Utoljára akkor jártam „úgy igazán” a Hortobágyon, amikor még a legnagyobb boldogságot egy lepkés gyűrű jelentette. A helyi búcsúban kaptunk egyet-egyet a húgommal. Büszkén parádéztunk benne, majd ugyanazzal a lendülettel el is veszítettük őket egy gémeskútban valahol a puszta közepén. Érthető módon, akkor nem sikerült megszeretnem a rónák végtelenjét, de a bizarr gondolat nem tágított, hogy egyszer visszamegyek a gyűrűért és megkeresem.
Amikor újra nekiindultam, már a gyermekeim is jóval idősebbek voltak, mint én a lepkés gyűrű idején. (Ugye, milyen különösek ezek a titkos tervek? Nem ismerik az idő fogalmát.) De a Hortobágy ezúttal sem volt kegyesebb hozzám. Júliusban nyaraltunk arrafelé, így hát júliusban vetődtünk oda, az évszázad addigi legmelegebb júliusában. Akkor nyert értelmet a jólismert Arany János verssor: „Ég a napmelegtől a kopár szík sarja, tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta.” Bár a szöcskenyáj nem volt sehol, jó eséllyel megsült az összes.
A programszervező iroda egyetlen, légkondi nélkül kókadozó recepciósa lemondó hangulatban próbált jobb belátásra bírni minket, és gyakorlatilag arról tájékoztatott, hogy ilyen hőségben egyetlen épeszű állat sem kerül elő a pusztán. Mind elbújik árnyékos helyre, egyedül az embernek jut eszébe ilyenkor kirándulni. Bármilyen programra is fizetnénk be, feleslegesen kockáztatnánk egy hőgutát, ötven fokban semmit nem fogunk látni.
Jöttünk, nem láttunk, és vesztettünk. A Hortobágy megint elbánt velem és a családommal.
De a lepkés gyűrű konokul dolgozott tovább az elmém mélyén, így újabb pár év elteltével megtaláltam az okot, amiért ismét a Hortobágyra kell utazni. A darvak! Igen, a hosszú vándorútjuk előtt nálunk gyülekező sokezer daru látványa elképesztő élményt jelent, s ma már szervezetten, szakavatott vezetőkkel lehet megcsodálni őket. Akkor meg mire várunk?
Meggyőztem a családot, bár a madarak megközelítése tekintetében mindannyiónkat kétségek gyötörtek. Ha az ember nem láthatatlan, néma és szagtalan, akkor elég kevés esélye van maradak közelébe férkőzni, de hát ott lesznek nekünk a szakértők!
Addigra már kiderült, hogy a Hortobágy nem szeret engem, de a darvakban még bíztam. Esélyünk sem volt. A távolban valóban többezer daru mondta a magáét, ez jól hallatszik a felvételeinken, de a zaj forrása sajnos azonosíthatatlan. Egyetlen ember látott felismerhető darvakat, aki egy csillagászati távcsővel felszerelve érkezett. Na jó, a vezetőnk is hozott egy távcsövet, de azon nagyon sok embernek kellett osztoznia, és most őszintén, gyerekekkel nem állunk le lökdösődni.
A lányom belázasodott, a fiam leggyakrabban elhangzó kérdése pedig így hangzott: „Mikor megyünk már haza?” A férjem jót mulatott magában. Anyátok ötlete volt, hangoztatta, és hát azóta is hallgatom a hortobágyi madárles abszurd történetét.
Aztán egy ragyogó, napfényes novemberi napon, 175 kilométerre a Hortobágytól, a konyhámban főztem éppen. A szagelszívó andalító zúgása és a paprikáscsirke illata szolgáltatta a hangulatot, amikor hirtelen felhangzott egy darucsapat félreismerhetetlen lármája. Nyilván azt gondoltam, hogy agyamra ment a negyven év háztartás, de azért kibújtam a szagelszívó alól és kirohantam a teraszra.
És ott voltak! Száznál is többen! Kivehető közelségben, ámulatba ejtő táncot lejtve a szikrázó napsütésben. Egy hatalmas csapat daru eljött hozzám, és légi bemutatót tartott a teraszunk felett, szerintem kizárólag nekem. Legalábbis én így értelmeztem. Csak bámultam az égkék háttérben zajló pompázatos előadást, az ütemre hullámzó madárraj tökéletes összhangját. Leírhatatlan érzés kerített hatalmába, tényleg úgy éreztem, eljött a Hortobágy, hogy elnézést kérjen a lepkés gyűrűmért, a hőség miatt elmaradt kalandokért és a láthatatlan darvakért.
Eszembe jutott, hogy mennyi mindent akarunk elérni, látni, megélni. Mennyi dolgot hajszolunk az életben, várunk el önmagunktól és gyermekeinktől, miközben, ha akarás mentesen várakozunk, egyszer csak „beérik az ügy”, megtörténik a csoda. Amin görcsölünk, az nem megy, amit elengedünk, az lendületet kap. Egyszer csak megjelennek a darvak és szebben táncolnak, mint valaha is elképzelted.
