De jó is azoknak a gyerekeknek, akik évek óta tudják, MI ÉRDEKLI ŐKET, esetleg azt is eldöntötték már, mivel szeretnének foglalkozni felnőttként. Ők a KIVÉTELEK és talán mondhatjuk, hogy a szerencsések, mert ha léteznek ennek megfelelő intézmények, akkor „csupán” be kell oda jutniuk. Vagy akár intézmény nélkül is sikerre vihetik elképzeléseiket, ha elég elszántak és megfelelő támogatást kapnak környezetüktől.
És a többiek?
Náluk már az általános iskola felső tagozatában indul a „HOL IS TANULJON TOVÁBB EZ A GYEREK?” kérdés körüli aggodalom. (Majd a középiskola végén újból indul ugyanez a nóta.) A „mi szeretnél lenni” kérdés megválaszolása még a messzi távolba vész. Jó esetben talán azt már kiderült, mi érdekli őket, de gyakran ez is kérdés. (Hogy mi nem érdekel valakit, azt valamivel könnyebb megmondani!) Így a gyermekek többsége jobb híján BELETÖRŐDIK abba, amit apa/anya javasolnak, vagy ahová a haverok mennek, mert nincs más választásuk. Ha megértenénk, hogy az ISKOLAVÁLASZTÁS később MEGVÁLTOZTATHATÓ, akkor kevesebb gyötrelmet kellene megélniük az alig 14-15 éves kiskamaszoknak. Az intézmény kiválasztása NEM ÉLET HALÁL KÉRDÉSE, csak egy lehetséges út, a sok közül. Az egyetemmel is hasonló a helyzet, ott is lehet útközben változtatni, ha mégsem nekünk való, amit választottunk, vagy ahová bekerültünk.
A régi világban megszokott BIZTOS KAPASZKODÓK ELTŰNTEK, nincs előttünk a szülők által kitaposott út, vagy a bizonyos iskolák elvégzése utáni biztos jövő. Így tehát akárhová is megy a gyerek tanulni, semmi sem biztosít neki zavartalan menetelést a tuti megélhetés felé. Ez ugyan ijesztőnek tűnik, de ne feledkezzünk meg a modern világ JÓ OLDALÁRÓL SEM!
A mai világban SOHA NEM LÁTOTT MENNYISÉGŰ munkaterület, feladatkör, SZAKMA és állás létezik, szinte naponta keletkeznek új szakmák. Olyan elképesztő dolgokból lehet megélni és sok pénz keresni, amiről a mai szülők generációi korábban nem is hallottak. Bár képtelenség ezt mind átlátni és gyermekeink elé tárni, de nyitott szemmel járva, gyermekünket érdeklődésre és az ÚJ IRÁNTI FOGÉKONYSÁGRA nevelve elültethetjük bennük a bizakodást és az önbizalmat saját jövőjük megteremtésével kapcsolatban. Elsősorban a SZÁNDÉKOT KELL feléleszteni egy mai fiatalban, hogy keresse, ami érdekli, függetlenül az iskolában elvárt tananyagtól. NE VÁRJA AZ ISKOLÁTÓL a személyét illető lehetőségeket, mert jelenleg ez a feladat „ki van szervezve” és mint megannyi más, ez is a családra vár.
Ebben jelenleg NEM PARTNER AZ OKTATÁS, mert nincs felkészülve a milliónyi új készség felderítésére és oktatására, de partner lehet a szülő és a gyerek környezete. Ha azokat a területeket vesszük sorra, amelyekben ifjú csemeténk tehetségesnek mutatkozik, ott sem ismerhetjük a rá váró lehetőségek töredékét sem, de meg kell őket keresni!
MIT TEHET A GYEREK, akinek ötlete sincs, de most kell döntenie?
Ha középiskoláról van szó, a legfontosabb, hogy kérje a szülei támogatását és legyen velük őszinte. Legalább azt tisztázzák a családban, mi az, amit egyáltalán nem szeretne. (Szülőként ne kényszerítsünk rá iskolát, mindenképpen törekedjünk arra, hogy a gyerek is részese legyen a döntésnek!)
Mondja el és ismételje gyakran, mi érdekli, mivel foglalkozna szívesen, irodában vagy fizikai munkavégzésben tudja magát jobban elképzelni, igenis keresse ő is szorgalmasan, mivel járna a legjobban! (Szülőként akkor kell csak teljesen átvállalni a döntést, ha tényleg semmilyen útmutatást nem kapunk gyermekünktől, de ez egy jelzés arra, hogy tovább kell keresni az érdeklődési területeket.)
Felsőoktatás esetén előfordulhat, hogy semmiképpen nem akar továbbtanulni, azt is tudatnia kell a szüleivel, tisztázni kell az okokat, amik alapján egyezségre lehet jutni. A ’most nem’ még nem jelenti azt, hogy soha.
Van az a lehetőség is, hogy egy évig szerencsét próbál és dolgozik valahol, vagy önkéntesként külföldre utazik, hogy kicsit felszabaduljon a tanulás állandó nyomása alól. Ezek viszont csak akkor működnek, ha a részleteket és az anyagiakat a szülőkkel egyezteti.
Ha már vannak továbbtanulási ötletek, érdemes elbeszélgetni a kiszemelt intézmény diákjaival, illetve a választott szakma képviselőivel. Bármi megtörténhet.
Vannak nem szeptemberben kezdődő képzések is, azoknak a határideje még nem sürget annyira. Dönthet egy ilyen lehetőség mellett is. Csak utána kell járni.
Ha fogalma sincs, mi érdekli, akkor valószínűleg az erősségeivel sincs tisztában. Tanácsoljuk neki, hogy beszélgessen sokat a barátaival, ismerőseivel, rokonaival! Kérdezze őket magával kapcsolatban, hallgassa meg az ő ötleteiket! A kortárs csoportnak például gyakran nagyszerű meglátásai vannak és meglepően okos tanácsokat tud adni. Kutakodjon a neten! Írjon be területeket, amelyek érdekesnek tűnnek és keressen szakmákat, amelyekről soha nem hallott!
Ha az anyagiak szabnak határt a továbbtanulásnak, mert kizárólag fizetős szakra van esély bejutni, akkor sem kell azonnal feladni a tervet. Léteznek olyan támogatások, ösztöndíjak, diákhitelek, amelyek segíthetnek a pénz előteremtésében. A legtöbb egyetem mellett több-kevesebb munkát is lehet vállalni, ebben is érdemes gondolkodni.
