Sally Rooney valószínűleg maga sem gondolta, milyen fergeteges karriert futnak be önéletrajzi elemekkel átszőtt, kesernyés hangulatú regényei. A MAI FIATALOK ÉLETÉT szokatlanul őszinte és NYERS megvilágításban tálaló írónő egy csapásra meghódította a világot, mindössze 26 évesen. Legnépszerűbb művéből filmsorozat készült, Sally Rooney-t olvasni rövid idő alatt „menő” lett. A szereplők vergődéseiben MAGUKRA ISMERŐ fiatalok milliói olvassák rajongó áhítattal „saját sztorijaikat” irodalmi formába öntve.
Rooney hangosabb kritikusai azt nehezményezik, hogy szereplői rendre nyugat-európai fehér, privilegizált középosztálybeli fiatalok, akik arról PANASZKODNAK, hogy az életük rossz.
Kelet-európai szülőként én is nehezen vettem az akadályokat, bevallom. Az idegesítően kiábrándító és/vagy megrekedt helyzeteket leíró, összefüggéseket és magyarázatokat alig kínáló, történésnek sem mondható monoton szövegfolyam komoly kihívást jelentett számomra. Teljesen bele kell merülni ahhoz, hogy meglássuk, mitől imádják mégis olyan sokan Rooney könyveit, azaz mások „nyavalygásait” olvasni.
Szerintem az a titok, hogy akadt valaki, aki FIATALSÁGA NEHÉZSÉGEIT AZON FRISSÉBEN papírra vetette. Nem idős korában kezdett elmerengeni rajta, nem akkor írt róla, amikor már az emlékezet rostáján a fele kihullott, megszépült, átalakult. (Az ilyen műveket a fiatalok úgyis alig olvassák.) Ez a lány JELENIDŐBEN írja le a fiatal felnőtt élet nyűgjeit, komolyabb elemezgetés nélkül VÁGJA AZ ARCUNKBA azt, ami van. A kilátástalannak ítélt jövőt, a korlátozott érzelmi intelligenciájú közegben felnövekedett fiatalok fogódzók nélküli útkeresését. Vagy talán még útkeresés sincs, csak bizonytalan kóválygás egy érthetetlen világban. Ahogy a fiatalok érzik magukat. És pont ettől lett olyan rettentően népszerű.
SZÜLŐKÉNT, egy másik generáció tagjaként bennem szinte végig dolgozott az ellenállás, hogy nem létezik ilyen. Nem lehet minden ennyire pocsék, ilyen zavaros. Hol van az akarat a változtatásra? Mikor lesz már végre valami megoldásféle? Az italon, a cigarettán és szexen kívül tényleg semmi nem jelent már menedéket?
Aztán rájöttem: ezek nem a megoldás könyvei. Inkább a fiatalok naplói, egyfajta igazolása a megélt szenvedéseknek, kegyetlen tükör, de ugyanakkor bizonyosság arról is, nem vagy egyedül a gondjaiddal! A kérdés sokkal inkább az: mi romlott el és hol romlott el?
A szülőknek SZEMFELNYITÓ írások, amennyiben képesek végig olvasni őket minden olyan szándéktól mentesen, amit az ember egy könyvtől általában elvár. Nem lesz esemény, izgalom, megoldás, vagy akár különösebb történet sem. Lesznek viszont filmszerű, apróbb történések formájában kivetített LELKI VÍVÓDÁSOK, írásos formában.
És megérkezik az is, amire titkon végig számítottam, előkerülnek a SZÜLŐK és a hozzájuk kapcsolt ÉRZELMEK, EMLÉKEK, FÉLELMEK. Alig két oldal, szinte észrevétlenül bújik meg a „Hová lettél szép, világ” című kötet vége felé. Pont olyan mellékesen szúrta be ide az írónő, amilyen mellékesnek tűnik szinte minden, ami ezekkel a fiatalokkal történik. Füves cigi és bor kíséretében egy laza „na jólvan, akkor beszéljünk a szüleinkről, ha már úgysincs jobb dolgunk” keretbe szorítva, pillanatok alatt rövid elemzéseket kapunk a SZEREPLŐK GYERMEKKORÁRÓL, pontosabban annak saját érzékelésükön átszűrt változatáról. Vádló szándék nélküli vádak, gyenge magyarázkodási kísérletek, érdektelennek feltüntetett meghatározó érzések uralják ezt a zseniális két oldalt.