Azt ugyan nem tudtam meg, ki vagyok, de egy biztos: felnőtt életem kisfilmjét néztem végig, miközben az agyonzsúfolt, porlepte könyvespolcunkat takarítottam. A kiváltó ok a tisztasági festés volt, a szándék pedig néhány szükségtelenné vált régi könyv antikváriumba adása, no meg némi helynyerés az újabb kiadványoknak.
Nem is sejtettem, mekkora utazásba kezdek, micsoda érzelmeket mozgat meg egy ilyen egyszerű művelet és milyen könnyű elfeledkezni róla, hogy tulajdonképpen csak takarítani szerettem volna.
A csupán létrával megközelíthető polcon emberemlékezet óta nem járt senki, így onnan az első érintéstől porfelhőt okádó óriási szótárak zúdultak a nyakamba. Nyomukban az addig háborítatlan pókhálók szövevényével és néhány azonosíthatatlan repülő tárggyal. Már szálltam is vissza velük egyetemi éveimbe, az akkoriban egyetlen helyen kapható, ritkaságnak számító, drága szótárak világába. Számomra legalább ekkorát szóltak akkor is, amikor végre sikerült beszereznem őket, mint ahogy most puffantak a földre annyi év mozdulatlanság után. Ma mindez ott van az interneten, gondoltam kicsit sajnálkozva, mit kezdjek én most már 10-20 kilónyi szótárral?
Belelapoztam, és megkerestem azt a fejezetet, ami majdnem a szigorlatomba került. Mert emlékszem rá. Még most is. Vagy talán most megint.
Ami ezután csúszott ki a méretes könyvek közül, azt viszont rég elfeledtem. Megsárgult lapokat magába záró, egyetemi jegyzetként kiadott könyvecske volt, az akkori hallgatók által írt esszékkel. Köztük egy, az akkori Varga Mónikától, nem kisebb vállalással, mint Robert Musil, Tulajdonságok nélküli ember című regényének elemzése. Németül. És tényleg! – jutott eszembe hirtelen minden, ezzel még tartozom a sorsnak. Az említett mű ugyanis brutális méretű, ahogy a Libri oldalán jellemzik: hónapokra-évekre szóló, újra meg újra megkísértő szellemi kaland. Én pedig voltam olyan pofátlan, hogy néhány fejezet alapján elemzést írtam, ami aztán nyomtatásba került. Hihetetlen pimasz és merész ez a fiatalság! Ma már nem mernék ilyet tenni. Vezeklésül megfogadtam, hogy egyszer végig olvasom az emberpróbáló művet. Szóval, ez még vár rám.
A leg(faj)súlyosabbak közt volt még a „Művészetek története” portugál nyelven, amit valamikor a 90-es évek elején kaptam a ma is híres, lisszaboni Gulbekian Balett vezetőjétől. A Tavaszi Fesztiválon tolmácsoltam a társulatnak, és a színfalak mögötti nyelvezet akkora kihívást jelentett számomra, hogy az igazgató ezzel a könyvvel méltatta erőfeszítéseimet. Újabb bizonyíték arra, milyen bevállalós az ember, ha fiatal.
Majd egy római vonaljegy pottyant az ölembe egy 1997-es útikönyvből. Ezzel megérkeztem a férjemmel töltött életembe. Rómába utaztunk először együtt, útikönyvvel felfegyverkezve. Térkép, útikönyv, Elnézést Uram, merre van a Colosseum? Milyen régimódi ez is már.
Aztán Harry Potter első három kötet. Én eddig bírtam a zseniális történetet. Minden elismerésem az írónőé, de nekem ennyi fért bele két pici gyerek mellé. Szorosan mellettük Boccaccio Dekameronja, de csak mert színben oda passzolt. A pajzán történeteket soha, senkinek nem sikerült végig olvasnia.
Néhány rakás „minden családban van belőle egy” regény után megérkeztünk azokba az évekbe, amikor az emberfia nem olvas. Magának legalábbis nem. Helyette szaval, mondókázik és harminckétezerszer felolvas egy-egy mesét. Imádnivaló korszak ez, visszafejlődés és előrehaladás boldog elegye. Gazdag Erzsi, Weöres Sándor örök versei, Kipp Kopp és Boribon világa, Csipkerózsika & Co, Fésűs Éva lélekmelengető meséi és az ezekből ránk zúduló, kifogyhatatlan emlékáradat.
De egyszer minden véget ér. Jöhet a „most már én következem” korszak, vagyis az a pár év, amikor azt hiszed, hogy te jössz. Egy polcnyi agykontroll, önismeret, jóga és spiritualitás. Egy polcnyi önmegvalósítás és a neki járó halvány mosoly. Kellett, persze. Kicsit megfogtuk saját kezünket, hogy átvezessük magunkat a következő életfeladatokhoz.