A lényeg mégis az, hogy ami mellett most dönt a fiatal, az NEM KÖTELEZŐ ÉRVÉNYŰ az egész további életére! Minden tanulmány abbahagyható. Minden ember folyamatosan változik, így a céljai is képlékenyen alakulnak az idő múlásával. Ennek tudatosításában oroszlánrész jut a szülőknek (szerepük fontosságát nem győzöm hangsúlyozni a „Beírás felnőtteknek” című könyvemben), hogy a fiatal saját jövőjét ne sziklaszilárd elvárások sorozatának, hanem a lehetőségek tárházának lássa. Szüleitől pedig kapjon bizalmat, bíztatást és támogatást!
Varga Mónika
Hogyan találjuk meg érdeklődési körünket? Erre itt találsz segítséget:
HALLOWEEN ünnepe feltételezések szerint a kelta népek Samhain nevű ünnepéből származik. Sok-sok évszázaddal ezelőtt, a brit szigeteken élő kelták a búcsúzó nyár és a beköszöntő tél tiszteletére rendeztek hangos mulatságokat, valamikor október végén. Valószínűleg ezen ünnepségek vicces-bolondos leszármazottja az eredetileg angol nyelvterületen elterjedt Halloween. Mára a világ számos országába eljutott, október 31-én ünneplik jelmezes bulikkal, valamint házról-házra járó, édességet gyűjtő és csibészkedő gyerekfelvonulással. Ez lenne a Halloween sztori.
A MINDENSZENTEK története azzal indult, hogy egy pápa egy szép napon gondolt egyet. Egész pontosan időszámításunk szerint 610-ben IV Bonifác pápa úgy döntött, hogy ünnepnapot nevez ki a kereszténység ügyéért életüket áldozó mártíroknak. Május 13-át választotta, és nagyjából egy évszázadon át a hívek ezen a napon emlékeztek meg a vallás mártírjairól. Valami oknál fogva azután III György pápa áttette az ünnepet november elsejére, vagyis éppen egy nappal a fent említett Halloween napja utánra.
A Mindenszentek tehát egyértelműen VALLÁSOS ÜNNEP, amikor a híveknek előírás a szentmise látogatása. Mára ugyan vallástól függetlenül mindenki a temetőkbe megy, hogy megemlékezzen elhunyt szeretteiről, és a temetőlátogatóknak többnyire fogalmuk sincsen a keresztény mártírokról, november elseje alapvetően egy szomorú hangvételű, gyásszal és fájdalommal kapcsolatos megemlékezés.
Nem így a Halloween, ami, mint láthattuk egy KERESZTÉNYSÉG ELŐTTI, sokkal TERMÉSZETKÖZELIBB időkből származó, nem a fájdalmas gyásszal összekapcsolt esemény. A jelmezek valószínűleg a visszajáró szellemek, vagy a tél riogatására szolgáltak, a bolondozások pedig a hosszú sötét esték egyikét élvezetes mulatsággá alakították.
Két ünnep tehát TELJESEN ELTÉRŐ EREDETŰ, egyszerűen fogalmazva, SEMMI KÖZÜK EGYMÁSHOZ.
Ebből következően nyugodtan be lehet fejezni a két ünnep létjogosultsága felett kialakult ÁDÁZ VITÁKAT és bátran engedhetnénk mindenkinek, hogy ha mulatni tartja kedve mulasson, ha sírni tartja kedve sírjon. Vagy akár mindkettő!
A félreértés talán abból adódhat, hogy a Halloween elnevezés az All Hallows’ Eve elnevezésből származik (első írásos említése 1745), ami valóban Mindenszentek Estéjét jelent, de attól ez még nem a keresztény Mindenszentek napja. A veszekedni akarók malmára hajtja vizet, hogy a két ünnep ilyen közel került egymáshoz, de az egyik logikusan ezer éve október végén volt, a másikat meg egy pápa kedve szerint tették november elsejére.
És most jöjjön a földrengés!
Európa valaha volt LEGBORZALMASABB FÖLDRENGÉSE éppen MINDENSZENTEK NAPJÁN, 1755 november elsején rázta meg Portugália fővárosát, Lisszabont, és tette azt a földdel egyenlővé néhány óra leforgása alatt. A földrengés erősségét a Richter skála szerinti 8,7-9-re becsülik.
A nagyjából tíz percig tartó földmozgás pont reggel 9.30 és 9.40 között pusztított, amikor a város apraja-nagyja A TEMPLOMOKBAN ZSÚFOLÓDOTT ÖSSZE a kötelező misét hallgatva. És ha ez még nem lenne elegendő, Mindenszentek alkalmából a templomokat és a házakat ÉGŐ GYERTYÁK EZREIVEL díszítették, amelyek a földrengés során eldőltek és lángba borították az egész várost. A tűz elől a tengerpartra menekülő tömegeket egy 20 méteres hullámokkal érkező cunami ölte meg. A város távolabbi részében pedig a tüzek közel 5 napig pusztítottak tovább. Becslések szerint körülbelül ÖTVENEZER EMBER VESZTETTE ÉLETÉT, (az akkori lakosság egynegyede), és az épületek 85%-a megsemmisült. Könyvtárak és templomok felbecsülhetetlen kincsei vesztek oda ebben az elképzelhetetlen apokalipszisben.
MI TÖRTÉNT AZUTÁN, hogy romba dőlt egy város? Azután, hogy templomok omlottak hívők ezreire, és az emlékezés gyertyái borították lángba az eget éppen Mindenszentek napján?
Ugyanaz, ami ma is történik velünk, ha a tömeges rémület hatására a logikustól eltérő magyarázatokat keresünk. A borzalmas esemény MEGOSZTOTTA A LAKOSSÁGOT, a túlélőkből két egymástól jól elkülönülő csoport alakult.
Az EGYIK CSOPORT meg volt győződve róla, hogy a természeti katasztrófa isten büntetése az emberek tévelygései miatt, ezért úgy vélték, MÉG TÖBB HATALMAT KELL ADNI AZ EGYHÁZNAK.
A MÁSIK CSOPORT pont az ellenkezőjét gondolta. A kevésbé vallásos embereknek megingott a hite az egyházban, és a tudomány, a felvilágosodás felé fordultak. Szerintük éppen, hogy KEVESEBB HATALMAT KELLENE ADNI AZ EGYHÁZNAK, és a tudomány ésszerű, valódi védelmet nyújtó erejére kellene támaszkodni.
A vitának Pombal márki vetett véget, aki az élvezeteket hajszoló, gyenge király helyett kezébe vette az irányítást, és mai szóval élve „tökéletes válságmendzserként” működött.
Bécset és Londont megjárt, tájékozott és pragmatikus ember lévén kijelentette, hogy az egyház hátráltatja az ország fejlődését, és az egyházi hatalom korlátozása mellett döntött. Eltörölte az inkvizíciót és a – király helyett – vasököllel irányított.
