Utoljára akkor jártam „úgy igazán” a Hortobágyon, amikor még a legnagyobb boldogságot egy lepkés gyűrű jelentette. A helyi búcsúban kaptunk egyet-egyet a húgommal. Büszkén parádéztunk benne, majd ugyanazzal a lendülettel el is veszítettük őket egy gémeskútban valahol a puszta közepén. Érthető módon, akkor nem sikerült megszeretnem a rónák végtelenjét, de a bizarr gondolat nem tágított, hogy egyszer visszamegyek a gyűrűért és megkeresem.
Amikor újra nekiindultam, már a gyermekeim is jóval idősebbek voltak, mint én a lepkés gyűrű idején. (Ugye, milyen különösek ezek a titkos tervek? Nem ismerik az idő fogalmát.) De a Hortobágy ezúttal sem volt kegyesebb hozzám. Júliusban nyaraltunk arrafelé, így hát júliusban vetődtünk oda, az évszázad addigi legmelegebb júliusában. Akkor nyert értelmet a jólismert Arany János verssor: „Ég a napmelegtől a kopár szík sarja, tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta.” Bár a szöcskenyáj nem volt sehol, jó eséllyel megsült az összes.
A programszervező iroda egyetlen, légkondi nélkül kókadozó recepciósa lemondó hangulatban próbált jobb belátásra bírni minket, és gyakorlatilag arról tájékoztatott, hogy ilyen hőségben egyetlen épeszű állat sem kerül elő a pusztán. Mind elbújik árnyékos helyre, egyedül az embernek jut eszébe ilyenkor kirándulni. Bármilyen programra is fizetnénk be, feleslegesen kockáztatnánk egy hőgutát, ötven fokban semmit nem fogunk látni.
Jöttünk, nem láttunk, és vesztettünk. A Hortobágy megint elbánt velem és a családommal.
De a lepkés gyűrű konokul dolgozott tovább az elmém mélyén, így újabb pár év elteltével megtaláltam az okot, amiért ismét a Hortobágyra kell utazni. A darvak! Igen, a hosszú vándorútjuk előtt nálunk gyülekező sokezer daru látványa elképesztő élményt jelent, s ma már szervezetten, szakavatott vezetőkkel lehet megcsodálni őket. Akkor meg mire várunk?
Meggyőztem a családot, bár a madarak megközelítése tekintetében mindannyiónkat kétségek gyötörtek. Ha az ember nem láthatatlan, néma és szagtalan, akkor elég kevés esélye van maradak közelébe férkőzni, de hát ott lesznek nekünk a szakértők!
Addigra már kiderült, hogy a Hortobágy nem szeret engem, de a darvakban még bíztam. Esélyünk sem volt. A távolban valóban többezer daru mondta a magáét, ez jól hallatszik a felvételeinken, de a zaj forrása sajnos azonosíthatatlan. Egyetlen ember látott felismerhető darvakat, aki egy csillagászati távcsővel felszerelve érkezett. Na jó, a vezetőnk is hozott egy távcsövet, de azon nagyon sok embernek kellett osztoznia, és most őszintén, gyerekekkel nem állunk le lökdösődni.
A lányom belázasodott, a fiam leggyakrabban elhangzó kérdése pedig így hangzott: „Mikor megyünk már haza?” A férjem jót mulatott magában. Anyátok ötlete volt, hangoztatta, és hát azóta is hallgatom a hortobágyi madárles abszurd történetét.
Aztán egy ragyogó, napfényes novemberi napon, 175 kilométerre a Hortobágytól, a konyhámban főztem éppen. A szagelszívó andalító zúgása és a paprikáscsirke illata szolgáltatta a hangulatot, amikor hirtelen felhangzott egy darucsapat félreismerhetetlen lármája. Nyilván azt gondoltam, hogy agyamra ment a negyven év háztartás, de azért kibújtam a szagelszívó alól és kirohantam a teraszra.
És ott voltak! Száznál is többen! Kivehető közelségben, ámulatba ejtő táncot lejtve a szikrázó napsütésben. Egy hatalmas csapat daru eljött hozzám, és légi bemutatót tartott a teraszunk felett, szerintem kizárólag nekem. Legalábbis én így értelmeztem. Csak bámultam az égkék háttérben zajló pompázatos előadást, az ütemre hullámzó madárraj tökéletes összhangját. Leírhatatlan érzés kerített hatalmába, tényleg úgy éreztem, eljött a Hortobágy, hogy elnézést kérjen a lepkés gyűrűmért, a hőség miatt elmaradt kalandokért és a láthatatlan darvakért.
