Az elkövetkezendő hetekben rövid írásokkal jelentkezem, igazodva rohanó életmódunkhoz. Egy-két perc alatt olvasható, a harmonikus gyermek-szülő kapcsolathoz elengedhetetlen tudnivalókat találsz itt „FORDÍTSUK MEG!” főcím alatt. Ezeket az írásokat a Facebook oldalamon is megtalálod. https://www.facebook.com/hozdkiazellenorzot
A sorozat első része a KONFLIKTUSRÓL szól, ami azért került a megtisztelő első helyre, mert nélküle szükség sem lenne ezekre az irományokra. Továbbá pont a konfliktus az a valami, amit a MÁSIK SZEMSZÖGÉBŐL is megvizsgálva sokkal hatékonyabban oldhatnánk meg. Csak hát az a másik szemszög…, arról valahogy nem akarunk tudomást venni.
Jelen írássorozat célja éppen az, hogy a gyermek-szülő kapcsolatot érintő, alapvető fontosságú témákat a megszokottól eltérő nézőpontból vizsgálva tárgyalja, valamint kicsit közelebb hozzon a megoldáshoz. És akkor jöjjön a konfliktus, MEGFORDÍTVA!
Az emberek között kialakuló konfliktus leírására nincs is tökéletesebb szó, mint a magyar NÉZETELTÉRÉS. Ez a kifejezés megmagyarázza önmagát és egyben megnevezi a konfliktus forrását is. Ha ugyanis két ember vitába keveredik, azt nézeteik éltérése okozza.
Pontosan így van ez SZÜLŐ és GYERMEKE esetén is, azzal az óriási különbséggel, hogy a gyermek nézeteit többnyire
nem értjük,
félreértelmezzük,
vagy teljesen figyelmen kívül hagyjuk,
illetve általában azt akarjuk, hogy gyermekünk úgy lássa a dolgokat, ahogyan mi látjuk.
Így a nézeteltérés tényleg eltérés marad, még csak közelíteni sem tud egyik nézőpont a másikhoz.
A felnőttek jelentős része nincs tisztában azzal a ténnyel, hogy csak egy érett felnőtt képes felfogni (és talán elfogadni), hogy egy ADOTT DOLOGRÓL TÖBBFÉLEKÉPPEN IS LEHET VÉLEKEDNI. Egy gyermek egyféleképpen értékel egy helyzetet, egyféle okot és magyarázatot talál, méghozzá saját, éretlen gondolatai, félelmei, vágyai és fantáziái alapján. Mi meg ott állunk a nagy élettapasztalatunkkal, az évek során kialakult véleményünkkel és látásmódunkkal, és konfliktusba keveredünk egy gyermekkel, mert nem értjük meg a kettőnk észjárása közti több évtizedes különbséget.
Szóval bármilyen vitás helyzet alakul ki gyermekünkkel, FORDÍTSUK MEG az eddigi rutint és derítsük ki, hogyan gondolkozik gyermekünk arról a szituációról, viselkedésről, vagy problémáról, ami a konfliktust kiváltotta. Ne a saját véleményünket szajkózzuk, NE akarjuk magunktól megmagyarázni, mit miért tesz a gyerek, arra bizony ügyesen rá kell jönni.
KIVÁLÓ PÉLDA erre az az eset, amikor egy gyermek szülei válása után látszólag elveszti érdeklődését az iskola iránt, lerontja az összes jegyét és nem hajlandó tanulni. Az elhagyott szülő (döntő többségben az anya) saját fájdalmában a gyermek viselkedését is személye elleni támadásként éli meg, vagy az apa elleni dühös reakciónak véli. Eszébe sem jut mérlegelni, milyen egyéb összefüggés lehet a gyermek tette és a válás problematikája közt. Számos esetben derült már ki, hogy a hirtelen „rossztanulóvá válás” mögött a gyermek „nézőpontja” és megoldási stratégiája rejlik: azt gondolja, hogy ha apa megtudja, milyen bajban van a gyermeke, biztosan visszajön majd a családjához és segíteni fog a tanulásban. Ez olyan mértékben gyermekes gondolkodásmód, hogy egy felnőttnek meg sem fordul ilyesmi a fejében. Pedig ha tudná, további vádaskodások és veszekedések sorát spórolhatnák meg, ÉS EGYÜTT találhatnának gyógyírt a fájdalmakra.
A gyermek nincs vele tisztában, hogy az általa kigondolt história vagy terv teljes mértékben képtelenség, és azt végképp nem tudja, hogy el kellene magyaráznia indítékait „saját elképzeléseibe ragadt” szüleinek.
Sajnos az is előfordul, hogy a GYEREK MAGA SEM TUDJA, miért cselekszik úgy, ahogy cselekszik, hiába is kérdeznénk tőle, miért teszi. Egyetlen dolgot tudunk tenni: MAGHALLGATNI ŐT! Nem faggatni, NEM SAJÁT FELTÉTELEZÉSEINK IGAZOLÁSÁT keresni, csupán beszéltetni, amennyit csak lehet. Ha jól figyelünk és érdekel is a gyermek mondanivalója, előbb-utóbb jó eséllyel napvilágra kerül a kifogásolható magatartás mögötti indíték.
Nyelvóráimon én is találkozom olyan gyerekekkel, fiatalokkal, akik a szüleik által kedvelt elfoglaltságokat, sportot, utazást, bármit rendre lefitymálnak és tanulni sem igazán hajlandóak. A szülők pedig teljes gőzzel próbálnak kedvére tenni, különórákat fizetnek neki, vagyis „mindent megtesznek”, hogy megváltoztassák a hozzáállását, mégsem változik semmi. Pedig ez a gyermek is szereti a szüleit és nem bántani akarja őket, valami más van a tiltakozás mögött. Valamit nagyon máshogy szeretne, mint a szülei, csak nem tud velük egyenrangú vitába bocsátkozni. Így marad az állandó tiltakozás.
Szóval, ahogy a főcímben utaltam rá: Csináljuk MEGFORDÍTVA! Ne mi beszéljük tele a fejét saját ötleteinkkel, hanem beszéltessük őt, figyeljünk rá őszinte érdeklődéssel és fogadjuk el a véleményét! A változás itt kezdődik!
Ígértem egy kis segítséget szülők számára ahhoz az útvesztőhöz, amelybe belesodort minket az egyre kiismerhetetlenebbé váló „világ”. Pontosabban a hatalmon lévők szűnni nem akaró torzsalkodása miatt állandósult fenyegetettség érzése, az életünket átszövő hamis, manipulatív információáradat és az ebből adódó teljes bizonytalanság.
A régi jó szülői bölcsesség, a józan ésszel felfogható kilátások megfogalmazása, a valamennyire biztos támpontok kijelölése gyermekünk jövője érdekében gyakorlatilag lehetetlenné vált.
