Szerző: Vargamoni | máj 19, 2022 | Szülőknek
Az egyik legnagyobb baklövés, amit szülőként elkövethetünk, ha a saját, vagy a világ elképzeléseinek megfelelő „IDEÁLIS” GYEREKET” szeretnénk faragni gyermekünkből, fittyet hányva annak vérmérsékletére és személyiségére. Aki nem hisz ez utóbbiakban, és a szigorú „átnevelés” mellett tör pálcát, az nézzen körül egy többgyermekes családban.
Vegyünk egy többé-kevésbé rendezett és békés körülmények között élő családot, 4 gyermekkel, akiket együtt és hasonló módon, nevelnek a szüleik. Már kisbaba korukban sem tudják ugyanazt végig csinálni az egyik gyerekkel, mint a másikkal, nem beszélve a későbbiekről. AZ EGYIK baba sírós és megnyugtathatatlan, A MÁSIK egész nap alszik, ébren pedig nyugodtan mosolyog. Az egyik kicsi szó nélkül elfogad minden ételt, a másik az arcodba köpi a spenótot. Az egyik lurkót alig bírod elvonszolni az óvodáig, a másik meg nem akar hazajönni onnan. Az egyik fiatalt csak a csavargás érdekli és semmit sem csinál otthon, a másik szívesen segít és inkább olvasással tölti az idejét.
Egyazon szülőkkel, UGYANAZON FELTÉTELEK MELLETT növekedve sem működik a gyári képlet, miszerint azonos bemeneti termékek és azonos megmunkálás után azonos kimeneti termék keletkezik.
Ahogy az oktatási rendszer is ebben a tévhitben reménykedve bukta el az élhető és eredményes oktatás lehetőségét, úgy a szülők is zsákutcába jutnak, ha teljesen egyéni jellemzői ellenében szeretnének valami mást nevelni a gyerekükből.
A VÉRMÉRSÉKLETÜNK (temperamentum) bizonyítottan velünk született, és befolyásolja például az aktivitási szintünket, az alkalmazkodóképességünket, érzelmi válaszaink erősségét, a kitartást és a hangulatot is. Ezért képtelen vállalkozás például egy csendes, nyugodt gyermek mellé érkező lobbanékony és harsány kistesó hasonlóvá szelídítése. És – többek között – ezért is irreális elvárás, hogy minden testvér olyan szorgalmas, türelmes és jó tanuló legyen, mint amelyik személyiségében ez kódolva van.
Természetesen óriási szerepe van a nevelésnek, a családi légkörnek, de hiába biztosítottak az azonos feltételek, az ember egy élőlény, és mint olyan, minden egyede picit (nagyon) különbözni fog a többitől.
Ezért érdemes foglalkozni olyan dolgokkal, mint a SZEMÉLYISÉGVONÁSOK, a SZERETETNYELV, a TANULÁSI TÍPUSOK, illetve ajánlatos időnként önvizsgálatot tartani, vajon tényleg olyan egyenlő feltételeket biztosítunk-e gyermekeinknek, mint ahogy azt hisszük. Még ma is nagyon gyakori a külvilág számára látványos eltérő bánásmód, mint a kedvenc gyerek sztárolása, a problémamentes gyerek érzelmi hanyagolása, vagy az elvárásainkat nem teljesítő gyereknek juttatott kevesebb szeretet.
A gyermek VÉRMÉRSÉKLETÉT minden szülő megtapasztalja és nincs mese, fel kell vérteznie magát a sajátjától teljesen eltérő temperamentumú gyermekek felnevelésére is.
Ha ezzel meg is birkózunk, ott lesznek még a SZEMÉLYISÉGVONÁSAI, amik szintén merőben eltérhetnek a szülőkétől és gyermekenként is mások. Ennek megismerése egy komoly, időigényes folyamat, ráadásul igazán csak akkor van értelme, ha a sajátunkat is ismerjük. Nagy viszont a befektetés megtérülése is, mert rengeteg kérdésre kapunk választ és számtalan konfliktus elkerülhető, vagy hatásosan orvosolható.
A weboldalamon a 9 fő típust felvonultató Enneagram személyiségtesztet és egy 16 személyiségtípust elemző tesztet ajánlok. https://hozdkiazellenorzot.hu/tudastar/
Nekem az Enneagram jött be igazán, csak azt sajnos angolul kell végig csinálni és 19 dollárba kerül. Az Enneagram személyiségelemzés nagyon részletes, az erről szóló könyv pedig nehezen emészthető, ezért az alapgondolatait, mintegy kiindulópontot, az alábbi oldalon foglaltam össze 6 rövid cikkben az érdeklődőknek. https://hozdkiazellenorzot.hu/szemelyisegtipusok-teljes/
Ha csak annyit sikerül kideríteni, hogy gyermekünk a GONDOLKODÓ, az ÉRZŐ, vagy az ÖSZTÖNÖS triászba tartozik-e, vagyis erősségei és gyengeségei a gondolkodással, az érzelmeivel, vagy az ösztöneivel kapcsolatosak-e és mennyiben vagyunk mi magunk mások, már nagyot lendíthetünk a kapcsolatunkon.
Másik nagyon fontos tényező a gyermek SZERETETNYELVE, vagyis az a mód, ahogy neki a legnagyobb örömet lehet szerezni. Az öt szeretetnyelvet Gary D. Chapman írta le a kilencvenes évek elején és felfedezését párterápiákon alkalmazva sok száz házaspár kapcsolatát sikerült rendbe tennie. Könyve hasznos olvasmány lehet mind a házasságunk, mind pedig gyermekünkkel való kapcsolatunk javításához. Chapman szerint 5 szeretetnyelv létezik, amelyből az egyént egy vagy kettő erőteljesebben jellemzi és „szeretet tankját” ily módon lehet feltölteni. Ezek az elismerő szavak, a minőségi idő, az ajándékok, a szívességek és a testi érintés. Az öt szeretetnyelv című könyvben részletesen leír minden tudnivalót és tesztet is kínál sajátunk és szeretteink megismeréséhez.
