Szerző: Vargamoni | máj 13, 2023 | Szülőknek
A „FORDÍTSUK MEG!” sorozat harmadik témája a BOCSÁNATKÉRÉS. A társas érintkezés egyik alapvető eleme, mégis amolyan „mostohagyerek” a nevelésben fontosnak tartott elvek között. Ritkán sikerül ránevelnünk gyermekünket a helyes és őszinte használatára, valamint általában azt sem értjük pontosan, kinek is jó a bocsánatkérés valójában.
AZONNAL KÉRJÉL BOCSÁNATOT A NÉNITŐL! harsan apa hangja a családi összejövetelen, amikor gyermeke szemtelenül szól egy rosszindulatú és kellemetlen szagot árasztó rokon nénihez. Azért kell bocsánatot kérnie, hogy apa saját kellemetlen helyzetén enyhítsen, továbbá, hogy a néni infarktust ne kapjon az imént elfogyasztott dupla adag töltöttkáposzta után. Ha a gyerek megkérdezi, miért kell bocsánatot kérnie, a válasz valószínűleg így hangzik: mert megsértetted Lujza nénit!
AMÍG NEM KÉRSZ BOCSÁNATOT, NEM MOZDULHATSZ EL INNEN! – fegyelmezi fennhangon gyermekét egy anyuka a játszótéren, miután az fejbe kólintotta társát egy homokozólapáttal. A látványos bocsánatkérés szerepe itt is a környezet felháborodásának csillapítását és anyuka lelki békéjének visszaállítását szolgálja.
És ez itt a PROBLÉMA. A bocsánatkérés ugyanis elsősorban NEM ERRE VALÓ. Elsődleges célja nem a megsértett személy kiengesztelése, és még kevésbé a szégyenbe hozott szülők kimentése a ciki helyzetekből. Ha a gyermek csak ennyit érzékel a bocsánatkérésből, akkor soha nem fogja megtanulni a lényeget, mi több, megalázónak fogja tartani ezt a fontos gesztust.
A BOCSÁNATKÉRÉS LÉNYEGE ugyanis, hogy a „vétkes” személy rájön, hogy fájdalmat okozott valakinek, ez bántja őt, rossz érzéseket kelt benne és az őszinte bocsánatkéréssel meg tud szabadulni ettől a rossz érzéstől. Tehát a bocsánatkérés igazából a „vétkes”-t szolgálja, az ő lelki békéjét állítja helyre, ha őszintén alkalmazza azt.
Minden egyéb esetben a bocsánatkérés ÉRTELMETLEN, felesleges és érthetetlen rituálé. A szemtelen gyerek ugyanolyan szemtelenül odavakkantja majd a pukkadozó nagynéninek: Bocsánat Lujza néni, és a játszóteres gyermek is dühödten odamorogja majd a bocsánatot, csak hogy mehessen játszani. Ezzel annyit tanulnak meg, hogy bármit csinálok, utána egy bocsánattal elintézhetem az egészet.
Ha megtanítanánk gyermekünknek, milyen kellemetlen helyzetbe hozzák szüleiket, amikor tiszteletlenül viselkednek a felnőttekkel, és a gyermek azért kérne bocsánatot, mert ROSSZUL ÉREZNÉ MAGÁT A TETTE MIATT, akkor helyére kerülnének a dolgok.
Ugyanígy a játszótéren is. Ha a gyermek megtanulna LELKIISMERETFURDALÁST ÉREZNI, miután fájdalmat okozott egy másik gyermeknek, akkor mintegy „önmagát feloldozandó” kérhetne őszintén bocsánatot.
Csakhogy ezt MEG KELL TANULNI. Meg kellene tanulni a szülőktől, akik sajnos nagy eséllyel maguk sem erősködnek a bocsánatkérésben. Óriási tévhit például, hogy egy felnőttnek nem szükséges bocsánatot kérnie egy gyermektől, ha valamit elkövetett ellene. Honnan tudna egy gyermek őszinte sajnálatot kifejezni, amikor a szüleitől soha nem látta azt?
Szóval ezúttal is, FORDÍTSUK MEG!
Mutassunk példát! Magyarázzuk el a gyermeknek minden egyes esetben, mit vált ki a tette másokban, ébresszünk benne valamennyi bűntudatot, amit majd enyhíthet egy őszinte bocsánatkéréssel! Ne a helyzetet akarjuk menteni, hanem tanítsuk meg a bocsánatkérés által kiváltott megkönnyebbülésre!
Egy francia újságíró írt egyszer egy szarkasztikus cikket a legendás „brit udvariasságról”, és rántotta le a leplet a folytonos bocsánatkérés ürességéről. Elmondta, hogy London utcáin, egy esős napon nagyjából minden tizedik ember nekiment az esernyőjével, hol erre, hol arra lökték a rohanó emberek, és közben megállás nélkül röpködtek felé a sorry-k minden irányból. A huszadik lökésnél már nagyon ideges lett, és mérgesen rámordult a sokadik esernyősre: Mi lenne, ha egy kicsit odafigyelnének a többiekre, ahelyett, hogy folyton elnézést kérnének?!?
Valahogy így gondolom én is. Az igazi bocsánatkérés művészet, jó érzéssel tölt el és feloldoz. Amennyiben őszinte.
Varga Mónika
Szerző: Vargamoni | ápr 29, 2023 | Gondolatébresztő, Szülőknek
A „FORDÍTSUK MEG!” sorozat második része egy olyan témát boncolgat, ami esetében megint csak döntő fontosságú lenne egy másik nézőpont. A téma az ÖNBECSÜLÉS, és ellentétben a múltkor tárgyalt nézeteltéréssel, itt maga a szó jelentése is ellentétben áll a valódi tartalommal.
Meg vagyunk győződve róla, hogy az ÖNBECSÜLÉS nem más, mint saját véleményünk önmagunkról, hiszen benne van a szóban. Ha viszont megpróbáljuk kideríteni, hogyan alakult ki ez a kép önmagunkról, máris kiderül, hogy korántsem mi gondoljuk így.