Mit tehet a szülő ilyen körülmények között? Hogyan vezesse át gyermekét ezen a feszültségtől és gyűlölettől lángoló hadszíntéren, amit jelenleg hétköznapi életnek nevezünk?
Szülőként és szakemberként gyakran megkérdezzük a nálunk is idősebbeket, mit tettek a történelem korábbi, kaotikus és megpróbáltatásokkal teli időszakaiban. Évszázados bölcsességeket hallunk tőlük, mint például a napi problémákra fókuszáló gondolkodásmód az állandó jövőfélelem helyett; a takarékoskodás és az önellátás forszírozása a megszállott vásárlás helyett; közösségben gondolkodás és összefogás az egyéni versenyfutás helyett; az egyszerű dolgok felett érzett öröm az „egyre többet és többet akarok” kényszeres vágyakozás helyett; és így tovább.
Mind egytől egyig igaz és megfontolandó tanács, az irány nagyon jó, ha ilyesmikkel próbálkozunk. Egy baj van csak velük: ma már képtelenség függetleníteni magunkat attól az elviselhetetlen információ-hazugság cunamitól, ami 24 órában ömlik ránk mindenhonnan! Hiszen éppen emiatt nem tudunk az öregek jól bevált módszereit követve élni.
Míg régen hallottunk ezt-azt, hazudtak nekünk kisebbeket és nagyobbakat, ma reggeltől estig halljuk és olvassuk a reklám- vagy propaganda célból született „tényeket”, hangulat- és pánikkeltő híreszteléseket, így aztán halvány fogalmunk sincs róla, mit hihetünk el.
Hogyan szedjük ki ebből az örvényből magunkat és gyermekünket?
A tutit mi sem tudjuk. De akkor mit mondjunk a gyereknek?
Én ezeket mondanám el:
Ma már nem létezik tuti igazság, cáfolhatatlan tény.
Győzzük meg, hogy a médiából ránk zúduló „állítások” 99 százaléka azért született, hogy valaki pénzt keressen vele, hogy a szerzője, vagy a megbízói jól járjanak. SENKI nem azért dob be a köztudatba egy hírt, hogy NEKED jó legyen, hanem azért, hogy Őhaszonra, előnyre tegyen szert!!! Ha ezt megérti valaki már gyermekkorában, óriási előnnyel indulhat a felnőtt életbe. Nem azt kell megértenie, hogy mindenki gazember, csak azt, hogy minden hírnek szánt állítás mögött anyagi/hatalmi érdekek húzódnak.
Mutasd meg neki mondjuk az egészséges életmódról, a telefonok sugárzásáról, bizonyos dolgok előnyös vagy hátrányos tulajdonságairól írt ellentmondásos cikkeket! Hadd lássa, hogy bármi lehet életmentő és halálosan pusztító is, annak függvényében, hogyan tudok pénzt keresni vele! Ha teljes kiőrlésű búzából készült termékeket árulok, akkor a gyilkos fehérliszttel riogatom a népeket, ha ellenkező érdekek vezérelnek, akkor a teljes kiőrlésű gabonák rákkeltő hatásairól cikkezem. És ezt bármivel megtehetem. A politika mást sem tesz, minden felhasználható eseményt az aktuális érdekeknek megfelelően színez újra. Nézz utána, keress ilyen ellentmondásokat és mutasd meg gyermekednek! Ma már nem létezik tuti igazság, szó szerint senkinek sem lehet hinni. Akármennyire vadul hangzik, egyik legfontosabb tudása ez lesz gyermekednek!
2. Hajlamosak vagyunk igaznak vélni, amit többen állítanak.
Márpedig az emberi természet sajnos hajlamos igaznak vélni, amit többen állítanak, miáltal képtelenségek vagy számunkra teljesen irreleváns marhaságok tömegét kezdjük elhinni. Erre alapoznak a reklámok a milliónyi ismétléssel és erre alapoz a politikai propaganda is.
Talán sokak számára ismert az a kísérlet, amikor egy jó pár beavatott résztvevővel és néhány kísérleti alannyal létrehoznak egy csoportot, tagjainak pedig egészen egyszerű kérdésekre kell a helyes választ megjelölniük. A kísérlet tudásszint mérésnek van álcázva, valójában a „sokaság egyénre gyakorolt hatását” kutatja. A beavatottak feladata, hogy a rossz választ nevezzék meg helyesnek, a kutatók pedig a kísérleti alanyok reakciójára kíváncsiak. Még a legbanálisabb kérdésekben is az alanyok jelentős százaléka átváltoztatta válaszát a helytelenre, miután a többség azt állította, hogy az a helyes. És ez egy RETTENETES tény. Erről minden gyermeknek tudnia kell, amint megérik arra, hogy ilyesmiről beszélgetni lehet vele. Tanítsd arra, hogy óriási TÉVHIT, hogy a többségnek mindig igaza van. Mesélj neki a történelemről, a keresztes háborúkról, a fasizmusról, a kommunizmusról és így tovább. Hová vezetett, amikor az emberek azt hitték, a többségnek mindig igaza van? A többség birkamód bégeti, amit a többi birka béget, mivel ez „állati lényünk” része, csak akkor tudunk innen kitörni, ha tudatosítjuk magunkban a helyzet groteszkségét. Semmi nem lehet „helyes”, akárhányan is bégetik egyszerre, ha Te tisztában vagy vele, hogy rossz.
Amikor alap nélkül szajkózott „tények” esetében felteszem valakinek a kérdést: Honnan tudod te ezt? mindig azt a választ kapom: azt mondják, ott van a neten, ezt zengi a tévé, mindenhol ezt olvasom. Hát erről van szó, ez a világ DRÁMÁJA, ami újból és újból romlásba dönti. Abban az illúzióban élünk, hogy ha én is ugyanazt mondom, mint a többiek, ha egy csapatban kiabálhatok másokkal, akkor tájékozott vagyok, tartozom valahová. Ezért tart itt a világ, ahol. A TE GYEREKED TALÁN TEHETNÉ EZT MÁSKÉPP! TANÍTSD MEG NEKI!
3. Szinte bármit hajlandóak vagyunk megtenni, ha felsőbb parancsra tesszük.
Ezt az állítást is híres kísérletek támasztják alá. A kísérleti alany egy „kísérletvezető” utasításai szerint, egy gomb megnyomásával, egyre erősödő áramütéssel kell büntesse a hibás válaszokat adó másik személyt. Utóbbi egy beépített ember, aki felszisszen majd hangosan kiabál az állítólagos áramütések hatására. Már az is megrökönyödésre ad okot, hogy nem áll fel és tiltakozik azonnal a kísérleti alany, amikor megtudja, mit kell tennie egy másik emberrel. Ami ezután jön, az meg egész egyszerűen elképesztő. A „vezető” utasítására akár halálos áramütésig is elmennek egyes kísérleti alanyok. A vezető jelenlétében sokkal kegyetlenebbé válnak, annak távollétében előbb abbahagyják a „kínzást”. Amikor szemtől-szemben látják az áramütés szenvedő alanyát, akkor jóval kevesebben mennek el ilyen messzire, amikor viszont egy másik helységből csak a kiáltásait hallják, tehát az áldozat távollétében, jóval tovább mennek a gonoszságban. Ez is egy rettenetes tény.