És igen, a kötelező olvasmányok. Két teljes polc. Olyan puha kötésű, olcsó kiadásban, mert nem biztos, hogy bárki is elolvassa. Legtöbbjüknek rég megingott a státusza, a mai gyerekek semmit sem értenek belőlük, így amolyan kötelező is meg nem is módon nyomták le őket gyermekeink torkán. Van közte pár modernebb is, és azt sem mondom, hogy az összeset feleslegesen vettük meg. Valahogy művelni kell az online üzemmódba kapcsolt ifjúságot.
A legalsó polcra kerültek a „máshová nem fért be” csoport tagjai, élen a jutalomba kapott, csak a jóisten tudja kinek íródott könyvekkel. „Magyarország kastélyai” egy általános iskolai bizonyítványért, „Botanikus kertek Magyarországon” egy versenyért, és társai. Nem dobod ki, mert a gyerek jutalomba kapta, nem fér el sehol, pedig muszáj neki. Szóval ott vannak alul, rémesen porosak, lelógnak minden polcról, és mégis megússzák az összes szelektálást.
Végül a fiúgyermek mániás korszakainak emléket állító drabális méretű dinoszauruszos könyvek, autós, vulkános, országismeretes és egyéb tematikus kép és adathalmazok gyűjteményei, a szótárakat is bőven meghaladó súllyal. Maradnak, persze.
Ehhez képest a lánygyermek kiselejtezett, ilyen-olyan gimiről szóló regényei szinte észrevétlenül bújnak meg a véletlenül keletkezett résekben. Naná, hogy ők is maradnak.
De mit lehet innen leselejtezni, kérem szépen? A könyvespolc őrzi a családi történetet, akármit eltűntetsz innen, a lánc megszakad, a mese hiányos lesz. És ez így van jól. Most szép tiszta a polc, minden könyv a helyén van, és a „leporolt” film rendületlenül forog tovább.
A nyárra sztorikat ígértem és könnyebb olvasmányokat. Előre elnézést kérek, hogy még így sem tágítok azonnal az iskola témától, de talán ez elnézhető egy tanárnak.
Elsőként mesélek a tanári pályám legkínosabb bakijáról, egy olyan tévedésről, amelyre azóta sem találom a magyarázatot. Egy egész osztály előtt állva történt, így picit több volt, mint kellemetlen.
Miért döntöttem úgy, hogy elmesélem? Mert a mai tökéletesség-mániás világunkban mintha mindenütt ki lenne táblázva: TÉVEDNI ÉS HIBÁZNI TILOS! Ha hibázunk, minimum szégyelljük magunkat, esetleg letagadjuk, bűnbakot keresünk, vagy fennhangon hülyézzük magunkat.
Már kisgyermekeknél is megfigyelhető ez a tendencia, vagyis túlságosan korán megtanulunk a hibákon bosszankodni, hárítani, magyarázkodni. Ahelyett, hogy elfogadnánk a tévedés jogát és a fejlődés elősegítőjeként tekintenénk rá.
Én friss diplomás nyelvtanárként az akkori Külkereskedelmi Főiskola diákjai előtt éltem meg ÉLETEM EGYIK LEGNAGYOBB BLAMÁZSÁT. Négy év portugál nyelvi tanulmányok, több hónapos portugáliai tartózkodás és második nyelvtanári diplomám birtokában bátran vállaltam el egy HELYETTESÍTŐ ÁLLÁST az említett intézményben. Nálam alig fiatalabb, vidám kis csapatot kellett átvennem egy fél évre és lelkesen tettem is a dolgom, ahogy kellett.
Egyszer aztán a TÁBLÁRA KEZDTEM ÍRNI, talán éppen a fiútestvér szót, amely a következőképpen néz ki: irmão. Gépi írással meg sem tudom mutatni, én hogyan írtam fel, de azt a KIS HULLÁMOS JELECSKÉT az “a” felett én hosszan elnyújtva a két utolsó hang fölé írtam. Minden ilyen végződésű szóban, hiszen meg voltam győződve róla, hogy a két utolsó hang összekapcsolására szolgál. Akkoriban MÉG MINDENT KÉZZEL ÍRTUNK, és ez a TÉVEDÉSEM senkinek sem tűnt fel a tanulmányaim során.
A fiatalok viszont megkérdezték, MIÉRT ÍROM ÍGY, ők úgy tanulták, a hullámot csak az “a” hang fölé kell írni. Nagy komolyan magyarázni kezdtem, hogy az a jel a két hangot kapcsolja össze egy érdekes orrhanggá és azért kell a két betű fölé írni.
Tanítványaim ezután megmutatták nekem a főiskolától kapott tananyagukat, ahol feketén fehéren ott állt a SZABÁLY, AMIT ÉN KORÁBBAN SOHA NEM LÁTTAM.