Amikor egy gyermek a világra jön, még azt sem tudja, hogy ő az anyjától különálló lény. Önmagáról formált képét szinte teljes egészében a KÖRNYEZETE ALAKÍTJA MAJD KI. Születése pillanatától kezdve ingerek tömege éri, amelyeket ő lát, hall, érez, magába szív, és ahogy a személyisége és jelleme szép lassan KIALAKUL, úgy születik meg önbecsülése is.
Mivel a bevésődési folyamat többnyire TUDAT ALATT ZAJLIK, későbbi beállítottsága csupán elmosódott érzéseken alapul, és halvány fogalma sem lesz, miért van oly szilárdan meggyőződve bizonyos dolgokról önmagával kapcsolatban.
Képzeljük el úgy, hogy az újszülött egy üres tarisznyával érkezik, amelybe környezete helyezi el az önbecsüléshez szükséges dolgokat. Ha egy kisbaba mondjuk NEM OLYAN SZÉP göndör fürtökkel születik, mint nagyobb testvére, és egész kicsi korában azt hallja, milyen csodás gyermek az a másik, külsejét tekintve biztosan nem fog túl sok önbecsülést gyűjteni a tarisznyába.
Amikor a szülő folyton a JOBBTANULÓ gyermekével példálózik, világba kürtöli, hogy Zénó nincs olyan okos, mint Tóbiás, vagy Lenke nem olyan ügyes, mint Zorka. Természetesen az érintett gyerek előtt, és boldog boldogtalan előtt, szépen beleplántálva gyermekébe a saját vélekedését.
Nem ritka az sem, amikor a gyermek valaki szerint HASONLÍT VALAMELYIK FELMENŐJÉRE és mást sem hall, mint hogy pont olyan, mint az az illető. Ez lehet egy rosszindulatú, bibircsókos nagymama, vagy egy kellemetlen rokon, akiről nem sok jót feltételez a hasonlítgatott gyermek. Napi szinten történik az is, hogy amikor gyermekünk valami nekünk nem tetszőt tesz, vagy szól, fennhangon megállapítjuk: TISZTA APÁD VAGY fiam! Hiába gondoljuk az ilyen megjegyzéseket jelentéktelen apróságnak, nem azok. Éles késként kerülnek a tarisznyába és erősen faragják a gyermek önbecsülését.
A családi működés, a SZÜLŐK ÁLTAL KÍVÁNATOSNAK ÉS ÉRTÉKESENEK TARTOTT tevékenységek mind hozzájárulnak az önbecsülés kialakulásához, mégpedig aszerint, hogy MILYEN VISSZAJELZÉSEKET kap a gyermek ezekkel kapcsolatban. Például önállósodási törekvéseinek helytelenítése, leszólása vagy elítélése újabb csapás az önbecsülésnek, hiszen a szülői értékrendnek MEGFELELNI NEM TUDÓ gyerek hitványnak képzeli magát.
És mindezeknek az ellenkezője is igaz. Az ISTENÍTETT, mindenkinél okosabbnak tartott gyermek tarisznyája pukkadásig telik a szülők ajnározásával, mások becsmérlésével, de ez a fajta túlzott „önbecsülés” sem vezet jóra. Több ilyen diákom is volt az évek során, akik semmiféle kudarcot és elutasítást nem voltak képesek feldolgozni az önmagukról alkotott „tökéletes kép” tévhitében élve.
Az ÁLTALÁNOS HELYZET viszont sokkal inkább az, hogy erőteljesen MEGCSAPOLJUK gyermekünk önbecsülését és ezt gyakran a legjobb szándék mellett, vagy teljesen tudatunkon kívül tesszük.
A járványként terjedő teljesítménykényszerben szenvedő gyerekek tarisznyájából például teljesen HIÁNYZIK AZ A FAJTA ELISMERÉS, ami nem a teljesítményükhöz kötött. Ők csak akkor képesek értékelni magukat, ha kiemelkedő teljesítményekkel büszkélkedhetnek, hiszen szüleiktől is csak ekkor kaptak dicséretet.
Más gyerekek folyamatosan a hiányosságaikat sorolják, visszhangozva a szüleiktől megszokott kritikát. Az önbecsülésük részéve alakítják a „nem vagyok jó gondolatot”. Ezáltal tökéletes kibúvót gyártanak maguknak bizonyos feladatok elvégzése alól, gyakorlás és próbálkozás híján pedig tovább erősítik a hitet, hogy nekik az nem megy.
A gyermek életében részt vevő EGYÉB SZEREPLŐK, barátok, ismerősök, és tanárok véleménye szintén beépülhet az ÖNBECSÜLÉSBE. Ők persze javíthatják a szülők által formált képet, de sajnos tovább is ronthatják azt.
A felnőtté váló ember a gyermekkorban meggyökerezett nézetekhez és érzetekhez IGAZÍTJA AZ ÉLETÉT. A mások véleményéből összeállt „önbecsülés” programja határozza majd meg további életét és FOGALMA SEM LESZ RÓLA, MIÉRT VÉLEKEDIK ÍGY MAGÁRÓL!
Ha megnézzük az ÁRVA gyermekekről szóló irodalmat, ott gyönyörűen kibontakozik a szülők nélkül felnőtt gyermekek „önkeresése”. Charlotte Bronte 1847-ben megjelent Jane Eyre című regénye, ami egy csapásra világhírű lett, éppen azt a küzdelmet írja le, amikor az agyonszidott, rossznak és gonosznak titulált árvalány magától ébred rá, hogy ő nem rossz, és önbecsülését nem mások véleményéből kell felépítenie.
De jó is lenne, ha ez normális körülmények között is lehetséges volna! Mivel azonban nem lehetséges, FORDÍTSUK MEG a dolgot!
- HA MÉG KICSI a gyermek, figyeljünk oda, milyen véleménnyel bombázzuk őt. Szeressük, bíztassuk, és soha ne őt, csak a tetteit kritizáljuk! Építsünk neki önbizalmat!
- HA MÁR ÖNBIZALOMHIÁNNYAL KÜZD gyermekünk, HOSSZAS BESZÉLGETÉSEKKEL DERÍTSÜK KI, mit gondol magáról pontosan, és tudja-e, honnan származnak a negatív gondolatok. Építsük vissza a lerombolt önbecsülést!