Nem szorul magyarázatra, miért rontanak egymásra országok, ölnek halomra emberek másik embereket. Miért szidunk számunkra teljesen ismeretlen távoli népeket, népcsoportokat, embereket, anélkül, hogy bármi valósat tudnánk róluk. Ezért üvöltünk parancsra baromságokat, tudatlanul és értelmetlenül. EZT MESÉLD EL GYERMEKEDENEK! Ő NE LEGYEN ILYEN, HA FELNŐ!
A negyedik pont ugyan nem jár olyan súlyos következményekkel, mint a fent leírtak, de fontos, hogy ezzel is tisztában legyenek gyermekeink. Hiszékenységünket, a többség véleményébe vetett vak hitünket és az információ állandó ismételgetésének trükkjét kihasználva működik az összes NEKED szánt kihagyhatatlan AKCIÓ is. Tudd tehát azt is:
4. A LEÁRAZÁS, ENGEDMÉNY, INGYENES akármi NEM ÉRTED történik.
Jaj, de rendesek, hogy leárazták ezt a terméket! Most akkor megvesszük, ugye? áradozik a fiatal, amikor egy röhejesen túlárazott kütyüt egyszer csak féláron kezdenek kínálni. Nyakukon maradt a készlet fele, de még így is vaskos haszon marad rajta, szóval futás bolondok, vegyétek! Ingyenes első hónap számlanyitás esetén; húszezer forint „ajándék” előfizetés vásárlásakor, csak MOST csak NEKED akció még három percig, elő- és utó Black Friday, és az összes ehhez hasonló nép-hülyítés ELLEN is be kellene oltanunk gyermekeinket. Ne higgy EZEKBEN a mesékben! Nem neked lesz jó, hanem annak, aki megszabadul végre a nyakán maradt árukészlettől. Ne fuss a tömeg után, ne csináld ugyanazt, amit ők, mert ők sokan vannak! NEM EZ A HELYES IRÁNY!
Egyetértek azzal a mondással, miszerint: Nem érdemes felizgatni magunkat olyan történéseken, amiket nem, vagy csak nagyon csekély mértékben tudunk befolyásolni. Ez a tanács használható is volt mindaddig, amíg feldolgozható mennyiségű információból kellett szűrnünk. Mára a minket elárasztó információ mennyisége feldolgozhatatlan, így csak úgy tudjuk józan eszünket megőrizni, ha döntő többségét nem hallgatjuk meg. Beszűkítjük a csatornákat, saját józan eszünk, erkölcsi meggyőződésünk és fejlődésünk szempontjából releváns tudnivalókkal foglalkozunk és vesszük körül magunkat. Nincs más választásunk.
És ha már nekünk szülőknek dereng valami, akkor ERRE KELL MEGTANÍTANI gyermekeinket is. Illetve, ha az evolúció ebben a technika irányította világban is tud adaptív lenni, akkor fiataljaink maguktól is ráébrednek erre, és lekapcsolják a zavaró csatornákat. Ahogy a Facebook-ot is elhagyták százezerszámra, kiemelve magukat a szándékosan behajított koncokon vitatkozó, egymást gyalázó tudatlanság mélységéből.
Az a feladat mindenképpen a szülőre vár, hogy MEGNYUGTATÁSSAL és REMÉNNYEL szolgáljon. Akkor is, ha maga már nem bízik. A gyerek és a fiatal még tájékozatlan, talán a felnőttnél is hajlamosabb bármit elhinni, ostoba trendeket követni és az információ tengerébe fulladni. Ilyen közegben tele lesz félelmekkel, bizonytalansággal és pszichés problémákkal. Egyre másra hallom fiatal lányoktól, hogy ők nem mernek gyermeket szülni erre a világra – hogyan vállaljanak felelősséget egy másik ember életéért, ha a sajátjukat sem érzik biztonságban?
Mögöttünk egy harácsolásra és politikai célokra felhasznált világméretű járvánnyal, nyakunkban egy érezhető közelségben zajló, esztelen háborúval és nyakig merülve a hatalmasok érdekellentétei miatt kialakult gazdasági válságban szülő legyen a talpán, aki valami megnyugtatóval tud szolgálni.
De ezért is vagyunk szülők, ez is a KÜLDETÉSÜNK része, pont egy ilyen kaotikus helyzetben kell elővennünk legjobb tudásunkat, hogy legalább a családi közeg biztonságot és szilárd értékeket jelenthessen gyermekeink számára. A jövőbe vetett bizalmat és reményt egy megértő, támogató, kérdező és elmagyarázó családi légkör állíthatja helyre. Ahol észreveszik, ha aggasztja valami a gyereket, ahol figyelemmel meghallgatják kérdéseit, ahol hárítás helyett magyarázatokkal szolgálnak, és megnyugvást biztosítanak.
Írhatnám költői fordulattal: Ha kint vihar tombol, bent meleg szoba vár. De ilyen rezsiárak mellett nem lennék túl hiteles. Pedig ezt akarom mondani. A figyelmes szülő még sokat javíthat a helyzeten egy olyan világban is, ahol már semmi sem az, aminek látszik.
SOK HÁZASSÁGOT és emberi kapcsolatot MENTETT MÁR MEG. Egyszerű, NEM KERÜL PÉNZBE és működik. Ennyi már elég kell legyen ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődésünket, ha esetleg még nem hallottunk volna róla.
Harminc éve született, és húsz éve jelent meg először magyar fordításban Gary Chapman pszichológus teóriája az emberek közti SZERETETKÖZLÉS és a SZERETETFOGADÁS sajátságairól. Chapman évtizedeken át dolgozott párterapeutaként és eközben döbbent rá, hogy anyanyelvünkhöz hasonlóan létezik egy szeretetnyelvünk is, amely szintén neveltetésünk során alakul ki. Ez a „nyelv” nem más, mint ahogy kifejezzük szeretetünket partnerünk irányába, illetve az a mód, ahogy nekünk is a legnagyobb örömet lehet szerezni. Ezek az egyszerű kommunikációs csatornák alapvető fontosságúak két ember kapcsolatában. HA NEM ISMERJÜK a másikét, a felekben ÁLLANDÓ ELÉGEDETLENSÉG uralkodik és a kapcsolat szép csendben (vagy lármásan) elmérgesedik és tönkre megy.
Chapman számtalan PÁRKAPCSOLATOT hozott helyre felfedezése segítségével és már az egész világon alkalmazzák módszerét. A pszichológus kitalált egy beszédes fogalmat, az úgynevezett SZERETETTANKOT, amelyet egy kapcsolatban folyamatosan tölteni kell, hogy jól érezze magát a másik fél.