Az akkor lehetséges módszerekkel elejét vette a járványok terjedésének és a bűncselekmények elharapódzásának. Megszervezte a város újjáépítését, az akkori legmodernebb építészeti ismeretek alapján, az épületekbe földrengést érzékelő faszerkezeteket építtetett. Az elpusztult városrész a mai napig az ő irányítása alatt megújult formában áll.
Személye persze máig megosztja az embereket, nem is várhatjuk másképp. Egyesek szerint nagyszerű politikus volt, és Portugália sokat köszönhet neki. Mások szerint diktátor volt, és kegyetlen módszerekkel érvényesítette akaratát.
Akárhogy is történt, míg Pombal márki a város újjáépítésén fáradozott, az éppen hatalmon lévő, erősen traumatizált I János király csak fából épült palotában, illetve sátorban volt hajlandó lakni, valamint visszatérő rémálmaival küzdött.
Aztán hogy ez a földrengés hogyan is függ össze a Mindenszentek és a Halloween körül zajló civakodással, azt a kedves olvasóra bízom.
„VANNAK TÖRTÉNETEK, AMIK NEM TUDNAK BÉKÉBEN NYUGODNI. DE SEGÍTENEK ÉLNI.” áll Valérie Perrin Másodvirágzás című regényének címlapján, s a francia írónő egycsapásra világhírűvé vált műve szó szerint teljesíti ezt az ígéretet.
A regénnyel egy szokatlan kalandra invitálom az olvasót, mert a tőlem megszokott, pragmatikus írások helyett ezúttal egy irodalmi utazásra indulunk. Természetesen egy pillanatra sem tévesztjük szem elől a szülő-gyermek kapcsolat tematikáját, ami az ötletet adó regény egyik alap elemét és keretét képezi. Az árvaként felnőtt lány és az elrontott egyke fiú életének összefonódása tűpontosan bontja ki előttünk a történések mögött húzódó szülői szerepeket, illetve a szülő hiányával való megküzdés hosszú kálváriáját.
A Másodvirágzás egy hatszáz oldalas, számtalan kitérőn át kibontakozó, mégis érdekfeszítő történet, amelyet lassan kell olvasni, hogy minden cseppjét átérezzük, s ne csak az események végkifejletét akarjuk. A regény főhősének története bőven kiegészül sok más ember történetével, amelyeket a temetőgondnokként dolgozó Violette ismertet velünk. Mindeközben magyarázatot kapunk saját életének miértjeire is.
„A nevem Violette Toussaint. Régebben egy vasúti sorompót őriztem, most egy temető kapuját őrzöm.” Ezzel a mondattal indul a regény, s az első csodálkozás után az ember csak olvas és olvas, türelmetlenül várja a magyarázatokat, ugyanakkor türelmesen merül el a lélekemelő magasságok és szívszaggató mélységek útvesztőjében. Az emberi érzelmek és a hozzájuk kapcsolt gondolatok olyan precíz megfogalmazása zúdul ránk hatszáz oldalon át, hogy lélegzetvisszafojtva figyelünk minden szóra. Az írónő BOROTVAÉLES ŐSZINTESÉGGEL és CÁFOLHATATLAN EGYSZERŰSÉGGEL indokolja az összes érzelmet és cselekedetet, felvonultat szinte minden létező élethelyzetet és a megdöbbentő tettek mögé még megdöbbentőbb magyarázatokat sorakoztat.
Én elsősorban a szülő-gyermek viszonnyal foglalkozom írásaimban és ez a könyv szándéka szerint nem erről szól. Ugyanakkor nem lehet nem észrevenni a háttérben mindvégig jelenlévő feszültséget, amelyet egyrészről a szülők nyugtalanító jelenléte, másrészről a szülők teljes hiányából fakadó viselkedés generál. TÖKÉLETES JELLEMRAJZ bontakozik ki egy magát nyilvánvalóan értéktelenebbnek tartó árvalányról, aki soha nem ismerte a szülői szeretetet, illetve egy jellemtelen önző fráterré kényeztetett fiatalemberről. Hogy mindez milyen torzulásokat okoz és hová vezet majd, sajnos nem mondhatom el, mert az már spoilerezés lenne.
A temetőben megismert történetek mindegyike külön regényt érdemelne, s bár legtöbbjük nem viszi előre a főhősnő történetét, értékes részei a műnek, ugyanúgy sallangoktól mentes bepillantást engednek emberi sorsokba.
A regény LEGCSODÁLATRAMÉLTÓBB teljesítménye Violette „hangos gondolkodása”, elmélkedései arról, miről hogyan vélekedik, hogyan alakítja ki önmagát szülői háttér nélkül, illetve hogyan értékeli az eseményeket kizárólag saját maga által teremtett értékrendje mentén. Ugyanez a folyamat zajlik ellenkező előjellel, amikor is tanúi lehetünk egy megnyomorított személyiség felismeréseinek, a rettenetes szülői magatartás még rettenetesebb következményei által.
A cselekmény is végig IZGALMAS tud maradni, mindazonáltal mégis meg-meg kell állni az olvasással, mert időt kell szánni az OLVASOTTAK FELDOLGOZÁSÁRA. Ha a kedvenc idézetemet kellene megkeresnem, nagy bajban lennék, mert legalább a könyv felét ki kellene másolnom.
Ráadásul, ha vevő vagy rá, a Másodvirágzással elindulhatsz egy izgalmas irodalmi kirándulásra is. Vissza a múltba, az árvagyerekek sorsát követve egészen a 19. század közepéig. Én már végig jártam az utat Valérie Perrin, John Irving és Charlotte Bronte segítségével.
A Másodvirágzás Violette-je ugyanis egész életén át újra meg újra olvas egy könyvet, John Irving Árvák Hercege” című regényét. (A könyv 1985-ben jelent meg, 1999-ben Oszkár-díjas film készült belőle). A regény egy 20. század eleji árvaházba kalauzol el minket és egy gyermek-központú, ideális intézményt ír le, szeretetteljes gondozókkal. A nyers realista leírásokkal tarkított, mégis kissé romantikus és meseszerű történet főhőse apai szeretetet kap az intézmény igazgatójától és anyai gondoskodást a nővérektől, továbbá okos és szerencsés is. Feltételezhetően ebből merített erőt Violette, és a könyv által próbálta elképzelni a szerető felnőttek közelségét, hinni a szerencsében és a boldogság lehetőségében. A regény segített neki megteremteni önmagát szülők nélküli életében. John Irving pedig feltételezhetően azt próbálta igazolni írásával, mekkora változást hozhat az árva gyermekek életében, ha szeretettel veszik őket körül.