Senki sem úgy született, hogy én mekkora egy béna lúzer vagyok! Ehhez a pompás érzéshez a környezete segíti hozzá. Visszafelé is működnie kell!
Varga Mónika
Szerző: Vargamoni | ápr 29, 2023 | Gondolatébresztő, Szülőknek
Az elkövetkezendő hetekben rövid írásokkal jelentkezem, igazodva rohanó életmódunkhoz. Egy-két perc alatt olvasható, a harmonikus gyermek-szülő kapcsolathoz elengedhetetlen tudnivalókat találsz itt „FORDÍTSUK MEG!” főcím alatt. Ezeket az írásokat a Facebook oldalamon is megtalálod. https://www.facebook.com/hozdkiazellenorzot
A sorozat első része a KONFLIKTUSRÓL szól, ami azért került a megtisztelő első helyre, mert nélküle szükség sem lenne ezekre az irományokra. Továbbá pont a konfliktus az a valami, amit a MÁSIK SZEMSZÖGÉBŐL is megvizsgálva sokkal hatékonyabban oldhatnánk meg. Csak hát az a másik szemszög…, arról valahogy nem akarunk tudomást venni.
Jelen írássorozat célja éppen az, hogy a gyermek-szülő kapcsolatot érintő, alapvető fontosságú témákat a megszokottól eltérő nézőpontból vizsgálva tárgyalja, valamint kicsit közelebb hozzon a megoldáshoz. És akkor jöjjön a konfliktus, MEGFORDÍTVA!
Az emberek között kialakuló konfliktus leírására nincs is tökéletesebb szó, mint a magyar NÉZETELTÉRÉS. Ez a kifejezés megmagyarázza önmagát és egyben megnevezi a konfliktus forrását is. Ha ugyanis két ember vitába keveredik, azt nézeteik éltérése okozza.
Pontosan így van ez SZÜLŐ és GYERMEKE esetén is, azzal az óriási különbséggel, hogy a gyermek nézeteit többnyire
- nem értjük,
- félreértelmezzük,
- vagy teljesen figyelmen kívül hagyjuk,
- illetve általában azt akarjuk, hogy gyermekünk úgy lássa a dolgokat, ahogyan mi látjuk.
Így a nézeteltérés tényleg eltérés marad, még csak közelíteni sem tud egyik nézőpont a másikhoz.
A felnőttek jelentős része nincs tisztában azzal a ténnyel, hogy csak egy érett felnőtt képes felfogni (és talán elfogadni), hogy egy ADOTT DOLOGRÓL TÖBBFÉLEKÉPPEN IS LEHET VÉLEKEDNI. Egy gyermek egyféleképpen értékel egy helyzetet, egyféle okot és magyarázatot talál, méghozzá saját, éretlen gondolatai, félelmei, vágyai és fantáziái alapján. Mi meg ott állunk a nagy élettapasztalatunkkal, az évek során kialakult véleményünkkel és látásmódunkkal, és konfliktusba keveredünk egy gyermekkel, mert nem értjük meg a kettőnk észjárása közti több évtizedes különbséget.
Szóval bármilyen vitás helyzet alakul ki gyermekünkkel, FORDÍTSUK MEG az eddigi rutint és derítsük ki, hogyan gondolkozik gyermekünk arról a szituációról, viselkedésről, vagy problémáról, ami a konfliktust kiváltotta. Ne a saját véleményünket szajkózzuk, NE akarjuk magunktól megmagyarázni, mit miért tesz a gyerek, arra bizony ügyesen rá kell jönni.
KIVÁLÓ PÉLDA erre az az eset, amikor egy gyermek szülei válása után látszólag elveszti érdeklődését az iskola iránt, lerontja az összes jegyét és nem hajlandó tanulni. Az elhagyott szülő (döntő többségben az anya) saját fájdalmában a gyermek viselkedését is személye elleni támadásként éli meg, vagy az apa elleni dühös reakciónak véli. Eszébe sem jut mérlegelni, milyen egyéb összefüggés lehet a gyermek tette és a válás problematikája közt. Számos esetben derült már ki, hogy a hirtelen „rossztanulóvá válás” mögött a gyermek „nézőpontja” és megoldási stratégiája rejlik: azt gondolja, hogy ha apa megtudja, milyen bajban van a gyermeke, biztosan visszajön majd a családjához és segíteni fog a tanulásban. Ez olyan mértékben gyermekes gondolkodásmód, hogy egy felnőttnek meg sem fordul ilyesmi a fejében. Pedig ha tudná, további vádaskodások és veszekedések sorát spórolhatnák meg, ÉS EGYÜTT találhatnának gyógyírt a fájdalmakra.
A gyermek nincs vele tisztában, hogy az általa kigondolt história vagy terv teljes mértékben képtelenség, és azt végképp nem tudja, hogy el kellene magyaráznia indítékait „saját elképzeléseibe ragadt” szüleinek.
Sajnos az is előfordul, hogy a GYEREK MAGA SEM TUDJA, miért cselekszik úgy, ahogy cselekszik, hiába is kérdeznénk tőle, miért teszi. Egyetlen dolgot tudunk tenni: MAGHALLGATNI ŐT! Nem faggatni, NEM SAJÁT FELTÉTELEZÉSEINK IGAZOLÁSÁT keresni, csupán beszéltetni, amennyit csak lehet. Ha jól figyelünk és érdekel is a gyermek mondanivalója, előbb-utóbb jó eséllyel napvilágra kerül a kifogásolható magatartás mögötti indíték.
Nyelvóráimon én is találkozom olyan gyerekekkel, fiatalokkal, akik a szüleik által kedvelt elfoglaltságokat, sportot, utazást, bármit rendre lefitymálnak és tanulni sem igazán hajlandóak. A szülők pedig teljes gőzzel próbálnak kedvére tenni, különórákat fizetnek neki, vagyis „mindent megtesznek”, hogy megváltoztassák a hozzáállását, mégsem változik semmi. Pedig ez a gyermek is szereti a szüleit és nem bántani akarja őket, valami más van a tiltakozás mögött. Valamit nagyon máshogy szeretne, mint a szülei, csak nem tud velük egyenrangú vitába bocsátkozni. Így marad az állandó tiltakozás.
