Saját történetek – A jutalomtábor és a bosszú
A vasfüggöny ugyan már roskadozott akkoriban, sőt nem sokkal az eset után a bontását is megkezdték, amit most elmesélek, az még nagyon is a függöny mögött történt.
A nyolcvanas évek második felében tanulmányi eredményeimért egy külföldi táborozással jutalmaztak. Bevett szokás volt, hogy az „arra érdemesnek tartott” diákokat valamelyik baráti szocialista országba küldték és ott eltölthettek pár hetet a szocialista elveknek megfelelően megszervezett táborokban.
Egyik szerencsés kiválasztottként, én egy hónapot tölthettem az akkori Leningrádban, (ma ismét Szentpétervárnak hívják). A háborút és a kommunizmust megélt, egykoron csodálatos történelmi város addigra szürke, élettelen monstrummá amortizálódott, üzletek, színek és események nélkül.
Ide érkeztem én vagy harminc várakozással teli magyar diákkal. Egy teljesen értelmezhetetlen, idegen világba csöppentünk. A széles szürke utcák szürke házaiban egyetlen üzlet sem volt, a buszokon és trolikon nyomorgó embertömeget leszámítva embert is alig láttunk.
A valaha bizonyára szebb napokat látott szállásunkat hotelnek hívták, és a bár része még valóban felismerhető volt. A hatalmas sivár épület belseje inkább egy bontás előtt álló házra emlékeztetett, a csapokból szürkés-barnás víz folyt, a konyhában a földön tárolt edények között legyek döngtek és macskák tekeregtek.
Az egyetlen folyadék, amihez a nap folyamán hozzájutottunk, a teafűre borított 99 fokos víz volt, melynek tetejét 30 perc várakozás után leszürcsöltük a szétmállott fűről. Az ebéd nem ritkán vetett ki magából döglött legyet, a hidegétel pedig, inkább hagyjuk.
Precízen összeállított programunk általában napi énekórákból, kötelező múzeumlátogatásokból és ideológiai szempontokra épülő nyelvtanulásból állt. Ezt még el is viseltük volna, mert a Leningrád környéki cári paloták és parkok, a tenger és a jó társaság feledtették velünk a viszontagságokat. A szomjúságot és az éhséget viszont nem tudtuk elfojtani. Hazudnék, ha azt mondanám, nem volt mit inni, hiszen a csapból jött valami. És enni is adtak, csak valahogy nehezen sikerült el is fogyasztani azt.
Egy napon Pepsi Cola kupakot találtam az utcán, igazi cirill betűs orosz felirattal (azóta is őrzöm). Bár mi otthon nem ittunk kólát, nagyon megörültem. Összeszedtem az összes bátorságomat és megkérdeztem magyar táborvezetőnket, hol tudnánk kólát szerezni. Mutattam neki véresre kiszáradt számat és kértem, hadd menjünk el kólát venni. A tanárúr ekkor mélységesen felháborodott, hálátlannak és elégedetlennek nevezett és elzavart. Biztosan nagyon megdöbbentem ezen, mert nem emlékszem, hogyan jutottam végül mégis kólához. Az egyik fényképen máig ott ülök a tengerparton és egy üveg kólát iszom, ami szerintem ott éppen megmentette az életemet.
Hazautazásunk után behívatott az iskola igazgatója. Becsukta maga mögött az ajtót, majd hitetlenkedve faggatni kezdett. Azt jelentették neki rólam, hogy rendszerellenesen viselkedtem és elégedetlenkedtem a helyi viszonyokkal. Magyarázatot várt tőlem, mégis mi a fenét csináltam.
Először arra gondoltam, az lehetett a baj, hogy a táborzáró ünnepségen a színpadon bohóckodva megmutattam, leesik rólam a nadrág, amiben egy hónappal azelőtt oda érkeztem. Mint utólag kiderült, 7 kilót fogytam, jutalomból. De erről az én igazgatóm nem hallott.
