RENDBEN VAN-E, hogy egy tízéves gyermek naptárában több program szerepel, mint egy cégvezetőében?
JÓ-E NEKI, hogy a szabad játékot teljes egészében időhöz kötött, irányított programokra cseréljük?
TÉNYLEG ELHISSZÜK, hogy mindez a gyerek érdekét szolgálja?
Értem én, hogy jó a szándék, de ahogy egyre több fronton szeretnénk „jót tenni” neki, végül egy feladattól-feladatig masírozó robotot csinálunk belőle. Meggyőzzük magunkat és nem ritkán őt is, hogy szükség van mindezekre, méghozzá bizonyos jövőbéli célok érdekében. A jelent meg valahogy ki kell bírni, kész passz.
Csakhogy így ODA A GYERMEKKOR
Pont az veszik el belőle, amiről a gyermekkornak szólnia kellene. Ez az időszak optimális esetben az önfeledt játék, a kötetlen szabadidő és a gondtalan lét rövidke pár éve. Ekkor még nem kellene ismerni a felnőttek összes félelmét és aggodalmát. De mi felnőttek annyira szeretnénk biztosra menni, hogy egyre korábbi életkorban kezdjük meg átragasztani rájuk SAJÁT AGGODALMAINKAT.
Mostanság az alsós gyermekektől hallom azokat a szólamokat, amik 10-15 éve jó, ha a felső tagozatban elhangzottak. 9-10 éves gyermekek állítják elszántan, hogy nekik jó iskolában kell majd továbbtanulni, hogy lehessen belőlük valami. Jó nyelvérzékről, nyelvvizsgáról, felvételi pontokról, érettségiről és nemzetközi versenyeredményekről beszélgetnek, pedig ezeket a fogalmakat még ismerniük sem kellene. Tízévesek szülei keseregnek, hogy a gyereküknek nincs semmijen célja, érdeklődése vagy elképzelése a jövővel kapcsolatban. Kérdem én: Honnan lenne? És miért lenne? Nem JÁTSZANIA KELLENE a többiekkel? Nem éppen azt a görcsös igyekezetet kellene megspórolni nekik, amiben felnőttként úgyis bőven lesz részük?
DE AZ ÉN GYEREKEMNEK ÍGY JÓ
Azt is értem, mert a szemem láttára zajlik a folyamat, hogy a kiemelkedő képességű gyermekek egy része pillanatok alatt magáévá teszi a SZÜLŐK ELVÁRÁSAIT, meggyőzi magát, hogy ezeket ő akarja. Ráadásul így igazolást kap arról, hogy különb, mint a többi, és emiatt kell neki különb iskola, még több különóra és egy rakás verseny. A szülei pedig ragyognak a büszkeségtől.
Talán azt is elhiszem, hogy tényleg van olyan gyerek, aki ezt élvezi. A SZEMÉLYISÉGÉBEN REJLŐ kiemelkedni vágyás és állandó győzni akarás könnyen átállítja őt a szülők által boldogan vezényelt „FŰT-ZENÉL-VILÁGÍT” üzemmódba.
A tanulni szerető, érdeklődő gyermek is gyakran hajlamos túl sok mindent bevállalni, mert valóban élvezetét leli a foglalatosságokban. Mivel korunkban olyan mennyiségű lehetőséggel találkozik, ami felkelheti az érdeklődését, hogy egy idő után már maga sem tudja, mibe kapjon bele. Őket a figyelmes szülő igyekszik kicsit visszafogni, és csak ésszerű mértékben engedi a százféle tevékenységet.
Én mégis úgy gondolom, hogy többnyire a SZÜLŐK TERVEI ÉS ELKÉPZELÉSEI hajszolják a kisgyerekeket a végeláthatatlan szakkör, különóra és hétvégi versenyek kálváriája felé.
Az a gyermek, aki önszántából teljesít túl és magától akar mindenütt első lenni, is SOKAT VESZÍT az igazi, gondtalan gyermekkorból. De mit mondjunk akkor a többiekről, akik szívük szerint minden idejükben szabadon játszanának?
