Az INTERNET MEGJELENÉSE ELŐTT megkérdőjelezhetetlen tény volt, hogy egy felnőtt nagyjából mindenről többet tud, mint egy gyermek. Ha a gyermek valamit nem tudott, a felnőttektől általában megtudhatta. Azt hiszem senkinek sem mondok újat azzal, hogy ma már ez nem így van. A digitális bennszülöttek korában mi felnőttek bizony kezdünk kiszorulni a mindent-tudók, vagy akár a jobban-tudók szerepéből. Az interneten BÁRKI MEGTALÁLHAT MINDENLÉTEZŐ INFORMÁCIÓT, és ezzel a TÁRGYI TUDÁSSAL egyetlen felnőtt sem versenyezhet. Ha megértjük és megfelelően kezeljük a helyzetet, ez a kis presztízs veszteség tlán nem is akkora gond.
A probléma az, hogy a közösségi média, a szünet- és szűrés nélküli információáradat hatására gyermekeinkben egészen fiatalon kialakul egy nehezen megfogalmazható „érzet”, amit én HAMIS MAGABIZTOSSÁGNAK neveztem el. A szakirodalomban azután „TUDÁSILLÚZIÓ” néven találtam meg és kiderült, hogy a felnőtteket egyébként éppúgy érinti ez az újfajta kórság.
A tudásillúzió a gyerekeknél annyit jelent, hogy a rengeteg információ miatt TÉVESEN ÚGY ÉRZÉKELIK, sokkal tájékozottabbak és kompetensebbek, mint az idősebbek. Gyakran olyan dolgokról is megingathatatlan véleményük van, amiről igazából fogalmuk sincsen. Egészen megdöbbentő módon bírálják felül az idősebbeket és vonják kétségbe tudásukat néhány itt-ott olvasott, alig-értett vagy félreértelmezett információra alapozva. S bár a tekintélyt és tiszteletet többnyire korábban sem csupán a tudás teremtette meg egy idősebb személy számára, ma mégis úgy tűnik, a MINDENTUDÓ INTERNET az, ami megtépázza az amúgy is nehezített pályán megszerzett tekintély maradékát.
Ebbe a jelenségbe tanárként is bele-belebotlunk, a „hamis magabiztosság” már a TANÓRÁKRA IS BESZIVÁRGOTT, sok kellemetlen percet szerezve az erre felkészületlen pedagógusoknak. Az internetről begyűjtött információk miatt a legtöbb gyermek NEM TUD KÜLÖNBSÉGET TENNI a saját hirtelen szerzett bölcsessége és a tanár tudása között, ezért gondolkodás nélkül felülbírálja tanárát, akár ki is oktatja, és meg van győződve arról, hogy az adott területen ő jobban informált, hiszen ő ezt A NETEN OLVASTA. Nem könnyű okosan reagálni egy egész osztály előtt, ember legyen a talpán, aki minden egyes alkalommal a helyén tudja kezelni ezeket az eseteket.
Ha ifjú informátorunk BUTASÁGOT MOND, azt a legbonyolultabb kezelni. Ilyenkor legfontosabb, hogy mindenképpen kerüljük a megszégyenítését, hiszen egy iskolai osztály mindig ugrásra kész, ha valaki „lehülyézésbe” kell beszállni. Különösen nehéz ez, amikor egy nagyon magabiztos „mindentudóval” állunk szemben, aki nem tágít az igazától és vitába száll tanárával, hiába próbálja az kínkeservvel megóvni őt a leégéstől. Nem ritka, hogy a többiek azonnali felzúdulással jelzik, mit gondolnak az állításról, innen aztán tényleg nem egyszerű visszafordítani az ügyet. Felnőttként mégis felejtsük el a nyelvünk hegyén azonnal megjelenő „Ne beszélj már butaságokat!” felkiáltást és alkalmazzuk inkább a jól bevált: „HONNAN SZÁRMAZIK AZ INFORMÁCIÓ?” kérdést, majd a „Nézzük meg mit érthettél félre!” finomítást.
Magán órán elég gyakran találkozom hasonlóval. Ott egyszerűbb dolgom van, hiszen ketten vagyunk, nem kell még arra is külön odafigyelni, hogy egy egész osztály lesi kíváncsian a végkifejletet. Egy osztályban óvatosabban kell reagálni.