És mit ad isten, az Árvák Hercegének egyik szereplője, az árvaház legvadócabb lakója is egész életén át egy könyvet olvas, minden sorát fejből tudja, és ő is innen próbálja pótolni mindazt, amiben a szülők hiánya miatt nem lehetett része.
Kíváncsiságból én is tovább folytattam az utazást, és elolvastam a nevezett könyvet, Charlotte Bronte „Jane Eyre” vagy ismertebb címén A Lowoodi árva című regényét. Ez a mű 1847-ben látott napvilágot és egy sanyarú sorsú árvalányról, Jane-ről szól, aki nem csak teljes szeretetlenségben, de néhány évig kegyetlen gyűlöletben és súlyos nélkülözések közepette él. A regény a maga idejében óriási sikert aratott, s bár mára már kissé idejétmúlt, a világirodalom fontos művei közt tartják számon. Ami mai szemmel nézve is példaértékű a regényben, az ismételten nem más, mint egy árvalány útja az önmegismerés felé. Jane mások megítélésétől függetlenedve ébred rá értékeire és teremti meg saját életét és jövőjét. Minden felé áradó gyűlölet, lenézés és gonoszság ellenére rájön, hogy önmagunkat és ÖNBECSÜLÉSÜNKET NEM KÍVÜLRŐL KELL FELÉPÍTENI, hanem saját erőből. Erre az örökérvényű tanulságra ma is nagy szüksége lenne a szülőkkel nevelkedő fiataloknak is. Ezen az úton indul el végül Valérie Perrin hősnője, a „Másodvirágzás” Violettje is.
Figyelemreméltó és tanulságos utazást tettem három nagyszerű író segítségével a gyermeki- és felnőtté érő lelkek világában, napjainktól több mint másfél évszázados messzeségig. Az adott kor szellemét tükrözve, a maguk módján nyersen vagy éppen idealistán, mindenütt a szeretetlenül felnőtt emberek keserű életét követhetjük nyomon. A két korábbi mű is kiemelkedőt alkotott az árvagyerekek érzéseinek bemutatása terén, így egymás után olvasva pedig jól látható a velük való bánásmód „fejlődése” is. Valérie Perrin könyve azonban -a modern kifejezéssel élve- mindent visz!
Az árvaságtól kezdve a borzalmas szülők rémképén át szinte minden emberi gyengeség, gyarlóság és erény felvillan, és helyére kerül a regényben. Az érdekes cselekmény mellé olyan pszichológiai mélységekbe vezet minket az írónő, s olyan precíz indoklást rejt minden egyes történés mögé, mintha ilyen céllal írta volna a művet. Pedig véletlenül sem analizál, soha nem megy át magyarázkodásba, egyszerűen csak oda veti elénk az összes MIÉRT-et.
A középiskolás FELVÉTELIK, majd az ÉRETTSÉGIK és a továbbtanulásra jelentkezés időszaka évről-évre bőséges anyagot szolgáltat a szülő-gyermek viszony újragondolásához, és én is rendre visszatérek örök vesszőparipámhoz: A SZÜLŐI VISELKEDÉS MEGHATÁROZÓ SZEREPÉHEZ.
Ha látszik, ha nem, nagyjából minden gyerek vágya, hogy szülei számára Ő LEGYEN A LEGFONTOSABB, erősen vágyik szeretetükre és elismerésükre. Ugyanakkor szintén minden gyerek érzi úgy időnként, hogy valami más fontosabb lett szüleinek, mint ő maga. Ha szerencsés, és korábban még nem tapasztalta meg ezt az érzést, a felvételik idején nagy valószínűséggel megismerkedik vele. A sikeres felvételi miatt szorongó szülők az élet minden aspektusát alárendelik a kívánt eredmény elérésének, és az új helyzet minden fél számára kilátástalanná válik.
Ezt a „trónfosztást” úgy éli meg a gyerek, hogy csökkenni kezd az önbizalma, valamint a SZÜLŐK JÓINDULATÁBA VETETT BIZALMA. Azt tapasztalja, hogy a szülőnek csak a teljesítménye fontos, az ő személye pedig háttérbe szorul. Megérzi, hogy mindennél fontosabb a tanulmányi eredménye, így egyszerűen meggyűlöli a tanulást, hiszen konkurenciát lát benne. Megjelenik a jólismert tünetegyüttes: A gyerek nem tanul, dacol, nem csinál semmit úgy, ahogy a szülei szeretnék.
Munkába lendül a nagy ellentmondás: gyermekünket ANNYIRA SZERETJÜK, hogy Ő végül PONT ÚGY ÉRZÉKELI: EGYÁLTALÁN NEM SZERETEJÜK. A legjobbat akarjuk neki, ezért erőltetünk mindent, amit MI jónak gondolunk továbbtanulása ügyében. És persze látványosan elkeseredünk, ha nem eszerint cselekszik. A nagy jóakarásból kifelejtjük a gyereket. Szülőként nehezünkre esik elfogadni elvárásainkkal ellentétes viselkedést, nem is keresünk rá elfogadhatóbb magyarázatot, mint amit felnőttként igaznak vélünk. Azt hisszük, ismerjük gyermekünk indítékait, ezért nem is vizsgáljuk a valós okokat.
Vajon miért képtelen a gyerek érdeklődni valami iránt, ami a szüleinek annyira fontos? PONT AZÉRT, mert annyira fontos nekik. Mert fontosabb, mint a gyerek maga. Hányszor hallottam már ezt a mondatot: „Anyámékat csak a jegyeim érdeklik! Másról sem kérdeznek, másról sem tudnak beszélni!”
Ha azt hisszük, az állandó érdeklődés tanulmányai felől azt érzékelteti, mennyire szeretjük, hát nagyot tévedünk! Esetenként pont az ellenkezőjét váltjuk ki belőle, és végleg megbizonyosodik róla, hogy ő maga egyáltalán nem számít.
Gyakran a gyerek maga is csodálkozik, miért utál mindent, amit a szülei akarnak. Vágyik a szülei elismerésére és szeretetére, de pont az ellenkezőjét váltja ki tagadó viselkedésével. Ő sem tudja, hogy ördögi körbe került.
Elutasító, nem ritkán ellenséges viselkedésére szüleinek sem tud elfogadható magyarázatot adni. Szerintük egyszerűen lusta, vagy csak dacból csinálja. A nyomás fokozódik, jönnek a tiltások, a szülők rosszallása és a folyamatos számonkérés.
Ha a szülői cselekedetek állandóan negatív érzetekkel töltöttek, még inkább arról győzik meg a gyereket, hogy nem fontos számukra és a harcnak soha nem lesz vége.