Mára az is világossá vált, hogy GYERMEKEINKKEL és környezetünk többi tagjával is sokkal zökkenőmentesebb viszonyt ápolhatunk, ha megtanuljuk, melyik szeretetnyelvet beszélik és rendszeresen feltöltjük a szeretettankjukat.
A dolog semmi komoly ismeretet nem kíván, mert az öt szeretetnyelv pillanatok alatt megérthető és kis gyakorlással elsajátítható. De nézzük, miről is van szó.
Chapman szerint az emberek nagy többsége alapvetően 5 féle mód egyikén fejezi ki szeretetét, vagy az ötből kettőt részesít előnyben, a többi pedig nagyjából hidegen hagyja.
ELISMERŐ SZAVAK
MINŐSÉGI IDŐ
AJÁNDÉKOZÁS
SZÍVESSÉGEK
TESTI ÉRINTÉS
Az öt fogalom ismertetésekor általában mindenki törni kezdi a fejét, MELYIK LEHET RÁ JELLEMZŐ, vagy azonnal rávágja, hogy az övé egyértelmű. (A férfiak például kajánul megjegyzik, hogy természetesen az 5., mintha az csak a szexet jelenthetné.) A Chapman féle teszt kitöltése után bőven akadnak, akik elcsodálkoznak a saját eredményükön. A legmeglepőbb eredmények viszont párunkkal kapcsolatban szoktak előjönni, nem ritkán 25 év együttélés után.
Az öt fogalom önmagáért beszél, de egy kicsit azért fejtsük ki jobban.
1.ELISMERŐ SZAVAK.
Ha például a feleségnek ez a szeretetnyelve, hiába vásárolsz neki drága ajándékokat, hiába hordozod a tenyereden és végzel el helyette egy csomó mindent a háztartásban, ha elfelejted dicsérni őt. Egyszer csak azt veszed észre, mintha nem örülne az ajándékaidnak, vagy nem ízlene neki a vacsora, amit kifejezetten neki készítettél. Te egyre mérgesebb leszel rá, úgy véled, ennek a nőnek semmi sem jó. Miközben csak MEG KÉNE DICSÉRNED, milyen csinos ma, milyen finomat főzött, vagy mennyire nagyszerű anya. HA ISMERNÉD a szeretetnyelvét, TÖREDÉK ERŐFESZÍTÉSSEL elérhetnéd, hogy boldog és elégedett feleséged legyen. Sok férfi is ezt a szeretetnyelvet beszéli, és MAJD MEGŐRÜL egy kis elismerésért. Az asszony pedig saját szeretetnyelvén, mondjuk szívességeket tesz neki, vagy programokat szervez kettőjüknek. Majd megfeszül, hogy férjét elégedettnek lássa, de nem jön be a taps. Mindössze annyit kellene mondania: Nagyszerű férj vagy Drágám, nagyra értékelem, hogy ennyit dolgozol a családért! Vagy: Csodálatos apa vagy, büszkék lehetnek rád a gyerekeink! Ezektől a mondatoktól töltődne fel a férj „SZERETETTANKJA”, ami eddig üresen állt.
Én alapvetően a GYERMEK-SZÜLŐ viszonnyal foglalkozom, és azért is tulajdonítok kiemelkedő jelentőséget a szeretetnyelvnek, mert komoly gondokat oldhat meg egy családon belül. Ha a SZÜLŐK megismerik és BESZÉLIK EGYMÁS SZERETETNYYELVÉT, a kapcsolatukban olyan szintű javulás következhet be, hogy az mindenképpen POZITÍV HATÁSSAL lesz gyermekeikre is. Ha pedig a gyermekét is megismerjük, az egész egyszerűen CSODÁKAT FOG TENNI!
2. MINŐSÉGI IDŐ
Nem is kérdés: modern világunk legnagyobb vesztesei, akik ezt a szeretetnyelvet beszélik. Rohanó, túlhajszolt hétköznapjainkban a minőségi együtt töltött időre egyszerűen NEM MARAD IDŐ. Pedig számos gyermeknek ez lenne a megoldás a problémáira. Nem egy családot ismertem, ahol a szülők reggeltől estig dolgoznak, a gyermeket ajándékkal, dicsérettel, ölelgetéssel és minden gyorsan letudható dologgal „szeretik”, ő pedig dacos, elégedetlen és folytonos harcban áll szüleivel. A szülők szerint hálátlan a kölyök, hiszen ők érte robotolnak éjjel-nappal és ők mindent megtesznek. Mindent, csak azt az egyet nem, amitől az a bizonyos szeretettank megtelik. Arra is látok példát, amikor a szülők sok szervezett programmal igyekeznek minőségi időt biztosítani gyermeküknek, de a gyermek csupán KÖTETLEN együttlétre vágyik. NEKI az a minőségi idő. Nem a kalandpark, nem a falmászás és főleg nem a kerti grillezés a harsány szomszédokkal.
3. AJÁNDÉKOZÁS
Nem kell pironkodni emiatt sem, vannak, akiket az ajándékok tesznek boldoggá. Ők esnek gyakran abba a hibába, hogy párjukat, vagy gyermeküket elhalmozzák ajándékokkal és sértődötten állapítják meg, milyen hálátlanok. Mert mindenki magából indul ki. Ez a közhely különösen igaz a szeretetnyelvre! Honnan tudhatnám, hogy minek örül más, ha az én szeretettankom az ajándékoktól telik meg? Chapman könyvéből, de akár ebből a cikkből is megtudhatod: csak végig kell próbálgatni az ötféle módot.
Szóval, ha gyermeked nem örül az ajándéknak, jöhetnek az elismerő szavak, a minőségi idő, a szívességek vagy a testi érintés. És a párodnál ugyanígy! Ha pedig téged nem tesz boldoggá a sok ajándék, akkor mondd el a párodnak, hogy csak egy ölelésre vágysz, vagy vigye már ki azt a fránya szemetet néha!
Itt most mondhatnád, hogy nem írtam igazat az elején, ez a szeretetnyelv ugyanis nem kis pénzbe kerül. Nyilván van, aki megteheti és méregdrága ajándékokat tud vásárolni, de ez a szeretetnyelv nem értékhez kötött (akinél meg az, az úgyis megtalálja az alkalmas partnert). Bármilyen aprósággal feltöltheted ennek az emberkének a szeretettankját. Gyerekeknél kiváló módszer, ha gyűjteni kezdenek valamit, így gyakran meg tudjuk őket lepni apróságokkal. Szóval a gesztus a lényeg, nem az érték!
