A nyárra sztorikat ígértem és könnyebb olvasmányokat. Előre elnézést kérek, hogy még így sem tágítok azonnal az iskola témától, de talán ez elnézhető egy tanárnak.
Elsőként mesélek a tanári pályám legkínosabb bakijáról, egy olyan tévedésről, amelyre azóta sem találom a magyarázatot. Egy egész osztály előtt állva történt, így picit több volt, mint kellemetlen.
Miért döntöttem úgy, hogy elmesélem? Mert a mai tökéletesség-mániás világunkban mintha mindenütt ki lenne táblázva: TÉVEDNI ÉS HIBÁZNI TILOS! Ha hibázunk, minimum szégyelljük magunkat, esetleg letagadjuk, bűnbakot keresünk, vagy fennhangon hülyézzük magunkat.
Már kisgyermekeknél is megfigyelhető ez a tendencia, vagyis túlságosan korán megtanulunk a hibákon bosszankodni, hárítani, magyarázkodni. Ahelyett, hogy elfogadnánk a tévedés jogát és a fejlődés elősegítőjeként tekintenénk rá.
Én friss diplomás nyelvtanárként az akkori Külkereskedelmi Főiskola diákjai előtt éltem meg ÉLETEM EGYIK LEGNAGYOBB BLAMÁZSÁT. Négy év portugál nyelvi tanulmányok, több hónapos portugáliai tartózkodás és második nyelvtanári diplomám birtokában bátran vállaltam el egy HELYETTESÍTŐ ÁLLÁST az említett intézményben. Nálam alig fiatalabb, vidám kis csapatot kellett átvennem egy fél évre és lelkesen tettem is a dolgom, ahogy kellett.
Egyszer aztán a TÁBLÁRA KEZDTEM ÍRNI, talán éppen a fiútestvér szót, amely a következőképpen néz ki: irmão. Gépi írással meg sem tudom mutatni, én hogyan írtam fel, de azt a KIS HULLÁMOS JELECSKÉT az “a” felett én hosszan elnyújtva a két utolsó hang fölé írtam. Minden ilyen végződésű szóban, hiszen meg voltam győződve róla, hogy a két utolsó hang összekapcsolására szolgál. Akkoriban MÉG MINDENT KÉZZEL ÍRTUNK, és ez a TÉVEDÉSEM senkinek sem tűnt fel a tanulmányaim során.
A fiatalok viszont megkérdezték, MIÉRT ÍROM ÍGY, ők úgy tanulták, a hullámot csak az “a” hang fölé kell írni. Nagy komolyan magyarázni kezdtem, hogy az a jel a két hangot kapcsolja össze egy érdekes orrhanggá és azért kell a két betű fölé írni.
Tanítványaim ezután megmutatták nekem a főiskolától kapott tananyagukat, ahol feketén fehéren ott állt a SZABÁLY, AMIT ÉN KORÁBBAN SOHA NEM LÁTTAM.
A mai napig picit behúzom a nyakam, amikor eszembe jut az az émelygő rosszullét, ami akkor úrrá lett rajtam. Hogy létezhet, hogy lediplomáztam egy nyelvből, tengernyi irodalmat olvastam el és soha nem tűnt fel, hol is van pontosan az a kis izé? És ennek pont egy főiskolai órán, egy csapat diák előtt kell kiderülnie?
Egy kis ideig az ájulás környékezett, nem tudom, vajon a döbbenetem vagy a teljes leégéstől való félelmem volt erősebb. Amikor észhez tértem, valahogy ösztönösen azt tettem, amit mondjuk baráti körben is tettem volna.
Kifejeztem ŐSZINTE megdöbbenésemet. Elmondtam KERTELÉS NÉLKÜL, hogy nekem bizony fogalmam sem volt a kis idegesítő írásjel megfelelő helyéről és elképzelésem sincs, hogyan nem derült erre fény az egyetemi évek alatt. Aztán még hozzátettem: “Már ezért megérte elvállalnom ezt a helyettesítést, hiszen most én tanultam valamit a diákoktól, RÖGTÖN AZ ELSŐ ÓRÁN. Ezekután kíváncsian várom a folytatást!”
Mérhetetlen szimpátiával fogadták ezt a vallomást. Nagy sztori volt nekik is, tulajdonképpen jót mulattak rajta. Én meg szépen lassan elfogadtam, hogy ez tényleg velem történt, és ma már azt is tudom: NINCS EZZEL SEMMI BAJ. Tévedni emberi dolog, ekkorát is, meg ennyi ember előtt is. CSAK BE KELL ISMERNI, el kell fogadni és hasznosítani kell arra, amire lehetséges.
Nekem szimpátiát és baráti légkört hozott, zökkenőmentes és szeretetteljes együttműködést a hátralévő félévre. Amit kezdetben pokoli kínosnak éltem meg, az idővel elmesélhető történetté szelídült. Ott a Főiskolán egyébként soha többet nem jött szóba.
Ha magyarázkodásba kezdek, bűnbakot keresek, lehülyézem magam, vagy vitába bonyolódom, bizonyára nem ez lett volna a végkifejlet.
Ennek lassan 30 éve, mégsem halványodik az emlék. Azt hiszem annyira cikinek éreztem a helyzetet, hogy akkor ott egy életre elégettem az erre szánt összes energiát.
Nagyon régóta EGY PILLANATIG SEM SZÉGYELLEM MÁR, ha hibázom, vagy nem tudok valamit, és ugyanerre buzdítom a diákjaimat is. Nem győzöm hangsúlyozni például, hogy a házi feladatnak nem kell hibátlannak lennie, ugyanis gyakorlásra szolgál. A hibák közös javításával fejlődünk és leszünk napról napra okosabbak. A hibákért sűrűn elnézést kérő gyerekeket pedig rendre arra kérem, ne szabadkozzanak emiatt, kezeljék a helyén a tévedést, és tanuljanak belőle.
Bármekkora közhelyek, ezredszer is aláírom: Csak az nem téved, aki nem csinál semmit, illetve: Senki sem tud mindent.
Ja, és majd elfelejtettem! Itt a nyár, most kell csinálni azt a SEMMIT! Jó sokat belőle. A pihenéshez pedig akár olvashatod az írásaimat is. A sztorik mellett további meglepetésekkel készülök. Várlak vissza!
Varga Mónika