Szerintem alapvető fontosságú, hogy mind szülőként, mind tanárként LETORKOLÁS HELYETT HALLGASSUK MEG ŐKET, érdeklődjünk, derítsük ki, van-e valami ténylegesen használható ismeretanyag a nagy „bölcsesség” mögött. Előfordulhat, hogy valóban szolgálnak számunkra is érdekes, tanulságos, megfontolandó információkkal. Mivel jóval TÖBB IDŐT TÖLTENEK A VIRTUÁLIS TÉRBEN, el kell fogadjuk, hogy beszerezhetnek meglepő, hasznos, új információkat, amikkel talán segíthetünk nekik kezdeni valamit. Fontos lehet felismerni azt is, amikor csak félreértenek valamit.
Tanárként minden esetben nagyon vigyázok arra is, hogy NE MENTEGETŐZZEM. Azt nyilván azonnal el tudom dönteni, hogy amit állít a kis digitális bennszülött, arról tudom, hogy úgy van, esetleg még soha nem hallottam róla, vagy szimplán butaság. Ha okosat mond, akkor megdicsérem, megkérdezem honnan szerezte az ismereteit, majd elmagyarázom, hogyan függ ez össze a tananyaggal. Megkérem, meséljen többet, esetleg nevezze meg a weboldalt, hadd tanuljunk tőle! Ilyenkor érdekes dolgokat tudhatunk meg, ami akár az óra hasznára is válhat. A tekintélyünket pedig egy hangyányit sem csökkenti, ha nyitottak vagyunk az újdonságra és beismerjük, hogy még nem hallottunk róla.
Ha számomra új, ISMERETLEN DOLGOT ÁLLÍT, akkor is azt kérdezem elsőként, hol hallott erről, majd megkérem, fejtse ki részletesen az állítását. Bevonom a többieket is, ki mit tud a hallottakról. Előfordulhat, hogy mások is hallottak már róla, akkor érdekes vita bontakozhat ki, csak győzzük kordában tartani! MINDIG ELISMEREM, ha nekem új az információ, igyekszem nyilvánvalóvá tenni, hogy ez természetes emberi jogom, hiszen a tanár sem lexikon vagy szótár. (Ahogy a szülőnek sem dolga minden tudni.) Sőt, amennyiben tényleg hasznos ismeretekkel szolgál, meg is szoktam köszönni a hozzászólást. Így a kis kitérő kölcsönösen hasznára válik minden résztvevőnek: a gyereket büszkeséggel tölti el, a tanár és az osztály új ismeretekkel gazdagodik, a „kütyühasználat” és az azonnal megfejtendő kérdés pedig interaktívvá változtatja az órát. Végül, de nem utolsó sorban, hangsúlyossá válik a tanár úgynevezett emberi oldala.
Természetesen nem azt akarom mondani, hogy minden bekiabálást, vagy az óra zavarására szánt kijelentést komolyan kell venni és filozófiai mélységekben megvitatni. Hasznos viszont felismerni, mire érdemes időt és energiát fordítani, hiszen a természetes kíváncsiságból fakadó érdeklődést nem tanácsos elfojtani, kiváltképp, ha az a többiek számára is értékes ismereteket közvetít.
Reményeim szerint a TANÁR SZEREPE úgyis gyökeres változások előtt áll és a „tényanyag szállítóból” egyfajta segítő, iránymutató és motiváló szerepkört betöltő társsá alakul majd. A többire meg úgyis ott van az Internet.
Szülőként is LE KELL NYELNÜNK A BÉKÁT, hogy a gyerek tényleg egy csomó mindent jobban tudhat, mint mi felnőttek. Álljunk bele, fogadjuk el és örüljünk neki, ha így van! De ismerjük fel a felületes információkon alapuló okoskodást is, illetve finoman szereljük le a szemtelen és fellengző kioktatást! Attól, hogy egy gyerek információkat gyűjt a netről, még nem lesz rögtön okosabb a felnőtteknél, ahhoz még hiányzik pár tíz év tapasztalat. Ennek tudatában kell tehát bánni a „tudásillúzió” jelenségével, és méltatlankodás helyett meg kell tanulnunk a helyén kezelni a jelenséget.
