A „FORDÍTSUK MEG!” sorozat ötödik témája a gyerek BIZTONSÁGÉRZETE, ami ismét egy elengedhetetlen feltétel az élhető gyermekkorhoz. Ha a gyermek nem érzi magát biztonságban, akkor az állandósult félelem megmérgezi a mindennapjait, élete folyamatos küzdelemmé válik, teljesítménye lecsökken, megbetegszik.
A témával kapcsolatban elsősorban azt a TÉVHITET kell eloszlatni, hogy a gyerek csupán saját ÉRETLENSÉGE, TUDATLANSÁGA és élénk FANTÁZIÁJÁNAK áldozata, amikor ettől-attól félni, vagy akár rettegni kezd, illetve amikor adott helyzetekben biztonságérzete meginog. Ezek a tényezők kétségkívül bőséges alapot szolgáltatnak a bizonytalansághoz, és fontos szerepet játszik a gyerek érzékenysége is.
Mivel azonban az alapvető, és többé-kevésbé megingathatatlan biztonságot a szülőknek kell megteremteniük, így az általuk tanúsított viselkedés, A SZÜLŐK (ESETENKÉNT MÁS FELNŐTTEK) ÁLTAL KÖZVETÍTETT ÉRZÉSEK képezik a gyermek biztonságérzetének alapjait. Ha tehát a szülők aggódnak agyon egy helyzetet, az nem marad rejtve a gyerek előtt, és automatikusan ő is aggódni kezd. Úgy is lehet fogalmazni, hogy a gyerek nagyjából AKKORÁNAK ÉRZÉKELI A „VESZÉLYT”, mint a szülei, vagyis annyira érzi magát biztonságban, amennyire a SZÜLŐ ÉRZÉSEIBŐL KIOLVASVA érezheti magát.
Szélsőséges helyzetekben, mint például egy háború vagy egyéb komoly fenyegetettség esetén, amikor a szülők is jogosan rettegnek, ez sajnos természetes és kikerülhetetlen.
Hétköznapi szituációk százai viszont egész más irányt vehetnének minden szereplő számára, ha a szülői „PARA” el nem árasztaná a környezetet.
A LEGVICCESEBB PÉLDÁT egy neves amerikai gyermekpszichológus 1987-ben megjelent könyvében találtam. Az óvodába szoktatás embert próbáló folyamata során jegyzett fel egy esetet, amikor egy láthatóan izgatott és rémült anyuka próbálta ottmaradásra bírni apró gyermekét. Az elején még érdeklődő gyermek hamar átvette anyukája rettegését és irgalmatlan sírásba kezdett. „Az anyukámat akarom” visította teli torokból egészen addig, míg a teljes csoport rá nem zendített ugyanerre a panaszos sírásra. Csatlakozott hozzájuk az a kisfiú is, akinek édesanyja történetesen az óvónéni volt és ott állt közvetlenül mellette. Amikor közölték vele, hogy az ő anyukája itt van, rövid habozás után így folytatta a sírást: „Akkor az apukámat akarom!” Szóval már mindegy volt, az anyuka pillanatok alatt elültette a félelmet minden kicsiben, ami aztán tovább gerjesztette önmagát egészen irracionális irányba.
Ugyanezen „ingerületátvitel” LÁTVÁNYOS PÉLDÁJA a FELVÉTELI VIZSGÁK mizériája. A felvételikről kezdetben a leghalványabb fogalommal sem rendelkező kisdiákból, a szülők és ismerősök éveken át tartó félelemkeltése egy aggódó, szorongó diákot varázsol. A tantermek előtt pánikszerű arckifejezéssel tipródó, kezüket tördelő szülők látványa mára a felvételi vizsgák állandó részévé vált és katasztrofális hatással van a vizsgázók lelkiállapotára. Számtalan ilyen folyamatot követtem végig, láttam, ahogy a gyerek/fiatal félelme és bizonytalansága egyenes arányban nőtt a szülők aggodalmával, a vizsgák közeledtével pedig szinte elviselhetetlenné fokozódott.