Eszembe jutott, hogy mennyi mindent akarunk elérni, látni, megélni. Mennyi dolgot hajszolunk az életben, várunk el önmagunktól és gyermekeinktől, miközben, ha akarás mentesen várakozunk, egyszer csak „beérik az ügy”, megtörténik a csoda. Amin görcsölünk, az nem megy, amit elengedünk, az lendületet kap. Egyszer csak megjelennek a darvak és szebben táncolnak, mint valaha is elképzelted.
HALLOWEEN ünnepe feltételezések szerint a kelta népek Samhain nevű ünnepéből származik. Sok-sok évszázaddal ezelőtt, a brit szigeteken élő kelták a búcsúzó nyár és a beköszöntő tél tiszteletére rendeztek hangos mulatságokat, valamikor október végén. Valószínűleg ezen ünnepségek vicces-bolondos leszármazottja az eredetileg angol nyelvterületen elterjedt Halloween. Mára a világ számos országába eljutott, október 31-én ünneplik jelmezes bulikkal, valamint házról-házra járó, édességet gyűjtő és csibészkedő gyerekfelvonulással. Ez lenne a Halloween sztori.
A MINDENSZENTEK története azzal indult, hogy egy pápa egy szép napon gondolt egyet. Egész pontosan időszámításunk szerint 610-ben IV Bonifác pápa úgy döntött, hogy ünnepnapot nevez ki a kereszténység ügyéért életüket áldozó mártíroknak. Május 13-át választotta, és nagyjából egy évszázadon át a hívek ezen a napon emlékeztek meg a vallás mártírjairól. Valami oknál fogva azután III György pápa áttette az ünnepet november elsejére, vagyis éppen egy nappal a fent említett Halloween napja utánra.
A Mindenszentek tehát egyértelműen VALLÁSOS ÜNNEP, amikor a híveknek előírás a szentmise látogatása. Mára ugyan vallástól függetlenül mindenki a temetőkbe megy, hogy megemlékezzen elhunyt szeretteiről, és a temetőlátogatóknak többnyire fogalmuk sincsen a keresztény mártírokról, november elseje alapvetően egy szomorú hangvételű, gyásszal és fájdalommal kapcsolatos megemlékezés.
Nem így a Halloween, ami, mint láthattuk egy KERESZTÉNYSÉG ELŐTTI, sokkal TERMÉSZETKÖZELIBB időkből származó, nem a fájdalmas gyásszal összekapcsolt esemény. A jelmezek valószínűleg a visszajáró szellemek, vagy a tél riogatására szolgáltak, a bolondozások pedig a hosszú sötét esték egyikét élvezetes mulatsággá alakították.
Két ünnep tehát TELJESEN ELTÉRŐ EREDETŰ, egyszerűen fogalmazva, SEMMI KÖZÜK EGYMÁSHOZ.
Ebből következően nyugodtan be lehet fejezni a két ünnep létjogosultsága felett kialakult ÁDÁZ VITÁKAT és bátran engedhetnénk mindenkinek, hogy ha mulatni tartja kedve mulasson, ha sírni tartja kedve sírjon. Vagy akár mindkettő!
A félreértés talán abból adódhat, hogy a Halloween elnevezés az All Hallows’ Eve elnevezésből származik (első írásos említése 1745), ami valóban Mindenszentek Estéjét jelent, de attól ez még nem a keresztény Mindenszentek napja. A veszekedni akarók malmára hajtja vizet, hogy a két ünnep ilyen közel került egymáshoz, de az egyik logikusan ezer éve október végén volt, a másikat meg egy pápa kedve szerint tették november elsejére.
És most jöjjön a földrengés!
Európa valaha volt LEGBORZALMASABB FÖLDRENGÉSE éppen MINDENSZENTEK NAPJÁN, 1755 november elsején rázta meg Portugália fővárosát, Lisszabont, és tette azt a földdel egyenlővé néhány óra leforgása alatt. A földrengés erősségét a Richter skála szerinti 8,7-9-re becsülik.
