Kinek van igaza? Tanár-gyerek-szülő

Kinek van igaza? Tanár-gyerek-szülő

1. rész: AZ ELLENSÉGES SZÜLŐ

Tanár: Ötödik alkalom, hogy nincs kész a házifeladatod. Most már be kell írjam az egyest.

Diák: De megy a matek, ha rólam van szó! Bezzeg a többieknél nem számol ilyen pontosan!

Szülő: Ez a tanár pikkel a gyerekemre! Nem létezik, hogy a K. Pista még nem kapott egyest.

Tanár: Ne beszélgess annyit, kérlek! Zavarod az órát.

Diák: Bírom a szelektív hallását! Mindig csak engem vesz észre.

Szülő: Ez a tanár lesi, hogy mikor szólhat rá a gyerekemre. De miért pont őt pécézte ki?

Tanár: Egy pont hiányzik a négyeshez, de sajnos nem tudom megadni a jobb jegyet. Így is nagyon jószívűen javítottam.

Diák: Ja persze, talán a többieknek. A csajoknak például. Nekik erre megadná az ötöst is.

Szülő: Látszik, hogy utálja a gyereket, ott szúr ki vele, ahol csak lehet. Nem igaz, hogy egy nyamvadt pontot nem lehet megadni.

Tanár: Panaszkodnak rád a tanárok, hogy folyton zavarod az órát. Nem lehetne ezen változtatni?

Diák: Aha, csak rám panaszkodnak. Azok is csak az én padomig látnak el, mi?

Szülő: Na, van másik tanár is, aki pont az én gyerekemet szúrta ki magának. Remek, lehet összefogni a gyerek ellen!

Tanár: Sok a hiányzásod, szeretném látni az igazolásokat.

Diák: Mondtam, hogy utál engem. Ha itt vagyok, csesztet, ha meg nem, akkor az a baj.

Szülő: Lassan be kell menjek ehhez a tanárhoz, ez egyszerűen mindenbe beleköt.

Tanár: Jó lenne, ha néha megnéznék a szüleid a Krétát. Tudniuk kéne a sok rossz jegyről.

Diák: ???

Szülő: Na még nekem is előírná, hogy mit csináljak! Tényleg nem tudom, mit képzel magáról!

Tanár: Ez a dolgozatod remekül sikerült! Nagyon örülök, ugye tudsz te, ha akarsz!

Diák: Most meg mit nyalizol, úgyis tudom, hogy utálsz.

Szülő: Na, jó reggelt tanárnő! Nem is olyan hülye ez a gyerek, igaz-e?

Tanár: Hallottam a nagyszerű sportteljesítményedről! Gratulálok!

Diák: Ezzel most jól lehet dicsekedni, hogy a te diákod, meg minden. Nem kell a rizsa!

Szülő: Persze most nincs gond, ugye? Ilyenek ezek a tanárok!

Ugye milyen lehangolónak tűnnek ezek a gondolatok? Pedig ez még csak az egyik (a leggyakoribb) változata a tanár-diák-szülő hármas küzdelmének. Számos más verzió is létezik, például a valóban rossz tanárral, a valóban kiállhatatlan diákkal vagy a jóhiszemű szülővel. Hamarosan ilyeneket is olvashatsz itt az oldalamon.

Ezekbe a csörteváltásokba sikerült nekem belesni mintegy két évtizeden át, ugyanis magántanárként egy negyedik szemszögből ismerhettem meg az örök konfliktust. Rengeteg gyermek és szülő mesélte vagy panaszolta el nekem tapasztalatait, s így lehetőségem nyílt megvizsgálni a problémát annak részeseként és kívülállóként egyszerre. Én a gyerek oldalán állok, és nagyon szeretném, ha a szülő és tanár egyszer végre egy csapatba kerülne. Együtt tehetnének csodát a gyerekekért, hogy a fent idézett gondolatmentek teljesen átalakulhassanak. Az egymásra mutogatás helyett összhangra és együttműködésre lenne szükség, amely célért szülő, tanár, diák egyaránt sokat tehet. Többek között erről is írok Beírás felnőtteknek című könyvemben.

2. rész: HOGYAN VEGYÜK EL A GYEREK KEDVÉT AZ ISKOLÁTÓL?

Avagy, hogy érzi magát a diák egy rosszindulatú pedagógus és az örök elégedetlen szülő lélekromboló szidalmait hallgatva?

Tanár: Mit ne mondjak, jellemző! Neked soha nincs kész a házifeladatod! Minek is kérdezem egyáltalán. Éppen ideje, hogy beírjam az egyest, hátha ebből tanulsz.

Diák: Az a helyzet, hogy hiányoztam egy hetet és nem sikerült minden anyagot beszereznem. Ez a feladat nem volt felírva nekem.

Szülő: Mert folyton máshol jár az eszed. Hányszor mondtam, hogy a Verácskától kérd el a leckét, ha hiányzol, nem a hasonlóan figyelmetlen haverjaidtól! Neked hiába beszél az ember!

Tanár: Na kire kell már megint rászólnom? Naná, hogy rád!  Meglepődnék, ha néha befognád a szád az óráim alatt. Gondolom nem tűnt fel, hogy zavarod a többieket.

Diák: Csak egy tollat akartam kérni, mert az enyém kifogyott.

Szülő: Miért nem bírsz nyugton maradni az órákon? Akkora feladat csendben lenni 45 percen át? Minek ezzel is bosszantani a tanárt, ha úgysem vagy valami jó a tantárgyából?!?

Tanár: Eszembe sincs megadni neked azt az egy pontot, ami hiányzik a négyeshez. Már így is van benne jó pár potya pont. Úgysem érdemelsz jobbat hármasnál!