Gyermekeinkkel sincs ez másképp, és nem ritkán az okozza az állandó feszültséget és elégedetlenséget, hogy NEM BESZÉLJÜK A GYERMEKÜNK SZERETETNYELVÉT. Hiába halmozzuk el például ajándékokkal, ha a testi érintés hiányzik neki. Az én generációmban sok családban volt tabu az ölelés, puszilgatás, így a megélt példát tovább vivő szülők maguk is kerülik azt. Könnyen lehet, hogy a gyermeknek csupán ennyire lenne szüksége, hogy „szeretet tankja” megteljen. A szeretetnyelvet kideríteni nagyságrendekkel egyszerűbb feladat, mint a személyisége mögé látni. Segítségnek ott van Gary D. Chapman: Az 5 szeretetnyelv, gyermekekre hangolva című könyve.
Ha pedig a tanulással van gond, mindenképpen érdemes kideríteni, melyik fő TANULÁSI TÍPUSBA tartozik gyermekünk. Nagyon röviden: létezik a VIZUÁLIS, az AUDITÍV és a KINESZTETIKUS típus, vagy ezek ötvözete. Az első a képek, ábrák segítségével, a második hallott ismeretanyag alapján, a harmadik mozgásos formában tanul a legkönnyebben. Erre is vannak tesztek, a weboldalamon https://hozdkiazellenorzot.hu/tudastar/ itt találod.
Ne érts félre, nem azt javaslom, hogy mától kezdve, kísérleti alanyként, folyamatosan teszteld a gyereket és sorold be mindenféle kategóriába! Ezt a sok dolgot azért írtam le, mert meg vagyok győződve róla, hogy problémák esetén óriási segítség lehet a fentiekből valamelyik, és mindenki számára tartogatnak meglepetéseket.
IDEÁLIS GYEREK PEDIG NINCSEN. Nem is kell, hogy legyen. Ideális körülmények viszont igenis lehetnek. És ezek megteremtéséért szurkolok én minden családban, minden egyes gyerek esetében.
Varga Mónika
Szerző: Vargamoni | máj 7, 2022 | Aktuális, Fiataloknak
Kedves Érettségiző!
Te rohansz haza és visszaszámlálsz, amíg fel nem teszik végre a MEGOLDÁST, vagy megtiltod az összes családtagnak, hogy a gép közelébe menjen? Végig nézed betűről betűre a megoldókulcsot, vagy hallani sem akarsz róla, MIT RONTOTTÁL EL?
Tanulás címszóval hibernálod magad a szobádban és azonnal támadsz, ha rád merik nyitni az ajtót, vagy dühöngve faggatod a körülötted élőket, mi történik azzal, aki mindenből megbukik?
Elszántan, de BIZAKODVA számolod szenvedésed hátralévő napjait, vagy fennhangon hirdeted, mekkora HÜLYESÉG volt középiskolába menni, és egyáltalán, ki volt az a marha, aki az érettségit kitalálta?!?
Teljesen KIBORÍTASZ mindenkit, vagy csak általános információ megvonással bünteted azokat, akik éppen nem részesei e sorscsapásnak?
Így vagy úgy, IZGALOM nélkül biztosan nem úszod meg ezt az időszakot (és persze a családod sem), de ha kínodban azt állítod, nem érdekel az eredmény, bocsáss meg, nem hiszek neked.
Az érettségi köztudottan az az esemény életünkben, amelynek méretei túlságosan megriasztják a szelídebb megmérettetéshez szokott végzősöket, ezért annak JELENTŐSÉGÉT soha nem látott mértékben TÚLÉRTÉKELI szinte minden diák. Majd visszanézve az egész cirkuszra, csodálkozva állapítják meg: Ez most komoly? Emiatt kellett ennyit paráznom és magamra haragítanom az összes szerettemet?
Ezzel véletlenül sem szeretném azt állítani, hogy az érettségi nem igényel nagy erőfeszítést, vagy ne lenne fontos, csupán AHOGY MEGÉLJÜK a folyamatot, az bizony sokat nehezít rajta.
„Ennyit képtelenség megtanulni”, „én biztosan megbukom ebből vagy abból”, „engem ugyan nem vesznek fel sehová”, „mi történik azzal, akit sehová nem vesznek fel?” „mennyit keres egy kukás?” – ismerősek ezek ÖNHERGELŐ mondatok? Ezekkel lehet olyan állapotba kerülni, ami tényleg elég elviselhetetlenné teheti ezt a két hónapot.
Magyarországon 1851 óta létezik érettségi vizsga és jó néhány változtatást megélt már. Jelentősége bevezetése óta folyamatosan csökken. KEZDETBEN óriási teljesítménynek számított, a művelt érettségizettek magasan kiemelkedtek a tömegből. KÉSŐBB, az állások betöltéséhez mintegy két csoportra osztotta a pályázókat: érettségizettek és nem érettségizettek csoportjára. MÁRA már ekkora jelentősége sincs, hiszen egy puszta érettségivel semmilyen állás nincs garantálva. Persze sok helyen feltétel az érettségi bizonyítvány, de az eredmény igazán azoknak fontos, akik tovább szeretnének tanulni.
Két dolog mit sem változott az idők során: az általános „MUMUS” szerep, a rettegés a megmérettetéstől és az esetleges bukástól. Azután pedig a visszaemlékezés, a SZTORIZGATÁS, a poénos történetek sokasága. A két véglet. Mintha nem is ugyanarról az eseményről lenne szó. Mindenkinek megvannak az örökké élő, vicces történetei, az előtte előadott világvége jelenetek pedig feledésbe merülnek. Szerencsére.