A nagyjából tíz percig tartó földmozgás pont reggel 9.30 és 9.40 között pusztított, amikor a város apraja-nagyja A TEMPLOMOKBAN ZSÚFOLÓDOTT ÖSSZE a kötelező misét hallgatva. És ha ez még nem lenne elegendő, Mindenszentek alkalmából a templomokat és a házakat ÉGŐ GYERTYÁK EZREIVEL díszítették, amelyek a földrengés során eldőltek és lángba borították az egész várost. A tűz elől a tengerpartra menekülő tömegeket egy 20 méteres hullámokkal érkező cunami ölte meg. A város távolabbi részében pedig a tüzek közel 5 napig pusztítottak tovább. Becslések szerint körülbelül ÖTVENEZER EMBER VESZTETTE ÉLETÉT, (az akkori lakosság egynegyede), és az épületek 85%-a megsemmisült. Könyvtárak és templomok felbecsülhetetlen kincsei vesztek oda ebben az elképzelhetetlen apokalipszisben.
MI TÖRTÉNT AZUTÁN, hogy romba dőlt egy város? Azután, hogy templomok omlottak hívők ezreire, és az emlékezés gyertyái borították lángba az eget éppen Mindenszentek napján?
Ugyanaz, ami ma is történik velünk, ha a tömeges rémület hatására a logikustól eltérő magyarázatokat keresünk. A borzalmas esemény MEGOSZTOTTA A LAKOSSÁGOT, a túlélőkből két egymástól jól elkülönülő csoport alakult.
Az EGYIK CSOPORT meg volt győződve róla, hogy a természeti katasztrófa isten büntetése az emberek tévelygései miatt, ezért úgy vélték, MÉG TÖBB HATALMAT KELL ADNI AZ EGYHÁZNAK.
A MÁSIK CSOPORT pont az ellenkezőjét gondolta. A kevésbé vallásos embereknek megingott a hite az egyházban, és a tudomány, a felvilágosodás felé fordultak. Szerintük éppen, hogy KEVESEBB HATALMAT KELLENE ADNI AZ EGYHÁZNAK, és a tudomány ésszerű, valódi védelmet nyújtó erejére kellene támaszkodni.
A vitának Pombal márki vetett véget, aki az élvezeteket hajszoló, gyenge király helyett kezébe vette az irányítást, és mai szóval élve „tökéletes válságmendzserként” működött.
Bécset és Londont megjárt, tájékozott és pragmatikus ember lévén kijelentette, hogy az egyház hátráltatja az ország fejlődését, és az egyházi hatalom korlátozása mellett döntött. Eltörölte az inkvizíciót és a – király helyett – vasököllel irányított.
Az akkor lehetséges módszerekkel elejét vette a járványok terjedésének és a bűncselekmények elharapódzásának. Megszervezte a város újjáépítését, az akkori legmodernebb építészeti ismeretek alapján, az épületekbe földrengést érzékelő faszerkezeteket építtetett. Az elpusztult városrész a mai napig az ő irányítása alatt megújult formában áll.
Személye persze máig megosztja az embereket, nem is várhatjuk másképp. Egyesek szerint nagyszerű politikus volt, és Portugália sokat köszönhet neki. Mások szerint diktátor volt, és kegyetlen módszerekkel érvényesítette akaratát.
Akárhogy is történt, míg Pombal márki a város újjáépítésén fáradozott, az éppen hatalmon lévő, erősen traumatizált I János király csak fából épült palotában, illetve sátorban volt hajlandó lakni, valamint visszatérő rémálmaival küzdött.
Aztán hogy ez a földrengés hogyan is függ össze a Mindenszentek és a Halloween körül zajló civakodással, azt a kedves olvasóra bízom.