A mai napig picit behúzom a nyakam, amikor eszembe jut az az émelygő rosszullét, ami akkor úrrá lett rajtam. Hogy létezhet, hogy lediplomáztam egy nyelvből, tengernyi irodalmat olvastam el és soha nem tűnt fel, hol is van pontosan az a kis izé? És ennek pont egy főiskolai órán, egy csapat diák előtt kell kiderülnie?
Egy kis ideig az ájulás környékezett, nem tudom, vajon a döbbenetem vagy a teljes leégéstől való félelmem volt erősebb. Amikor észhez tértem, valahogy ösztönösen azt tettem, amit mondjuk baráti körben is tettem volna.
Kifejeztem ŐSZINTE megdöbbenésemet. Elmondtam KERTELÉS NÉLKÜL, hogy nekem bizony fogalmam sem volt a kis idegesítő írásjel megfelelő helyéről és elképzelésem sincs, hogyan nem derült erre fény az egyetemi évek alatt. Aztán még hozzátettem: “Már ezért megérte elvállalnom ezt a helyettesítést, hiszen most én tanultam valamit a diákoktól, RÖGTÖN AZ ELSŐ ÓRÁN. Ezekután kíváncsian várom a folytatást!”
Mérhetetlen szimpátiával fogadták ezt a vallomást. Nagy sztori volt nekik is, tulajdonképpen jót mulattak rajta. Én meg szépen lassan elfogadtam, hogy ez tényleg velem történt, és ma már azt is tudom: NINCS EZZEL SEMMI BAJ. Tévedni emberi dolog, ekkorát is, meg ennyi ember előtt is. CSAK BE KELL ISMERNI, el kell fogadni és hasznosítani kell arra, amire lehetséges.
Nekem szimpátiát és baráti légkört hozott, zökkenőmentes és szeretetteljes együttműködést a hátralévő félévre. Amit kezdetben pokoli kínosnak éltem meg, az idővel elmesélhető történetté szelídült. Ott a Főiskolán egyébként soha többet nem jött szóba.
Ha magyarázkodásba kezdek, bűnbakot keresek, lehülyézem magam, vagy vitába bonyolódom, bizonyára nem ez lett volna a végkifejlet.
Ennek lassan 30 éve, mégsem halványodik az emlék. Azt hiszem annyira cikinek éreztem a helyzetet, hogy akkor ott egy életre elégettem az erre szánt összes energiát.
Nagyon régóta EGY PILLANATIG SEM SZÉGYELLEM MÁR, ha hibázom, vagy nem tudok valamit, és ugyanerre buzdítom a diákjaimat is. Nem győzöm hangsúlyozni például, hogy a házi feladatnak nem kell hibátlannak lennie, ugyanis gyakorlásra szolgál. A hibák közös javításával fejlődünk és leszünk napról napra okosabbak. A hibákért sűrűn elnézést kérő gyerekeket pedig rendre arra kérem, ne szabadkozzanak emiatt, kezeljék a helyén a tévedést, és tanuljanak belőle.
Bármekkora közhelyek, ezredszer is aláírom: Csak az nem téved, aki nem csinál semmit, illetve: Senki sem tud mindent.
Ja, és majd elfelejtettem! Itt a nyár, most kell csinálni azt a SEMMIT! Jó sokat belőle. A pihenéshez pedig akár olvashatod az írásaimat is. A sztorik mellett további meglepetésekkel készülök. Várlak vissza!
Aki járt iskolába, az puskázott is. Aki pedig online vizsgázott, az tökélyre fejlesztette a modern „segédeszköz használat” művészetét. Az asztal alól súgó anyuka és a másik gépen buzgón kereső jóbarát olyan általánossá vált, hogy szinte alig maradt benne izgalom.
Amikor én jártam egyetemre, még csak a klasszikus formák léteztek, mint a padban felejtett nyitott tankönyv, a szoknya alá rejtett papírfecnik és a különféle testrészeinkre írt segédanyagok.
Történt egyszer, hogy egy német szigorlatra meg kellett volna tanulnom egy többszáz oldalas nyelvtankönyvet, pontosabban az egész német nyelvtant úgy, ahogy van. Hát nem sikerült. Jobb híján becsempésztem a méretes könyvet az vizsgaterembe és amikor a felügyelő éppen másfelé nézett, kimásoltam belőle a hiányzó részeket. Kockázatos vállalkozás volt, de sikerrel zárult. Gondoltam én.
Az eredmények kifüggesztésekor azonban két csoporttársamat és engem behívatott a tanár és közölte velünk, hogy mi hárman puskáztunk. A döbbenettől megnémulva álltunk, honnan a fenéből tudja, illetve miért nem zártak ki a vizsgáról ott helyben, ha észrevettek minket.
„Szóval, maguk vagy szó szerint tudják az egész könyvet kívülről, vagy puskáztak”- mondta ellentmondást nem tűrő hangon. A dolgozatukban minden definíciót szó szerint leírtak, erre nem nagyon volt még példa nálunk. Ha tudják az egész könyvet, most bebizonyíthatják, ha nem, akkor érvénytelen a vizsgájuk. Ki kezdi?- kérdezte.
