedig a jelenlegi uniformizált oktatásban a személyiség teljes mértékben háttérbe szorul, és emiatt gyakran otthon sem tulajdonítunk neki jelentőséget.
Az érett személyiség kialakításában minden olyan NEVELÉSI ESZKÖZ eredményes lehet,
- ami tiszteletben tartja a gyermeki személyiséget,
- megengedi, hogy a gyermek a fennálló és kölcsönösen egyeztetett szabályok mellett saját élményeit szabadon megélhesse,
- azokról kockázatok nélkül beszélhessen,
- a gyermek számára következetesen és folytonosan hangsúlyozza a személyes identitás,
- a reális önismeret,
- a partnerség,
- és az együttműködés fontosságát.
A modell új és nagyon lényeges eleme, hogy fokozottan hangsúlyozza:
A GYERMEK ÖNMAGÁÉRT VÁLLALT SAJÁT FELELŐSSÉGÉT.
Ahhoz azonban, hogy ez a felelősség kialakuljon, megerősödjön és működjön, megfelelő KÖRNYEZETI és NEVELŐI HATÁSOKRA van szükség. Vagyis mind a családban, mind az iskolában:
- először FEL KELL ÉBRESZTENI a gyermekben az igényt a saját felelősségre,
- azután az ehhez SZÜKSÉGES ESZKÖZÖKET a kezébe kell adni.
A mai gyerekeknek egyetlen felelősségük maradt, hogy jó jegyeket hozzanak. Függetlenül a személyiségüktől, érdeklődési körüktől, tehetségüktől, vágyaiktól. Ez alól a felelősség alól pedig – teljesen érthető módon – hanyatt-homlok menekülnek. Ha a nevelési eszközök megfelelnének a fenti követelményeknek, a gyermekek könnyebben vállalnák a felelősséget a fontos dolgokért, saját döntéseikért, vágyaikért és hibáikért is, hiszen azok az általuk vállalt célokkal, a személyiségükkel lennének összhangban.
Az ÉRETT SZEMÉLYISÉG A KORAI SZOCIALIZÁCIÓBAN ALAPOZÓDIK MEG, érdemes hát SZÜLŐKÉNT is a fent leírtak szerint nevelni gyermekünket. A születése pillanatától a továbbtanulásra koncentráló célkitűzések helyett, tanítsuk őket következetes, kis lépésekben felelősségvállalásra, és törekedjünk arra, hogy érdekeltté tegyük őket a feladatai elvégzésében. Az alább felsorolt személyiségközpontú nevelési szempontok a szülőkre éppúgy vonatkoznak, mint az intézményekre.
A továbbfejlesztésében az ISKOLÁNAK IS TUDATOSAN KÖZRE KELL MŰKÖDNIE. Ha az iskola szellemisége nem partner ebben, az éppen csak megalapozódott személyiségtulajdonságok könnyen sérülnek, vagy el is tűnhetnek. Ez a tény nagyon elkeserítő, amennyiben az alakulgató személyiség iskolai hatásokra akár negatív irányt is vehet.
A SZEMÉLYISÉGKÖZPONTÚ NEVELŐI SZEREPVÁLLALÁS azt jelenti, hogy:
- Az iskola elsődleges célja a személyiség komplex és integrált fejlesztése.
- A nevelő a személyiségközpontú ismeretközlési folyamat vezetője,
- A nevelő magas színvonalú innovatív szaktudás birtokában alkalmazkodik a tanulói személyiség életkori és egyéni sajátosságaihoz,
- A nevelő tudatosan választott eszközeivel a gyermeket ÉRDEKELTTÉ TESZI A SZEMÉLYES FELELŐSSÉGVÁLLALÁSBAN, saját lehetőségeinek jobb megismerésében, azok kihasználásában és az önfejlesztésben. (Berentés, 2010)
Nincsenek tehát mindenki számára egységes, konkrét nevelési célok, sem egy elérendő személyiségideál. Célként értelmezhető az A MOTIVÁCIÓS BÁZIS KIALAKÍTÁSA, AMI AZ OPTIMÁLIS SZEMÉLYISÉGFEJLŐDÉSHEZ SZÜKSÉGES.
Ha ezekben az oktatási intézmény nem tud partner lenni, a leadandó tananyag „rabszolgájaként” csupán a megfelelő osztályzatokat tudja célként kitűzni, akkor megint csak a SZÜLŐKRE VÁR A FELADAT, hogy ne szálljanak be ugyanabba a ringbe.
SZÜLŐKÉNT ELLENSÚLYOZNUNK KELL azt a „tévhitet”, ami az uniformizált oktatásban célként jelenik meg, és nem szabad a gyereket az iskolai teljesítményével azonosítani. Az egyes tárgyakban nyújtott teljesítménye csupán egy kis része az ő személyiségének, és nagyon ritkán válik igazi belső motivációvá. Ennél messze fontosabb, hogy megtalálja, ami érdekli, amiben tehetséges és ezáltal belső vezérlés által ÉRDEKELTTÉ VÁLJON abban, amit csinál.
Ehhez elengedhetetlen:
- az őszinte, félelemmentes kapcsolat a szülőkkel,
- a gyermek figyelmes meghallgatása, véleményének és vágyainak figyelembevétele,
- segítség a gyermek reális önismeretének kialakulásához, ami nem az iskolai osztályzatokon alapul, hanem a személyiségjellemzőkön,
- együttműködő, támogató hozzáállás a követelő helyett,
- elfogadó hozzáállás, amennyiben a gyerek vágyai nem egyeznek a szülőével,
- segítség az identitástudat kialakításához, vagyis, hogy mindenki egyszeri és megismételhetetlen.
A Te gyermeked is egyszeri és megismételhetetlen. Tedd érdekeltté!