Mi ebből a TANULSÁG?
Ugyanaz, amit a nyolcadikos felvételik körüli dráma kapcsán egyszer már megírtam: NEM ÉLET-HALÁL kérdése, mit teljesítesz azon a pár napon. Eldőlhet persze, hogy nem nyersz felvételt az áhított intézménybe. Kiderülhet, hogy fizetni kell a tanulmányokért, mert támogatott képzésre nem sikerült bejutnod. Az is előfordulhat, hogy munkahely után kell nézned. De kérdem én, ezek közül melyik jelent áthidalhatatlan akadályt, vagy egész életedet tönkre tevő sorscsapást?
Ha józanul gondolkodunk, akkor egyik sem. És talán nem is véletlenül történt így. Talán éppen arra visz a TE UTAD és ott találod meg, ami számodra a megfelelő JÖVŐT jelenti majd.
Ha mindenáron ragaszkodsz egy intézményhez, akkor MEGPRÓBÁLOD MÉG EGYSZER. Hol van az megírva, hogy mindennek elsőre sikerülni kell? El kell fogadnod a tényt, hogy az adott napon, adott időben kikényszerített teljesítmény nem mindig tükrözi a valódi tudásunkat. Lehetett rossz napod, csütörtökre már teljesen kimerülhettél, de még az is meglehet, hogy többet kellett volna tanulnod. Most ez az új helyzet, ebből kell a legtöbbet kihoznod!
Legalább lesz időd valami mást is csinálni, egy kicsit körülnézni az iskolán kívüli világban. Pénzt keresni, nyitott szemmel járni, lehetőségeket felfedezni.
Csak gondolj bele, mennyi erőt próbáló esemény történt középiskolai éveid alatt!
Egy JÁRVÁNY zárt el hosszú ideig a külvilágtól, a buliktól és a haveroktól. Végig csináltál több félév ONLINE OKTATÁST, (miközben teljesen elmaradt egy-egy tantárgy oktatása), lemaradtál számtalan közösségi eseményről, majd maszkban szenvedted végig a tanórákat. És ha ez nem lett volna elég, még egy háború is kitört a szomszédban, bizonytalanságot és félelmet ültetve a lelkünkbe. Kicsit sok volt ez NEKED, mi felnőttek is megszenvedtük, úgyhogy légy büszke magadra! Bárhogy is alakuljon.
Szívből kívánom NEKTEK – mind a 114.700 érettségizőnek-, hogy teljesüljön az álmotok, vegyenek fel benneteket oda, ahová szerettétek volna és az legyen az ÚJ HELYZET, amit elképzeltetek magatoknak!
Varga Mónika
Szerző: Vargamoni | ápr 8, 2022 | Egyéb kategória
A vasfüggöny ugyan már roskadozott akkoriban, sőt nem sokkal az eset után a bontását is megkezdték, amit most elmesélek, az még nagyon is a függöny mögött történt.
A nyolcvanas évek második felében tanulmányi eredményeimért egy külföldi táborozással jutalmaztak. Bevett szokás volt, hogy az „arra érdemesnek tartott” diákokat valamelyik baráti szocialista országba küldték és ott eltölthettek pár hetet a szocialista elveknek megfelelően megszervezett táborokban.
Egyik szerencsés kiválasztottként, én egy hónapot tölthettem az akkori Leningrádban, (ma ismét Szentpétervárnak hívják). A háborút és a kommunizmust megélt, egykoron csodálatos történelmi város addigra szürke, élettelen monstrummá amortizálódott, üzletek, színek és események nélkül.
Ide érkeztem én vagy harminc várakozással teli magyar diákkal. Egy teljesen értelmezhetetlen, idegen világba csöppentünk. A széles szürke utcák szürke házaiban egyetlen üzlet sem volt, a buszokon és trolikon nyomorgó embertömeget leszámítva embert is alig láttunk.
A valaha bizonyára szebb napokat látott szállásunkat hotelnek hívták, és a bár része még valóban felismerhető volt. A hatalmas sivár épület belseje inkább egy bontás előtt álló házra emlékeztetett, a csapokból szürkés-barnás víz folyt, a konyhában a földön tárolt edények között legyek döngtek és macskák tekeregtek.
Az egyetlen folyadék, amihez a nap folyamán hozzájutottunk, a teafűre borított 99 fokos víz volt, melynek tetejét 30 perc várakozás után leszürcsöltük a szétmállott fűről. Az ebéd nem ritkán vetett ki magából döglött legyet, a hidegétel pedig, inkább hagyjuk.
Precízen összeállított programunk általában napi énekórákból, kötelező múzeumlátogatásokból és ideológiai szempontokra épülő nyelvtanulásból állt. Ezt még el is viseltük volna, mert a Leningrád környéki cári paloták és parkok, a tenger és a jó társaság feledtették velünk a viszontagságokat. A szomjúságot és az éhséget viszont nem tudtuk elfojtani. Hazudnék, ha azt mondanám, nem volt mit inni, hiszen a csapból jött valami. És enni is adtak, csak valahogy nehezen sikerült el is fogyasztani azt.
Egy napon Pepsi Cola kupakot találtam az utcán, igazi cirill betűs orosz felirattal (azóta is őrzöm). Bár mi otthon nem ittunk kólát, nagyon megörültem. Összeszedtem az összes bátorságomat és megkérdeztem magyar táborvezetőnket, hol tudnánk kólát szerezni. Mutattam neki véresre kiszáradt számat és kértem, hadd menjünk el kólát venni. A tanárúr ekkor mélységesen felháborodott, hálátlannak és elégedetlennek nevezett és elzavart. Biztosan nagyon megdöbbentem ezen, mert nem emlékszem, hogyan jutottam végül mégis kólához. Az egyik fényképen máig ott ülök a tengerparton és egy üveg kólát iszom, ami szerintem ott éppen megmentette az életemet.