Egészen biztos vagyok benne, hogy a KISGYERMEKEK ELENYÉSZŐ SZÁZALÁKA szeretné az éppen megszokott osztályát ÖNSZÁNTÁBÓL otthagyni egy ismeretlen „jobb iskola” reményében. Szintén kevés akad, aki a barátokkal töltött szabad játék helyett valami megtanulandót vagy időre végzendőt választana. Feltéve, ha van szabadideje és ha van barátja. Ha tudja egyáltalán, milyen az önfeledt játék és a barátokkal töltött idő. Ha nem volt már első osztálytól úgy túlterhelve, hogy ilyesmire soha nem maradt ideje. Akkor tényleg lehet, hogy nem hiányzik neki, mert NEM IS ISMERI A SZABAD IDŐTÖLTÉST. Pontosabban, nem tudja, hogy hiányzik neki. Mert a gyermek azt véli normálisnak, amiben felnő. Csak jóval később ébred rá, mekkorát tévedett.
Szerintem nem normális, ahová a gyermekeink „kiképzése” fajult. Ha valaki normálisnak tartja, hogy egy alsó tagozatos gyermeknek minden nap legalább két különórája legyen, ideje nagy részét ide-oda rohangálással töltse és még a hétvégeken is kötelező elfoglaltságokkal kelljen foglalkoznia, akkor ő valamire nem jól emlékszik saját gyermekkorából. Korábban soha nem kellett ennyi szervezett tevékenység, és soha nem is vágytunk rá.
MILYEN FELNŐTT LESZ ABBÓL A GYEREKBŐL,
- aki szinte soha nem csinálhatja azt, ami éppen jólesne neki?
- aki nem tudja, milyen suli után bevágni a táskát a sarokba és addig játszani, amíg be nem sötétedik, vagy rá nem dörrentenek, hogy leckét kéne végre írni?
- aki nem tud válaszolni arra kérdésre, hogy mit szeret csinálni?
- akinek soha nem volt egy igazi barátja sem, mert nem volt rá ideje?
- akinek a szabad időtöltésnél fontosabb, hogy másokat megelőzzön, hogy mindenben az élen végezzen?
- aki minden ‘miért’ kérdésre azzal válaszol, hogy „mert anyáék így…, mert anyáék úgy…?
Lehet, hogy felnőttként is a győzelemben és a külvilág elkápráztatásában talál majd örömet. Mivel nem voltam a helyében, nem tudom, milyen mértékben helyettesíti az ilyen fajta boldogság a természetesebb gyermeki örömöket, a SZABAD ÉS LAZA GYERMEKKOR semmihez sem hasonlítható GONDTALAN ÉLVEZETÉT.
Írásaimban nem győzöm hangsúlyozni, milyen fontos a változásokhoz való alkalmazkodás képessége. Néha mégis visszavonulót fújok, amikor olyan változásokhoz próbálunk alkalmazkodni, amelyek senki érdekét nem szolgálják. A felgyorsult és teljesítményközpontú világ elvárásaihoz az óvodától kezdve, erőszakkal alkalmazkodni, szerintem rendkívül ártalmas és ez a folyamat egyszerűen megsemmisíti a gyermekkort.
Tudom, hogy lesznek szülők, akik szilárd meggyőződéssel állítják, ők semmit sem erőltetnek, a gyermek egyszerűen ilyen. Mindent ő akar csinálni, folyamatosan pörög, imádja a versenyeket és egy pillanatig sem tud unatkozni. Ha ez tényleg így van, ám legyen!
Azért mindenképpen érdemes lenne megvizsgálni, honnan ered ez a nagy pörgési vágy:
- Vajon nem szülői példa-e?
- Vajon nem csak a szülőnek való megfelelés hajtja-e?
- Vajon nem csak azért ilyen, mert soha nem élte át a szabad időtöltés örömét és már nem is tud természetesen viselkedni?
- Vajon nem a tanulás és az eredmények az egyetlen siker/örömforrás számára és egyszerűen abban menekül?
Ezekben az esetekben egy percig se ringassuk magunkat abban az illúzióban, hogy jó így neki, hiszen ő akarja.
Azt pedig teljes mértékben elítélem, ha gyermekünket mások teljesítményéhez hasonlítva, saját képességeit figyelmen kívül hagyva, Facebook-ra posztolható oklevelek és bizonyítványok érdekében gyötörjük számára megterhelő tevékenységekkel.
A gyermekkorra szükség van. Sem visszahozni, sem megismételni nem lehet. Ha tönkre tesszük, az később egész biztosan megbosszulja magát.
Ez az írás azért született, mert számtalan, az alábbi beszélgetéshez hasonlót folytattam tanári munkám során és mint mindenhol hangoztatom: én a gyerek oldalán állok.
Ha nem sikerült meggyőzzelek, olvasd el az interjút az alábbi Facebook linken!
https://www.facebook.com/hozdkiazellenorzot/posts/453142859885463
Varga Mónika