Szóval, ahogy a főcímben utaltam rá: Csináljuk MEGFORDÍTVA! Ne mi beszéljük tele a fejét saját ötleteinkkel, hanem beszéltessük őt, figyeljünk rá őszinte érdeklődéssel és fogadjuk el a véleményét! A változás itt kezdődik!
Varga Mónika
Szerző: Vargamoni | ápr 7, 2023 | Szülőknek
Magántanárként HÁROM ÉVTIZEDE FIGYELEM a GYERMEK ÉS SZÜLŐ KÖZTI MECHANIZMUSOKAT, azok HATÁSÁT A GYEREKEK FEJLŐDÉSÉRE. Annak ellenére, hogy ma már számtalan lehetőség áll rendelkezésünkre a felmerült problémák okainak felkutatásához, még mindig nagyon alacsony azon szülők száma, akik saját működésükben, gyermekkorukban kialakult „szoftverhibáikban” is keresnék az okokat.
A „mi mindent megteszünk a gyermekünkért” meggyőződéses védekezés akár igaz is lehet, és feltehetően a szülők szülei is ugyanezzel nyugtatták magunkat, mégis mindannyian hordozunk magunkban olyan programokat (nem ritkán traumákat), amik önkéntelenül is rányomták bélyegüket – rajtunk keresztül – gyermekeinkre is.
Amikor valaki méltatlankodva azt állítja, a pszichológusok nem tudnak mást, csak a gyermekkorunkban vájkálni, akkor az a valaki biztosan érzi, hogy éppen OTT GYÖKEREZIK AZ Ő PROBLÁMÁJA IS. Pontosan ezért bagatellizál, hogy elzárja a világ elől, amitől sérült, vagy retteg attól, ami esetleg kiderülhet. Senkinek semmi köze hozzá, hangoztatja, egy felnőtt nem okolhatja minden kudarcáért a gyermekkorát.
Természetesen tényleg nem. Hibás hozzáállás 60 évesen is arra fogni balsorsunkat, hogy édesanyánk nem szoptatott minket, ezzel egyet kell értenem. De kiszabadulni a gyermekkor eltitkolt sérelmeinek vagy káros mechanizmusainak csapdájából csak úgy lehet, ha feltárjuk és feldolgozzuk őket. Ezt a cikket pedig azért kezdtem el írni, mert meg vagyok győződve róla, hogy gyermekünkkel is ily módon tudnánk normalizálni viszonyunkat. Sőt, benne még IDŐBEN JAVÍTHATNÁNK a rólunk másolt „szoftverhibákon”, hátha ő nem adná már tovább a következő generációnak.
Nem kell azonnal a legdurvább kegyetlenségekre gondolni, azokat az elme gyakran önmagától is mélyre elzárja, és következményeiktől szakszerű segítség nélkül valószínűleg nem lehet megszabadulni.
Az átlagos hétköznapok, az iskolai történések, a SZÜLŐK NEVELÉS GYAKORLATA, hozzáállása, szavai és tettei, gyermekkorunk számtalan JELENTÉKTELENNEK TŰNŐ ESEMÉNYE kialakíthat olyan gátakat és viselkedésmódokat, amelyeken változtatva sokat könnyíthetünk saját és környezetünk életén.
Brutalitás nélkül, akár puszta jó szándékból is sokat tudunk ártani gyermekeinknek. Mert mi magunk is egy gyermekkorban kialakult hibás szoftver irányításával működünk és nem tudunk másképp. Mára már bizonyított tény, hogy nincs meghatározóbb életszakasz a gyermekkornál, így az emberek döntő többsége egy életen át hordoz magában onnan eredő problémákat.
Máté Gábor ’Normális vagy’ című népszerű könyvében „KISBETŰS TRAUMÁNAK” nevezi azokat a látszólag hétköznapi eseményeket, amelyeket a gyermekkor kevésbé emlékezetes, de fájdalmas és jóval elterjedtebb drámájának is tekinthetünk. A kisbetűs traumák során a gyermek bizonyos alapvető szükségletei nem találnak kielégítésre, az így elszenvedett hiányból levont következtetései alapján pedig egy HASZNOSNAK VÉLT VISELKEDÉSFORMÁT vesz fel és kódol magába. Ezáltal elveszik az igazi énnel való kapcsolata és egyfajta robot üzemmódba kapcsol. Ha ez a viselkedésforma megszilárdul, szülőként is ez fogja irányítani, anélkül, hogy tudna róla.
Sokszor előforduló példa a tekintélyelvű, TELJESÍTMÉNYORIENTÁLT SZÜLŐK GYERMEKEKÉNT felnőtt ember, vagy egyéb traumatikus okból maximalistává vált szülő, akit állandó megfelelési vágy hajt és csak a tökéletessel elégedett. Ő hiába mond mást a gyermekének, EZT A PÉLDÁT ADJA ÁT NEKI. Lásd egy korábbi, a maximalizmusról szóló írásomban:
https://www.facebook.com/hozdkiazellenorzot/posts/pfbid03EdzAuRCGBLrpVcaRefZmwY48cyQReeidgCxbsGyFY1nuuPYbGgRTFm6Pg4zDNMfl
Másik gyakori eset, amikor valamelyik szülő KÉPTELEN VOLT LEVÁLNI MINDENT URALNI AKARÓ ÉDESANYJÁRÓL és az ő elvárásainak megfelelően működik új családjában felségével és gyermekeivel is. Ez a bizonyos „hárman vagyunk a hitvesi ágyban” esete, amit a felek rendszerint házasságuk romjain ismernek csak fel. Legrosszabb esetben pedig akkor sem, hiszen mondjuk a 46 éves „anyuci pici fia” soha nem fogja beismerni, hogy minden cselekedetével az anyjának kíván imponálni. De az ÉRZELEMMENTES APÁNAK MEGFELELNI SOHA NEM TUDÓ fiúban is ugyanez munkálkodik, miáltal pokollá teheti saját gyermekei életét is. Ezek a személyek azok, akik a legnagyobb harciassággal vitatják a pszichológia létjogosultságát és kikérik maguknak a múltjukban történő „vájkálást”. Pedig éppen így tudnának gyermekeinknek olyan gyermekkort biztosítani, hogy náluk később ne legyen miben „vájkálni”.