A „NEM TUDOK MEGFELELNI A SZÜLEIMNEK”, „NEM ÉN VAGYOK A LEGFONTOSABB”, „NEM VAGYOK SZERETHETŐ” érzés rendkívül nyugtalanító, frusztráló és elkeserítő egy gyermek számára, ezért gyakran MEGBETEGSZIK, EZZEL TERELVE VISSZA SAJÁT SZEMÉLYÉRE A SZÜLŐI FIGYELMET. Valamint nem győzi hangsúlyozni: MENNYIRE UTÁL TANULNI. És ehhez aztán tartja is magát rendületlenül.
Mivel az ember hajlamos rossz érzéseit elfojtani, hogy elkerüljön bizonyos ezzel járó negatív cselekedeteket, a gyermek is többnyire visszatartja magát attól, hogy nyíltan szembe szegüljön a szüleivel. De az ellenséges érzés ott munkálkodik benne, és nem hagyja békén őt. Nem tudja megtenni, amire a szülei annyira vágynának és az ördögi kör bezárul.
Azt is többször hallottam ilyenkor a diákoktól, hogy „utálom a szüleimet”. Anyám így, apám úgy, hangzik a panaszáradat, miközben a gyerek majd megfeszül a szülők elismeréséért és nyilvánvalóan szereti őket. Persze el lehet jutni addig a pontig is, amikor valóban meggyűlöli őket, sajnos erre is láttam példát.
És van itt még NÉHÁNY ALAPVETŐ TÉNY, amit hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni.
A GYERMEK A PILLANATOT ÉRZÉKELI, a jövő csak a szülőt foglalkoztatja. Őt most „nem szeretik”, most gyötrik a tanulással, itt és most romlik el minden. Mit érdekli őt a jövő? (A középiskolásokat ugyan már kezdi foglalkoztatni a jövő, de ők sem akarják a teljes „most”-ot erre áldozni.) Egyik fél sem érti a másik nézőpontját. A gyerek még nem értheti, a szülő pedig képtelen kilépni saját elvárásaiból. Amit felnőttésszel hiszünk, szinte soha nem felel meg a valós indítékoknak. Szülő és gyermeke ekkor két külön világ lesznek, nem ritkán ellenfelekké válnak. A gyerek pedig dacol, mert egyedül ezt teheti a szülei ellen, akikre haragszik, és valahogy bosszút akar állni rajtuk. /Ez persze gyakran nem is tudatosan történik, mint említettem, a gyerek sem érti pontosan, mi zajlik benne./
A SZÜLŐ A BIZTONSÁG ZÁLOGA, a szülő biztonságérzetén alapul a gyermek biztonságérzete. A szülők szorongása még erősebb szorongást idéz elő a gyermekben, függetlenül attól, hogy a szülőben mi is váltotta ki a szorongást. A gyerek a szülői szorongásból becsüli fel a veszély nagyságát és ennek arányában szorong ő is. Szóval nem nehéz elképzelni, miért nem szeret szóba állni velünk, amikor összeszorult gyomorral, savanyú ábrázattal érdeklődünk tanulási tervei iránt, illetve MINDENHOL, MINDENKIVEL ERRŐL BESZÉLGETÜNK AGGODALMAINKAT világgá kürtölve.
A SZÜLŐK TUDATLATTI ÉRZÉSEI ugyanúgy befolyásolják a gyerekeink érzelmeit. Mintegy „olvasnak a gondolatainkban”, de legalábbis ösztönösen megérzik a szülők rosszallását. Bármit is mondunk őszintének tűnő jó szándékkal, a csatabárd elásása céljából, ellenérzéseink nem fognak rejtve maradni. Ezért, ha nem fogadjuk el a gyermekünket és magunkban állandóan minősítjük, azzal tovább romboljuk az önbizalmát és a belénk vetett bizalmát. Ez persze a történet legnehezebb része, hiszen saját magunk legyőzéséhez óriási erőfeszítésre van szükség.
DE MIT LEHET TENNI?
Könnyen és gyorsan sajnos semmit. Mivel a szülő a biztonság záloga, a legfontosabb lenne SAJÁT HOZZÁÁLLÁSUNK MEGVÁLTOZTATÁSA és görcsös szorongásunk megszüntetése. Ez pedig nagyon komoly erőfeszítéseket kíván. Ha mi szülők nyugalmat közvetítünk, nem a sikertelenségtől való rettegést zúdítjuk a gyermekre, megalapoztuk az együttműködésünket.
HOGYAN érhetjük el a nyugalmat? Ehhez tisztáznunk kell valamit: NEM az a dolgunk, hogy kigondoljuk gyermekünk jövőbéli boldogulásának BOMBABIZTOS TERVÉT, aztán tűzzel-vassal küzdjünk a megvalósításon, mert ez egyenes út az idegbajhoz. AZ A DOLGUNK, hogy az évek során MEGISMERJÜK annyira a gyereket, hogy ekkorra nagyjából sejthessük, merre felé érdemes terelgetni. Ha jól ismerjük ŐT, azt is érezni fogjuk, hogyan tudjuk támogatni, és nem lesz szükség az állandó feszültséget keltő aggodalmaskodásra.
HA JÓL ISMERJÜK GYERMEKÜNKET, nem a saját elképzeléseinket fogjuk hajszolni, hanem a képességeinek, esetleg vágyainak megfelelő irányba segítjük tovább. Ha olyan dolgokat várunk el tőle, amibe valamennyire neki is van beleszólása, nem változtatjuk ellenséggé önmagunkat és az egész tanulással kapcsolatos cirkuszt.
A GYERMEK A PILLANATNAK ÉL, ezért sok olyan pillanatra van szüksége, amikor biztos lehet a szülei szeretetében, KIKAPCSOLÓDHAT, feloldódhat és erőt gyűjthet a tanuláshoz. Akármennyi dolog is van egy felvételivel, nem szólhat minden erről. Nem szüntethetjük meg a gyerek összes SZABADIDEJÉT, élvezeti tevékenységét, mert így büntetéssé változtatjuk a kihívást és csak az alkalmatlanságát hangsúlyozzuk. Mindenki ismeri Einstein híres mondását arról, hogy az összes nagy gondolat az ember szabadidejében született, amikor felszabadultan egész mással volt elfoglalva. A gyermekek többsége sem magolás és tesztkitöltés alatt döbben rá, mi is érdekli igazán, hanem a szabadidejében.
A végére hagytam a LEGFONTOSABBAT, ami nélkül hiábavaló szinte minden erőfeszítés.