Hazautazásunk után behívatott az iskola igazgatója. Becsukta maga mögött az ajtót, majd hitetlenkedve faggatni kezdett. Azt jelentették neki rólam, hogy rendszerellenesen viselkedtem és elégedetlenkedtem a helyi viszonyokkal. Magyarázatot várt tőlem, mégis mi a fenét csináltam.
Először arra gondoltam, az lehetett a baj, hogy a táborzáró ünnepségen a színpadon bohóckodva megmutattam, leesik rólam a nadrág, amiben egy hónappal azelőtt oda érkeztem. Mint utólag kiderült, 7 kilót fogytam, jutalomból. De erről az én igazgatóm nem hallott.
Aztán elmeséltem, hogyan szöktünk meg egy barátnőmmel a színházi előadásról, ami mindkettőnknél kiverte a biztosítékot. A színpadon két alak idétlenkedett egy kék és egy piros lufival. A kék volt a kapitalista világ, a piros a szocialista országok jelképe. Amikor a kéket átszúrták egy hosszú tűvel, azonnal kipukkant. Amikor viszont a pirosat szúrták át, az épen maradt. Hát ezen a ponton a barátnőm és én felálltunk és kiosontunk a színházból. Az ajtóba állított, merev arcú matróna ugyan megpróbált visszatartani minket, de nem sikerült neki. Menekültünk vissza a szállásra az első arra járó trolival, amelyen soha nem látott tömeg zsúfolódott össze. Annyian voltak, hogy a lábam percekig nem ért le a talajra. Soha nem felejtem el, ahogy préselt a tömeg felfelé.
De ezt a történetet sem hallotta az igazgatónk, viszont rendes ember lévén csak vigyorgott rajta.
Végül aztán eljutottunk a kólához. Meséltem neki, milyen szomjas voltam és kólát szerettem volna venni. Na, ez volt az oka az én feljelentésemnek, a táborvezető elvtárs ezt nevezte rendszerellenes viselkedésnek. Erre szánt időt és energiát, hogy bemószeroljon az iskolaigazgatónál. Mi lett volna, ha megtudja a színházi szökést?!?
De ez még csak a történet eleje. Ami most következik, az ennél sokkal vadabb és egyben szánalmas is.
Annak idején is létezett az Országos Középiskolai Tanulmányi Verseny (OKTV), amelynek első pár helyezettje felvétel nélkül bejutott az egyetemre. (A 80-90-es években még felvételi vizsgát kellett tenni.)
Én is bejutottam az orosz verseny országos fordulójába, ahol reményteli eredményekkel haladtam feladatról-feladatra. Az utolsó szóbeli fordulón, mit ad isten, ott ült a zsűriben a leningrádi tábor vezetője, aki előző évben jelentést küldött kifogásolható viselkedésemről. Széles vigyorral az arcán jelezte, mire számíthatok. Rögtön átvette a beszélgetést és azt kérte, mondjak orosz ételeket. Miután ez megvolt, orosz receptek ismertetését kérte. Én elmondtam neki, hogy orosz receptet nem ismerek, de szívesen ismertetek oroszul bármilyen magyar receptet. No csak, járt a Szovjetunióban és nem tud orosz receptet mondani? kérdezte kárörömmel és ezzel el is volt intézve a versenyem.
Az eredményhirdetésen személyesen ő olvasta fel az helyezetteket, kiemelve, hogy most az UTOLSÓVAL fogja kezdeni. Valahogy így hangzott: az Országos Középiskolai Tanulmányi Verseny orosz nyelvű versenyének országos fordulóján UTOLSÓ helyen végzett, Varga Mónika, a Siófoki Perczel Mór Gimnázium tanulója. Kérem, álljon fel!
Felálltam. Tulajdonképpen már az első mondatánál készülődtem, hiszen az orosz receptnél tudtam, nekem annyi volt. És egyébként is végig engem nézett, szóval nem voltam meglepve. Ő viszont fürdött a boldogságban. Kicsinyes bosszút állt tanárként egy 17 éves lányon, valamiért, amit ma már egy fiatal sem értene. A furcsa az, hogy már akkor szánalmat éreztem harag, vagy megalázottság helyett és a történelem később engem igazolt.
Az orosz verseny nélkül is felvettek az egyetemre. El is végeztem. Majd egyszer jóval később, talán tíz év múlva, valami oknál fogva vonattal utaztam haza a Balatonra. A leghátsó kocsiban álltam a lépcsőnél, amikor hirtelen egy ötvenes pasas kullogott oda százéves, agyonmosott Trapper farmerjában, vállán a jól ismert barna műbőr utazótáskával. A táborvezető elvtárs volt az, a tíz évvel azelőtti szerelésben. Hát ennyi sikerült. Eltűnt egy rendszer, megszűntek a kiszolgáló szerepek. Amikor végül felkapaszkodott mellém a vonatra, valami ilyesmi jutott eszembe: Akkor ki is végzett az utolsó helyen Tanárúr?
Varga Mónika
Szerző: Vargamoni | ápr 4, 2022 | Nyelvtanulás
Legalább olyan MEGOSZTÓ téma ez is, mint az a bizonyos nyelvérzék.
Van, aki jót nevet a 3 hónapos babával angolra rohanó kismamán, más az óvodában angollal traktált gyermekek láttán háborog, és van, aki szánja-bánja, hogy nem kezdte el gyermekével az idegennyelvet születése pillanatában. Egy másik tábor, aki az alsótagozatos idegennyelv oktatást szidja és ezt okolja gyermeke csiga lassan haladó nyelvtudásáért. És persze vannak a csodamódszerek, és az őket reklámozók, akik szerint teljesen mindegy, mikor kezded, csak az ő módszerükkel tanulj.