Azzal az állítással ma már aligha vitatkozik bárki is, hogy minden emberi lény egyszeri és megismételhetetlen. Génjeinkben kódolt örökségünk és a környezeti hatások együtt alakítanak minket olyanná, amilyenek vagyunk, ráadásul egész életünk során folyamatosan alakulunk és változunk is. Bár nem létezik két mindenben teljesen megegyező ember, mégis bőven akadnak hasonlóságok mind a külső, mind a viselkedés és a jellem tekintetében. Ahogy a külső alapján is csoportokba tudjuk sorolni magunkat, mondjuk bőrszínünk, magasságunk vagy hajunk színe szerint, az egyénre jellemző viselkedési, gondolkodási és érzésminták alapján is csoportokat alkothatunk, ezeket nevezzük személyiségtípusoknak. Mint ahogy két fehér bőrű, magas, szőke hölgy külseje alapján három csoportban is közösen szerepel, attól még nagyon különbözőek, és így van ez a személyiségtípusokkal is. Léteznek bizonyos alap minták, amelyeket közös vonásként felismerünk sok-sok embernél és így be tudjuk őket sorolni egy adott személyiségtípusba. Amitől persze ugyanúgy megmaradnak egyedi, minden csoporttagtól különböző embernek. A kutatók által feltérképezett közös vonások nem olyan szembetűnőek, mint például a hajunk színe, de ismeretük hasznos segítséget nyújthat visszatérő problémáink megoldásához, az örökös zsákutcák elkerüléséhez és az önismerethez. Szerencsére ma már egyre több emberben alakul ki az igény önmaga megismerésére, amely cél eléréséhez sokat segít a személyiségtípusunk meghatározása.
Ebben az írásban én Don Richard Riso és Russ Hudson csoportosítását használom, akik 9 személyiségtípust különböztetnek meg. Először 1987-ben jelentették meg erről szóló könyvüket (Személyiségtípusok címmel), majd 1996-ban átdolgozták azt. A korábbi típus jellemzések mellett, ezúttal nagy hangsúlyt fektettek a személyiségtípusok alapdinamikájára, azaz a fejlődési irányokra és szintekre. Ennek köszönhetően „jobban megérthetjük az egyes típusok motivációit és elhárító mechanizmusait, egyértelműbbé válik az egyes típusok viselkedésében és magatartásában megnyilvánuló általános személyiségvonások belső logikája.”
A szerzők a 9 személyiségtípust hármasával is csoportosítják aszerint, hogy erősségeik és gyengeségeik az érzelmeikkel, a gondolkozással vagy az ösztönökkel kapcsolatosak. Íme a felosztás:
Az Érző triász tagjai:
2. Segítő – gondoskodó, nagylelkű, birtokolni vágyó és manipulatív
3. Motivátor – alkalmazkodó, ambiciózus, énképre ügyelő és ellenséges
4. Individualista – intuitív, kifejező, magába forduló és depresszív
Ha ezek a típusok egészségesek, személyiségük legvonzóbb elemeit az érzelmeik adják, így elsősorban az emberi kapcsolatok terén megmutatkozó képességeik miatt értékelik nagyra őket. Amikor azonban egészségtelenek, érzelmeik így vagy úgy kibillennek az egyensúlyból.
A Gondolkodó triász tagjai:
5. Vizsgálódó – éles szemű, eredeti, elkülönülő és excentrikus
6. Lojális – megnyerő, elkötelezett, defenzív és paranoid
7. Rajongó – lelkes, jó teljesítményre képes, gátlástalan és mániás
Ha ezek a típusok egészségesek, olyan figyelemreméltó felismerésekre és ötletekre, valamint dolgok olyan szintű megértésére képesek, ami más típusoknál nem fordul elő. Gyakran érnek el kiemelkedő gyakorlati, művészi vagy tudományos eredményeket. Amikor azonban egészségtelenek, gondolkozásuk így vagy úgy kibillen az egyensúlyából.
Az Ösztönös triász tagjai:
8. Vezető – magabiztos, határozott, hatalomvágyó és harcias
9. Béketeremtő – békés, megnyugtató, tétlen és nemtörődöm
1. Reformer – elvhű, rendszerető, perfekcionista és képmutató
Ha ezek a típusok egészségesek, rendkívül jól viszonyulnak másokhoz és környezetükhöz, reakcióik a lényükben rejlő mély bölcsességből fakadnak, s gyakran válnak valamiféle vezetővé. Amikor azonban egészségtelenek, a világhoz és másokhoz való viszonyuk így vagy úgy kibillen az egyensúlyából.
A pszichiátria a személyiségtípusok kóros jellemzői alapján nevezi el a pácienseket, így létezik mániás, depressziós, pszichopata, antiszociális típus és így tovább. Mi inkább maradunk a számoknál, amelyek segítenek a tájékozódásban, és nem hordoznak pejoratív tartalmat.
Azt hiszem első körben elegendő lesz ennyi információ ahhoz, hogy elmerengjünk, melyik személyiségtípushoz tartozhatunk mi magunk. Természetesen a felsorolt személyiségvonások csak a legfontosabb pontokat tükrözik, semmiképpen sem tekinthetők jellemrajznak. A személyiségről szóló cikksorozat következő részéért klikk ide!