Vizsgázók közelében kizárólag olyan szülőnek szabadna tartózkodni, AKI KÉPES NYUGALMAT SUGÁROZNI és KÖRNYEZETÉRE nyugtató hatással lenni.
Ugyanilyen mesteri kártékonysággal tudjuk mi felnőttek lerombolni gyermekeink próbálkozásait, saját rémületünk kifejezésre juttatásával. „Jézusom, csak nem egyedül akarsz ebbe belevágni?!” kiáltjuk elsápadva, és már el is ültettük benne a félelmet DRÁMAI MEGNYILVÁNULÁSUNKKAL.
Gyermekkoromban anyai nagyanyám gyakori vendég volt balatoni otthonunkban, s ha rajta múlott volna, meg sem közelíthettük volna a tavat. A jég beszakad, a vízbe belefulladunk, a strandon elvisznek az idegenek, az utca pedig maga a kénköves pokol. Szerencsére édesanyám (négy gyermekét egyedül nevelve) nem zúdította ránk hasonló félelmeit, megérezve, hogy a biztonságérzetünket tenné vele tönkre. Pedig nagyanyám intelmeiből sejthető, milyen viszonyban állt szegény a világ veszélyeivel!
MINÉL KISEBB EGY GYERMEK, annál erőteljesebben veszi át a szülő aggodalmát. Egy csecsemő már rémült arcunk látványától is sírni kezd, anyjának pedig egyszerűen minden rezdülését követi. Ideges vagy frusztrált szülő nem lesz képes megnyugtatni egy gyermeket, akármilyen szavakat is használ. Ha rettegve állunk a mászóka alatt, miközben gyermekünk mászni próbál, felesleges lesz a torz vigyorral kierőltetett „Jaj, de ügyes vagy kicsim”. A teremajtóban reszkető anyuka hiába mantrázza rendületlenül: „Menni fog ez neked, angyalom”, az érzelem lesz az, ami nagyobb hatást gyakorol a gyerekre. Hallottam már felvételizőt, aki elzavarta a szüleit az iskolából, egyszerűen megkérte őket, hogy aggódjanak máshol. Ő már rájött, hogy jobban jár, ha magára marad saját érzéseivel.
MEGGYŐZŐBB BIZONYÍTÉKOT keresnem sem kell egy velem történt eset óta. A fiam 3-4 éves lehetett, amikor a szomszéd nénit elfelejtettem hazahozni a boltból, ahogy korábban megígértem neki. Mobiltelefon nélkül sokáig álldogált ott megpakolt szatyraival, majd valahogy sikerült haza jutnia. Amikor órák múlva hirtelen eszembe jutott a néni, borzalmas érzés hasított belém, le kellett ülnöm a lépcsőre, úgy szégyelltem magam. A kisfiam odakucorodott az ölembe, megölelt és rövid idő múlva ennyit mondott: Anya ezt ne csináld, ez nagyon rossz nekem!
És ez egészen addig így van, míg fel nem nőnek gyermekeink és valamilyen úton-módon függetlenedni tudnak szüleik érzelmeitől. Addig mi jelentjük nekik a biztonságot, döntő részben rajtunk áll, sikerül-e megteremteni.
Szóval FORDÍTSUK MEG a helyzetet, és NYUGTASSUK MEG ÖNMAGUNKAT, mielőtt a gyerek nyugtatásába kezdenénk!
• Ne terheljük a gyereket felesleges kétségeinkkel és aggodalmainkkal,
• Próbáljunk alapjáraton nyugalmat sugározni és ezáltal biztonságot nyújtani,
• Viselkedjünk úgy, ahogy egy orvosi rutin vizsgálatnál nyugtatjuk rettegő gyermekünket, vagyis legyünk biztos tudatában annak, hogy semmi rossz nem történhet vele,
• NE legyünk jelen olyan eseményeknél, ahol nem szükséges, ha aggodalmunkat nem tudjuk leplezni.
Nyilván ez nem lehetséges mindig, minden helyzetben, de törekedni kell rá. Figyelni kell magunkra, hogy valóban segítségként tudjunk jelen lenni gyermekünk életében, mert az ő biztonságérzete elsősorban rajtunk múlik.
Varga Mónika