4. SZÍVESSÉGEK
Ismersz olyan embert, aki folyton mindenféle szívességgel tukmál, el akar intézni neked ezt-meg azt, segítene ebben-abban, neked meg feláll a szőr a hátadon tőle és azt sem tudod, hogyan utasítsd vissza, amikkel bombáz? Legalább ennyire frusztráló lehet egy kapcsolatban, ha az egyik fél szeretetnyelve a szívességek, és ebből kiindulva állandó szívességekkel árasztja el párját vagy gyermekét. Sok ilyen szülőt látok. Majdnem felnőtt gyermekük helyett intézkednek, „majd én elrendezem helyette, ezt a gondot leveszem a válláról” gondolattól vezérelve. A gyerek meg pofákat vág, ég a többiek előtt és jól meg is haragszik. De anya csak teszi a szívességeket a gyereknek is, apának is. Miközben apa a testi érintésre vágyna, a percre pontos vacsora helyett sokkal inkább csókra és ölelésre hazaérkezéskor. A gyerek pedig elismerő szavakra. Arra, hogy ő csinálhassa végre, amit anya „elrendez” helyette és dicséretet kapjon érte. Hihetetlenül egyszerű dolgok ezek, nagyon érdemes odafigyelni rájuk.
5. TESTI ÉRINTÉS
Ez egy kicsit ingoványosabb terep, egyrészt, mert az intim szféránkba hatol, másrészt mert ez alatt nem (csak) a szexet értjük. Az emberek nagyjából két csoportba oszthatók a testi érintés terén. Egy részük igényli, szívesen ölel meg egy másik embert, könnyen ad puszit, szívesen érint meg másokat beszélgetés közben. Egy részük pedig viszolyog a testi érintéstől, kerüli az ölelést, vagy a testi közelséget. Ez kultúrától, neveltetéstől, gyermekkori tapasztalatoktól és még sok egyébtől függ, de mindenki tudja magáról, mit vált ki belőle más emberek érintése.
Egy kisgyermeknél még nagyon fontos a szülők testi érintése, az ölelés és puszilgatás elengedhetetlen a kiegyensúlyozott fejlődéshez. Itt még nincs kialakult szeretetnyelv, a szülői érintés tulajdonképpen feltölti a szeretettankot. Ha egy szülő viszolyog ettől, ő is érintések nélkül nőtt fel, vagy esetleg valamilyen trauma érte, a kisgyermeknek nagyon fog hiányozni a szeretet effajta kifejezése és kihatással lesz további életére.
Komoly gondot jelent a későbbiekben is, ha a gyermek éppen a testi érintés szeretetnyelvét beszéli, a szülők pedig ölelés helyett ajándékot vesznek, külföldi nyaralásra viszik, össze-vissza dicsérik mindenki előtt, vagy körbe ugráljak szívességekkel. Gyakran csak a napi ölelés adag hiányzik, ami megoldaná a rossz jegyek, vagy a közönyösség problémáját.
DE MI VAN, HA ÉN NEM AZT A SZERETETNYELVET BESZÉLEM?
Végtelenül egyszerű a válasz: szereted a másikat, tehát VEDD AZ ERŐFESZÍTÉST és naponta/hetente egyszer-kétszer, vagy ahogy éppen kijön, beszéld az ő nyelvét!
Dicsérd, ha elismerő szavakra vágyik!
Tölts vele telefonmentes, számára is élvezetes minőségi időt!
Ajándékozd meg gyakran!
Tégy neki apró szívességeket!
Érintsd meg gyakran! Öleld át!
Kicsit erőszakold meg magad és tégy úgy, hogy a szeretett személy szeretettankját fel tudd tölteni! Hadd érezze, hogy szereted! Olyan hálás lesz érte, akkora változásokat fogsz tapasztalni, hogy a kezdeti erőfeszítés boldog megszokássá válik.
Különösen izgalmas feladat, ha több gyermeked van. Előfordulhat, hogy mindegyiknek más a szeretetnyelve. Ha mindegyikkel a saját nyelvén tudsz kommunikálni, nem győzöl majd csodálkozni! És ne feledkezz meg a párodról sem!
(Ha mélyebben érdekel a téma, olvasd el Gary Chapman könyveit!)
Bizonyára aggaszt és régóta keresed az ellenszert. Sok mindent kitaláltál, hogyan tarthatnád vissza az állandó gépezéstől. Azt sem tudod biztosan, vajon függő-e már, vagy csak egy kicsit többet játszik a normálisnál.
De azon gondolkodtál-e már, vajon MIÉRT gépezik annyit?
Legtöbben itt követjük el azt a hibát, ami a további előrehaladást megakadályozza. Azt gondoljuk, szerető szülőként mindent megadunk gyermekünknek, ezért nem is keresünk logikus miérteket, csak a korlátozásra koncentrálunk.
A SZÜLŐK alap hozzáállása, hogy a számítógépes játék egy „HÜLYESÉG”, felesleges időrablás, káros az egészségre, és így tovább, helyből ellehetetleníti a megoldást. A gyerek tudja, hogy ellenséges viszonyt ápolunk az ő kedvenc tevékenységével, így rögtön falra hányt borsó lesz, amikor annak káros hatásairól papolunk. Ha még hangoztatjuk is, mekkora marhaságnak tartjuk és mi mindent lehetne helyette csinálni, csak olajat öntünk a tűzre.
Rosszallásunk miatt egyre jobban KORLÁTOZZUK a játékidejét, vagy LETILTJUK a gépezésről, anélkül, hogy tisztában lennénk vele, miért is gépezik.
Nos, először is azért, mert JÁTSZIK. A játék természetes része a gyerek életének, csak egy ilyen számunkra szokatlan, sok negatív hatással is bíró játékot felnőttként nehezen sorolunk a klasszikus játékok közé. És mint a legtöbb játékban, a gyerek belép egy felnőttek nélküli világba, ahol SAJÁT DÖNTÉSEKET hoz, ahol senki nem szabja meg, mit hogyan csináljon és rengeteg választási lehetősége van. Ez az érzés szárnyakat ad neki, és valljuk be, a számítógépes játékok ebből a szempontból nagyszerűen vannak kitalálva. Soha ennyi önálló döntési lehetőséggel, ekkora szabadsággal nem találkozott még egy 10-15 éves gyerek.
Ezért is olyan bántó számára, amikor egyszerűen hülyeségnek nevezzük azt a kis világot, amelyben ő az úr.
De még ennél is fontosabb, hogy a gyerek a saját maga elvárásai szerint ÜGYESEDNI KEZD valamiben, fejlődik, napról-napra jobban tud játszani és folyamatos sikerélményt tapasztal. A kudarcokért NEM KAP LETOLÁST, hanem inkább még jobban igyekszik, hogy kiküszöbölje a hibát. Akármennyire is hihetetlen, ez az előnye biztosan megvan a számítógépes játékok többségének.