Lássuk a TÉNYEKET:
- Ha az anyanyelv elsajátítását vesszük alapul, akkor természetes a válasz: RÖGTÖN SZÜLETÉS UTÁN. Minden ember az anyanyelvét beszéli legjobban, mert azt még a nyelvi fejlődés korai szakaszában, egészen más módon tanulta meg, mint az iskolában elkezdett idegennyelvet.
- Ha a gyermekhez a környezete születésétől fogva 2-3 NYELVEN BESZÉL, akkor mindegyik nyelvet kiválóan el fogja sajátítani. Szóval ahhoz ma már kétség sem fér, hogy ha a beszéd kialakulásával egyidőben tanuljuk a nyelvet, az a legoptimálisabb és soha vissza nem hozható időszak. Ráadásul ebben az időszakban képesek vagyunk a világ összes létező hangjának tökéletes képzését megtanulni. Később elveszítjük ezt a képességünket.
- Bármelyik ember hirtelen IDEGENNYELVŰ KÖRNYEZETBE kerül, hallás, felismerés és utánzás alapján előbb-utóbb megtanulja a nyelvet, legalábbis a beszédet és az értést. Ezért igaz az a mondás is, hogy ki kell menni az adott nyelvterületre és megoldódik a probléma.
- A gyermek nagyjából 8-10 éves koráig UTÁNZÁSSAL tanul idegen szavakat és szerkezeteket. Nincs tisztában azzal, hogy van nyelvtan és léteznek nyelvtani szabályok, amelyek segítségével hibátlan mondatokat alkothatunk. Valamikor ebben az életkorban kezdi felismerni és megérteni a szabályszerűségeket, ekkortól lehet neki úgymond „rendszerben” tanítani a nyelvet.
- MINDEN EMBER ELTÉRŐ módon képes idegennyelvet tanulni, egyesek könnyen, mások nehezebben, sokan pedig csak keserves kínlódás árán. Mindenkinek meg kell találnia azt a módszert, amivel egyszerűbbé válik a tanulás.
Akkor ez azt jelenti, hogy IRÁNY A BÉBIANGOL, OVIS ANGOL, vagy KÜLFÖLD?
Nos még ha ez lenne az egyetlen út az üdvösséghez, akkor sem írnám azt, hogy igen, ez mindennek a kulcsa. Egyrészt, mert a legtöbb babának szánt nyelvi foglalkozás drága és kevesen engedhetik meg maguknak. És ugyanez igaz a külföldi tartózkodásra is. Egy hosszabb kinn tartózkodás vagy a több hónapos nyelvtanfolyamok nagyon sokba kerülnek, így szintén nem elérhető opciók mindenkinek.
De ellenvetésem sincs. HA VALAKI MEGTEHETI, belefér az idejébe, és rendszeresen elhordja kisbabáját játékos angol foglalkozásokra, bizonyára jót tesz neki. Legalábbis megadja neki azt a lehetőséget, hogy egy másik nyelvvel is megismerkedjen a beszédfejlődés e korai szakaszában. Ez nem fogja automatikusan garantálni a csodát, de sokat segíthet, feltéve, ha azután szakszerű folytatás is van.
Az OVIS ANGOL kérdésére Magyarországon a legismertebb válasz Vekerdy Tamástól származik. Szerinte: “Ötévesen nem angolul kell tanulni, hanem rohangálni az udvaron, a friss levegőn, látszólag céltalanul, mert attól fejlődik az agyuk.”
Természetesen igaza van, abban az értelemben, amire az elismert pszichológus pontosan célzott. Vagyis, a JÁTÉK és a friss levegő HELYETT NE TANULJON nyelvet az óvodában! Ne kényszerítsük számára érdektelen, időhöz kötött és szervezett elfoglaltságra, ha helyette játszhat.
DE a vidám, JÁTÉKOS, akár az udvaron tartott, rövid foglalkozásokkal semmi baj nincs. Ha csak az vesz részt rajta, aki szeretne és ha a gyermek élvezettel közreműködik, akkor bizony nagyon hasznos lehet. A kényszer és számonkérés nélküli, természetes tanulást kihasználva ebben a korai időszakban sok-sok szót és kifejezést el lehet sajátítani.
A PROBLÉMA AZ OVI UTÁN JÖN, amikor az óvodában angolt tanult gyermekek iskolába kerülnek. Az alsó tagozat nyelvoktatása ugyanis a nyelvtani szerkezeteket még értelmezni nem tudó gyermekek számára van megalkotva, vagyis szavak, kifejezések és adott kérdésekre adott válaszok ismételgetésén és utánzásán alapuló módszerrel dolgozik. Magyarra fordítva: az óvodákban is alkalmazott egyszerű, játékosan technikákkal működik egészen a 4. osztályig, igazodva a gyermekek átlagos képességéhez.
Az óvodából már bizonyos ismeretekkel érkező gyermekek szülei nagyon hamar elégedetlenkedni kezdenek, hogy a gyerek nem halad, ugyanazt kapja, mint az óvodában. A legtöbb szülőnek egyébként fogalma sincs arról, hogy amit az óvodában 2-3 év alatt megtanulnak, azt az iskolában az első évben elsajátíthatják, ha jó tanárt kapnak.
Az ALSÓ TAGOZATOS nyelvoktatásról tehát azt kell tudni, hogy az életkor átlagos nyelvi fejlettségi szintjéhez igazodva, óvodás szerű módszereket használ, és ez így van rendjén.
A NYELVTAN oktatása az 5. osztályban kezdődik meg, amikorra a gyerek megérti, mi az a nyelvtan. Vagyis az építőkockák mellé megérkezik a használati utasítás is.