És ekkor történt a csoda. Az egyik társam aggodalom nélkül közölte, hogy ő tényleg tudja az egész könyvet és szívesen be is bizonyítja. Határozottan odalépett a tanárhoz, majd mindketten eltűntek az irodában. A csoda az volt, hogy ez a lány valóban tudta kívülről a könyvet, a szerencsém pedig az, hogy három ajtóval odébb a tanszéki könyvtár bejárata nézett rám hívogatóan. Több sem kellett nekem, teljes sebességgel beszáguldottam a könyvtárba, megkeresetem a könyvtáros hölgyet és csak ennyit mondtam neki: Most azonnal kérem szépen a Helbig-Buscha Grammatik-ot, különben kivágnak a szigorlatról! Ellenvetés nélkül kivette a vitrinből és a kezembe adta.
Amíg mindentudó társam a tanár ámulatára felmondta a hibátlan definíciókat, addig én fellapoztam a kipuskázott részeket és gyorsan memorizáltam őket. Mire sorra kerültem, nagyjából a fejemben voltak a mondatok és nagy meggyőződéssel szavalni kezdtem őket. A tanár úr nem kis megdöbbenésére. Egy darabig meg sem tudott szólalni. Csak nézett, tanulmányozott figyelmesen majd ennyit mondott: Bámulatos! Még a hibák is ugyanazok, mint a dolgozatában.
Négyest adott a feleletre és alig hallhatóan megkérdezte: rendben? De még mennyire, hogy rendben volt! Repültem kifelé onnan, mint a szél. Boldogan, mert átmentem a vizsgán, büszkén, mert bravúros mutatványt adtam elő és egy kis lelkiismeretfurdalással, hiszen mégiscsak létezett egy valaki a bolygón, aki képes volt megtanulni kívülről sok száz oldal német nyelvtani definíciót. És nélküle ugye, ahogy mondani szokták, nem jöhetett volna létre az én attrakcióm.
Soha nem tudtam meg, mi lett a harmadik vizsgázóval és azt sem, vajon mit gondolhatott magában aznap sokat tapasztalt tanárunk. Azóta tudom viszont, hogy létezik fotografikus memória (nem nálam), hogy a könyvtárosoknak arany szíve van, és hogy a leleményesség gyakran legalább annyit ér, mint a megtanultak.
ÉDESANYÁM azt állítja, hogy nagyon korán kezdtem beszélni, a FÉRJEM szerint pedig azóta sem hagytam abba. Úgyhogy szerintük nekem egy kis beszéd igazán nem jelenthet gondot.
Ehhez képes rettentően izgultam ÉLETEM ELSŐ nyilvános beszédén, és valójában most sem tudom, sikerült-e elmondanom a közönségnek legalább egy kicsikét abból, amit szerettem volna.
BEÍRÁS FELNŐTTEKNEK című könyvem kapcsán kaptam a megtisztelő meghívást a Modern Pedagógus Konferenciára, hogy tanár kollégáknak beszéljek a könyv születéséről és mondanivalójáról.
Rokonaimmal ellentétben én úgy hiszem, írásban jobban boldogulok, ezért elmesélem így is, amit akkor mondani terveztem.
Ahhoz, hogy a könyvem MEGSZÜLETHESSEN, meg kellett élnem ezt a bő ötven évet, a gyermekkoromat, úgy ahogy volt, a felnőtté válást, a szülővé válást, a nyelvtanári és a magántanári pályát.
19 évesen adtam ELSŐ MAGÁN NYELVÓRÁMAT egy rózsadombi villában lakó testvérpárnak. 100 forintot kértem az óráért, de mire felbuszoztam a hegyre, a szülők lealkudták 90 forintra. Gondolták, szokjam a gyűrődést, ha már tanárnak készülök. Én meg beletörődtem, ha már annyit utaztam érte.
KONFLIKTUSKERÜLŐ és beletörődő természetem egyébként már gyermekkoromban is jellemző volt rám. Általában minden érzelmet magamba fojtottam, soha nem kérdeztem, hogy ami rossz nekem, annak tényleg úgy kell-e lennie. Egész egyszerűen elfogadtam, ami jött, és nem beszéltem róla, eszembe sem jutott, hogy másképp is lehetne. Mindig rendesen és szabály követően végeztem a dolgomat, meg másét is, ha úgy adódott.
SZÜLŐKÉNT aztán tűzzel-vassal küzdöttem, hogy az én gyerekeim ne legyenek ilyenek, akarjanak változtatni azon, ami nem jó nekik, és tudjak róla, hogyan lehet segíteni nekik. Ekkor ismerkedtem meg az érzelmi neveléssel és jöttem rá, hogy én a saját gyermeki lényemből kiindulva ösztönösen így nevelem a gyerekeket, szóba sem jöhet más.
Ugyanerre törekedtem a DIÁKJAIMMAL is, akikkel szinte kivétel nélkül mindig szeretetteljes kapcsolatba kerültem és a nyelvtanítás mellett rengeteg egyéb dologban tudtam nekik segíteni.