Régen jelentkeztem már egy igazi blogbejegyzéssel, de rendes nebulóként igazolni is tudom a hiányzást! Az írásaim fő témáját érintő helyzet fenekestül felfordulni látszik az utóbbi hetekben. Írtam már sokat a jó szülő-gyermek viszony megteremtéséről, legalább ennyit a tanár-diák-szülő kapcsolatról és következetesen hirdetem a célt: tanár és szülő egy csapatban kell, hogy játsszon. Méghozzá a gyermek, a diák érdekében.
Csakhogy ebből a hármasból a tanárokat kemény munkával sikerült olyan mélységekig alázni, hogy onnan már semmilyen írás nem segít ki. Így hát hallgattam, vártam, hová alakulnak az engem olyannyira foglalkoztató folyamatok, lesz-e még miről írni egyáltalán.
A pedagógus társadalom majdnem teljes megsemmisítése előtt még ment a nagy harc tanár és szülő között, mindenért a tanárt és az iskolát tettük felelőssé. Ahogy világos lett a kép, a szülők is eszmélni kezdtek és ráébredtek arra, hogy egy megnyomorított és kiéheztetett katona soha nem fog tudni hatékonyan harcolni, – ha már olyan népszerűek a harcos hasonlatok manapság.
Amiről a békeidőkben célként írtam, lassan önmagától kezd valósággá válni, és a szülők felsorakoztak a megfélemlített pedagógusok mögé. Kellett ez a kilátástalan helyzet, kellett a szikra, hogy megszülethessen valami a tanár-szülő összefogás irányába. Hibáztatás helyett megoldásokért kiált most minden szülő és őszintén remélem, hogy annak a szürrealista borzalomnak, ami az oktatásban jelenleg zajlik, legalább ennyi pozitív hozadéka lesz.
Ami viszont még ennél is felemelőbb és igazán tanulságos, az a diákok kiállása tanáraik mellett. Szóval, hogy is van ez? A diákok utálnak iskolába járni? Nem akarnak tanulni? Nekem nem úgy tűnik! Igenis szeretnének jó iskolába járni, jó tanároktól tanulni, ellopott tanáraikat visszakapni és egy méltó oktatási rendszer részesei lenni.
Persze, hogy nem szeretik a tanárhiány enyhítésére felvett végzettség nélküli „tanárokat”! Persze, hogy nem szeretik az énektanárt matematika órán! Persze, hogy nem szeretik a düledező mosdókat vécépapír nélkül és a lépcsőn tartott tornaórákat! És naná, hogy nem szeretik az értelmetlen tantárgyak értelmetlen magolását!
Viszont tudják, hogy mit szeretnének, és ennek hangot is adnak végre! Megbecsült, jó tanárokat akarnak, akikre felnézhetnek, akiktől útravalót kaphatnak az élethez. Tisztességes körülményeket szeretnének, ahol lehet tanulni, fejlődni és kibontakozni.
Mára a gyerekek számára is világos lett, hogy a tanároknak támogatásra, megbecsülésre van szükségük az állandó támadások és kritizálás helyett. Ha elvárásaink vannak, akkor ahhoz bizonyos feltételek is szükségesek. Ezért mentek a fiatalok az utcára. Ezért közelít most egymáshoz az eddig csak méltatlankodó szülők, a kivéreztetett tanárok és a teljesen hülyének nézett diákok tábora. Közös az érdek végre.
Pontosabban eddig is közös volt, csak nem látszott. Ennyire. Most már jól látható, és szívből remélem, hogy ebből az összefogásból kézzelfogható eredmény születik.
Mondjuk tisztességes pedagógusbérek, jó oktatás, kellemes iskolai környezet és az, amiről annyit papoltam az írásaimban: szülő, diák és tanár egy csapatban!
Azt sem bánom, ha alig marad írnivalóm, csak ez megvalósuljon!
Bár azt hiszem, soha nem fogok írnivaló nélkül maradni, ahhoz már túl bonyolulttá vált a világ. A családok boldogulása egyre több feldolgozandó anyagot szolgáltat, és még annál is több váratlan, meglepő fordulatot hoz.
Szóval itt vagyok megint, folytatom az írást a szülőknek, tanároknak és fiataloknak. Egy élhetőbb gyermekkor, egy legalább a családi berkeken belül kibírhatóbb jövő érdekében.
