A „FORDÍTSUK MEG!” sorozat hatodik témája az ÖNFEGYELEM, nevelési elképzeléseink egy újabb félreértett mostohagyereke.
A leggyakoribb TÉVHIT ezzel kapcsolatban az, amikor úgy gondoljuk, hogy az önfegyelem az életkorral együtt mindig AUTOMATIKUSAN KIALAKUL, és BIZONYOS KORTÓL egyszerűen ELVÁRHATÓ a gyermektől, hogy érzelmeit, szükségleteit, vágyait visszafojtva önfegyelmet gyakoroljon. Miért nem igaz ez így?
Mint azt számtalan kutatás bizonyította, a gyermek a fejlődés nagyon korai szakaszában azonosul a szülők „lényével” és számos viselkedési mintázatot már azelőtt átvesz tőlük, mielőtt szándékosan bármit is taníthatnának neki. Gyermekkora további részében is árgus szemekkel FIGYELI A SZÜLEIT, érzi minden rezzenésüket, és az ő UTÁNZÁSUKKAL alakítja ki saját viselkedését.
Ennek fényében tehát elég nehéz elvárni az automatikusan kialakuló önfegyelmet olyan környezetben, ahol a szülők sem rendelkeznek példaértékű önfegyelemmel. Mint ahogy az önbizalomhiányos szülők gyermeke nagy valószínűséggel maga is önbizalomhiánnyal fog küzdeni, úgy az önfegyelemmel nem rendelkező szülők gyermekénél sem igazán alakulhat ki megfelelő önfegyelem. Nem szorul további magyarázatra: NINCS KITŐL MEGTANULNI!
Nem csak az alkoholfüggő, láncdohányos, vagy egyéb függőségben szenvedő szülők mutatnak rossz példát önfegyelemből, de a TÜRELMETLEN, magukból kikelő és folyton ÜVÖLTÖZŐ szülők, illetve az egymással mindenen MARAKODÓ szülők is hiába várnak önfegyelmet gyermekeiktől. Tanári pályafutásom alatt számtalanszor találkoztam teljesen SZÉRSZÓRT, „fegyelmezetlen”, esetenként HISZTIS szülővel, aki hangosan méltatlankodott gyermeke fegyelmezetlensége miatt. Szinte mindig az volt a vád, hogy ENNYI IDŐS KORÁRA MÁR IGAZÁN LEHETNE EGY KIS ÖNFEGYELME a gyereknek. Hát kérdem én, honnan lenne?
Ugyanez a HELYTELEN ELVÁRÁS kapcsol be, amikor gyermekünk valami rosszat tesz, mi felnőttek pedig dühbe gurulunk és azt szajkózzuk: „Hogy a fenébe tehetett ilyet ez a büdös kölyök, mi ezt semmilyen körülmények között nem tudtuk volna megtenni!” Ez meg azért nem igaz, mert ezt felnőttfejjel állítjuk, amikorra talán már tényleg van annyi önfegyelmünk, egy gyermeknek viszont még nincsen! Az önfegyelem valóban az életkorral alakul ki, de csak HA az ehhez SZÜKSÉGES FELTÉTELEK ADOTTAK és akkor is egy nagyon HOSSZADALMAS FOLYAMAT. Ha tehát korának megfelelően, szépen alakul a gyermek önfegyelme, akkor sem közelíti meg egy e téren rendben lévő felnőttét. A szidalmak és a „hogy a fenébe tehettél ilyet?” helyett próbáljunk meg rájönni, mi vehette rá a gyereket tettére.
Az önfegyelmet érintő LEGNAGYOBB TÉVHIT pedig az, ha BÜNTETÉSSEL akarjuk” ránevelni” gyermekünket az önfegyelemre. Ha büntetéssel fegyelmezünk egy gyermeket, mások szabályait félelemből tartja be, így tehát szinte bármire rá lehet őt venni. Ehhez pedig szükségtelen az önfegyelem, tehát KI SEM FOG ALAKULNI. Ellenben amikor alkalom adódik rá, a félelemben nevelt gyermek/fiatal fogja elkövetni a legvadabb dolgokat, hiszen a szabályok alól kiszabadulva, önfegyelem hiányában nem tudja magát kontrollálni. Aztán lehet nagyot csodálkozni, miért pont a mi jólnevelt kisfiúnk keveredik ekkora balhéba.
Szóval FORDÍTSUK MEG, és alakítsuk mi szülők úgy, hogy gyermekünkben kifejlődhessen az önfegyelem. Hozzávalók: PÉLDAMUTATÁS, türelem, problémás helyzetek megvitatása és a büntetés-kerülő nevelési módszerek.
Varga Mónika