BÍZNUNK KELL A GYERMEKÜNKBEN! Ki kell irtani magunkból az állandó kétségeket, és addig kell nevelnünk saját magunkat, míg meg nem tanulunk bízni a gyerekben. Hinni, hogy a dolgok érdekeinek megfelelően alakulnak, helytáll majd a szükséges helyzetekben, abba az iskolába kerül, ami neki való és magától is hoz értelmes döntéseket.
Természetesen én is követtem/követek el hibát gyermekeim nevelése során, de amire igazán büszke vagyok, az egy fiatal srác megjegyzése volt. Családunkat megismerve azt mondta egyik gyermekemnek: Olyan jó neked, hogy a szüleid bíznak benned!
A szülői bizalom ugyanis a legerősebb alap, amire gyermeked a jövőben is bármikor építhet majd.
Ígértem egy kis segítséget szülők számára ahhoz az útvesztőhöz, amelybe belesodort minket az egyre kiismerhetetlenebbé váló „világ”. Pontosabban a hatalmon lévők szűnni nem akaró torzsalkodása miatt állandósult fenyegetettség érzése, az életünket átszövő hamis, manipulatív információáradat és az ebből adódó teljes bizonytalanság.
A régi jó szülői bölcsesség, a józan ésszel felfogható kilátások megfogalmazása, a valamennyire biztos támpontok kijelölése gyermekünk jövője érdekében gyakorlatilag lehetetlenné vált.
Mit tehet a szülő ilyen körülmények között? Hogyan vezesse át gyermekét ezen a feszültségtől és gyűlölettől lángoló hadszíntéren, amit jelenleg hétköznapi életnek nevezünk?
Szülőként és szakemberként gyakran megkérdezzük a nálunk is idősebbeket, mit tettek a történelem korábbi, kaotikus és megpróbáltatásokkal teli időszakaiban. Évszázados bölcsességeket hallunk tőlük, mint például a napi problémákra fókuszáló gondolkodásmód az állandó jövőfélelem helyett; a takarékoskodás és az önellátás forszírozása a megszállott vásárlás helyett; közösségben gondolkodás és összefogás az egyéni versenyfutás helyett; az egyszerű dolgok felett érzett öröm az „egyre többet és többet akarok” kényszeres vágyakozás helyett; és így tovább.
Mind egytől egyig igaz és megfontolandó tanács, az irány nagyon jó, ha ilyesmikkel próbálkozunk. Egy baj van csak velük: ma már képtelenség függetleníteni magunkat attól az elviselhetetlen információ-hazugság cunamitól, ami 24 órában ömlik ránk mindenhonnan! Hiszen éppen emiatt nem tudunk az öregek jól bevált módszereit követve élni.
Míg régen hallottunk ezt-azt, hazudtak nekünk kisebbeket és nagyobbakat, ma reggeltől estig halljuk és olvassuk a reklám- vagy propaganda célból született „tényeket”, hangulat- és pánikkeltő híreszteléseket, így aztán halvány fogalmunk sincs róla, mit hihetünk el.
Hogyan szedjük ki ebből az örvényből magunkat és gyermekünket?
A tutit mi sem tudjuk. De akkor mit mondjunk a gyereknek?
Én ezeket mondanám el:
Ma már nem létezik tuti igazság, cáfolhatatlan tény.
Győzzük meg, hogy a médiából ránk zúduló „állítások” 99 százaléka azért született, hogy valaki pénzt keressen vele, hogy a szerzője, vagy a megbízói jól járjanak. SENKI nem azért dob be a köztudatba egy hírt, hogy NEKED jó legyen, hanem azért, hogy Őhaszonra, előnyre tegyen szert!!! Ha ezt megérti valaki már gyermekkorában, óriási előnnyel indulhat a felnőtt életbe. Nem azt kell megértenie, hogy mindenki gazember, csak azt, hogy minden hírnek szánt állítás mögött anyagi/hatalmi érdekek húzódnak.
Mutasd meg neki mondjuk az egészséges életmódról, a telefonok sugárzásáról, bizonyos dolgok előnyös vagy hátrányos tulajdonságairól írt ellentmondásos cikkeket! Hadd lássa, hogy bármi lehet életmentő és halálosan pusztító is, annak függvényében, hogyan tudok pénzt keresni vele! Ha teljes kiőrlésű búzából készült termékeket árulok, akkor a gyilkos fehérliszttel riogatom a népeket, ha ellenkező érdekek vezérelnek, akkor a teljes kiőrlésű gabonák rákkeltő hatásairól cikkezem. És ezt bármivel megtehetem. A politika mást sem tesz, minden felhasználható eseményt az aktuális érdekeknek megfelelően színez újra. Nézz utána, keress ilyen ellentmondásokat és mutasd meg gyermekednek! Ma már nem létezik tuti igazság, szó szerint senkinek sem lehet hinni. Akármennyire vadul hangzik, egyik legfontosabb tudása ez lesz gyermekednek!
2. Hajlamosak vagyunk igaznak vélni, amit többen állítanak.
Márpedig az emberi természet sajnos hajlamos igaznak vélni, amit többen állítanak, miáltal képtelenségek vagy számunkra teljesen irreleváns marhaságok tömegét kezdjük elhinni. Erre alapoznak a reklámok a milliónyi ismétléssel és erre alapoz a politikai propaganda is.
Talán sokak számára ismert az a kísérlet, amikor egy jó pár beavatott résztvevővel és néhány kísérleti alannyal létrehoznak egy csoportot, tagjainak pedig egészen egyszerű kérdésekre kell a helyes választ megjelölniük. A kísérlet tudásszint mérésnek van álcázva, valójában a „sokaság egyénre gyakorolt hatását” kutatja. A beavatottak feladata, hogy a rossz választ nevezzék meg helyesnek, a kutatók pedig a kísérleti alanyok reakciójára kíváncsiak. Még a legbanálisabb kérdésekben is az alanyok jelentős százaléka átváltoztatta válaszát a helytelenre, miután a többség azt állította, hogy az a helyes. És ez egy RETTENETES tény. Erről minden gyermeknek tudnia kell, amint megérik arra, hogy ilyesmiről beszélgetni lehet vele. Tanítsd arra, hogy óriási TÉVHIT, hogy a többségnek mindig igaza van. Mesélj neki a történelemről, a keresztes háborúkról, a fasizmusról, a kommunizmusról és így tovább. Hová vezetett, amikor az emberek azt hitték, a többségnek mindig igaza van? A többség birkamód bégeti, amit a többi birka béget, mivel ez „állati lényünk” része, csak akkor tudunk innen kitörni, ha tudatosítjuk magunkban a helyzet groteszkségét. Semmi nem lehet „helyes”, akárhányan is bégetik egyszerre, ha Te tisztában vagy vele, hogy rossz.