Ugye te is azt gondolod, hogy érett felnőttként nagyjából tisztában vagy vele, miért lehet téged érettnek nevezni, szemben kisebb-nagyobb gyermekeiddel. Természetesen egyet kell értsek veled, hiszen gyönyörűen eszel késsel-villával, nem veted magad üvöltve a földre egy játékbolt közepén, és a problémáid megoldására sem a szüleidet kapod elő (jó esetben.)
Van viszont az a bizonyos ÉRZELMI ÉRETTSÉG, amit mi felnőttek sem ismerünk pontosan, s ezért érezzük úgy, hogy felnőttségünk jogán egyúttal éretté is váltunk. Dr. Berentés Éva PhD pszichológus és egyetemi tanár „Mindenható gyermekkor” című könyvét alapul véve, vizsgáljuk meg ezen tényező összetevőit, és döbbenjünk rá együtt, hogy érzelmi érettség nélkül nem létezik kiegyensúlyozott, „boldog” felnőtt. És ami az érzelmileg éretlen felnőtt gyermekét érinti, talán nem is kérdés, belőle sem tud kiegyensúlyozott, boldog felnőttet nevelni.
Az érzelmi érettség első ismérve:
MINDEN EMBER ÖMNAGÁÉRT, ÖNMAGA KOMFORTJÁÉRT FELELŐS. Ne gondoljuk, hogy ez minden felnőtt számára egyértelmű. Ki nem látott még rossz kedvében dühöngve HISZTÉRIÁZÓ FÉRJET, aki pillanatnyi diszkomfort érzéséért a feleségét okolja, az élő fába is belekötve, rossz érzéseiért az asszonyt vagy éppen a ricsajozó gyermekeit hibáztatja. Meg van győződve róla, hogy ha a többiek másképpen viselkednének, helyre állna az ő lelki békéje. De ugyanezt teszi az ÖRÖK ELÉGEDETLEN FELESÉG is (akinek ugye Mézga Géza helyett Huffnágel Pistihez kellett volna hozzámennie!). A szomszéd kert mindig zöldebb, a barátok menőbb helyre utaznak, a kolléganő drágább göncöket engedhet meg magának, és azért persze a tehetetlen férj a hibás.
Képzeljük el az ilyen családban felnővő gyermekeket! Mit tanulnak ők ebből az örökös hibás keresésből? Természetesen azt, hogy az őket frusztráló, kellemetlen érzésekért is VALAKI MÁS TEHETŐ FELELŐSSÉ, a feladat tehát megtalálni a hibást. A gyerek ezáltal a KÖRNYEZETÉTŐL FOGJA ELVÁRNI, hogy lemondjon saját szükségleteiről az ő érdekében. Lerázza a saját felelősségét, illetve képtelen lesz egy hatékony változtatási stratégia kialakítására.
Az érzelmi érettség második ismérve:
NEM VAGYOK ÉS NEM IS LEHETEK FELELŐS MÁSOK ÉRZÉSEIÉRT. Én úgy gondolom, hogy az előző családi mintában nevelkedett felnőtt nagy valószínűséggel olyan párt keres magának, aki „ezzel ellenkező módon” maradt érzelmileg éretlen. Vagyis IRREÁLIS ÁLDOZATOKAT HOZVA folyamatosan azon igyekszik, hogy KÖRNYEZETÉT BOLDOGGÁ TEGYE. Ahol ő jelen van, ott MINDENKINEK JÓL KELL MAGÁT ÉREZNIE. Olyan, mintha ő lenne a többiek hangulatfelelőse, mindegy, mekkora áldozattal is jár ez. Mivel a többiek elégedettsége egyfajta hamis elégedettséget generál benne, ez az ember sokáig jól érzi magát a szerepében. Szép lassan azonban olyannyira háttérbe szorítja saját vágyait, hogy már nem is emlékszik rájuk. Ő az, aki nem tudja, mit szeretne karácsonyra, hová szeretne utazni, vagy mit csinálna szívesen egy vasárnap délután.
És a gyermek ezt is meg tudja tanulni, hiszen mint tudjuk, döntő részben utánzással tanul. Már pedig az óvodai és iskolai közösségekben „hangulatfelelősként” részt venni igencsak HÁLÁTLAN SZEREP. De több testvér között sem egy előnyös pozíció, hiszen a többiek szó nélkül használják ki ennek minden előnyét.