Sajnos még mindig nem jutottunk el oda, hogy egyetemlegesen elfogadottá váljon: AZ ÁRTATLANUL ELSZENVEDETT TRAUMÁKAT NEM SZÉGYELLNI KELL, hanem értő segítséggel túljutni rajtuk. Valamint nem csak a „Nagybetűs trauma” számít traumának, rendben lévőnek tűnő hétköznapjaink is tele vannak vele.
Többek között ez volt az egyik oka annak, hogy megírtam Beírás felnőtteknek című könyvemet, amelyben sok szó esik erről a témáról is. Abban reménykedem, hogy aki elolvassa, az rádöbben pár fontos dologra önmagával kapcsolatban és közelebb kerül ahhoz, hogy gyermekének ÉLHETŐ GYERMEKKORT biztosítson.
Varga Mónika
Szerző: Vargamoni | márc 4, 2023 | Aktuális, Szülőknek
A középiskolás FELVÉTELIK, majd az ÉRETTSÉGIK és a továbbtanulásra jelentkezés időszaka évről-évre bőséges anyagot szolgáltat a szülő-gyermek viszony újragondolásához, és én is rendre visszatérek örök vesszőparipámhoz: A SZÜLŐI VISELKEDÉS MEGHATÁROZÓ SZEREPÉHEZ.
Ha látszik, ha nem, nagyjából minden gyerek vágya, hogy szülei számára Ő LEGYEN A LEGFONTOSABB, erősen vágyik szeretetükre és elismerésükre. Ugyanakkor szintén minden gyerek érzi úgy időnként, hogy valami más fontosabb lett szüleinek, mint ő maga. Ha szerencsés, és korábban még nem tapasztalta meg ezt az érzést, a felvételik idején nagy valószínűséggel megismerkedik vele. A sikeres felvételi miatt szorongó szülők az élet minden aspektusát alárendelik a kívánt eredmény elérésének, és az új helyzet minden fél számára kilátástalanná válik.
Ezt a „trónfosztást” úgy éli meg a gyerek, hogy csökkenni kezd az önbizalma, valamint a SZÜLŐK JÓINDULATÁBA VETETT BIZALMA. Azt tapasztalja, hogy a szülőnek csak a teljesítménye fontos, az ő személye pedig háttérbe szorul. Megérzi, hogy mindennél fontosabb a tanulmányi eredménye, így egyszerűen meggyűlöli a tanulást, hiszen konkurenciát lát benne. Megjelenik a jólismert tünetegyüttes: A gyerek nem tanul, dacol, nem csinál semmit úgy, ahogy a szülei szeretnék.
Munkába lendül a nagy ellentmondás: gyermekünket ANNYIRA SZERETJÜK, hogy Ő végül PONT ÚGY ÉRZÉKELI: EGYÁLTALÁN NEM SZERETEJÜK. A legjobbat akarjuk neki, ezért erőltetünk mindent, amit MI jónak gondolunk továbbtanulása ügyében. És persze látványosan elkeseredünk, ha nem eszerint cselekszik. A nagy jóakarásból kifelejtjük a gyereket. Szülőként nehezünkre esik elfogadni elvárásainkkal ellentétes viselkedést, nem is keresünk rá elfogadhatóbb magyarázatot, mint amit felnőttként igaznak vélünk. Azt hisszük, ismerjük gyermekünk indítékait, ezért nem is vizsgáljuk a valós okokat.
Vajon miért képtelen a gyerek érdeklődni valami iránt, ami a szüleinek annyira fontos? PONT AZÉRT, mert annyira fontos nekik. Mert fontosabb, mint a gyerek maga. Hányszor hallottam már ezt a mondatot: „Anyámékat csak a jegyeim érdeklik! Másról sem kérdeznek, másról sem tudnak beszélni!”
Ha azt hisszük, az állandó érdeklődés tanulmányai felől azt érzékelteti, mennyire szeretjük, hát nagyot tévedünk! Esetenként pont az ellenkezőjét váltjuk ki belőle, és végleg megbizonyosodik róla, hogy ő maga egyáltalán nem számít.
Gyakran a gyerek maga is csodálkozik, miért utál mindent, amit a szülei akarnak. Vágyik a szülei elismerésére és szeretetére, de pont az ellenkezőjét váltja ki tagadó viselkedésével. Ő sem tudja, hogy ördögi körbe került.
Elutasító, nem ritkán ellenséges viselkedésére szüleinek sem tud elfogadható magyarázatot adni. Szerintük egyszerűen lusta, vagy csak dacból csinálja. A nyomás fokozódik, jönnek a tiltások, a szülők rosszallása és a folyamatos számonkérés.
Ha a szülői cselekedetek állandóan negatív érzetekkel töltöttek, még inkább arról győzik meg a gyereket, hogy nem fontos számukra és a harcnak soha nem lesz vége.
A „NEM TUDOK MEGFELELNI A SZÜLEIMNEK”, „NEM ÉN VAGYOK A LEGFONTOSABB”, „NEM VAGYOK SZERETHETŐ” érzés rendkívül nyugtalanító, frusztráló és elkeserítő egy gyermek számára, ezért gyakran MEGBETEGSZIK, EZZEL TERELVE VISSZA SAJÁT SZEMÉLYÉRE A SZÜLŐI FIGYELMET. Valamint nem győzi hangsúlyozni: MENNYIRE UTÁL TANULNI. És ehhez aztán tartja is magát rendületlenül.
Mivel az ember hajlamos rossz érzéseit elfojtani, hogy elkerüljön bizonyos ezzel járó negatív cselekedeteket, a gyermek is többnyire visszatartja magát attól, hogy nyíltan szembe szegüljön a szüleivel. De az ellenséges érzés ott munkálkodik benne, és nem hagyja békén őt. Nem tudja megtenni, amire a szülei annyira vágynának és az ördögi kör bezárul.