Azt is tapasztalom, hogy felgyorsult világunkban egyre korábban szeretnénk mindent kihajszolni magunkból, így egyre több gyerek a korábbinál sokkal előbb szembesül bizonyos megtanulandókkal. Néhányuk így a MEGSZOKOTT ÁTLAG FELETT (IDŐ ELŐTT) teljesít és mondjuk már 3.-4. osztályban képes például nyelvtani szerkezet alapján mondatot építeni. Az ő szüleik aztán végképp „kiakadnak” azon, hogy gyermekük nem halad, és a gyenge nyelvoktatást kárhoztatják. Ekkor tényleg nem marad más, mint a magánórák, mert az alsó tagozatos nyelvoktatás az átlaghoz igazodik. Talán ha majd az oktatás átalakul és jobban lehet differenciálni képességek szerint, akkor orvosolható lesz ez a probléma.
30 ÉVES NYELVTANÁRI PÁLYÁM döntő részében magántanárként dolgoztam, így egyesével figyelhettem meg a gyerekek fejlődését. Nem ritkán egész kicsi kortól az érettségiig kísértem végig őket, ezért merem bátran állítani mindazt, amit itt leírok.
Megfigyeléseim szerint 9-10 éves korban következik be a DÖNTŐ PILLANAT az idegennyelv elsajátítása terén. Akinek addig nem volt olyan szerencséje, hogy anyanyelvként megtanulhasson egy másik nyelvet is (külföldi szülő, babysitter, magánovi, külföldi tartózkodás stb. segítségével), annak itt látszik majd először világosan, vajon könnyen, vagy nehezebben fog nyelvet tanulni.
HIHETETLEN FORDULATOK tanúja voltam 9-10 éves gyermekeknél mind pozitív, mind negatív irányban. Szerencsére legtöbben ekkor kinyílnak, felismerik a rendszerességeket és a szabálytalanságokat, majd megkezdik a szabályok alapján történő mondatépítést.
Vannak viszont olyan gyermekek, akiknél mintha EZ A FOLYAMAT NEM KÖVETKEZNE BE és továbbra is utánzással, betanult kifejezések ismételgetésével próbálnak boldogulni. Mivel ez a módszer idáig kiválóan működött, ők most nagyon megijednek és egyszer csak azon kapják magukat, hogy semmit nem értenek. A frusztráció miatt a korábban megjegyzett szavak egy részét is elfelejtik, a nyelvtani szabályokat csak ideig-óráig értik és csak a teljesen mechanikus egyen feladatokat tudják megoldani, a szöveg megértése nélkül. Megutálják a nyelvtanulást, a szülők pedig kétségbeesve keresik, ki vagy mi lehet a hibás.
Azok a gyerekek, akik intelligenciájukkal eddig leplezni tudták, hogy valamiféle olvasással/írással/nyelvtannal kapcsolatos problémájuk van, ezen a ponton biztosan „lebuknak” és óriási nehézséggel kerülnek szembe.
EGY SZÓ, MINT SZÁZ, nagyjából az alsó tagozat vége felé derül ki, milyen nyelvtanuló lesz a gyerekből, és ha erre nem támogató közegben kerül sor, akkor a nyelvtanulás rettenetes ellenféllé válik. Itt szokott eldőlni, hogy valaki a „nekem nincs nyelvérzékem” kategóriába sorolja majd magát, vagy megbirkózik a nyelvvel.
Szóval akkor MIKOR IS KEZDJÜNK NEKI a nyelvtanulásnak?
Ha a beszéd kialakulása utáni időszakban tesszük, akkor a gyermekkorban szinte MINDEGY MIKOR. Sokkal FONTOSABB A HOGYAN, hiszen ahogy írtam, 8-10 éves korig a játékos, utánzós módszer működik, utána léphet be a szabályokat ismertető módszer is, majd egyszer csak teljesen egyénivé válik az egész és képtelenség általánosérvényű, mindenkire ráhúzható módszert találni.
Nézzük RÉSZLETESEBBEN:
- Természetesen az ovis angol nélkül vidáman megvan minden gyerek, ez csupán egy kellemes plusz azoknak, akiknek lehetőségük van rá. A gyermeki agy nagyon fogékony, játék közben rengeteg szót elsajátíthat, de igazi nyelvtudás csak akkor lesz belőle, ha állandó az nyelvi közeg és megfelelő folytatása van.
- A gyerekek többsége az alsótagozatos nyelvórák nélkül is simán elboldogulna. Vagyis, ha a régi idők gyakorlata szerint csak 10 évesen kezdenénk a nyelvtanulást, akkor sem maradnánk le semmiről. A jó vagy átlagos képességű gyerek – a nyelvtan ismeretében – akár 1 év alatt megtanulhatja azt, amit az alsó tagozatban 4 év alatt tanítanak.
- Ez nem azért van, mert rossz az alsótagozatos anyag, hanem azért, mert ezután lesz képes egy gyerek az utánzás helyett saját logikával nyelvet tanulni.
- De pont ebben az életkorban derülhet ki az is, hogy nála nem fejlődött ki rendesen ez a nyelvi logikai készség, és akkor valószínűleg aranyat ér az a kis tudás, amit addig sajátított el.
- Mivel előre nem lehet megmondani, hogy egy gyermek 10 éves korára vajon hogyan lesz képes egy másik nyelv elsajátítására, abban sem lehetünk okosak, mikor ideális elkezdeni.
Nem érdemes tehát vérre menő vitákat folytatni, kinek van igaza, mert nézőponttól függően szinte bárkinek igaza lehet.
Ha tudnánk előre, hogy 10 éves kora körül gondjai akadnak majd, akkor talán a lehető leghamarabb el kéne kezdeni, amíg játékosan és lazán megy. Bár ez sem teljesen igaz, mert olyan tanítványaim is voltak, akik az addig tanultak nagy részét is teljesen elfelejtették, miután elkezdődtek a nyelvtanulási nehézségeik.