„Az érett, énazonos ember nem a másik ember érzelmeiért, hanem a saját tetteiért vállal felelősséget.” (Berentés Éva PhD, Mindenható gyermekkor)
Ha felnőttként magunkra ismerünk a fenti két eset egyikében, vagy párunk viselkedését azonosítjuk be, esetleg szüleinkre ismerünk rá, az sok mindenre magyarázatot adhat. És változtatásért kiált!
Az érzelmi érettség harmadik ismérve:
MINDIG CSAK A SAJÁT VÉLEMÉNYEMET, ÉRZÉSEIMET, SZÁNDÉKAIMAT ÉS TETTEIMET IRÁNYÍTHATOM, A MÁSOKÉT NEM.
De szépen is hangzik ez! Ha nem lenne annyi érzelmileg éretlen ember a földön, ezzel az egy gondolattal elejét vehetnénk az ideológiai vitáknak, háborúknak, felesleges gyűlöletnek és emberirtásnak. Ez lenne az EMBERI EGYENLŐSÉG ÉS TISZTELET ALAPJA, függetlenül vagyontól, státusztól, vallástól, vagy egyéb ideológiai meggyőződéstől.
Aki irányítani, kontrollálni, vagy manipulálni akarja a másik embert, az nem jutott el az érzelmi érettség ezen fokára, azaz nem ismeri el a másik embert megillető határokat. Ezt talán magyarázni sem kell, látva a világban dúló értelmetlen harcokat, a másság elleni ádáz küzdelmet, a saját igazunk minden áron történő képviseletét a politikában és a hétköznapokban egyaránt.
Milyen felnőtt lesz abból a gyermekből, akinek az apja minden áldott nap valamelyik kisebbségi csoportot vagy politikai párt tagjai szapulja? A sörös üveg mellől mindenkit „leidiótáz”, aki nem ért egyet azzal, amit ő igazságnak tart és mások eltaposására buzdít?
De az sem kevésbé káros, ha a gyermeket megfosztják saját érzelmeitől és rendre letorkolják, amikor „gyerekes” bánata van, esetleg sírva fakad. „Ne bőgj már te anyámasszony katonája!”, „Ugyan, nem nagy ügy, más is túlélte!” Ez ugyanolyan határsértés, mint amikor becsmérlik vagy bántalmazzák.
Amennyiben mások ÉRZELMI, ANYAGI, TESTI, IDŐBENI, vagy INTELLEKTUÁLIS HATÁRAIT MEGSÉRTENI érzelmi éretlenségre vall, akkor kedves felnőttek, nagyon rosszul állunk! Akkor igen kicsi esély van rá, hogy gyermekeinkből érzelmileg érett felnőtt váljon. Pedig folyamatosan ezt várjuk tőlük, mondván, mi mindent megtettünk értük. Ami akár igaz is lehet.
Berentés Éva negyedik ismérvként a következő feltételt nevezi meg:
ELFOGADJA, ÉS NEM TEKINTI SZEMÉLYES SZABADSÁGA ELVESZTÉSÉNEK, HA AKTUÁLISAN MÁSOK IRÁNYÍTJÁK.
Ez nem más, mint a „NEKEM NE MONDJA MEG SENKI” mentalitás ELLENTETTJE. Az érzelmileg intelligens, énazonos ember tisztában van vele, hogy adott helyzetben a másik fél irányítása a célravezető (pl. vizsgahelyzet, főnök-beosztott viszony.) Ugyanakkor azt is tudja, hogy végsősoron mindig SZABADON DÖNTHET arról, akarja-e vagy sem, engedi-e vagy sem az irányítást. (Nem válik szekták, vagy szélsőséges politikai szervezetek vakon irányított bábjává.)
Az iskolaérettség egyik feltétele például, hogy a gyermek elfogadja a pedagógus irányító szerepét és ne induljon haza a tanóra közepén, ha neki úgy tetszik. Ez egy ékes példája az egyén számára hasznos „irányított” helyzeteknek. Szégyenletes ellenpélda pedig a gyermekek uszítása a pedagógusok ellen, amikor a szülő azt plántálja gyermekébe, hogy a tanárnak semmiféle fegyelmezéshez nincs joga.