Amikor alap nélkül szajkózott „tények” esetében felteszem valakinek a kérdést: Honnan tudod te ezt? mindig azt a választ kapom: azt mondják, ott van a neten, ezt zengi a tévé, mindenhol ezt olvasom. Hát erről van szó, ez a világ DRÁMÁJA, ami újból és újból romlásba dönti. Abban az illúzióban élünk, hogy ha én is ugyanazt mondom, mint a többiek, ha egy csapatban kiabálhatok másokkal, akkor tájékozott vagyok, tartozom valahová. Ezért tart itt a világ, ahol. A TE GYEREKED TALÁN TEHETNÉ EZT MÁSKÉPP! TANÍTSD MEG NEKI!
3. Szinte bármit hajlandóak vagyunk megtenni, ha felsőbb parancsra tesszük.
Ezt az állítást is híres kísérletek támasztják alá. A kísérleti alany egy „kísérletvezető” utasításai szerint, egy gomb megnyomásával, egyre erősödő áramütéssel kell büntesse a hibás válaszokat adó másik személyt. Utóbbi egy beépített ember, aki felszisszen majd hangosan kiabál az állítólagos áramütések hatására. Már az is megrökönyödésre ad okot, hogy nem áll fel és tiltakozik azonnal a kísérleti alany, amikor megtudja, mit kell tennie egy másik emberrel. Ami ezután jön, az meg egész egyszerűen elképesztő. A „vezető” utasítására akár halálos áramütésig is elmennek egyes kísérleti alanyok. A vezető jelenlétében sokkal kegyetlenebbé válnak, annak távollétében előbb abbahagyják a „kínzást”. Amikor szemtől-szemben látják az áramütés szenvedő alanyát, akkor jóval kevesebben mennek el ilyen messzire, amikor viszont egy másik helységből csak a kiáltásait hallják, tehát az áldozat távollétében, jóval tovább mennek a gonoszságban. Ez is egy rettenetes tény.
Nem szorul magyarázatra, miért rontanak egymásra országok, ölnek halomra emberek másik embereket. Miért szidunk számunkra teljesen ismeretlen távoli népeket, népcsoportokat, embereket, anélkül, hogy bármi valósat tudnánk róluk. Ezért üvöltünk parancsra baromságokat, tudatlanul és értelmetlenül. EZT MESÉLD EL GYERMEKEDENEK! Ő NE LEGYEN ILYEN, HA FELNŐ!
A negyedik pont ugyan nem jár olyan súlyos következményekkel, mint a fent leírtak, de fontos, hogy ezzel is tisztában legyenek gyermekeink. Hiszékenységünket, a többség véleményébe vetett vak hitünket és az információ állandó ismételgetésének trükkjét kihasználva működik az összes NEKED szánt kihagyhatatlan AKCIÓ is. Tudd tehát azt is:
4. A LEÁRAZÁS, ENGEDMÉNY, INGYENES akármi NEM ÉRTED történik.
Jaj, de rendesek, hogy leárazták ezt a terméket! Most akkor megvesszük, ugye? áradozik a fiatal, amikor egy röhejesen túlárazott kütyüt egyszer csak féláron kezdenek kínálni. Nyakukon maradt a készlet fele, de még így is vaskos haszon marad rajta, szóval futás bolondok, vegyétek! Ingyenes első hónap számlanyitás esetén; húszezer forint „ajándék” előfizetés vásárlásakor, csak MOST csak NEKED akció még három percig, elő- és utó Black Friday, és az összes ehhez hasonló nép-hülyítés ELLEN is be kellene oltanunk gyermekeinket. Ne higgy EZEKBEN a mesékben! Nem neked lesz jó, hanem annak, aki megszabadul végre a nyakán maradt árukészlettől. Ne fuss a tömeg után, ne csináld ugyanazt, amit ők, mert ők sokan vannak! NEM EZ A HELYES IRÁNY!
Egyetértek azzal a mondással, miszerint: Nem érdemes felizgatni magunkat olyan történéseken, amiket nem, vagy csak nagyon csekély mértékben tudunk befolyásolni. Ez a tanács használható is volt mindaddig, amíg feldolgozható mennyiségű információból kellett szűrnünk. Mára a minket elárasztó információ mennyisége feldolgozhatatlan, így csak úgy tudjuk józan eszünket megőrizni, ha döntő többségét nem hallgatjuk meg. Beszűkítjük a csatornákat, saját józan eszünk, erkölcsi meggyőződésünk és fejlődésünk szempontjából releváns tudnivalókkal foglalkozunk és vesszük körül magunkat. Nincs más választásunk.
És ha már nekünk szülőknek dereng valami, akkor ERRE KELL MEGTANÍTANI gyermekeinket is. Illetve, ha az evolúció ebben a technika irányította világban is tud adaptív lenni, akkor fiataljaink maguktól is ráébrednek erre, és lekapcsolják a zavaró csatornákat. Ahogy a Facebook-ot is elhagyták százezerszámra, kiemelve magukat a szándékosan behajított koncokon vitatkozó, egymást gyalázó tudatlanság mélységéből.
Az a feladat mindenképpen a szülőre vár, hogy MEGNYUGTATÁSSAL és REMÉNNYEL szolgáljon. Akkor is, ha maga már nem bízik. A gyerek és a fiatal még tájékozatlan, talán a felnőttnél is hajlamosabb bármit elhinni, ostoba trendeket követni és az információ tengerébe fulladni. Ilyen közegben tele lesz félelmekkel, bizonytalansággal és pszichés problémákkal. Egyre másra hallom fiatal lányoktól, hogy ők nem mernek gyermeket szülni erre a világra – hogyan vállaljanak felelősséget egy másik ember életéért, ha a sajátjukat sem érzik biztonságban?
Mögöttünk egy harácsolásra és politikai célokra felhasznált világméretű járvánnyal, nyakunkban egy érezhető közelségben zajló, esztelen háborúval és nyakig merülve a hatalmasok érdekellentétei miatt kialakult gazdasági válságban szülő legyen a talpán, aki valami megnyugtatóval tud szolgálni.
De ezért is vagyunk szülők, ez is a KÜLDETÉSÜNK része, pont egy ilyen kaotikus helyzetben kell elővennünk legjobb tudásunkat, hogy legalább a családi közeg biztonságot és szilárd értékeket jelenthessen gyermekeink számára. A jövőbe vetett bizalmat és reményt egy megértő, támogató, kérdező és elmagyarázó családi légkör állíthatja helyre. Ahol észreveszik, ha aggasztja valami a gyereket, ahol figyelemmel meghallgatják kérdéseit, ahol hárítás helyett magyarázatokkal szolgálnak, és megnyugvást biztosítanak.