És bizony tényleg nem baj, hogy felnőttésszel teljesen értelmetlen, amiben „fejlődik”, hiszen a gyerek nem az értelmet keresi a játékban. A „MI ÉRTELME VAN ENNEK” kérdésnek a gyermekünk szempontjából pont nincs értelme. Neki az élmény, a fejlődés, a szintlépés és a legújabb megszerzett előnyök biztosítják az értelmet.
Mivel régóta foglalkoztat a téma és egy időben az én fiam is abnormálisan sokat gépezett, igyekeztem figyelemmel követni tanítványaimnál is a „gépezés anatómiáját”.
Hallottam számtalan panaszt tiltásról, korlátozásról, de ennél sokkal jobban érdekelt, MI VONZZA őket annyira ezekben a számomra követhetetlen sebességű, felfoghatatlan tartalmú játékokban. Szüleik elmondása szerint túl sokat gépező tanítványaim között voltak jó tanulók, átlagos és gyengébb tanulók is, egyetlen közös tulajdonsággal: mindannyiuk ebben talált fejlődési lehetőséget, kötelezettségektől mentes, szabad kibontakozást.
Ami pedig végképp hihetetlen, néhányuk az állította, itt talált BARÁTOKAT is. Az iskolában nincs idő és lehetőség barátkozni, a délutánokat tanulás és különórák foglalják el, este pedig senkit nem engednek sehová. A hétvége is zsúfolt, agyonszervezett, vagy éppen örülünk, hogy nem kell sehová rohanni, és megint elmarad a barátkozás. Az online térben viszont hamar társra lehet találni, hiszen valószínűleg a többiek is ott keresnek menedéket agyon rendszabályozott hétköznapjaik elől.
Lehet, hogy egy kötetlen és laza GYERMEKKOR ÉRZÉSEIT KERESIK? Lehet, hogy a mindenféle „skin”-ek gyűjtése, színes golyók üldözése, robbantgatások és lődözések pótolják azt a hiányt, amit a haverokkal töltött idő- illetve a HAVEROK TELJES HIÁNYA jelent?
A jelenlegi ISKOLAI OKTATÁS IS ALKALMATLAN arra, hogy rendszeres és folyamatos „szintlépést” élhessen meg. A szülők gyakran túlkövetelik és agyon terhelik gyereküket, ami megint csak a sikerélmény rovására megy. Néhányuknak pedig éppen túl lassú a tempó és unják az iskolát, számukra teljesen elmarad a kihívás. Lehet, hogy egyszerűen csak ezek hiányoznak nekik?
Véletlenül sem állítom, hogy akkor ez így jó is lesz, és hagyjuk csak naponta órákig gépezni, hadd kapja meg, amit szeretne. Azt állítom, hogy érdemes kideríteni, milyen érzéseket gyűjt játék közben, mi az, amit esetleg a való életben is biztosítani tudnánk neki, hogy ne kelljen annyit gépeznie.
Tudd meg, mi olyan jó neki benne! Ne érd be azzal a válasszal, hogy nem tudom, jó és kész! Mivel te nem érted, faggasd addig, amíg meg nem fogalmazza, pontosan mi okoz neki akkora örömet a gépezésben, mint semmi másban ezen a világon!
Ugyanis legtöbbjük azt állítja, egyedül csak gépezni szeret. Tehát, az életéből feltételezhetően hiányoznak dolgok, amit a játékkal pótol.
Gyakran hallom azt a panaszt is, hogy anyáméknak semmi sem számít, csak a jegyeim. Ez egy komoly vád, érdemes elgondolkodni, ha ilyesmit állít gyermekünk. Ez azt jelenti, nem vagyok fontos a szüleimnek, csak az osztályzataim. Márpedig a többiekkel játszott számítógépes játékban minden résztvevő fontos és könnyen lehet, hogy ezért menekül oda a gyerek. Szeretné érezni, hogy fontos valakinek.
És még bizonyára számos egyéb oka is van, amin változtatni lehet, csak ki kell deríteni.
Én úgy gondolom, hogy egyre többen játszanak PUSZTA KEDVTELÉSBŐL és az IZGALOM kedvéért, anélkül, hogy bármi problémájuk is lenne. Ha életük egyébként a normál kerékvágásban folyik, tanulmányi eredményeik rendben vannak és embertársaikkal is szívesen töltenek időt, nem igazán látok okot a korlátozásokra.
Volt egy időszak, amikor a fiam is napi több órát játszott, kiabálva (üvöltözve) és az asztalt csapkodva. Arra a kérdésre, hogy mi jó van ebben, gondolkodás nélkül rávágta: a fejlődés lehetősége. Mivel ezen kívül mindent rendben találtunk körülötte, nem korlátoztuk és amint az élet meghozta a fejlődési lehetőségeket, szépen le is szokott róla.
Az már nehezebben ment, hogy ne nyilatkozzunk negatívan az általa játszott játékokról. Egyszer, amikor a férjem megpróbálta elmagyarázni valakinek, melyik játékra gondol, az valahogy így hangzott: „tudod, amelyikben az az idióta fazon rohangál ész nélkül ide-oda.” (HA VAN TIPPED, MELYIK EZ A JÁTÉK, VÁROM KOMMENTBEN!!!)
Végezetül ne felejtsük el azt sem, hány FELNŐTT VÁLIK RABJÁVÁ a számítógépes játékoknak és lesz szenvedélyes vagy akár függő játékos feltehetően hasonló okokból kifolyólag! Férfiak milliói lőnek „ész nélkül” órákon át káromkodva és tombolva, de édesanyáknál is előfordul a játékszenvedély. Ebben az esetben nem lehetsz okos. Nem tudod meggyőzni a gyereket, hogy apának lehet, neki meg nem. Hogy a fenébe lehetne apának játszani, a gyereknek meg nem? Ez aztán már tényleg pofátlanság lenne!
Ha jót akarunk gépező gyermekünknek, ÉRDEKLŐDJÜNK a játékairól! Nézzük meg, hogyan játszik, beszéltessük róla, szurkoljunk neki! Biztosítsuk arról, hogy nyugodtan játszhat, ha minden egyéb kötelessége rendben van! Rafináltan csempésszünk be sok egyéb kihívást, sikert és élményt jelentő programot is az életébe, ami elvonja a játéktól! Ahogy a szorongásról szóló írásomban is kifejtettem, ne a gyereket akarjuk megváltoztatni, hanem a körülményeket, ami a határtalan gépezéshez vezetett!
És létezik még egy megoldás, amikor APA EGYÜTT JÁTSZIK GYERMEKÉVEL, finoman szabályozva a játékidőt és kontrol alatt tartva a dolgokat. Ilyenkor persze fennáll a veszélye annak, ami nálunk is bekövetkezett: az iskolából hazatérő fiúnk a látványtól megdöbbenve így kiáltott: „Apa, te már megint gépezel?”
RENDBEN VAN-E, hogy egy tízéves gyermek naptárában több program szerepel, mint egy cégvezetőében?