A szokásosnál jóval nagyobb empátiám terelt a tanári pályára, ugyanakkor ez okozta az ISKOLAI PÁLYAFUTÁSOM VÉGÉT is. Egy 20-30 fős osztályban ugyanis nem lehet ekkora empátiával létezni, mert a gyerekek rám másznak, fürtökben lógnak rajtam és gyakorlatilag megesznek reggelire.
EGY GYEREKKEL azonban csodákat lehet művelni, ha empatikusan közelíted meg. Így jutott nekem döntő többségben a magántanári működés, ami végsősoron a könyvem megírásához is elvezetett.
A GONDOLAT, HOGY LE KELLENE ÍRNOM, AMIKET MEGÉLTEM már érlelődött egy ideje, a karantén nyújtotta többletidő pedig lehetővé is tette ezt. Nekiláttam az írásnak és pár hónap alatt könyvvé formálódott az a mérhetetlen mennyiségű pozitív és negatív élmény, gondolat és ötlet, amit az érzelmeimmel együtt gyűjtöttem, raktároztam magamban évtizedeken át.
Tudom, hogy mostanság TENGERNYI KÖNYV jelenik meg a GYERMEKNEVELÉSRŐL, hiszen ebben többé-kevésbé mindenki kompetensnek érzi magát. Így egy új mű esetén szinte kötelező megválaszolni a kérdést: MITŐL MÁS ez a könyv? Mitől nem csak a sokadik „hogyan neveld a sárkányodat” típusú írás?
Először is, mert teljesen őszintén MAGAMAT ADOM, saját életemet is kiterítve írom a történeteket GYERMEKI lélekkel, SZÜLŐI szemmel, TANÁRI szemmel – és ami az igazi újdonság: MAGÁNTANÁRI szemmel. Ez utóbbi egy olyan perspektíva, ahonnan be lehet lesni a család és az iskola működésébe. Mint a színfalak mögül, titokban egy színházi előadásra. Olyan nézőpontból kerülök az események sűrűjébe, amiről az iskolának, de gyakran a szülőknek sincs fogalma sem. Gyakran kicsi koruktól felnőtt korukig nyomon követhetem a gyerek és a család alakulását, az iskolai fejlődést, továbbtanulást és ez így egy teljes képet ad ki. Egy képet, amit csak én ismerek.
Kicsit olyan lett a könyv, mint egy FEJLŐDÉSREGÉNY, hiszen felnőtt koromban értettem meg a gyermeki énemet, és már meg tudtam fogalmazni dolgokat úgy, hogy más is megértse. Tanárként értettem meg a felnőtteket (már akit lehetett, mert ez a legbonyolultabb része), magántanárként pedig sorra igazolódtak be a szülők és az iskola működéséről alkotott elképzeléseim.
Ahogy mondani szokták: egyszer csak ÖSSZEÁLLT A TELJES KÉP. Ami semmiképpen sem öncélú feszültséglevezetésként szolgált, sokkal inkább azért írtam meg, mert úgy érzem, hogy minden szülő és pedagógus számára hasznosítható anyaggá vált.
Igyekeztem egy ÁTFOGÓ ÉS HITELES KÉPET adni a MAI VILÁG legaktuálisabb gyermeknevelési és oktatási kérdéseiről, tudományoskodás és szakfogalmak pufogtatása nélkül.
A TÉMÁIM közt szerepel az érzelmi nevelés, az őszinteség, a modern hazugságok a fogyasztói társadalomban, a szorongás, kivételezés, kedvenc gyerek, a hasonlítgatás, a motiváció, a humor és még sok minden más.
Úgy, AHOGY ÉN ÉLTEM MEG, ahogy a tanítványaim MESÉLTÉK, ahogy a háttérből ELCSÍPTEM és összeraktam a dolgokat.
És persze nem tudtam olyan könyvet írni, ami ne szólna a PEDAGÓGUSOKNAK is, hiszem ezen a szemüvegen keresztül látok én is.
Fűszereztem bőven ÖNIRÓNIÁVAL ÉS HUMORRAL is, mert nagy rajongója vagyok mindkettőnek. Tanítani sem tudok ezek nélkül. Úgy gondolom, ezek segítségével egy könnyen olvasható írás született.
SZEMÉLYESEN BENNE VAGYOK ebben a könyvben, az első sortól az utolsóig. Benne van a szívem és a lelkem, egyetlen céllal: hogy a gyerekeknek jobb legyen. Hogy érzelmi nevelést kapjanak, hogy a GYERMEK-SZÜLŐ-TANÁR hármas a gyermek érdekei mentén működjön, a TANÁR ÉS A SZÜLŐ EGY CSAPATBAN játsszon. Őszinteség és bizalom legyen ezen kapcsolatok alapja.