Írhatnám költői fordulattal: Ha kint vihar tombol, bent meleg szoba vár. De ilyen rezsiárak mellett nem lennék túl hiteles. Pedig ezt akarom mondani. A figyelmes szülő még sokat javíthat a helyzeten egy olyan világban is, ahol már semmi sem az, aminek látszik.
Régen jelentkeztem már egy igazi blogbejegyzéssel, de rendes nebulóként igazolni is tudom a hiányzást! Az írásaim fő témáját érintő helyzet fenekestül felfordulni látszik az utóbbi hetekben. Írtam már sokat a jó szülő-gyermek viszony megteremtéséről, legalább ennyit a tanár-diák-szülő kapcsolatról és következetesen hirdetem a célt: tanár és szülő egy csapatban kell, hogy játsszon. Méghozzá a gyermek, a diák érdekében.
Csakhogy ebből a hármasból a tanárokat kemény munkával sikerült olyan mélységekig alázni, hogy onnan már semmilyen írás nem segít ki. Így hát hallgattam, vártam, hová alakulnak az engem olyannyira foglalkoztató folyamatok, lesz-e még miről írni egyáltalán.
A pedagógus társadalom majdnem teljes megsemmisítése előtt még ment a nagy harc tanár és szülő között, mindenért a tanárt és az iskolát tettük felelőssé. Ahogy világos lett a kép, a szülők is eszmélni kezdtek és ráébredtek arra, hogy egy megnyomorított és kiéheztetett katona soha nem fog tudni hatékonyan harcolni, – ha már olyan népszerűek a harcos hasonlatok manapság.
Amiről a békeidőkben célként írtam, lassan önmagától kezd valósággá válni, és a szülők felsorakoztak a megfélemlített pedagógusok mögé. Kellett ez a kilátástalan helyzet, kellett a szikra, hogy megszülethessen valami a tanár-szülő összefogás irányába. Hibáztatás helyett megoldásokért kiált most minden szülő és őszintén remélem, hogy annak a szürrealista borzalomnak, ami az oktatásban jelenleg zajlik, legalább ennyi pozitív hozadéka lesz.
Ami viszont még ennél is felemelőbb és igazán tanulságos, az a diákok kiállása tanáraik mellett. Szóval, hogy is van ez? A diákok utálnak iskolába járni? Nem akarnak tanulni? Nekem nem úgy tűnik! Igenis szeretnének jó iskolába járni, jó tanároktól tanulni, ellopott tanáraikat visszakapni és egy méltó oktatási rendszer részesei lenni.
Persze, hogy nem szeretik a tanárhiány enyhítésére felvett végzettség nélküli „tanárokat”! Persze, hogy nem szeretik az énektanárt matematika órán! Persze, hogy nem szeretik a düledező mosdókat vécépapír nélkül és a lépcsőn tartott tornaórákat! És naná, hogy nem szeretik az értelmetlen tantárgyak értelmetlen magolását!
Viszont tudják, hogy mit szeretnének, és ennek hangot is adnak végre! Megbecsült, jó tanárokat akarnak, akikre felnézhetnek, akiktől útravalót kaphatnak az élethez. Tisztességes körülményeket szeretnének, ahol lehet tanulni, fejlődni és kibontakozni.
Mára a gyerekek számára is világos lett, hogy a tanároknak támogatásra, megbecsülésre van szükségük az állandó támadások és kritizálás helyett. Ha elvárásaink vannak, akkor ahhoz bizonyos feltételek is szükségesek. Ezért mentek a fiatalok az utcára. Ezért közelít most egymáshoz az eddig csak méltatlankodó szülők, a kivéreztetett tanárok és a teljesen hülyének nézett diákok tábora. Közös az érdek végre.
Pontosabban eddig is közös volt, csak nem látszott. Ennyire. Most már jól látható, és szívből remélem, hogy ebből az összefogásból kézzelfogható eredmény születik.
Mondjuk tisztességes pedagógusbérek, jó oktatás, kellemes iskolai környezet és az, amiről annyit papoltam az írásaimban: szülő, diák és tanár egy csapatban!
Azt sem bánom, ha alig marad írnivalóm, csak ez megvalósuljon!
Bár azt hiszem, soha nem fogok írnivaló nélkül maradni, ahhoz már túl bonyolulttá vált a világ. A családok boldogulása egyre több feldolgozandó anyagot szolgáltat, és még annál is több váratlan, meglepő fordulatot hoz.
Szóval itt vagyok megint, folytatom az írást a szülőknek, tanároknak és fiataloknak. Egy élhetőbb gyermekkor, egy legalább a családi berkeken belül kibírhatóbb jövő érdekében.
Minden eddiginél fontosabbnak tartom a szülők azon feladatát, hogy gyermekeiknek elfogadható támpontot biztosítsanak a számukra rémisztően kaotikus és ijesztő történések közepette. Nem tökéletes magyarázatra gondolok, hiszen olyan nem létezik. A jelenleg zajló események, a millióknak nyomort- keveseknek pedig milliárdokat hozó energiaválság, a száguldó infláció, a megosztott és egymás ellen hergelt társadalmi csoportok acsarkodása, a „sehol semmi nem igaz, senkiben nem lehet bízni” helyzet a hétköznapi halandó számára egyszerűen feldolgozhatatlan. Elképzelni is nehéz, mit szűrhet ki ebből egy gyerek, vagy egy jövőjét tervezgető fiatal.
Mit tehet a szülő ilyen körülmények között?
Erről fogok írni következő bejegyzésemben, amellyel ígérem, hamarosan jelentkezem.
Addig is: hallgassuk meg gyermekeink, fiataljaink kérdéseit, tisztázzuk velük félelmeiket, biztosítsuk őket támogatásunkról és gondoljunk ki valamiféle megnyugtatást, akármekkora varázserőre is lesz szükségünk ehhez!
Ez a weboldal sütiket használ, hogy a lehető legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. A cookie-k információit tárolja a böngészőjében, és olyan funkciókat lát el, mint a felismerés, amikor visszatér a weboldalunkra, és segítjük a csapatunkat abban, hogy megértsék, hogy a weboldal mely részei érdekesek és hasznosak.
Feltétlenül szükséges sütik
A feltétlenül szükséges sütiket mindig engedélyezni kell, hogy elmenthessük a beállításokat a sütik további kezeléséhez.
Amennyiben ez a süti nem kerül engedélyezésre, akkor nem tudjuk elmenteni a kiválasztott beállításokat, ami azt eredményezi, hogy minden egyes látogatás alkalmával ismételten el kell végezni a sütik engedélyezésének műveletét.