JÓ-E NEKI, hogy a szabad játékot teljes egészében időhöz kötött, irányított programokra cseréljük?
TÉNYLEG ELHISSZÜK, hogy mindez a gyerek érdekét szolgálja?
Értem én, hogy jó a szándék, de ahogy egyre több fronton szeretnénk „jót tenni” neki, végül egy feladattól-feladatig masírozó robotot csinálunk belőle. Meggyőzzük magunkat és nem ritkán őt is, hogy szükség van mindezekre, méghozzá bizonyos jövőbéli célok érdekében. A jelent meg valahogy ki kell bírni, kész passz.
Csakhogy így ODA A GYERMEKKOR
Pont az veszik el belőle, amiről a gyermekkornak szólnia kellene. Ez az időszak optimális esetben az önfeledt játék, a kötetlen szabadidő és a gondtalan lét rövidke pár éve. Ekkor még nem kellene ismerni a felnőttek összes félelmét és aggodalmát. De mi felnőttek annyira szeretnénk biztosra menni, hogy egyre korábbi életkorban kezdjük meg átragasztani rájuk SAJÁT AGGODALMAINKAT.
Mostanság az alsós gyermekektől hallom azokat a szólamokat, amik 10-15 éve jó, ha a felső tagozatban elhangzottak. 9-10 éves gyermekek állítják elszántan, hogy nekik jó iskolában kell majd továbbtanulni, hogy lehessen belőlük valami. Jó nyelvérzékről, nyelvvizsgáról, felvételi pontokról, érettségiről és nemzetközi versenyeredményekről beszélgetnek, pedig ezeket a fogalmakat még ismerniük sem kellene. Tízévesek szülei keseregnek, hogy a gyereküknek nincs semmijen célja, érdeklődése vagy elképzelése a jövővel kapcsolatban. Kérdem én: Honnan lenne? És miért lenne? Nem JÁTSZANIA KELLENE a többiekkel? Nem éppen azt a görcsös igyekezetet kellene megspórolni nekik, amiben felnőttként úgyis bőven lesz részük?
DE AZ ÉN GYEREKEMNEK ÍGY JÓ
Azt is értem, mert a szemem láttára zajlik a folyamat, hogy a kiemelkedő képességű gyermekek egy része pillanatok alatt magáévá teszi a SZÜLŐK ELVÁRÁSAIT, meggyőzi magát, hogy ezeket ő akarja. Ráadásul így igazolást kap arról, hogy különb, mint a többi, és emiatt kell neki különb iskola, még több különóra és egy rakás verseny. A szülei pedig ragyognak a büszkeségtől.
Talán azt is elhiszem, hogy tényleg van olyan gyerek, aki ezt élvezi. A SZEMÉLYISÉGÉBEN REJLŐ kiemelkedni vágyás és állandó győzni akarás könnyen átállítja őt a szülők által boldogan vezényelt „FŰT-ZENÉL-VILÁGÍT” üzemmódba.
A tanulni szerető, érdeklődő gyermek is gyakran hajlamos túl sok mindent bevállalni, mert valóban élvezetét leli a foglalatosságokban. Mivel korunkban olyan mennyiségű lehetőséggel találkozik, ami felkelheti az érdeklődését, hogy egy idő után már maga sem tudja, mibe kapjon bele. Őket a figyelmes szülő igyekszik kicsit visszafogni, és csak ésszerű mértékben engedi a százféle tevékenységet.
Én mégis úgy gondolom, hogy többnyire a SZÜLŐK TERVEI ÉS ELKÉPZELÉSEI hajszolják a kisgyerekeket a végeláthatatlan szakkör, különóra és hétvégi versenyek kálváriája felé.
Az a gyermek, aki önszántából teljesít túl és magától akar mindenütt első lenni, is SOKAT VESZÍT az igazi, gondtalan gyermekkorból. De mit mondjunk akkor a többiekről, akik szívük szerint minden idejükben szabadon játszanának?
Egészen biztos vagyok benne, hogy a KISGYERMEKEK ELENYÉSZŐ SZÁZALÁKA szeretné az éppen megszokott osztályát ÖNSZÁNTÁBÓL otthagyni egy ismeretlen „jobb iskola” reményében. Szintén kevés akad, aki a barátokkal töltött szabad játék helyett valami megtanulandót vagy időre végzendőt választana. Feltéve, ha van szabadideje és ha van barátja. Ha tudja egyáltalán, milyen az önfeledt játék és a barátokkal töltött idő. Ha nem volt már első osztálytól úgy túlterhelve, hogy ilyesmire soha nem maradt ideje. Akkor tényleg lehet, hogy nem hiányzik neki, mert NEM IS ISMERI A SZABAD IDŐTÖLTÉST. Pontosabban, nem tudja, hogy hiányzik neki. Mert a gyermek azt véli normálisnak, amiben felnő. Csak jóval később ébred rá, mekkorát tévedett.
Szerintem nem normális, ahová a gyermekeink „kiképzése” fajult. Ha valaki normálisnak tartja, hogy egy alsó tagozatos gyermeknek minden nap legalább két különórája legyen, ideje nagy részét ide-oda rohangálással töltse és még a hétvégeken is kötelező elfoglaltságokkal kelljen foglalkoznia, akkor ő valamire nem jól emlékszik saját gyermekkorából. Korábban soha nem kellett ennyi szervezett tevékenység, és soha nem is vágytunk rá.
MILYEN FELNŐTT LESZ ABBÓL A GYEREKBŐL,
aki szinte soha nem csinálhatja azt, ami éppen jólesne neki?
aki nem tudja, milyen suli után bevágni a táskát a sarokba és addig játszani, amíg be nem sötétedik, vagy rá nem dörrentenek, hogy leckét kéne végre írni?
aki nem tud válaszolni arra kérdésre, hogy mit szeret csinálni?
akinek soha nem volt egy igazi barátja sem, mert nem volt rá ideje?
akinek a szabad időtöltésnél fontosabb, hogy másokat megelőzzön, hogy mindenben az élen végezzen?
aki minden ‘miért’ kérdésre azzal válaszol, hogy „mert anyáék így…, mert anyáék úgy…?
Lehet, hogy felnőttként is a győzelemben és a külvilág elkápráztatásában talál majd örömet. Mivel nem voltam a helyében, nem tudom, milyen mértékben helyettesíti az ilyen fajta boldogság a természetesebb gyermeki örömöket, a SZABAD ÉS LAZA GYERMEKKOR semmihez sem hasonlítható GONDTALAN ÉLVEZETÉT.
Írásaimban nem győzöm hangsúlyozni, milyen fontos a változásokhoz való alkalmazkodás képessége. Néha mégis visszavonulót fújok, amikor olyan változásokhoz próbálunk alkalmazkodni, amelyek senki érdekét nem szolgálják. A felgyorsult és teljesítményközpontú világ elvárásaihoz az óvodától kezdve, erőszakkal alkalmazkodni, szerintem rendkívül ártalmas és ez a folyamat egyszerűen megsemmisíti a gyermekkort.