Ha tehát nincs lehetőség pici kortól állandó idegennyelvi környezetre, akkor a baba-, ovi és alsó tagozatos nyelvoktatás mind olyan opciók csupán, amik hasznosak, eredményeket hozhatnak, élvezetesek lehetnek, de nem feltétlenül szükségesek ahhoz, hogy egy gyermek jól megtanuljon egy nyelvet.
Amennyiben gyermekeink 4.-5. osztálytól jó minőségű nyelvoktatást kapnának, sok-sok interaktív élménnyel és beszédgyakorlással, az összes korábbi nélkül is vígan megtanulnák a nyelvet.
Ha a gyermek nyelvtanulási nehézségekkel küzd, ami nagyjából 4.-5. osztályra derül ki egyértelműen, akkor neki a korábbi nyelvtanulás még áldás volt, az ezt követő pedig a jelenlegi rendszerben biztosan szenvedés lesz.
Ezeket kell tehát mérlegelni, amikor gyermekünk nyelvoktatásával kapcsolatban fenntartásaink, kétségeink vagy konkrét szándékaink vannak.
Sajnálom, hogy nem tudok olyat mondani, ami mindenkire vonatkozik és gombnyomásra működik, de tanulás ügyben szerintem ilyen nem létezik.
Két dolog látszik biztosnak. Az egyik, hogy kicsi korban, játék helyett nyelvtanulásra kényszeríteni valakit, ostobaság. A másik, hogy minden gyerek egyéni módon fejlődik a nyelvtanulásban is, ezt kell figyelemmel kísérni.
Akármiről is írok, mindig vissza kell térnem a vesszőparipámhoz: a siker kulcsa gyermeked megismerésében rejlik!! Ha jól ismered őt, az is kiderül majd, hányadán áll a nyelvtanulással.
És akkor tudni fogod, mivel ártasz és mivel használsz neki. Illetve, hogy a „mikor”-nál számos esetben sokkal fontosabb a „hogyan”.
Varga Mónika
Szerző: Vargamoni | márc 25, 2022 | Gondolatébresztő, Szülőknek
Bizonyára aggaszt és régóta keresed az ellenszert. Sok mindent kitaláltál, hogyan tarthatnád vissza az állandó gépezéstől. Azt sem tudod biztosan, vajon függő-e már, vagy csak egy kicsit többet játszik a normálisnál.
De azon gondolkodtál-e már, vajon MIÉRT gépezik annyit?
Legtöbben itt követjük el azt a hibát, ami a további előrehaladást megakadályozza. Azt gondoljuk, szerető szülőként mindent megadunk gyermekünknek, ezért nem is keresünk logikus miérteket, csak a korlátozásra koncentrálunk.
A SZÜLŐK alap hozzáállása, hogy a számítógépes játék egy „HÜLYESÉG”, felesleges időrablás, káros az egészségre, és így tovább, helyből ellehetetleníti a megoldást. A gyerek tudja, hogy ellenséges viszonyt ápolunk az ő kedvenc tevékenységével, így rögtön falra hányt borsó lesz, amikor annak káros hatásairól papolunk. Ha még hangoztatjuk is, mekkora marhaságnak tartjuk és mi mindent lehetne helyette csinálni, csak olajat öntünk a tűzre.
Rosszallásunk miatt egyre jobban KORLÁTOZZUK a játékidejét, vagy LETILTJUK a gépezésről, anélkül, hogy tisztában lennénk vele, miért is gépezik.
Nos, először is azért, mert JÁTSZIK. A játék természetes része a gyerek életének, csak egy ilyen számunkra szokatlan, sok negatív hatással is bíró játékot felnőttként nehezen sorolunk a klasszikus játékok közé. És mint a legtöbb játékban, a gyerek belép egy felnőttek nélküli világba, ahol SAJÁT DÖNTÉSEKET hoz, ahol senki nem szabja meg, mit hogyan csináljon és rengeteg választási lehetősége van. Ez az érzés szárnyakat ad neki, és valljuk be, a számítógépes játékok ebből a szempontból nagyszerűen vannak kitalálva. Soha ennyi önálló döntési lehetőséggel, ekkora szabadsággal nem találkozott még egy 10-15 éves gyerek.
Ezért is olyan bántó számára, amikor egyszerűen hülyeségnek nevezzük azt a kis világot, amelyben ő az úr.
De még ennél is fontosabb, hogy a gyerek a saját maga elvárásai szerint ÜGYESEDNI KEZD valamiben, fejlődik, napról-napra jobban tud játszani és folyamatos sikerélményt tapasztal. A kudarcokért NEM KAP LETOLÁST, hanem inkább még jobban igyekszik, hogy kiküszöbölje a hibát. Akármennyire is hihetetlen, ez az előnye biztosan megvan a számítógépes játékok többségének.
És bizony tényleg nem baj, hogy felnőttésszel teljesen értelmetlen, amiben „fejlődik”, hiszen a gyerek nem az értelmet keresi a játékban. A „MI ÉRTELME VAN ENNEK” kérdésnek a gyermekünk szempontjából pont nincs értelme. Neki az élmény, a fejlődés, a szintlépés és a legújabb megszerzett előnyök biztosítják az értelmet.
Mivel régóta foglalkoztat a téma és egy időben az én fiam is abnormálisan sokat gépezett, igyekeztem figyelemmel követni tanítványaimnál is a „gépezés anatómiáját”.
Hallottam számtalan panaszt tiltásról, korlátozásról, de ennél sokkal jobban érdekelt, MI VONZZA őket annyira ezekben a számomra követhetetlen sebességű, felfoghatatlan tartalmú játékokban. Szüleik elmondása szerint túl sokat gépező tanítványaim között voltak jó tanulók, átlagos és gyengébb tanulók is, egyetlen közös tulajdonsággal: mindannyiuk ebben talált fejlődési lehetőséget, kötelezettségektől mentes, szabad kibontakozást.