Most ez következik, RÉSZLET Sally Rooney Hová lettél, szép világ című 2021-ben megjelent, világsikerű regényéből:
„Felix az asztal fölött odanyújtotta neki a spanglit. Alice éppen a szüleiről mesélt…Te már tudod, mondta Alice Eileennak. Már találkoztál velük. Mm, felelte Eileen. Régen. De folytasd. Alice visszafordult a többiek felé: Anyámmal kevésbé bonyolult a helyzet, mert ő és az öcsém fojtogatóan közel állnak egymáshoz. Engem meg anyám eleve sosem szeretett igazán.
Tényleg?, kérdezte Felix. Ez fura. Engem imádott az anyám. Én voltam a szeme fénye. Ami elég szomorú, tekintve, hogy elcseszett alak lettem. De ő rajongott értem, isten tudja miért.
Nem is vagy elcseszett, jegyezte meg Alice.
És te?, fordult Felix Simonhoz. Anya kedvence voltál?
Én egyke voltam, felelte Simon. De igen, anyám nagyon szeretett. Mármint még mindig nagyon szeret. Forgatta a borospohár talpát az asztallapon. Nem az életem legkönnyebb kapcsolata, tette hozzá. Azt hiszem, néha nyugtalanítom is. Például ha a karrieremről vagy bizonyos döntéseimről van szó. Nyilván azért, mert vannak barátai, akiknek ugyanannyi idősek gyerekei, mint én, és mind orvosok meg ügyvédek, és gyerekeik vannak. Én meg alapvetően egy országgyűlés asszisztens vagyok, akinek barátnője sincs. Nem csodálom, hogy anyám néha nem érti ezt. Én sem tudom, mi történt az életemmel.
Felix köhintett. De a te munkád fontos, nem? Simon körülnézett, mintha meglepné a kérdés. Te jó ég, dehogy, válaszolta. Egyébként nem hiszem, hogy anyámat annyira foglalkoztatná a társadalmi státusz. Biztosan szerette volna, ha a fiából orvos lesz, de nem hiszem, hogy csalódott bennem, amiért nem akartam az lenni. Felix odanyújtotta neki a spanglit, Simon elfogadta. Mi nem igazán szoktunk komoly beszélgetéseket folytatni, tette hozzá. Ő nem szereti a komoly dolgokat, csak arra vágyik, hogy mindenki kijöjjön egymással. Azt hiszem, bizonyos értelemben fél tőlem. Amitől én meg szörnyen érzem magamat. Röviden beleszívott a spangliba, kifújta a füstöt, folytatta: Mindig bűntudatom van, amikor a szüleimre gondolok. De nem az ő hibájuk, én NEM VAGYOK A SZÁMUKRA MEGFELELŐ GYEREK.
De erről te nem tehetsz, szólt közbe Alice.
Eileen feszült figyelemmel követte a beszélgetést, állkapcsát összeszorította, arcára félmosoly dermedt.
És te Eileen?, kérdezte tőle Felix. Jól kijössz a szüleiddel? Eileent mintha meglepte volna a kérdés. Ó, mondta. Majd némi szünet után: Nem vészesek. Van egy totál gáz nővérem, akitől mindketten félnek. Gyermekkorunkban pokollá tette az életemet. Ezt leszámítva egész jó fejek.
Ő ment most férjhez, pontosított Felix.