A gyerek MERJEN KÉRDEZNI, gondjairól beszélni és segítséget kérni. Tanítsuk meg neki, hogy a szüleihez kivétel nélkül minden ügyben fordulhat, hogy semmi sem természetes, ami neki rossz és mindenen lehet változtatni.
És tegyük mindezt a fogyasztók kegyeiért csatázó, MODERN VILÁG akadálypályáihoz igazítva. A kitűnő bizonyítvány mantrázása helyett tanítsunk nekik kreativitást és kritikus gondolkodást, együtt változva vele és a világgal.
Könyvem kapcsán az eddigi legnagyobb elismerés, hogy ott lehettem Martonvásáron és mindezt elmesélhettem egy ilyen rangos rendezvény résztvevőinek.
A meghívást ezúton is köszönöm Antaliné Miss Lillának, a neteducatio.hu szakmai vezetőjének.
1979 június 8-ig írtam valami naplófélét, amolyan gyerekes, napi egy mondatosat. Azon a napon, amikor az írás hirtelen véget ér, annyi áll a piros füzetben: Meghalt az apu.
Aztán semmi. Ezután már mit lehet írni 10 évesen? Akkor úgy érzed, egyetlen mondatnak sincs többé jelentősége, nem is bírná el a papír.
Persze tudom, a legnehezebb biztosan édesanyánknak volt, felnevelni négy gyermeket teljesen egyedül, és három testvérem is -a maga módján- ugyanúgy megharcolt önmagával.
Beszélni viszont csak arról tudok, amit én éltem meg, írni pedig inkább arról szeretnék, milyen különleges megküzdési stratégiát fejlesztettem ki magamnak.
Eleinte a hatalmas méretű cselló kotta mögé bújva sírdogáltam, úgy csináltam, mintha erősen tanulmányoznám a hangjegyek összefolyó sorait. Igyekeztem titokban sírni, hogy ne okozzak még több gyötrelmet a többieknek, de szinte mindig lebuktam.
Észrevettem viszont, hogy ha erősen koncentrálok a hangokra, egyszer csak a fejembe megy a dallam, könnyebben tudom lejátszani és a sírás is abbamarad. Ezen felbuzdulva eljátszottam ugyanezt a tankönyveimmel is és a sírás egyre gyorsabban ment át tanulásba. Addig is szerettem tanulni, de akkor hirtelen minden érdekelni kezdett. Az ötödik osztályban az összes tantárgyat kívülről fújtam, de még így is sok időm maradt a szomorkodásra. Kitaláltam hát, hogy mindent leírok egy nagy füzetbe, és így is tettem.
Fogtam egy csúnya, vastag, fekete műbőr borítású füzetet és óriási számokkal belevéstem: 1979-1980. Ezzel kezdetét vette két évnyi általános iskolai tananyag összefoglaló jegyzetének kidolgozása. Minden tantárgy, minden leckéjének rövid tartalmát leírtam, rajzokkal, ábrákkal illusztrálva. Képeket is ragasztottam bele. Megszületett az akkori oktatás 2 évének mementója.
De még így is maradt üres időm. A szomorúság makacs egy valami, hiába dobod ki az ablakon, a legkisebb résen is vissza furakodik, újra és újra. Ezért létrehoztam egy képzeletbeli osztályt, pontos névsorral, osztályzatokkal és az osztály körüli összes teendővel. Ezt is mind a fekete füzetbe írtam, gondos osztályfőnökként vezetve a naplót és az értékeléseket. Szakköröket és kirándulásokat találtam ki, jellemzéseket írtam.
És persze eljártam minden foglalkozásra, ami csak érdekelt. Csellóztam, tornásztam, örs- és rajvezető lettem (bocs, ha nem tudod, mi az!), alsós osztályt patronáltam és mittudomén még mit nem csináltam. Bármivel is kötöttem le magam, mindent szorgalmasan lejegyzeteltem ebbe a rémes külsejű füzetbe.
Mai írásaimban éppen arra bíztatom a szülőket, hogy ne terheljék túl csemetéiket ezerféle felesleges szakkörrel, nem kell egy gyermeknek „fűteni-zenélni-világítani” egyszerre. Hagyjuk szabadon játszani, felfedezni és kideríteni, miben jó igazán. Fura módon, akkoriban pont az segített át engem azon a borzalmas két éven, hogy önmagát lefoglaló automatává változtam.
Minden alkalommal ámulattal lapozgatom a többszáz oldalas alkotást, akkori életem majdnem teljes térképét. Hogy mi van a „nagy mű” mögött, az nem került papírra soha, az ott maradt a lelkem mélyén.
De el kellett árulnom a kiváltó okot, mert ha már ország-világ elé tárom ezt a különös alkotást, illő magyarázat is dukál hozzá. Ha meg véletlenül egy pszichológus kezébe kerülne, gondoltam, jó előre kimentem magam pár diagnózis alól.
Bármilyen hasznos is volt a „terápiám”, nem mond ellent annak, amit fennhangon hirdetek: nem ez egy gyerek normális élete. Abból a két évből semmi való élethez kapcsolódó emlékem nem maradt, gyakorlatilag semmire nem emlékszem.