Minden eddiginél fontosabbnak tartom a szülők azon feladatát, hogy gyermekeiknek elfogadható támpontot biztosítsanak a számukra rémisztően kaotikus és ijesztő történések közepette. Nem tökéletes magyarázatra gondolok, hiszen olyan nem létezik. A jelenleg zajló események, a millióknak nyomort- keveseknek pedig milliárdokat hozó energiaválság, a száguldó infláció, a megosztott és egymás ellen hergelt társadalmi csoportok acsarkodása, a „sehol semmi nem igaz, senkiben nem lehet bízni” helyzet a hétköznapi halandó számára egyszerűen feldolgozhatatlan. Elképzelni is nehéz, mit szűrhet ki ebből egy gyerek, vagy egy jövőjét tervezgető fiatal.
Mit tehet a szülő ilyen körülmények között?
Erről fogok írni következő bejegyzésemben, amellyel ígérem, hamarosan jelentkezem.
Addig is: hallgassuk meg gyermekeink, fiataljaink kérdéseit, tisztázzuk velük félelmeiket, biztosítsuk őket támogatásunkról és gondoljunk ki valamiféle megnyugtatást, akármekkora varázserőre is lesz szükségünk ehhez!
Tanár: Ötödik alkalom, hogy nincs kész a házifeladatod. Most már be kell írjam az egyest.
Diák: De megy a matek, ha rólam van szó! Bezzeg a többieknél nem számol ilyen pontosan!
Szülő: Ez a tanár pikkel a gyerekemre! Nem létezik, hogy a K. Pista még nem kapott egyest.
Tanár: Ne beszélgess annyit, kérlek! Zavarod az órát.
Diák: Bírom a szelektív hallását! Mindig csak engem vesz észre.
Szülő: Ez a tanár lesi, hogy mikor szólhat rá a gyerekemre. De miért pont őt pécézte ki?
Tanár: Egy pont hiányzik a négyeshez, de sajnos nem tudom megadni a jobb jegyet. Így is nagyon jószívűen javítottam.
Diák: Ja persze, talán a többieknek. A csajoknak például. Nekik erre megadná az ötöst is.
Szülő: Látszik, hogy utálja a gyereket, ott szúr ki vele, ahol csak lehet. Nem igaz, hogy egy nyamvadt pontot nem lehet megadni.
Tanár: Panaszkodnak rád a tanárok, hogy folyton zavarod az órát. Nem lehetne ezen változtatni?
Diák: Aha, csak rám panaszkodnak. Azok is csak az én padomig látnak el, mi?
Szülő: Na, van másik tanár is, aki pont az én gyerekemet szúrta ki magának. Remek, lehet összefogni a gyerek ellen!
Tanár: Sok a hiányzásod, szeretném látni az igazolásokat.
Diák: Mondtam, hogy utál engem. Ha itt vagyok, csesztet, ha meg nem, akkor az a baj.
Szülő: Lassan be kell menjek ehhez a tanárhoz, ez egyszerűen mindenbe beleköt.
Tanár: Jó lenne, ha néha megnéznék a szüleid a Krétát. Tudniuk kéne a sok rossz jegyről.
Diák: ???
Szülő: Na még nekem is előírná, hogy mit csináljak! Tényleg nem tudom, mit képzel magáról!
Tanár: Ez a dolgozatod remekül sikerült! Nagyon örülök, ugye tudsz te, ha akarsz!
Diák: Most meg mit nyalizol, úgyis tudom, hogy utálsz.
Szülő: Na, jó reggelt tanárnő! Nem is olyan hülye ez a gyerek, igaz-e?
Tanár: Hallottam a nagyszerű sportteljesítményedről! Gratulálok!
Diák: Ezzel most jól lehet dicsekedni, hogy a te diákod, meg minden. Nem kell a rizsa!
Szülő: Persze most nincs gond, ugye? Ilyenek ezek a tanárok!
Ugye milyen lehangolónak tűnnek ezek a gondolatok? Pedig ez még csak az egyik (a leggyakoribb) változata a tanár-diák-szülő hármas küzdelmének. Számos más verzió is létezik, például a valóban rossz tanárral, a valóban kiállhatatlan diákkal vagy a jóhiszemű szülővel. Hamarosan ilyeneket is olvashatsz itt az oldalamon.