Az érzelmi érettség ötödik ismérve:
ÉLETVEZETÉSÉNEK ALAPPILLÉRE AZ ELFOGADÁS
A jelenlegi Magyarországon ebből van a legnagyobb hiány. Az ÍTÉLKEZÉS ÉS MINŐSÍTÉS országa vagyunk, ami mára a társadalomba mélyen beágyazott működéssé vált. A közösségi média cinikus, kegyetlen és trágár kommentek csatatere lett.
Az ítélkezés pszichológiai hátterét szintén megismerhetjük Berentés Éva könyvéből. A valami „ROSSZ” vagy „JÓ” kijelentése azt jeleni, hogy ÉN TUDOM, mi a jó vagy a rossz. Bár ezt gyakran semmi nem támasztja alá, mégis a kijelentő önkényesen tényként kezeli. Így szerez magának egyfajta hamis magabiztosságot. Kategorikusan rossznak nevez valamit, miáltal ő a „jó” oldalra kerül véleményével, és le is zárja a további megvitatás lehetőségét.
Ilyen szülőkkel felnőni nem lehet könnyű. Előre dobozolt, szélsőséges vélemények áradata mellett, a saját gondolatok nem kapnak helyet. A gyereknek gyakorlatilag nincs megengedve, hogy önmaga legyen. Pedig ennek az ötödik alapelvnek éppen ez a lényege:
„Az érett ember saját értékrendjének biztos tudatában, ítélkezés és hibáztatás nélkül képes valamiről őszinte véleményt mondani, és a másik embernek megengedi, hogy önmaga legyen.” Ha pedig egy gondolat, viselkedés eltér a saját értékrendjétől, akkor tudja, hogy neki azzal sem érzelmileg nem kell azonosulnia, sem azonos módon cselekednie.
Most, hogy átvergődtük magunkat az iskolakezdés megszokott, vagy még soha nem tapasztalt nehézségein, logisztikai csodaként passzíroztuk be az utolsó különórát is a naponta változó órarendbe, fellélegezhetünk. Legalábbis egy kicsit. Az igazi fellélegzés ugyanis a szülők számára talán soha nem jön el.
Gyermekünk minden életkorban tartogat számunkra meglepetéseket, valamint okot aggodalomra és fejtörésre. A világban tapasztalható változások sebessége követhetetlen, a szülők felelőssége egyre csak növekszik, és valljuk be, az oktatás jelenlegi állapota sem könnyíti meg helyzetüket.
Ezért hallgattam én is hónapokig, gondoltam gyermek-szülő-iskola témában kinek van most kedve okosságokat olvasni? Örülünk, ha van a gyereknek tanára, és úgy-ahogy elindul a tanév a maga nyűgjeivel, az egekbe szökött költségekkel.
Aztán arra jutottam, hogy ha „kívül hideg van, akkor még fontosabb odabenn egy kis meleget csinálni.” Szóval folytatom a megkezdett munkát, és továbbra is az élhető gyermekkor érdekében fogok írni, a szülő és gyerek kapcsolatára fókuszálva.
A korábbi „Fordítsuk meg” írás sorozatban HAT FOGALMAT jártunk körül, amelyek alapvető fontosságúak a harmonikus családi kapcsolatok létrejöttéhez, de valahogy nagyon gyakran rossz oldalról közelítjük meg őket.
Az első volt a NÉZETELTÉRÉS, amely nem lenne szükségszerű, hogy konfliktushoz vezessen, ha elfogadnánk a tényt: egy másik embernek LEHET tőlünk ELTÉRŐ nézete. Szíve joga. Még akkor is, ha ő történetesen a GYERMEKÜNK. Számtalan esetben növelhetnénk csemeténk irántunk tanúsított tiszteletét, ha elfogadnánk eltérő véleményét, de pontosan és nyugodtan kifejtenénk azt is, amit mi gondolunk a dologról. A szülői fölénnyel előadott győzködés számos esetben felesleges, és pont ellenkező hatást vált ki.