Ha egy szülő azt állítja, a gyermeke önszántából terheli túl magát és rohan reggeltől-estig külön foglalkozásokra, kitűnő tanuló és mindenben részt kell vennie, akkor érdemes a dolgok mögé nézni. Nem kell ahhoz akkora tragédia, mint egy szülő halála, hogy egy gyerek a tevekénységekbe meneküljön.
Én a fájdalmamat gyógyítottam ily módon és nem tagadom, óriási hasznot hozott akkor a lelkemnek, valamint a későbbi tanulmányaim során is. Nem vitt előre azonban egy lépést sem az érzelmi fejlődés folyamatában, tovább fokozta a többiektől való különbözés érzését és azt hitette el velem, hogy az állandó elfoglaltság gyógyír lehet mindenre.
Később is gyakran bújtam a tanulmányaim mögé. Bármi szomorúság ért, mintegy természetesnek vettem azt, elrejtettem jó mélyen magamban és a tanulmányi sikerek elfedték a megoldatlan dolgokat. A mai napig képes vagyok erre az „egyéni terápiára”, fiatal koromban majdnem az egészségem is ráment. Szerencsére ma már ritkán van rá szükség, és magamtól is észbe kapok, vagy előbb-utóbb leállít valaki.
A jó, ami sajátos terápiámból megmaradt, hogy még most is szeretek tanulni, könnyedén segítek bárkinek számos tantárgyban, hiszen rémesen sok mindent megtanultam.
Illetve itt van ez a különleges iromány, ami lehet, hogy a maga nemében egyedülálló. Talán, hogy a fontosságának nyomatékot adjak, a címlapjára egy akkoriban nagyon menőnek számító, irodai feliratozó készülékkel készített ízléstelen műanyag csíkot ragasztottam, büszkén hirdetve: Varga Mónika. Később rákerült még egy vitorláshajó a nagy földrajzi felfedezések korából, valamint egy húsvéti tojásra szánt matrica egy kiskacsával?!? Nem kérem szépen elemezni, nem fogok tudni elfogadható magyarázattal szolgálni.
Mint ahogy a random beleragasztott képekről sem, mert a béke feliratú zászlóval masírozó „Béke raj” fotóját leszámítva egyiknek sincs semmi köze a számára kiválasztott oldal tartalmához. A szakkörökhöz például az antwepreni állatkert hegyi gorillája került, az állatok lábait és fogazatát taglaló élővilág leckéhez pedig egy ünnepi hidegtál.
Ami a kivonatolt tananyagot illeti, a történelem és a földrajz kissé elavult, a határok és az ideológiák megváltoztak, de a többi ma is gond nélkül használható. A 6. osztályos történelem középkorról szóló fejezetéből például akár az érettségit is meg lehetne írni.
A füzet a Szovjetunió természetes növényzetével és egy a belső energia növelését taglaló fizika leckével zárul. Éppen olyan hirtelen és elvarratlanul ér véget, mint a kis piros napló. Fogalmam sincs, hogy azért hagytam-e abba, mert betelt az utolsó lap, vagy azért, mert visszatértem az életbe. Mindenesetre nincs tovább. Még elmondom a világnak, milyen módon növeli a súrlódási energia a testek belső energiáját, majd az olvasóra bízom, mit is kezdjen ezzel az egésszel.
Bizonyára a serdülőkor kezdete terelte másfelé a fókuszt, a füzet pedig egy fiók mélyére került és teljesen megfeledkeztem róla. Néhány évvel ezelőtt akadt újra a kezembe, pontosabban a testvéremébe, aki régi dolgaimat dobozolta be gyermekkorom egykori helyszínén. Furcsa érzés pár dobozban kihozni onnan egy egész gyermekkort. Amikor már éppen azt gondolod, hogy magad mögött hagyod, akkor elviszed egy dobozban és néha kicsit kinyitod a múltadat. Hogy életre kelhessenek az olyan történetek, mint ez a mostani. Hogy mesélhessünk egy kicsit, bizonygatva magunknak: igen, mindez valóban velünk esett meg.
Ez a weboldal sütiket használ, hogy a lehető legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. A cookie-k információit tárolja a böngészőjében, és olyan funkciókat lát el, mint a felismerés, amikor visszatér a weboldalunkra, és segítjük a csapatunkat abban, hogy megértsék, hogy a weboldal mely részei érdekesek és hasznosak.
Feltétlenül szükséges sütik
A feltétlenül szükséges sütiket mindig engedélyezni kell, hogy elmenthessük a beállításokat a sütik további kezeléséhez.
Amennyiben ez a süti nem kerül engedélyezésre, akkor nem tudjuk elmenteni a kiválasztott beállításokat, ami azt eredményezi, hogy minden egyes látogatás alkalmával ismételten el kell végezni a sütik engedélyezésének műveletét.