Ezekbe a csörteváltásokba sikerült nekem belesni mintegy két évtizeden át, ugyanis magántanárként egy negyedik szemszögből ismerhettem meg az örök konfliktust. Rengeteg gyermek és szülő mesélte vagy panaszolta el nekem tapasztalatait, s így lehetőségem nyílt megvizsgálni a problémát annak részeseként és kívülállóként egyszerre. Én a gyerek oldalán állok, és nagyon szeretném, ha a szülő és tanár egyszer végre egy csapatba kerülne. Együtt tehetnének csodát a gyerekekért, hogy a fent idézett gondolatmentek teljesen átalakulhassanak. Az egymásra mutogatás helyett összhangra és együttműködésre lenne szükség, amely célért szülő, tanár, diák egyaránt sokat tehet. Többek között erről is írok Beírás felnőtteknek című könyvemben.
2. rész: HOGYAN VEGYÜK EL A GYEREK KEDVÉT AZ ISKOLÁTÓL?
Avagy, hogy érzi magát a diák egy rosszindulatú pedagógus és az örök elégedetlen szülő lélekromboló szidalmait hallgatva?
Tanár: Mit ne mondjak, jellemző! Neked soha nincs kész a házifeladatod! Minek is kérdezem egyáltalán. Éppen ideje, hogy beírjam az egyest, hátha ebből tanulsz.
Diák: Az a helyzet, hogy hiányoztam egy hetet és nem sikerült minden anyagot beszereznem. Ez a feladat nem volt felírva nekem.
Szülő: Mert folyton máshol jár az eszed. Hányszor mondtam, hogy a Verácskától kérd el a leckét, ha hiányzol, nem a hasonlóan figyelmetlen haverjaidtól! Neked hiába beszél az ember!
Tanár: Na kire kell már megint rászólnom? Naná, hogy rád! Meglepődnék, ha néha befognád a szád az óráim alatt. Gondolom nem tűnt fel, hogy zavarod a többieket.
Diák: Csak egy tollat akartam kérni, mert az enyém kifogyott.
Szülő: Miért nem bírsz nyugton maradni az órákon? Akkora feladat csendben lenni 45 percen át? Minek ezzel is bosszantani a tanárt, ha úgysem vagy valami jó a tantárgyából?!?
Tanár: Eszembe sincs megadni neked azt az egy pontot, ami hiányzik a négyeshez. Már így is van benne jó pár potya pont. Úgysem érdemelsz jobbat hármasnál!
Diák: Pedig rendesen felkészültem. Mindent megtanultam erre a dolgozatra.
Szülő: Én sem adnám meg neked a jobb jegyet fiam, semmi nyomát nem látom az igyekezetnek. A tanár se hülye, látja az, hogy nem töröd össze magad a tanulással. Pedig semmi más dolgod nincs, csak a tanulás. Biztosan azt hiszi, a padtársadról másoltad.
Tanár: Szóval nem csak nekem jut a megtiszteltetés, hogy végig beszéled az óráimat?! Most már a többi tanár is panaszkodik rád. Mit ne mondjak, nem lep meg.
Diák: A hiányzás miatt kellett folyton kérdezgetnem a padtársamat, mert nem tudtam követni az új anyagot.
Szülő: Mert ennyi eszed van! Az órán akarod bepótolni a hiányzást. Mintha nem kértem volna százszor, hogy hívd fel a Verácskát este és kérj el minden leckét! Nem lehet igaz!
Tanár: Akkor ezt is kipipálhatjuk a listán, sikerült elérned a megengedett maximum hiányzást! Gondolom igazolás az most sincs, mert ugye minek az? Anyád hiába is írogat már, csak orvosi igazolást fogadhatok el.
Diák: Odaadtam az igazolást. Az első szünetben a folyosón. A Vera is ott volt, ő megmondhatja!
Szülő: Persze, a tanár veszítette el, mi? Ugyan már, hiszen semmire sem tudsz vigyázni. Hová a fenébe keverted el azt az igazolást? Nekem kellett kikönyörögni a dokitól, te meg egyszerűen elveszted. Megőrülök tőled!
Tanár: Te már elárultad otthon, hogyan kell belépni a Krétába? Nekem úgy tűnik, anyádék még nem jártak ott. Néha azért megkérdezik, hogy mit csinálsz az iskolában?