Azt is többször hallottam ilyenkor a diákoktól, hogy „utálom a szüleimet”. Anyám így, apám úgy, hangzik a panaszáradat, miközben a gyerek majd megfeszül a szülők elismeréséért és nyilvánvalóan szereti őket. Persze el lehet jutni addig a pontig is, amikor valóban meggyűlöli őket, sajnos erre is láttam példát.
És van itt még NÉHÁNY ALAPVETŐ TÉNY, amit hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni.
A GYERMEK A PILLANATOT ÉRZÉKELI, a jövő csak a szülőt foglalkoztatja. Őt most „nem szeretik”, most gyötrik a tanulással, itt és most romlik el minden. Mit érdekli őt a jövő? (A középiskolásokat ugyan már kezdi foglalkoztatni a jövő, de ők sem akarják a teljes „most”-ot erre áldozni.) Egyik fél sem érti a másik nézőpontját. A gyerek még nem értheti, a szülő pedig képtelen kilépni saját elvárásaiból. Amit felnőttésszel hiszünk, szinte soha nem felel meg a valós indítékoknak. Szülő és gyermeke ekkor két külön világ lesznek, nem ritkán ellenfelekké válnak. A gyerek pedig dacol, mert egyedül ezt teheti a szülei ellen, akikre haragszik, és valahogy bosszút akar állni rajtuk. /Ez persze gyakran nem is tudatosan történik, mint említettem, a gyerek sem érti pontosan, mi zajlik benne./
A SZÜLŐ A BIZTONSÁG ZÁLOGA, a szülő biztonságérzetén alapul a gyermek biztonságérzete. A szülők szorongása még erősebb szorongást idéz elő a gyermekben, függetlenül attól, hogy a szülőben mi is váltotta ki a szorongást. A gyerek a szülői szorongásból becsüli fel a veszély nagyságát és ennek arányában szorong ő is. Szóval nem nehéz elképzelni, miért nem szeret szóba állni velünk, amikor összeszorult gyomorral, savanyú ábrázattal érdeklődünk tanulási tervei iránt, illetve MINDENHOL, MINDENKIVEL ERRŐL BESZÉLGETÜNK AGGODALMAINKAT világgá kürtölve.
A SZÜLŐK TUDATLATTI ÉRZÉSEI ugyanúgy befolyásolják a gyerekeink érzelmeit. Mintegy „olvasnak a gondolatainkban”, de legalábbis ösztönösen megérzik a szülők rosszallását. Bármit is mondunk őszintének tűnő jó szándékkal, a csatabárd elásása céljából, ellenérzéseink nem fognak rejtve maradni. Ezért, ha nem fogadjuk el a gyermekünket és magunkban állandóan minősítjük, azzal tovább romboljuk az önbizalmát és a belénk vetett bizalmát. Ez persze a történet legnehezebb része, hiszen saját magunk legyőzéséhez óriási erőfeszítésre van szükség.
DE MIT LEHET TENNI?
Könnyen és gyorsan sajnos semmit. Mivel a szülő a biztonság záloga, a legfontosabb lenne SAJÁT HOZZÁÁLLÁSUNK MEGVÁLTOZTATÁSA és görcsös szorongásunk megszüntetése. Ez pedig nagyon komoly erőfeszítéseket kíván. Ha mi szülők nyugalmat közvetítünk, nem a sikertelenségtől való rettegést zúdítjuk a gyermekre, megalapoztuk az együttműködésünket.
HOGYAN érhetjük el a nyugalmat? Ehhez tisztáznunk kell valamit: NEM az a dolgunk, hogy kigondoljuk gyermekünk jövőbéli boldogulásának BOMBABIZTOS TERVÉT, aztán tűzzel-vassal küzdjünk a megvalósításon, mert ez egyenes út az idegbajhoz. AZ A DOLGUNK, hogy az évek során MEGISMERJÜK annyira a gyereket, hogy ekkorra nagyjából sejthessük, merre felé érdemes terelgetni. Ha jól ismerjük ŐT, azt is érezni fogjuk, hogyan tudjuk támogatni, és nem lesz szükség az állandó feszültséget keltő aggodalmaskodásra.
HA JÓL ISMERJÜK GYERMEKÜNKET, nem a saját elképzeléseinket fogjuk hajszolni, hanem a képességeinek, esetleg vágyainak megfelelő irányba segítjük tovább. Ha olyan dolgokat várunk el tőle, amibe valamennyire neki is van beleszólása, nem változtatjuk ellenséggé önmagunkat és az egész tanulással kapcsolatos cirkuszt.
A GYERMEK A PILLANATNAK ÉL, ezért sok olyan pillanatra van szüksége, amikor biztos lehet a szülei szeretetében, KIKAPCSOLÓDHAT, feloldódhat és erőt gyűjthet a tanuláshoz. Akármennyi dolog is van egy felvételivel, nem szólhat minden erről. Nem szüntethetjük meg a gyerek összes SZABADIDEJÉT, élvezeti tevékenységét, mert így büntetéssé változtatjuk a kihívást és csak az alkalmatlanságát hangsúlyozzuk. Mindenki ismeri Einstein híres mondását arról, hogy az összes nagy gondolat az ember szabadidejében született, amikor felszabadultan egész mással volt elfoglalva. A gyermekek többsége sem magolás és tesztkitöltés alatt döbben rá, mi is érdekli igazán, hanem a szabadidejében.
A végére hagytam a LEGFONTOSABBAT, ami nélkül hiábavaló szinte minden erőfeszítés.
BÍZNUNK KELL A GYERMEKÜNKBEN! Ki kell irtani magunkból az állandó kétségeket, és addig kell nevelnünk saját magunkat, míg meg nem tanulunk bízni a gyerekben. Hinni, hogy a dolgok érdekeinek megfelelően alakulnak, helytáll majd a szükséges helyzetekben, abba az iskolába kerül, ami neki való és magától is hoz értelmes döntéseket.
Természetesen én is követtem/követek el hibát gyermekeim nevelése során, de amire igazán büszke vagyok, az egy fiatal srác megjegyzése volt. Családunkat megismerve azt mondta egyik gyermekemnek: Olyan jó neked, hogy a szüleid bíznak benned!