A második cikkben az ÖNBECSÜLÉSRŐL írtam, amiről tévesen azt gondoljuk, ÖNmagunknak alakítjuk ki. Ennek éppen az ellenkezője igaz. Az önbecsülésünket közvetlen és tágabb KÖRNYEZETÜNK ALAKÍTJA KI, ami aztán egy tudat alatti bevésődési folyamat eredményeként születik meg. A szülők szerepe itt is meghatározó, a gyermekkorunkban tett számtalan megjegyzés, a jutalmazott vagy leszólt, esetleg büntetett tettek hatása, a szülők érzelmeivel sugallt gondolatok összesége formálja azt, ahogyan végül magunkról vélekedünk. Ezért nem tudjuk általában megfogalmazni, miért is gondoljuk magunkról azt, amit gondolunk.
Szó volt még a BOCSÁNATKÉRÉSRŐL. A jól működő családokban megtanulnak bocsánatot kérni attól, akit megbántottak, vagy akinek fájdalmat okoztak. A szülő is tud bocsánatot kérni gyermekétől, ha szükséges, és erre nem gyengeségként, hanem erényként tekintenek. A legnagyobb félreértés pedig az, hogy a megsértett fél kiengesztelése céljából kellene bocsánatot kérni. A bocsánatkérés az „ELKÖVETŐ” LELKÉT NYUGTATJA MEG, mintegy őt oldozza fel, ha őszinte megbánással társul.
Aztán az EMPÁTIA következett, ami nélkül NEM LEHET EGÉSZSÉGES GYERMEKET NEVELNI. Minden ember vágyik megértésre, főképpen egy gyermek. Számos problémásnak tűnő, vagy akár szélsőséges esetben semmi másra nincs szüksége, csak megértésre. Érzelmei elismerésére, együttérzésre. Szidalmak és bölcsességek helyett HALLGASSUK MEG ÉS ÉREZZÜK, AMIT Ő ÉREZ! Az empatikus szülőknek sokkal nagyobb esélyük van magabiztos és kiegyensúlyozott gyermeket nevelni, aki megtanulja, hogy JOGA VAN AZ ÉRZELMEIHEZ.
A BIZTONSÁGÉRZETRŐL szóló cikkben arról a tévhitről írtam, hogy a gyermek félelmeit saját fantáziája szüli, és egyszerűen csak el kell neki magyarázni, milyen marhaság az, amitől fél. Természetesen hozzájárul a fantázia és a gyermek érzékenysége is, de a MEGINGATHATATLAN BIZTONSÁGÉRZET megteremtése megint csak a szülők feladata. Indokolatlan félelmek normális esetben nem alakulnak ki csak úgy. Sokszor a gyermek nem is attól fél, amit felénk jelez, csak kivetíti állandó szorongását mondjuk a sötétségre. „Ugyan már, csak nem félsz egy kis sötéttől” helyett, együttérzés, támogatás és az okok keresése oldhatja meg a problémát.
Utoljára az ÖNFEGYELEM került terítékre. Véletlenül se higgyünk abban a legendában, hogy az önfegyelem a gyermek növekedése során automatikusan kialakul és elvárható. A gyermek legtöbbet utánzással tanul, így az önfegyelmet is szüleitől lesi el. Türelmetlen, kiabáló szülők hiába várnak önfegyelmet egy gyermektől, csak azért, mert már NAGY GYEREK! Aztán még meg is büntetik, amivel végképp leszoktatják a tudatos önfegyelemről, hiszen a büntetés után pusztán félelemből „fegyelmezi” majd magát, nem meggyőződésből.
Ilyen és ehhez hasonló témákkal jelentkezem ezentúl is. Következő írásom az „ÉN”-tudatról szól majd, vagyis a gyermek identitásának kialakulása, és természetesen a szülők szerepe ebben a létfontosságú folyamatban. Várlak szeretettel a Facebookon és a weboldalamon.
A fent említett hat cikket egyesével megtalálod az alábbi Facebook linkeken.
Ez a weboldal sütiket használ, hogy a lehető legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. A cookie-k információit tárolja a böngészőjében, és olyan funkciókat lát el, mint a felismerés, amikor visszatér a weboldalunkra, és segítjük a csapatunkat abban, hogy megértsék, hogy a weboldal mely részei érdekesek és hasznosak.
Feltétlenül szükséges sütik
A feltétlenül szükséges sütiket mindig engedélyezni kell, hogy elmenthessük a beállításokat a sütik további kezeléséhez.
Amennyiben ez a süti nem kerül engedélyezésre, akkor nem tudjuk elmenteni a kiválasztott beállításokat, ami azt eredményezi, hogy minden egyes látogatás alkalmával ismételten el kell végezni a sütik engedélyezésének műveletét.