Diák: Tudják anyáék a kódot, de mindig csak az értesítést olvassák el. Nem nagyon van idejük, rengeteget dolgoznak.
Szülő: Miért nem mondtad, hogy valamit csinálnunk is kellene abban a hülye online izében? Honnan találjam ki magamtól, ha nem mondod? Egyébként meg pont erre van nekem meg apádnak időnk. Sokkal jobb volt a régi ellenőrző!
Tanár: Nézzenek oda! Ez meg itt egy ötös! Nem tudom, hogy sikerült összehozni, de vannak ötleteim! Remélem nem a padtársadról másoltad az egészet!
Diák: Teljesen egyedül írtam. Végre egyszer rendesen értem az anyagot.
Szülő: Ugye mondtam én, ha egy kicsit összekapod magad, mindjárt jobb jegyeket kapsz. Csak tanulni kell, ennyi! Nem olyan ördöngős dolog ez. Akár jó tanuló is lehetnél.
Tanár: Bezzeg a sport, az megy! Arra nem sajnálod az időt. Ha annyit tanulnál, amennyit a pályán rohangálsz, nem így nézne ki a bizonyítványod!
Diák: Imádom a kosárlabdát. Mindennél jobban szeretem. És nagyon király volt legyőzni egy ilyen kemény ellenfelet.
Szülő: Ez legalább megy neked. Ha már a tanulás nem az erősséged. De nem hinném, hogy ebből meg lehet élni, nem Amerikában vagyunk. Valami értelmeset is kell csinálni az életben.
Rettenetes volt olvasni, ugye? Pedig a mindennapi életből összeollózott mondatok ezek. A történetek valósak, a gyerekek mesélik, vagy saját fülemmel hallom őket. Én a tanár-diák-szülő békés együttműködésének szurkolok rendületlenül, írásaim is ezt a célt szolgálják, ezért próbálok mindent az összes résztvevő szempontjából bemutatni. Jelen írásom csak az előző és a következő írással együtt értelmezhető igazán.
Ki-ki megtalálhatja bennük, melyik megalázó szónoklatnak volt ő maga az elszenvedője, vagy éppen az elkövetője. Tűnhet túlzásnak, pedig sajnos mind a tanárok, mind a szülők közt bőven akad olyan, aki csak a fenti módon képes látni a történteket és megnyilatkozni sem tud ennél kíméletesebben. Ezek után ne csodálkozzunk, ha gyermekünk szorongani kezd, vagy éppen ő is kibírhatatlan lesz. Én a gyerek oldalán állok. Belőlük lesznek a jövő szülői és tanárai. Ha élhető gyermekkort biztosítunk nekik, ők talán nem a fenti módon kommunikálnak majd a gyermekekkel. De hogyan teremtsünk élhető gyermekkort a mai világban? Erről szól a Beírás felnőtteknek című könyvem.
3. részAMIKOR A GYEREK VERI KI A BIZTOSÍTÉKOT
Az örök elégedetlen szülő és a rosszindulatú pedagógus után jöjjön
a kiállhatatlan diák
Tanár: Ötödik alkalom, hogy nincs kész a házifeladatod. Be kell írjam az egyest.
Diák: Csak az ötödik? Azt tudtam, hogy vaktyúk, de hogy számolni sem tud? Soha nem írom meg a hülye házikat. Pont elég nekem az órákat kiszenvedni, nehogy már otthon is ezzel csesszem az időmet!
Szülő: Mindenkinek vannak kötelességei az életben. Mi dolgozunk, hogy eltartsuk a családot, neked pedig tanulnod kell és leckét írni. Miért olyan nehéz ezt megérteni?
Tanár: Ne beszélgess annyit, kérlek! Zavarod az órát.
Diák: Az van, hogy rohadtul unom az órát. Muszáj valamivel elütni az időt, ha már itt kell dekkolnom. Ez a Hurka is mindig nekem szól be. Tükörbe nézne kicsit, nem engem kóstolgatna.
Szülő: Szándékosan csinálod? Mindenáron bosszantani akarod a tanárt? Mit szeretnél ezzel elérni?
Tanár: Két pont kellet volna, és megvan a kettes. Egy kicsit több erőfeszítéssel nem kellene a bukástól tartanod.