Igen, ő Lola. Nem gonosz, csak merő káosz. És talán egy kicsit mégis gonosz néha. Az iskolában nagyon népszerű volt, én meg egy lúzer, nekem szó szerint egyetlen barátom sem volt. Ha jobban belegondolok, szerencse, hogy nem öltem meg magamat, mert csomószor gondoltam rá…
És persze a szüleink ismerték egymást. Anyámnak valójában kissebrendűségi komplexusa van Simon anyjával szemben. Szenteste Simon és a szülei minden évben átjönnek hozzánk koccintani, és mi előtte pincétől padlásig végigsúroljuk az egész házat. Szép törülközőket teszünk ki a fürdőszobába. Tudjátok, milyen az.
Felix ismét dohányzott, nekidőlt a falnak. És mi a véleményük Alice-ről?, tudakolta.
Eileen ránézett. Kinek, a szüleimnek? Felix bólintott. Hát igen, felelte Eileen. Találkoztak párszor. De nem ismerik egymást valami jól.
Nem bírnak, mosolygott Alice…
Nem, ingatta a fejét Eileen. Nem igaz, hogy nem bírják.
Sosem tetszett nekik, hogy az egyetem alatt együtt laktunk, folytatta Alice. Azt akarták, hogy Eileen kedves középosztálybeli lányokkal barátkozzon…. most meg, hogy sikeres lettem, neheztelnek rám, tette hozzá.”
Eddig az idézet. Engem EZEN A PONTON SZÓLÍTOTT MEG IGAZÁN a könyv és itt kaptam némi magyarázatfélét, egy kis segítséget a miértekhez, ami az én generációmnak még olyan de olyan fontos!
Lehet, hogy Rooney kicsit sznob, lehet, hogy a jómódúak elkényeztetett nyafogása az idegeire megy azoknak, akik a napi megélhetésért küzdenek. Lehet mindezért utálni, vagy nem olvasni a szemtelenül fiatalon híressé vált írónőt, szülőként viszont mindenképpen ÉRDEMES BELEKÓSTOLNI. Már csak azért is, mert a fiatalok imádják, látnak benne valamit, amivel azonosulni tudnak, és mint az idézetből látszik, a közönyt színlelő fiatal felnőttek is voltak gyermekek, és nem maguktól lettek ilyenek.
Ők is elemzik az életüket, keresik az okokat, amelyek döntő részben GYERMEKKORUKBAN ÉS SZÜLEIKKEL VALÓ VISZONYUKBAN gyökereznek. Sokan közülük próbálják ezt bagatellizálni, egyszerűen lúzernek nevezik magukat, mások aránytalanul nagy mértékben hibáztatják a szülőket, a sorsot, vagy bármit kilátástalannak vélt helyzetük és (tanult) tehetetlenségük miatt.
Én is untam Rooney könyveit jó pár helyen. Én is haragudtam rá, csodálkoztam, mi ebben a jó, de a második kötetben jöttem rá, hogy egyszerűen belevisz minket a fiatalok gondolatvilágába.
TANÁRKÉNT gyakran hangoztatom, hogy a fiatalok megismerése csak úgy lehetséges, ha furcsaságaikat megpróbáljuk körüljárni, „megérteni”, méghozzá érdeklődéssel és részvétellel! Az „ez hülyeség” típusú elutasítás, az „én koromban ez másképp volt” mantra nem vezet semmilyen eredményre. Ismeretek kellenek fiataljainkról, ha már gyermekkorukban nem sikerült jobban megismerni és vezetgetni őket.
Hát Rooney szállítja nekünk ezeket az ismereteket, csak győzzük feldolgozni!
És ha csak két oldalban is, de mesteri módon összefoglalva ott ordít a regény végén a GYERMEKKOR JELENTŐSÉGE, A SZÜLŐK SZEREPE, ami írásaim állandó témája.
Az én gondolataimat egy élhetőbb gyermekkorról a „Beírás felnőtteknek” című könyvemben találod. A könyv 30 éves (magán)tanári tapasztalatom alapján pont azért született, hogy az ott leírtak betartásával boldogabb, kiegyensúlyozottabb fiatalokat nevelhessünk, hogy egyetlen ember se gondolhassa, nem ő volt a megfelelő gyermek a szülei számára.
www.hozdkaizellenorzot.hu/konyvem
Varga Mónika