Ami pedig végképp hihetetlen, néhányuk az állította, itt talált BARÁTOKAT is. Az iskolában nincs idő és lehetőség barátkozni, a délutánokat tanulás és különórák foglalják el, este pedig senkit nem engednek sehová. A hétvége is zsúfolt, agyonszervezett, vagy éppen örülünk, hogy nem kell sehová rohanni, és megint elmarad a barátkozás. Az online térben viszont hamar társra lehet találni, hiszen valószínűleg a többiek is ott keresnek menedéket agyon rendszabályozott hétköznapjaik elől.
Lehet, hogy egy kötetlen és laza GYERMEKKOR ÉRZÉSEIT KERESIK? Lehet, hogy a mindenféle „skin”-ek gyűjtése, színes golyók üldözése, robbantgatások és lődözések pótolják azt a hiányt, amit a haverokkal töltött idő- illetve a HAVEROK TELJES HIÁNYA jelent?
A jelenlegi ISKOLAI OKTATÁS IS ALKALMATLAN arra, hogy rendszeres és folyamatos „szintlépést” élhessen meg. A szülők gyakran túlkövetelik és agyon terhelik gyereküket, ami megint csak a sikerélmény rovására megy. Néhányuknak pedig éppen túl lassú a tempó és unják az iskolát, számukra teljesen elmarad a kihívás. Lehet, hogy egyszerűen csak ezek hiányoznak nekik?
Véletlenül sem állítom, hogy akkor ez így jó is lesz, és hagyjuk csak naponta órákig gépezni, hadd kapja meg, amit szeretne. Azt állítom, hogy érdemes kideríteni, milyen érzéseket gyűjt játék közben, mi az, amit esetleg a való életben is biztosítani tudnánk neki, hogy ne kelljen annyit gépeznie.
Tudd meg, mi olyan jó neki benne! Ne érd be azzal a válasszal, hogy nem tudom, jó és kész! Mivel te nem érted, faggasd addig, amíg meg nem fogalmazza, pontosan mi okoz neki akkora örömet a gépezésben, mint semmi másban ezen a világon!
Ugyanis legtöbbjük azt állítja, egyedül csak gépezni szeret. Tehát, az életéből feltételezhetően hiányoznak dolgok, amit a játékkal pótol.
Gyakran hallom azt a panaszt is, hogy anyáméknak semmi sem számít, csak a jegyeim. Ez egy komoly vád, érdemes elgondolkodni, ha ilyesmit állít gyermekünk. Ez azt jelenti, nem vagyok fontos a szüleimnek, csak az osztályzataim. Márpedig a többiekkel játszott számítógépes játékban minden résztvevő fontos és könnyen lehet, hogy ezért menekül oda a gyerek. Szeretné érezni, hogy fontos valakinek.
És még bizonyára számos egyéb oka is van, amin változtatni lehet, csak ki kell deríteni.
Én úgy gondolom, hogy egyre többen játszanak PUSZTA KEDVTELÉSBŐL és az IZGALOM kedvéért, anélkül, hogy bármi problémájuk is lenne. Ha életük egyébként a normál kerékvágásban folyik, tanulmányi eredményeik rendben vannak és embertársaikkal is szívesen töltenek időt, nem igazán látok okot a korlátozásokra.
Volt egy időszak, amikor a fiam is napi több órát játszott, kiabálva (üvöltözve) és az asztalt csapkodva. Arra a kérdésre, hogy mi jó van ebben, gondolkodás nélkül rávágta: a fejlődés lehetősége. Mivel ezen kívül mindent rendben találtunk körülötte, nem korlátoztuk és amint az élet meghozta a fejlődési lehetőségeket, szépen le is szokott róla.
Az már nehezebben ment, hogy ne nyilatkozzunk negatívan az általa játszott játékokról. Egyszer, amikor a férjem megpróbálta elmagyarázni valakinek, melyik játékra gondol, az valahogy így hangzott: „tudod, amelyikben az az idióta fazon rohangál ész nélkül ide-oda.” (HA VAN TIPPED, MELYIK EZ A JÁTÉK, VÁROM KOMMENTBEN!!!)
Végezetül ne felejtsük el azt sem, hány FELNŐTT VÁLIK RABJÁVÁ a számítógépes játékoknak és lesz szenvedélyes vagy akár függő játékos feltehetően hasonló okokból kifolyólag! Férfiak milliói lőnek „ész nélkül” órákon át káromkodva és tombolva, de édesanyáknál is előfordul a játékszenvedély. Ebben az esetben nem lehetsz okos. Nem tudod meggyőzni a gyereket, hogy apának lehet, neki meg nem. Hogy a fenébe lehetne apának játszani, a gyereknek meg nem? Ez aztán már tényleg pofátlanság lenne!
Ha jót akarunk gépező gyermekünknek, ÉRDEKLŐDJÜNK a játékairól! Nézzük meg, hogyan játszik, beszéltessük róla, szurkoljunk neki! Biztosítsuk arról, hogy nyugodtan játszhat, ha minden egyéb kötelessége rendben van! Rafináltan csempésszünk be sok egyéb kihívást, sikert és élményt jelentő programot is az életébe, ami elvonja a játéktól! Ahogy a szorongásról szóló írásomban is kifejtettem, ne a gyereket akarjuk megváltoztatni, hanem a körülményeket, ami a határtalan gépezéshez vezetett!
És létezik még egy megoldás, amikor APA EGYÜTT JÁTSZIK GYERMEKÉVEL, finoman szabályozva a játékidőt és kontrol alatt tartva a dolgokat. Ilyenkor persze fennáll a veszélye annak, ami nálunk is bekövetkezett: az iskolából hazatérő fiúnk a látványtól megdöbbenve így kiáltott: „Apa, te már megint gépezel?”
Varga Mónika