Diák: Magasról teszek az egészre. Azt hiszi ez a Pápaszem, hogy szívességet tesz nekem a kettessel? A zsebpénzem is több, mint neki. Úgysem kell semmire a hülye tantárgya. Nem ebből fogok pénzt csinálni, mint a mellékelt ábra mutatja.
Szülő: Csak egy fél órát kellett volna rászánnod. Simán meglehetne a kettes. Nem azért, mert fontos tantárgy, hanem mert ez az egyik tantárgyad.
Tanár: Panaszkodnak rád a tanárok, hogy folyton zavarod az órát. Nem lehetne ezen változtatni?
Diák: Tehetnek egy szívességet. Apám többet keres, mint az egész tanári kar, mire vannak úgy oda? Én tehetek róla, hogy az összes óra dög unalom? Egy tanár sem képes értelmes órát tartani.
Szülő: A tanárok fizetésének ehhez semmi köze. Éppen elég baj az, hogy nincsenek megfizetve és el kell viselniük ezt a sok szemtelenséget. Apád is járt iskolába, tanult eleget, abból lett a pénze.
Tanár: Sok a hiányzásod, szeretném látni az igazolásokat.
Diák: Azokat anyám intézi. Nem győz rohangálni csórikám a körzetihez. Tuti ideadja őket, ha eszébe jut, mert annyira parázik, hogy kirúgnak.
Szülő: Az összes igazolást odaadtam. Hová lettek? Miért nem adtad oda az osztályfőnöknek?
Tanár: Jó lenne, ha néha megnéznék a szüleid a Krétát. Tudniuk kéne a sok rossz jegyről.
Diák: Minek? Engem ugyan nem izgat. Minek felhúzni őket, megint hallgathatom a sok sódert a tanulás fontosságáról. Meg hogy a tesóm rendesen tanul. Az az ő baja. Kis hülyegyerek.
Szülő: Láttuk a jegyeidet, elkeserítő. Ugrott az új videójáték és a haverokkal is csak nálunk találkozhatsz ezentúl. A zsebpénzedet pedig csak akkor kapod meg, ha kijavítottad az egyeseket.
Tanár: Ez a dolgozatod remekül sikerült! Nagyon örülök, ugye tudsz te, ha akarsz!
Diák: Fordulj fel Pápaszem! Nehogy azt hidd, hogy miattad csináltam! Apámék szívatnak a zsebpénzzel, muszáj volt villantanom valamit. Egyébként meg puskáztam egy csomót, mert úgysem látsz el idáig.
Szülő: Nagyon örülök. És még szabadidőd is maradt, igaz? Nem veszi el az egész életedet egy kis tanulás.
Tanár: Hallottam a nagyszerű sportteljesítményedről! Gratulálok!
Diák: Ehhez meg mi közöd Pápaszem? Még labdát sem láttál szerintem. Jót röhögnének rajtad a kosárpályán ahogy végig gurulnál a százhúsz kilóddal.
Szülő: Gratulálok fiam! Szép teljesítmény. Az iskolában csak fele ennyit adnál bele, nem kellene folyton a bukástól tartanunk.
Akármennyire hihetetlen, ezek is a való életből vett megnyilatkozások, annyi különbséggel, hogy a diák ezeket a bicskanyitogató szemtelenségeket a társainak és a szüleinek mondja. Sajnos nem egyedi eset, hogy egy diák anyagi helyzetétől fogva, vagy egyéb okokból a tanárok fölé helyezi magát és minden tanári erőfeszítést lefitymál, kifiguráz és megvet. Ha ebben a szülő is partner, akkor a helyzet menthetetlen, nincs olyan pedagógus, aki bármit is tudna tenni ekkora arrogancia ellen.
A magát felsőbbrendűnek érző diák, ha szabad utat kap a családban, előbb-utóbb a társainál is feljebbvalónak érzi magát, rossz teljesítményét a tanárokra és a hülye osztálytársakra fogja, majd egyszer csak egy magániskolában köt ki. Hibát ott is fog találni, mindaddig, amíg szülőként elhiszünk neki minden sirámot és adjuk alá a lovat.
Ha viszont a szülő átlátja a helyzetet, akkor jó esetben elbeszélget a tanárokkal, meghallgatja mindkét felet és keresi a változtatás lehetőségét. Nem ül fel elkényeztetett csemetéje panaszainak, hanem utánajár az igazságnak.