A szülői bizalom ugyanis a legerősebb alap, amire gyermeked a jövőben is bármikor építhet majd.
Varga Mónika
Szerző: Vargamoni | nov 21, 2022 | Szülőknek
Sally Rooney valószínűleg maga sem gondolta, milyen fergeteges karriert futnak be önéletrajzi elemekkel átszőtt, kesernyés hangulatú regényei. A MAI FIATALOK ÉLETÉT szokatlanul őszinte és NYERS megvilágításban tálaló írónő egy csapásra meghódította a világot, mindössze 26 évesen. Legnépszerűbb művéből filmsorozat készült, Sally Rooney-t olvasni rövid idő alatt „menő” lett. A szereplők vergődéseiben MAGUKRA ISMERŐ fiatalok milliói olvassák rajongó áhítattal „saját sztorijaikat” irodalmi formába öntve.
Rooney hangosabb kritikusai azt nehezményezik, hogy szereplői rendre nyugat-európai fehér, privilegizált középosztálybeli fiatalok, akik arról PANASZKODNAK, hogy az életük rossz.
Kelet-európai szülőként én is nehezen vettem az akadályokat, bevallom. Az idegesítően kiábrándító és/vagy megrekedt helyzeteket leíró, összefüggéseket és magyarázatokat alig kínáló, történésnek sem mondható monoton szövegfolyam komoly kihívást jelentett számomra. Teljesen bele kell merülni ahhoz, hogy meglássuk, mitől imádják mégis olyan sokan Rooney könyveit, azaz mások „nyavalygásait” olvasni.
Szerintem az a titok, hogy akadt valaki, aki FIATALSÁGA NEHÉZSÉGEIT AZON FRISSÉBEN papírra vetette. Nem idős korában kezdett elmerengeni rajta, nem akkor írt róla, amikor már az emlékezet rostáján a fele kihullott, megszépült, átalakult. (Az ilyen műveket a fiatalok úgyis alig olvassák.) Ez a lány JELENIDŐBEN írja le a fiatal felnőtt élet nyűgjeit, komolyabb elemezgetés nélkül VÁGJA AZ ARCUNKBA azt, ami van. A kilátástalannak ítélt jövőt, a korlátozott érzelmi intelligenciájú közegben felnövekedett fiatalok fogódzók nélküli útkeresését. Vagy talán még útkeresés sincs, csak bizonytalan kóválygás egy érthetetlen világban. Ahogy a fiatalok érzik magukat. És pont ettől lett olyan rettentően népszerű.
SZÜLŐKÉNT, egy másik generáció tagjaként bennem szinte végig dolgozott az ellenállás, hogy nem létezik ilyen. Nem lehet minden ennyire pocsék, ilyen zavaros. Hol van az akarat a változtatásra? Mikor lesz már végre valami megoldásféle? Az italon, a cigarettán és szexen kívül tényleg semmi nem jelent már menedéket?
Aztán rájöttem: ezek nem a megoldás könyvei. Inkább a fiatalok naplói, egyfajta igazolása a megélt szenvedéseknek, kegyetlen tükör, de ugyanakkor bizonyosság arról is, nem vagy egyedül a gondjaiddal! A kérdés sokkal inkább az: mi romlott el és hol romlott el?
A szülőknek SZEMFELNYITÓ írások, amennyiben képesek végig olvasni őket minden olyan szándéktól mentesen, amit az ember egy könyvtől általában elvár. Nem lesz esemény, izgalom, megoldás, vagy akár különösebb történet sem. Lesznek viszont filmszerű, apróbb történések formájában kivetített LELKI VÍVÓDÁSOK, írásos formában.
És megérkezik az is, amire titkon végig számítottam, előkerülnek a SZÜLŐK és a hozzájuk kapcsolt ÉRZELMEK, EMLÉKEK, FÉLELMEK. Alig két oldal, szinte észrevétlenül bújik meg a „Hová lettél szép, világ” című kötet vége felé. Pont olyan mellékesen szúrta be ide az írónő, amilyen mellékesnek tűnik szinte minden, ami ezekkel a fiatalokkal történik. Füves cigi és bor kíséretében egy laza „na jólvan, akkor beszéljünk a szüleinkről, ha már úgysincs jobb dolgunk” keretbe szorítva, pillanatok alatt rövid elemzéseket kapunk a SZEREPLŐK GYERMEKKORÁRÓL, pontosabban annak saját érzékelésükön átszűrt változatáról. Vádló szándék nélküli vádak, gyenge magyarázkodási kísérletek, érdektelennek feltüntetett meghatározó érzések uralják ezt a zseniális két oldalt.
Most ez következik, RÉSZLET Sally Rooney Hová lettél, szép világ című 2021-ben megjelent, világsikerű regényéből:
„Felix az asztal fölött odanyújtotta neki a spanglit. Alice éppen a szüleiről mesélt…Te már tudod, mondta Alice Eileennak. Már találkoztál velük. Mm, felelte Eileen. Régen. De folytasd. Alice visszafordult a többiek felé: Anyámmal kevésbé bonyolult a helyzet, mert ő és az öcsém fojtogatóan közel állnak egymáshoz. Engem meg anyám eleve sosem szeretett igazán.
Tényleg?, kérdezte Felix. Ez fura. Engem imádott az anyám. Én voltam a szeme fénye. Ami elég szomorú, tekintve, hogy elcseszett alak lettem. De ő rajongott értem, isten tudja miért.
Nem is vagy elcseszett, jegyezte meg Alice.
És te?, fordult Felix Simonhoz. Anya kedvence voltál?
Én egyke voltam, felelte Simon. De igen, anyám nagyon szeretett. Mármint még mindig nagyon szeret. Forgatta a borospohár talpát az asztallapon. Nem az életem legkönnyebb kapcsolata, tette hozzá. Azt hiszem, néha nyugtalanítom is. Például ha a karrieremről vagy bizonyos döntéseimről van szó. Nyilván azért, mert vannak barátai, akiknek ugyanannyi idősek gyerekei, mint én, és mind orvosok meg ügyvédek, és gyerekeik vannak. Én meg alapvetően egy országgyűlés asszisztens vagyok, akinek barátnője sincs. Nem csodálom, hogy anyám néha nem érti ezt. Én sem tudom, mi történt az életemmel.