Aztán elmeséltem, hogyan szöktünk meg egy barátnőmmel a színházi előadásról, ami mindkettőnknél kiverte a biztosítékot. A színpadon két alak idétlenkedett egy kék és egy piros lufival. A kék volt a kapitalista világ, a piros a szocialista országok jelképe. Amikor a kéket átszúrták egy hosszú tűvel, azonnal kipukkant. Amikor viszont a pirosat szúrták át, az épen maradt. Hát ezen a ponton a barátnőm és én felálltunk és kiosontunk a színházból. Az ajtóba állított, merev arcú matróna ugyan megpróbált visszatartani minket, de nem sikerült neki. Menekültünk vissza a szállásra az első arra járó trolival, amelyen soha nem látott tömeg zsúfolódott össze. Annyian voltak, hogy a lábam percekig nem ért le a talajra. Soha nem felejtem el, ahogy préselt a tömeg felfelé.
De ezt a történetet sem hallotta az igazgatónk, viszont rendes ember lévén csak vigyorgott rajta.
Végül aztán eljutottunk a kólához. Meséltem neki, milyen szomjas voltam és kólát szerettem volna venni. Na, ez volt az oka az én feljelentésemnek, a táborvezető elvtárs ezt nevezte rendszerellenes viselkedésnek. Erre szánt időt és energiát, hogy bemószeroljon az iskolaigazgatónál. Mi lett volna, ha megtudja a színházi szökést?!?
De ez még csak a történet eleje. Ami most következik, az ennél sokkal vadabb és egyben szánalmas is.
Annak idején is létezett az Országos Középiskolai Tanulmányi Verseny (OKTV), amelynek első pár helyezettje felvétel nélkül bejutott az egyetemre. (A 80-90-es években még felvételi vizsgát kellett tenni.)
Én is bejutottam az orosz verseny országos fordulójába, ahol reményteli eredményekkel haladtam feladatról-feladatra. Az utolsó szóbeli fordulón, mit ad isten, ott ült a zsűriben a leningrádi tábor vezetője, aki előző évben jelentést küldött kifogásolható viselkedésemről. Széles vigyorral az arcán jelezte, mire számíthatok. Rögtön átvette a beszélgetést és azt kérte, mondjak orosz ételeket. Miután ez megvolt, orosz receptek ismertetését kérte. Én elmondtam neki, hogy orosz receptet nem ismerek, de szívesen ismertetek oroszul bármilyen magyar receptet. No csak, járt a Szovjetunióban és nem tud orosz receptet mondani? kérdezte kárörömmel és ezzel el is volt intézve a versenyem.
Az eredményhirdetésen személyesen ő olvasta fel az helyezetteket, kiemelve, hogy most az UTOLSÓVAL fogja kezdeni. Valahogy így hangzott: az Országos Középiskolai Tanulmányi Verseny orosz nyelvű versenyének országos fordulóján UTOLSÓ helyen végzett, Varga Mónika, a Siófoki Perczel Mór Gimnázium tanulója. Kérem, álljon fel!
Felálltam. Tulajdonképpen már az első mondatánál készülődtem, hiszen az orosz receptnél tudtam, nekem annyi volt. És egyébként is végig engem nézett, szóval nem voltam meglepve. Ő viszont fürdött a boldogságban. Kicsinyes bosszút állt tanárként egy 17 éves lányon, valamiért, amit ma már egy fiatal sem értene. A furcsa az, hogy már akkor szánalmat éreztem harag, vagy megalázottság helyett és a történelem később engem igazolt.
Az orosz verseny nélkül is felvettek az egyetemre. El is végeztem. Majd egyszer jóval később, talán tíz év múlva, valami oknál fogva vonattal utaztam haza a Balatonra. A leghátsó kocsiban álltam a lépcsőnél, amikor hirtelen egy ötvenes pasas kullogott oda százéves, agyonmosott Trapper farmerjában, vállán a jól ismert barna műbőr utazótáskával. A táborvezető elvtárs volt az, a tíz évvel azelőtti szerelésben. Hát ennyi sikerült. Eltűnt egy rendszer, megszűntek a kiszolgáló szerepek. Amikor végül felkapaszkodott mellém a vonatra, valami ilyesmi jutott eszembe: Akkor ki is végzett az utolsó helyen Tanárúr?
Varga Mónika