Tudom, hogy lesznek szülők, akik szilárd meggyőződéssel állítják, ők semmit sem erőltetnek, a gyermek egyszerűen ilyen. Mindent ő akar csinálni, folyamatosan pörög, imádja a versenyeket és egy pillanatig sem tud unatkozni. Ha ez tényleg így van, ám legyen!
Azért mindenképpen érdemes lenne megvizsgálni, honnan ered ez a nagy pörgési vágy:
Vajon nem szülői példa-e?
Vajon nem csak a szülőnek való megfelelés hajtja-e?
Vajon nem csak azért ilyen, mert soha nem élte át a szabad időtöltés örömét és már nem is tud természetesen viselkedni?
Vajon nem a tanulás és az eredmények az egyetlen siker/örömforrás számára és egyszerűen abban menekül?
Ezekben az esetekben egy percig se ringassuk magunkat abban az illúzióban, hogy jó így neki, hiszen ő akarja.
Azt pedig teljes mértékben elítélem, ha gyermekünket mások teljesítményéhez hasonlítva, saját képességeit figyelmen kívül hagyva, Facebook-ra posztolható oklevelek és bizonyítványok érdekében gyötörjük számára megterhelő tevékenységekkel.
A gyermekkorra szükség van. Sem visszahozni, sem megismételni nem lehet. Ha tönkre tesszük, az később egész biztosan megbosszulja magát.
Ez az írás azért született, mert számtalan, az alábbi beszélgetéshez hasonlót folytattam tanári munkám során és mint mindenhol hangoztatom: én a gyerek oldalán állok.
Ha nem sikerült meggyőzzelek, olvasd el az interjút az alábbi Facebook linken!
Kreativitásnak nevezzük azt a képességünket, amellyel létrehozunk vagy felismerünk új ötleteket, alternatívákat vagy lehetőségeket egy probléma hatékony megoldása érdekében. Másképpen fogalmazva, az ember lényéből fakadó törekvés a problémamegoldásra és a folyamatos fejlődésre, amely bámulatos eredményekre képes.
Miben áll a kreativitás titka?
Először is abban, hogy bármiben lehetsz kreatív! A villanyszereléstől a fűnyírásig, a lakberendezéstől az atomfizikáig. És még ezernyi olyan területen, amiről el sem tudnád képzelni. (Gondolj csak a TikTok videókra)
Másodszor, hogy a kreativitás nem csak néhány szerencsés ember kiváltsága! Minden egyes emberben, tehát benned és gyermekedben is tehetségek tárháza rejtőzik, amelyet módszeres táplálással gondozhatsz.
Harmadszor, az emberi képzelet határtalan, így a kreativitásnak semmi sem szab határt.
Vagy mégis? Miért múlik el a kreativitás?
Mi magunk korlátozzuk ezt a képességünket saját megrögzött elképzeléseinkkel és az iskolák által kialakított értékelési rendszerrel. Elhisszük, hogy léteznek „kreatív emberek” és „kreatív szakmák”, elfogadjuk, hogy az iskola szerint a gyerekünk hármas tanuló és már meg is fojtottuk a velünk született törekvést.
Sir Ken Robinson, a világ talán legismertebb oktatási szakértője mondta egyszer: „Néhány igen kiváló, kreatív ismerősöm nem teljesített túl jól az iskolában. Sokan közülük nem igazán jöttek rá, mihez is tudnának kezdeni – kik is ők valójában – amíg el nem hagyták az iskolát és ki nem gyógyultak az oktatásból.”
Ezt tovább fokozzák a szülői elvárások, a szilárd meggyőződés, hogy kisgyermekkortól a jól ismert, biztos pénzt hozó munkák irányába próbáljuk terelni gyermekeinket. Elfogadjuk a humán és reál tárgyak mindenhatóságát, lefitymáljuk a rajz, ének, torna, technika és egyéb készségtárgyakat, gyermekünk furcsának tartott érdeklődését. A szenvedélyesen zenélő fiatalban elültetjük a félelmet, hogy abból nem lehet megélni és még elkeseredettebben küzdünk gyermekünk minden újonnan felbukkanó, általunk múlandó hóbortnak tartott fellángolása ellen.
Megint Ken Robinsont kell idézzem, mert szó szerint egyetértek minden gondolatával: „Szenvedélyesen hiszem, hogy nem belenövünk a kreativitásba, hanem kinövünk belőle. Vagyis inkább kinevelik belőlünk.” Igen, kineveljük a gyerekekből az egységes értékelési rendszer miatt és egy „biztos jövő” érdekében. Biztos jövő márpedig nem létezik. Ami előre visz valamiféle jövőkép felé, az pont a kreativitás!
Hiszen éppen a kreativitás idejét éljük!
Nézzük csak meg, hányféle dologból lehet ma megélni, amitől pár évtizede minden szülő idegösszeomlást kapott volna, ha gyermeke ilyesmivel áll elő. Talán nincs is olyan kisgyerek, aki ne szeretett volna Youtuber vagy Influenszer lenni, de a nagyapám még valószínűleg nagyot nézett volna a kutyakozmetika és a műkörmös hallatán is. Naponta születnek újabb szolgáltatások, az informatika és a tudomány pedig követhetetlen tempóban ontja az új lehetőségeket. Mindez a kreativitás terméke, olyan embereké, akik mernek újat alkotni és folyamatosan tesznek a fejlődésért.
Hogyan lehet a te gyereked is kreatív?
Úgy, hogy hagyod! Figyeled miben jó, mit csinál örömmel, miben vannak jó ötletei és engeded őt abba az irányba. Ha az iskolai jegyek érdekében mindenben korlátozod, akkor legfeljebb megtanul hazudozni, így lesz kreatív. (Mint az energia: ez sem vész el, csak átalakul.)
Játékszabályok:
Nem kell egyetértened a céljaival.
Nem kell biztosra venned, hogy abból akar majd megélni, amiért éppen rajong,
Ne szóld le az elképzeléseit!
Ne győzködd, hogy ezzel semmire sem megy!
Győzd le az ellenszenvedet, próbáld a helyébe képzelni magad!
És persze finoman nógasd a szükséges tárgyak megtanulására is!
Engedd hibázni, engedd elbukni és újból felállni!
Engedd kísérletezni!
A kreativitás alapja éppen a szabad kísérletezés, a szórakoztató és jó érzést keltő töprengés, a másokkal való együttműködés és természetesen a folyamatos hibázás.
„Ha ugyanis nem vagy felkészülve arra, hogy tévedj, soha nem fogsz kitalálni semmi eredetit.”
Nem is kell mondanom, hogy ez is Ken Robinson gondolata. És igen, szerinte is a jövő kulcsa a kreativitás.
