Aki járt iskolába, az puskázott is. Aki pedig online vizsgázott, az tökélyre fejlesztette a modern „segédeszköz használat” művészetét. Az asztal alól súgó anyuka és a másik gépen buzgón kereső jóbarát olyan általánossá vált, hogy szinte alig maradt benne izgalom.
Amikor én jártam egyetemre, még csak a klasszikus formák léteztek, mint a padban felejtett nyitott tankönyv, a szoknya alá rejtett papírfecnik és a különféle testrészeinkre írt segédanyagok.
Történt egyszer, hogy egy német szigorlatra meg kellett volna tanulnom egy többszáz oldalas nyelvtankönyvet, pontosabban az egész német nyelvtant úgy, ahogy van. Hát nem sikerült. Jobb híján becsempésztem a méretes könyvet az vizsgaterembe és amikor a felügyelő éppen másfelé nézett, kimásoltam belőle a hiányzó részeket. Kockázatos vállalkozás volt, de sikerrel zárult. Gondoltam én.
Az eredmények kifüggesztésekor azonban két csoporttársamat és engem behívatott a tanár és közölte velünk, hogy mi hárman puskáztunk. A döbbenettől megnémulva álltunk, honnan a fenéből tudja, illetve miért nem zártak ki a vizsgáról ott helyben, ha észrevettek minket.
„Szóval, maguk vagy szó szerint tudják az egész könyvet kívülről, vagy puskáztak”- mondta ellentmondást nem tűrő hangon. A dolgozatukban minden definíciót szó szerint leírtak, erre nem nagyon volt még példa nálunk. Ha tudják az egész könyvet, most bebizonyíthatják, ha nem, akkor érvénytelen a vizsgájuk. Ki kezdi?- kérdezte.
És ekkor történt a csoda. Az egyik társam aggodalom nélkül közölte, hogy ő tényleg tudja az egész könyvet és szívesen be is bizonyítja. Határozottan odalépett a tanárhoz, majd mindketten eltűntek az irodában. A csoda az volt, hogy ez a lány valóban tudta kívülről a könyvet, a szerencsém pedig az, hogy három ajtóval odébb a tanszéki könyvtár bejárata nézett rám hívogatóan. Több sem kellett nekem, teljes sebességgel beszáguldottam a könyvtárba, megkeresetem a könyvtáros hölgyet és csak ennyit mondtam neki: Most azonnal kérem szépen a Helbig-Buscha Grammatik-ot, különben kivágnak a szigorlatról! Ellenvetés nélkül kivette a vitrinből és a kezembe adta.
Amíg mindentudó társam a tanár ámulatára felmondta a hibátlan definíciókat, addig én fellapoztam a kipuskázott részeket és gyorsan memorizáltam őket. Mire sorra kerültem, nagyjából a fejemben voltak a mondatok és nagy meggyőződéssel szavalni kezdtem őket. A tanár úr nem kis megdöbbenésére. Egy darabig meg sem tudott szólalni. Csak nézett, tanulmányozott figyelmesen majd ennyit mondott: Bámulatos! Még a hibák is ugyanazok, mint a dolgozatában.
Négyest adott a feleletre és alig hallhatóan megkérdezte: rendben? De még mennyire, hogy rendben volt! Repültem kifelé onnan, mint a szél. Boldogan, mert átmentem a vizsgán, büszkén, mert bravúros mutatványt adtam elő és egy kis lelkiismeretfurdalással, hiszen mégiscsak létezett egy valaki a bolygón, aki képes volt megtanulni kívülről sok száz oldal német nyelvtani definíciót. És nélküle ugye, ahogy mondani szokták, nem jöhetett volna létre az én attrakcióm.
Soha nem tudtam meg, mi lett a harmadik vizsgázóval és azt sem, vajon mit gondolhatott magában aznap sokat tapasztalt tanárunk. Azóta tudom viszont, hogy létezik fotografikus memória (nem nálam), hogy a könyvtárosoknak arany szíve van, és hogy a leleményesség gyakran legalább annyit ér, mint a megtanultak.
Varga Mónika