Felix köhintett. De a te munkád fontos, nem? Simon körülnézett, mintha meglepné a kérdés. Te jó ég, dehogy, válaszolta. Egyébként nem hiszem, hogy anyámat annyira foglalkoztatná a társadalmi státusz. Biztosan szerette volna, ha a fiából orvos lesz, de nem hiszem, hogy csalódott bennem, amiért nem akartam az lenni. Felix odanyújtotta neki a spanglit, Simon elfogadta. Mi nem igazán szoktunk komoly beszélgetéseket folytatni, tette hozzá. Ő nem szereti a komoly dolgokat, csak arra vágyik, hogy mindenki kijöjjön egymással. Azt hiszem, bizonyos értelemben fél tőlem. Amitől én meg szörnyen érzem magamat. Röviden beleszívott a spangliba, kifújta a füstöt, folytatta: Mindig bűntudatom van, amikor a szüleimre gondolok. De nem az ő hibájuk, én NEM VAGYOK A SZÁMUKRA MEGFELELŐ GYEREK.
De erről te nem tehetsz, szólt közbe Alice.
Eileen feszült figyelemmel követte a beszélgetést, állkapcsát összeszorította, arcára félmosoly dermedt.
És te Eileen?, kérdezte tőle Felix. Jól kijössz a szüleiddel? Eileent mintha meglepte volna a kérdés. Ó, mondta. Majd némi szünet után: Nem vészesek. Van egy totál gáz nővérem, akitől mindketten félnek. Gyermekkorunkban pokollá tette az életemet. Ezt leszámítva egész jó fejek.
Ő ment most férjhez, pontosított Felix.
Igen, ő Lola. Nem gonosz, csak merő káosz. És talán egy kicsit mégis gonosz néha. Az iskolában nagyon népszerű volt, én meg egy lúzer, nekem szó szerint egyetlen barátom sem volt. Ha jobban belegondolok, szerencse, hogy nem öltem meg magamat, mert csomószor gondoltam rá…
És persze a szüleink ismerték egymást. Anyámnak valójában kissebrendűségi komplexusa van Simon anyjával szemben. Szenteste Simon és a szülei minden évben átjönnek hozzánk koccintani, és mi előtte pincétől padlásig végigsúroljuk az egész házat. Szép törülközőket teszünk ki a fürdőszobába. Tudjátok, milyen az.
Felix ismét dohányzott, nekidőlt a falnak. És mi a véleményük Alice-ről?, tudakolta.
Eileen ránézett. Kinek, a szüleimnek? Felix bólintott. Hát igen, felelte Eileen. Találkoztak párszor. De nem ismerik egymást valami jól.
Nem bírnak, mosolygott Alice…
Nem, ingatta a fejét Eileen. Nem igaz, hogy nem bírják.
Sosem tetszett nekik, hogy az egyetem alatt együtt laktunk, folytatta Alice. Azt akarták, hogy Eileen kedves középosztálybeli lányokkal barátkozzon…. most meg, hogy sikeres lettem, neheztelnek rám, tette hozzá.”
Eddig az idézet. Engem EZEN A PONTON SZÓLÍTOTT MEG IGAZÁN a könyv és itt kaptam némi magyarázatfélét, egy kis segítséget a miértekhez, ami az én generációmnak még olyan de olyan fontos!
Lehet, hogy Rooney kicsit sznob, lehet, hogy a jómódúak elkényeztetett nyafogása az idegeire megy azoknak, akik a napi megélhetésért küzdenek. Lehet mindezért utálni, vagy nem olvasni a szemtelenül fiatalon híressé vált írónőt, szülőként viszont mindenképpen ÉRDEMES BELEKÓSTOLNI. Már csak azért is, mert a fiatalok imádják, látnak benne valamit, amivel azonosulni tudnak, és mint az idézetből látszik, a közönyt színlelő fiatal felnőttek is voltak gyermekek, és nem maguktól lettek ilyenek.
Ők is elemzik az életüket, keresik az okokat, amelyek döntő részben GYERMEKKORUKBAN ÉS SZÜLEIKKEL VALÓ VISZONYUKBAN gyökereznek. Sokan közülük próbálják ezt bagatellizálni, egyszerűen lúzernek nevezik magukat, mások aránytalanul nagy mértékben hibáztatják a szülőket, a sorsot, vagy bármit kilátástalannak vélt helyzetük és (tanult) tehetetlenségük miatt.
Én is untam Rooney könyveit jó pár helyen. Én is haragudtam rá, csodálkoztam, mi ebben a jó, de a második kötetben jöttem rá, hogy egyszerűen belevisz minket a fiatalok gondolatvilágába.
TANÁRKÉNT gyakran hangoztatom, hogy a fiatalok megismerése csak úgy lehetséges, ha furcsaságaikat megpróbáljuk körüljárni, „megérteni”, méghozzá érdeklődéssel és részvétellel! Az „ez hülyeség” típusú elutasítás, az „én koromban ez másképp volt” mantra nem vezet semmilyen eredményre. Ismeretek kellenek fiataljainkról, ha már gyermekkorukban nem sikerült jobban megismerni és vezetgetni őket.
Hát Rooney szállítja nekünk ezeket az ismereteket, csak győzzük feldolgozni!
És ha csak két oldalban is, de mesteri módon összefoglalva ott ordít a regény végén a GYERMEKKOR JELENTŐSÉGE, A SZÜLŐK SZEREPE, ami írásaim állandó témája.
Az én gondolataimat egy élhetőbb gyermekkorról a „Beírás felnőtteknek” című könyvemben találod. A könyv 30 éves (magán)tanári tapasztalatom alapján pont azért született, hogy az ott leírtak betartásával boldogabb, kiegyensúlyozottabb fiatalokat nevelhessünk, hogy egyetlen ember se gondolhassa, nem ő volt a megfelelő gyermek a szülei számára.
www.hozdkaizellenorzot.hu/konyvem
Varga Mónika
