Most, hogy átvergődtük magunkat az iskolakezdés megszokott, vagy még soha nem tapasztalt nehézségein, logisztikai csodaként passzíroztuk be az utolsó különórát is a naponta változó órarendbe, fellélegezhetünk. Legalábbis egy kicsit. Az igazi fellélegzés ugyanis a szülők számára talán soha nem jön el.
Gyermekünk minden életkorban tartogat számunkra meglepetéseket, valamint okot aggodalomra és fejtörésre. A világban tapasztalható változások sebessége követhetetlen, a szülők felelőssége egyre csak növekszik, és valljuk be, az oktatás jelenlegi állapota sem könnyíti meg helyzetüket.
Ezért hallgattam én is hónapokig, gondoltam gyermek-szülő-iskola témában kinek van most kedve okosságokat olvasni? Örülünk, ha van a gyereknek tanára, és úgy-ahogy elindul a tanév a maga nyűgjeivel, az egekbe szökött költségekkel.
Aztán arra jutottam, hogy ha „kívül hideg van, akkor még fontosabb odabenn egy kis meleget csinálni.” Szóval folytatom a megkezdett munkát, és továbbra is az élhető gyermekkor érdekében fogok írni, a szülő és gyerek kapcsolatára fókuszálva.
A korábbi „Fordítsuk meg” írás sorozatban HAT FOGALMAT jártunk körül, amelyek alapvető fontosságúak a harmonikus családi kapcsolatok létrejöttéhez, de valahogy nagyon gyakran rossz oldalról közelítjük meg őket.
Az első volt a NÉZETELTÉRÉS, amely nem lenne szükségszerű, hogy konfliktushoz vezessen, ha elfogadnánk a tényt: egy másik embernek LEHET tőlünk ELTÉRŐ nézete. Szíve joga. Még akkor is, ha ő történetesen a GYERMEKÜNK. Számtalan esetben növelhetnénk csemeténk irántunk tanúsított tiszteletét, ha elfogadnánk eltérő véleményét, de pontosan és nyugodtan kifejtenénk azt is, amit mi gondolunk a dologról. A szülői fölénnyel előadott győzködés számos esetben felesleges, és pont ellenkező hatást vált ki.
A második cikkben az ÖNBECSÜLÉSRŐL írtam, amiről tévesen azt gondoljuk, ÖNmagunknak alakítjuk ki. Ennek éppen az ellenkezője igaz. Az önbecsülésünket közvetlen és tágabb KÖRNYEZETÜNK ALAKÍTJA KI, ami aztán egy tudat alatti bevésődési folyamat eredményeként születik meg. A szülők szerepe itt is meghatározó, a gyermekkorunkban tett számtalan megjegyzés, a jutalmazott vagy leszólt, esetleg büntetett tettek hatása, a szülők érzelmeivel sugallt gondolatok összesége formálja azt, ahogyan végül magunkról vélekedünk. Ezért nem tudjuk általában megfogalmazni, miért is gondoljuk magunkról azt, amit gondolunk.
Szó volt még a BOCSÁNATKÉRÉSRŐL. A jól működő családokban megtanulnak bocsánatot kérni attól, akit megbántottak, vagy akinek fájdalmat okoztak. A szülő is tud bocsánatot kérni gyermekétől, ha szükséges, és erre nem gyengeségként, hanem erényként tekintenek. A legnagyobb félreértés pedig az, hogy a megsértett fél kiengesztelése céljából kellene bocsánatot kérni. A bocsánatkérés az „ELKÖVETŐ” LELKÉT NYUGTATJA MEG, mintegy őt oldozza fel, ha őszinte megbánással társul.
Aztán az EMPÁTIA következett, ami nélkül NEM LEHET EGÉSZSÉGES GYERMEKET NEVELNI. Minden ember vágyik megértésre, főképpen egy gyermek. Számos problémásnak tűnő, vagy akár szélsőséges esetben semmi másra nincs szüksége, csak megértésre. Érzelmei elismerésére, együttérzésre. Szidalmak és bölcsességek helyett HALLGASSUK MEG ÉS ÉREZZÜK, AMIT Ő ÉREZ! Az empatikus szülőknek sokkal nagyobb esélyük van magabiztos és kiegyensúlyozott gyermeket nevelni, aki megtanulja, hogy JOGA VAN AZ ÉRZELMEIHEZ.
A BIZTONSÁGÉRZETRŐL szóló cikkben arról a tévhitről írtam, hogy a gyermek félelmeit saját fantáziája szüli, és egyszerűen csak el kell neki magyarázni, milyen marhaság az, amitől fél. Természetesen hozzájárul a fantázia és a gyermek érzékenysége is, de a MEGINGATHATATLAN BIZTONSÁGÉRZET megteremtése megint csak a szülők feladata. Indokolatlan félelmek normális esetben nem alakulnak ki csak úgy. Sokszor a gyermek nem is attól fél, amit felénk jelez, csak kivetíti állandó szorongását mondjuk a sötétségre. „Ugyan már, csak nem félsz egy kis sötéttől” helyett, együttérzés, támogatás és az okok keresése oldhatja meg a problémát.
Utoljára az ÖNFEGYELEM került terítékre. Véletlenül se higgyünk abban a legendában, hogy az önfegyelem a gyermek növekedése során automatikusan kialakul és elvárható. A gyermek legtöbbet utánzással tanul, így az önfegyelmet is szüleitől lesi el. Türelmetlen, kiabáló szülők hiába várnak önfegyelmet egy gyermektől, csak azért, mert már NAGY GYEREK! Aztán még meg is büntetik, amivel végképp leszoktatják a tudatos önfegyelemről, hiszen a büntetés után pusztán félelemből „fegyelmezi” majd magát, nem meggyőződésből.
Ilyen és ehhez hasonló témákkal jelentkezem ezentúl is. Következő írásom az „ÉN”-tudatról szól majd, vagyis a gyermek identitásának kialakulása, és természetesen a szülők szerepe ebben a létfontosságú folyamatban. Várlak szeretettel a Facebookon és a weboldalamon.
A fent említett hat cikket egyesével megtalálod az alábbi Facebook linkeken.
Vagy együtt a www.hozdkiazellenorzot.hu/osszes-blogbejegyzes-varga-monika/ oldalon.
NÉZETELTÉRÉS
ÖNBECSÜLÉS
BOCSÁNATKÉRÉS
EMPÁTIA
BIZTONSÁGÉRZET
ÖNFEGYELEM
