Amikor egy gyermek iskolába kerül, a belső motiváció irányította tanulást a külsőleg irányított oktatás váltja fel. Vagyis, ELTŰNIK a gyerek számára ÉRTELMEZHEŐ CÉL, többnyire fogalma sincs szegénynek, mit miért kell tanulnia. Sok éven át kényszerül igazodni rendszerekhez és szabályokhoz, amiket nem igazán ért. Mi felnőttek pedig teljes erőbedobással győzködjük őket a megtanulandók fontosságáról, mindenféle érthetetlen későbbi eshetőségre hivatkozva.
Fontos lenne megérteni, hogy ami nekünk egyértelmű, az egy kisiskolásnak gyakran hottentotta. Egy pillanatig se higgyük, hogy egy általános iskolás, főleg egy alsó-tagozatos értelmezni tudja a következő bölcseleteket:
„Ilyen jegyekkel semmi sem lesz belőled Gyermekem!” (Mi kéne legyen belőlem? Én Kis Bence szeretnék maradni, aki most vagyok.)
„Ma már semmire nem megy az ember érettségi nélkül!” (Ha tudnám, mi az az érettségi? Állítólag apának sincsen, mégis sok pénzt keres.)
Tanuld azt a nyelvet, mert nyelvvizsga nélkül sosem találsz jó állást!” (Mi lehet az a nyelvvizsga? Remélem, nem fáj nagyon!)
„Ha csak hármasokat kapsz, soha nem kerülsz be az egyetemre!” (Most meg ez az egyetem! Honnan veszik, hogy én be akarok oda kerülni?)
Semmi értelme, ilyen elvárásokkal terrorizálni egy kisgyermeket. Nem felelnek meg az adott életkornak, ezek hallatán SEMMIFÉLE HASZNOSÍTHATÓ ELKÉPZELÉS nem jelenik meg a fejükben, a BIZONYTALANSÁG pedig, mint tudjuk, félelmet kelt.
A SZÜLŐ FELADATA éppen ennek ellenkezője, a megnyugtatás lenne, illetve az iskolai tevékenységek olyan apró célokká alakítása, amit a gyerek is értelmezni tud.
Ugyanígy erősítjük az idősebb diákok frusztrációját és félelmét, amikor a FELVÉTELIK ÉVÉBEN a fenti sirámokkal bombázzuk. Ő már ugyan tudja, mi az a nyelvvizsga, az érettségi és az egyetem, de többségüknek még mindig homályba vész ezek valódi jelentősége. A szerencsésebbek az érdeklődési körüket követve, mások a szülők kívánságainak és tanácsainak megfelelően próbálnak orientálódni és továbbtanulási irányt választani.
A SZÜLŐ PEDIG MIT CSINÁL ILYENKOR? Már előző tanévben előre vetíti, hogy jövőre nem lesz ilyen könnyű életed drága gyermekem! Állandó háttérzajjá válik otthon a „jövőre mit kell majd csinálni, hány különórára kell járni” és törölni kell az életünk minden egyéb aspektusát, különben jön az apokalipszis. Szeptemberben aztán végleg kibírhatatlan szintet ér el a gyerek HERGELÉSE. Reggeltől estig beosztott különórák és felvételi felkészítők töltik ki a napjait. A fennmaradó időben mindenféle innen-onnan hallott információ kínkeserves emésztgetése, a bejutási feltételek mérlegelése, iskolalátogatások, és a gyerek GYŐZKÖDÉSE zajlik gőzerővel. Ezzel aztán sikerül akkora PÁNIKOT kelteni benne, hogy az esetleg megmaradt energiáit biztosan ez fogja felemészteni. Nem ritkán családi veszekedések, sértődések, zsarolás is színezi a képet, gyerek-szülő kapcsolat megy rá a nagy igyekezetre.
Sajnos aligha tehetünk másképp, ha MAKACSUL RAGASZKODUNK bizonyos intézményekhez, vagy elképzelésekhez. Ha nem fogadjuk el a gyerek képességeit, ha nem engedünk egy kis teret annak, amit ő szeretne, vagy ha a gyerek maga ragaszkodik makacsul képességeit meghaladó célokhoz.
És SAJNOS az is TÉNY, hogy az iskolák jelentős része nem tudja maradéktalanul felkészíteni a diákokat a központi felvételire sem, nemhogy egyéb követelmények teljesítésére. És akkor tényleg kell a különóra meg a felkészítés.
Csak a pánikkeltés, a hisztérikus információgyűjtés és a többiekkel való hasonlítgatás nem kell, ez kizárólag a szülők ELTÚLZOTT IGYEKEZETÉNEK terméke. Amikor kérdezünk, az egyik ember teli szájjal dicsérni fog egy intézményt, míg valaki más csúnyán szidni fogja ugyanazt az iskolát. Így van ez a képzési formákkal, a tanárokkal és a leendő foglalkozásokkal is. Mások „segítségével” nem fogunk előbbre jutni sem általános iskola sem egyéb intézmény kiválasztásában.
Egy szó, mint száz, a szeptember nem egy rémálom kezdetét fogja jelenteni, ha csak a gyermekedet nézed. Ha ismered őt, a képességeit és a vágyait és azok mentén irányítgatod az alsó tagozattól kezdve a felsőoktatásig, vagy egy jó szakmáig. De soha nem késő jobban odafigyelni és taktikát váltani.
A „jó jegyet kell szerezni, mert…” kezdetű mantra helyett a „megteszünk minden tőlünk telhetőt, megtaláljuk az érdeklődési körünket és erősségeinket” mantra segít majd az elsős kisdiáknak és a felvételiző fiatalnak egyaránt. Saját ambíciónkat és szorgalmunkat nem tudjuk ráerőltetni egy gyerekre anélkül, hogy valaki/valami ne sérülne.
Természetesen lehet és kell őt elvárások elé állítani, teljesítményre ösztönözni, a kamasz-lustaságból valahogy kimozdítani, amelynek hatékony eszköze a tanulmányok kezdetétől való odafigyelés, a saját tempóját és képességeit figyelembevevő segítség, és a hasonlítgatás mentes támogatás.
Igen, ez pokoli nagy feladat. Jelenleg nem partner az oktatási rendszer sem, alig tud partner lenni az iskola, és nagyon nem kedvez a hangulatnak a szülőket nyomasztó gazdasági helyzet sem. Még a szokásosnál is több az akadály a pályán.
Mégis, mindentől függetlenül, ha iskolás a gyermeked, tudnod kell:
- hogyan kell ÉRTHETŐ CÉLOKAT gyártani,
- hogyan kell a gyermeked nyelvén beszélve MOTIVÁLNI,
- nagyjából mire KÉPES a gyermek egy adott területen,
- mit SZERET, és mire VÁGYIK a gyerek, ha pedig nincs ilyen, akkor miért nincs.
- végezetül pedig: az iskolában történtek döntő többsége NEM AKKORA DRÁMA, nem dönti el véglegesen a gyerek sorsát és valószínűleg később megváltoztatható.
Ezen ismeretek hiányában marad a küszködés, állandó elégedetlenkedés és a kétségbeesett kapaszkodás a külvilágból ömlő „információkba”.
Varga Mónika