Már sokszor írtam arról, hogy magántanárként milyen érdekes belelátni a tanár-diák-szülő küzdelembe, és egy negyedik szemszögből megtapasztalni a konfliktusokat. Szerencsére nagyon kevés arrogáns diákom volt, hiszen ők a tanárok iránti ellenszenvük miatt ritkábban győzhetők meg egy-egy különóra fontosságáról. Olyan beszélgetésem viszont nem egyszer akadt, amelyben arról kellett győzködnöm a jómódú gyerekeket, hogy a tanárok szegénysége és alulfizetettsége ne legyen gúny tárgya. Ha a tanár személyével és tanítási módszereivel nincs probléma, akkor nagyon méltatlan dolog őt a testsúlyával, divatjamúlt ruházatával, vagy ócska autójával cikizni. (Rossz tanár esetén sem ez a járható út, csak akkor érthetőbb a gyerek reakciója, a harag szülte csúfolódás.) A legtöbb tanár nem engedhet meg magának sok olyan dolgot, ami a nála jobb módú diáknak egyértelmű lenne, de ez nem minősítheti a pedagógusi munkáját. Ennek megértetése a szülők feladata, és jobb, ha ezt az első alkalommal elmagyarázzuk a tanárnő gyógycipőjén gúnyolódó gyermekünknek.
Egy másik dolog is szülhet a fentihez hasonló gúnyos mondatokat: a serdülőkorban kezdődő és a tinédzserkoron át tartó dacolás minden kötelezővel, illetve a felnőttekkel szemben kialakuló kritikus szemlélet. Ez a gyermekből felnőtté válás természetes velejárója, és általában nem tartalmaz annyi rosszindulatot és arroganciát, mint a feljebb leírt eset. Figyelmes szülőként aránylag egyszerűen irányba terelhetjük „szemtelen” kölykünket, ha csupán erről van szó.
Én a jó oktatás és az érzelmi fejlesztő szülői magatartás híve vagyok, mert ez a kettős vezethetné el gyermekeinket a hőn áhított élhetőbb gyermekkorhoz és az elvárt viselkedéshez is. Többek között erről is írok Beírás felnőtteknek című könyvemben.
Brazília egy állami középiskolájában történt a következő eset. 15-17 éves lányok a szünetekben az iskolai mosdóban rúzsozták magukat és minden áldott nap úgymond „megcsókolták” a tükröt, hogy eltávolítsák a felesleget az ajkukról. A takarítónőnek nem kevés munkába telt esténként letakarítani a zsíros foltokat a tükörről. Elkeseredésében az igazgatóhoz fordult, kérte, hogy beszéljen a lányokkal.
Az igazgató összehívta a lányokat a mosdóba, majd hosszas magyarázásba kezdett. Elmondta, mekkora munkát jelent nap mint nap megtisztítani a tükröt azoktól a foltokól, amit ők szórakozásból csinálnak. Kérte őket, hogy ne tegyék. Hiába volt a hosszú beszéd, a foltok másnap ugyanúgy ott éktelenkedtek a tükrön.
Később megint összehívta a lányokat a mosdóba, de ezúttal a takarítót is oda kérette. Megkérte a takarítónőt, hogy mutassa meg a lányoknak, milyen kemény munkát jelent letisztítani a foltokat. A takarítónő megfogta a rongyot, megnedvesítette a WC kagylóban, majd elkezdte sikálni vele a tükröt.
Ez a weboldal sütiket használ, hogy a lehető legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. A cookie-k információit tárolja a böngészőjében, és olyan funkciókat lát el, mint a felismerés, amikor visszatér a weboldalunkra, és segítjük a csapatunkat abban, hogy megértsék, hogy a weboldal mely részei érdekesek és hasznosak.
Feltétlenül szükséges sütik
A feltétlenül szükséges sütiket mindig engedélyezni kell, hogy elmenthessük a beállításokat a sütik további kezeléséhez.
Amennyiben ez a süti nem kerül engedélyezésre, akkor nem tudjuk elmenteni a kiválasztott beállításokat, ami azt eredményezi, hogy minden egyes látogatás alkalmával ismételten el kell végezni a sütik engedélyezésének műveletét.
