A „TE FIGYELSZ A GYERMEKEDRE? kérdésre a legtöbb szülő habozás nélkül rávágja, hogy igen. És ezalatt általában a gyermek ellátására, alapvető szükségleteire és biztonságára gondolnak, saját elképzeléseik szerint. Én most arról a figyelemről szeretnék szólni, ami nem ennyire egyértelmű, és amelynek hiánya lassan, alattomosan rombol a színfalak mögött.
Arról a figyelemről, ami független a nevelés jól felfogott szabályaitól és az elvárásoktól. Magyarázgatás helyett következzen rögtön egy példa.
Adott egy ötödikes kislány, aki jó tíz centivel magasabb kortársainál, emiatt félénk, visszahúzódó és legszívesebben a babáival játszik otthon a szobájában. Szülei nagyszerűen ellátják, csodaszép szobája van, biztonságos, szerető otthon veszi körül, ölelgetik, puszilgatják. Anyuka viszont egy extrovertált hölgy, állandóan kosztümben és tökéletes sminkben, pezsgő társasági élettel és folyamatos Facebook jelenléttel.
A magassága szerint „nagylány” így egyre-másra kapja a divatos ruhadarabokat, apró topokat és mindenféle menő cuccokat. Anyuka lelkesen öltözteti be őt csinibabának, forgatja a tükör előtt és hangosan csodálja, micsoda gyönyörű lánya van neki! A kislány lehajtott fejjel nézegeti magát a tükörben, semmit sem él át anya lelkesedéséből, de nem mer szólni, hisz anya mindig jót akar. Aztán fodrászhoz is elrángatják, unalmas copf helyett jöhet a menő frizura, lassan már 11 éves, ez illik a csilli-villi ruhácskákhoz.
Átlagos tanulmányi teljesítménye nem passzol a családi képbe, ezért diplomás szülei különórákra kezdik járatni. Pontosabban küldik, mert temérdek munkájuk mellett nincs idejük ide-oda hurcolni. A nagylányos göncökbe bújtatott kislány görnyedve áll a buszmegállóban, vadonatúj okosóráján ellenőrzi, vajon odaér-e a következő órára. Fáradtan, közömbösen gyalogol egyik helyről a másikra, nem érti pontosan, miért kell ez neki, de mint tudjuk, szülei jót akarnak.
Aztán valami sportot is be kell iktatni, hogy csinos maradjon, később is jól mutassanak rajta a szép ruhák. Még pont be is fér néhány táncóra a heti menetrendbe. A táncóra tele van nála idősebb lányokkal, akik szinte mind alacsonyabbak nála, de már sminkelik magukat és a fiúkat lesik. Ő itt is a földet nézi, riadtan húzódik a háttérbe, alig várja az edzések végét. Aztán természetesen jön a fellépés, egy tornateremnyi lelkendező szülő előtt. Feszeng a falatnyi, feszes dresszben, az izgalomtól lerágja a körmeit, és úgy izzad, hogy anyuka azonnal beszerzi a legmenőbb dezodort, mert ugye ő mindent megtesz a lányáért. A műsorról videó készül, ami a Facebookon landol a „Mi legcsodásabb nagylányunk” felirattal. Anya ragyog, a kislány megadóan pózol egy újabb szelfihez.
De a nagylány még kislány, aki egész másmilyen ruhákat hordana, az iskolában a maga tempójában haladna, nem járkálna egyedül egy rakás ismeretlen tanárhoz és puccos tánc helyett kislányokkal babázna az otthona biztonságában. Akkor hol itt a figyelem?
Amikor saját elképzeléseink mentén nyomulunk előre a gyermeknevelés kötelező, kipipálandó feladataira koncentrálva, akkor a LEGKEVÉSBÉ SEM FIGYELÜNK A GYEREKÜNKRE! Hiába az a bizonyos „minden”, amit hitünk szerint megadunk neki, csupán arra nem figyelünk, hogy ő mit szeretne.
Saját céljaink tengerében úszva egyszerűen nem ismerjük meg igazán a gyereket, és nem fogadjuk el, hogy sok szempontból nem felel meg az általunk elképzelt ideálnak, vagy egyszerűen mást szeretne, mint mi.
Miért nem visszük el a lányunkat, hogy maga válassza ki ruháit? Mert NEM FIGYELÜNK eléggé rá és meg sem akarjuk ismerni az ő ízlését, egyéniségét. Honnan gondoljuk, hogy olyan szeretne lenni, mint az anyukája?
Miért küldjük mindenféle magántanárhoz, hogy fejlesszünk az ilyen-olyan hiányosságain, ha mindez csak púp a hátán és elveszi az összes játékidőt? Mert NEM FIGYELÜNK RÁ, nem ismerjük gyermeki igényeit, a valós képességeit, nem tudjuk, miben tehetséges igazán és miben nem lesz soha az elsők között, mit szeret pontosan az iskolai tantárgyakból, mihez van kedve és mitől retteg. Csak arra figyelünk, mi mit szeretnénk, hogy a gyermek elérjen, teljesítsen.
És miért kell egy kislánynak csillogó ruhákba bújva százak előtt fellépni, ha mélyen belül csak a félelem van? Miért kell hamis mosolyt kicsikarni belőle anya örömére? Az izzadságszag ugyan elnyomható, a szorongásban töltött idő viszont mély nyomot hagy. A lerágott köröm elég erős bizonyíték a kínosan vigyorgó Facebook fotókkal szemben.
Én erről a figyelemről prédikálok állandóan, pontosabban az ilyen típusú figyelem hiányáról!
- A valóban hasznos és HARMONIKUS FEJLŐDÉST BIZTOSÍTÓ FIGYELEM a gyerek vágyaira, képességeire és SAJÁT KIS LÉNYÉRE IRÁNYUL.
- A jó figyelemre a nap minden percében szükség lehet, így könnyen és BÁRMIKOR ELŐKAPHATÓ.
- A jó figyelem MEGHALLGAT, megpróbál MEGÉRTENI és ésszerű keretek közt ezen megértésen alapulva cselekszik.
- A jó figyelem nem a szülői elvárásokból indul ki, hanem a GYEREK VALÓS ÉREDEKIT TARTJA SZEM ELŐTT.
- A jó figyelem a gyerek igényeire válaszol (és itt nem az új mobiltelefonról beszélek!) és olyan közös utak megtalálását teszi lehetővé, amelyek a gyerek számára is élhetők és célravezetők.
- A jó figyelem NEM KERÜL PÉNZBE, értéke viszont felbecsülhetetlen!
Varga Mónika