Diák: Pedig rendesen felkészültem. Mindent megtanultam erre a dolgozatra.

Szülő: Én sem adnám meg neked a jobb jegyet fiam, semmi nyomát nem látom az igyekezetnek. A tanár se hülye, látja az, hogy nem töröd össze magad a tanulással. Pedig semmi más dolgod nincs, csak a tanulás. Biztosan azt hiszi, a padtársadról másoltad.

Tanár: Szóval nem csak nekem jut a megtiszteltetés, hogy végig beszéled az óráimat?! Most már a többi tanár is panaszkodik rád. Mit ne mondjak, nem lep meg.

Diák: A hiányzás miatt kellett folyton kérdezgetnem a padtársamat, mert nem tudtam követni az új anyagot.

Szülő: Mert ennyi eszed van! Az órán akarod bepótolni a hiányzást. Mintha nem kértem volna százszor, hogy hívd fel a Verácskát este és kérj el minden leckét! Nem lehet igaz!

Tanár: Akkor ezt is kipipálhatjuk a listán, sikerült elérned a megengedett maximum hiányzást! Gondolom igazolás az most sincs, mert ugye minek az? Anyád hiába is írogat már, csak orvosi igazolást fogadhatok el.

Diák: Odaadtam az igazolást. Az első szünetben a folyosón. A Vera is ott volt, ő megmondhatja!

Szülő: Persze, a tanár veszítette el, mi? Ugyan már, hiszen semmire sem tudsz vigyázni. Hová a fenébe keverted el azt az igazolást? Nekem kellett kikönyörögni a dokitól, te meg egyszerűen elveszted. Megőrülök tőled!

Tanár: Te már elárultad otthon, hogyan kell belépni a Krétába? Nekem úgy tűnik, anyádék még nem jártak ott. Néha azért megkérdezik, hogy mit csinálsz az iskolában?

Diák: Tudják anyáék a kódot, de mindig csak az értesítést olvassák el. Nem nagyon van idejük, rengeteget dolgoznak.

Szülő: Miért nem mondtad, hogy valamit csinálnunk is kellene abban a hülye online izében? Honnan találjam ki magamtól, ha nem mondod? Egyébként meg pont erre van nekem meg apádnak időnk. Sokkal jobb volt a régi ellenőrző!

Tanár: Nézzenek oda! Ez meg itt egy ötös! Nem tudom, hogy sikerült összehozni, de vannak ötleteim! Remélem nem a padtársadról másoltad az egészet!

Diák: Teljesen egyedül írtam. Végre egyszer rendesen értem az anyagot.

Szülő: Ugye mondtam én, ha egy kicsit összekapod magad, mindjárt jobb jegyeket kapsz. Csak tanulni kell, ennyi! Nem olyan ördöngős dolog ez. Akár jó tanuló is lehetnél.

Tanár: Bezzeg a sport, az megy! Arra nem sajnálod az időt. Ha annyit tanulnál, amennyit a pályán rohangálsz, nem így nézne ki a bizonyítványod!

Diák: Imádom a kosárlabdát. Mindennél jobban szeretem. És nagyon király volt legyőzni egy ilyen kemény ellenfelet.

Szülő: Ez legalább megy neked. Ha már a tanulás nem az erősséged. De nem hinném, hogy ebből meg lehet élni, nem Amerikában vagyunk. Valami értelmeset is kell csinálni az életben.

Rettenetes volt olvasni, ugye? Pedig a mindennapi életből összeollózott mondatok ezek. A történetek valósak, a gyerekek mesélik, vagy saját fülemmel hallom őket. Én a tanár-diák-szülő békés együttműködésének szurkolok rendületlenül, írásaim is ezt a célt szolgálják, ezért próbálok mindent az összes résztvevő szempontjából bemutatni. Jelen írásom csak az előző és a következő írással együtt értelmezhető igazán.

Ki-ki megtalálhatja bennük, melyik megalázó szónoklatnak volt ő maga az elszenvedője, vagy éppen az elkövetője. Tűnhet túlzásnak, pedig sajnos mind a tanárok, mind a szülők közt bőven akad olyan, aki csak a fenti módon képes látni a történteket és megnyilatkozni sem tud ennél kíméletesebben. Ezek után ne csodálkozzunk, ha gyermekünk szorongani kezd, vagy éppen ő is kibírhatatlan lesz. Én a gyerek oldalán állok. Belőlük lesznek a jövő szülői és tanárai. Ha élhető gyermekkort biztosítunk nekik, ők talán nem a fenti módon kommunikálnak majd a gyermekekkel. De hogyan teremtsünk élhető gyermekkort a mai világban? Erről szól a Beírás felnőtteknek című könyvem.

3. rész AMIKOR A GYEREK VERI KI A BIZTOSÍTÉKOT

Az örök elégedetlen szülő és a rosszindulatú pedagógus után jöjjön

a kiállhatatlan diák

Tanár: Ötödik alkalom, hogy nincs kész a házifeladatod. Be kell írjam az egyest.

Diák: Csak az ötödik? Azt tudtam, hogy vaktyúk, de hogy számolni sem tud? Soha nem írom meg a hülye házikat. Pont elég nekem az órákat kiszenvedni, nehogy már otthon is ezzel csesszem az időmet!

Szülő: Mindenkinek vannak kötelességei az életben. Mi dolgozunk, hogy eltartsuk a családot, neked pedig tanulnod kell és leckét írni. Miért olyan nehéz ezt megérteni?

Tanár: Ne beszélgess annyit, kérlek! Zavarod az órát.

Diák: Az van, hogy rohadtul unom az órát. Muszáj valamivel elütni az időt, ha már itt kell dekkolnom. Ez a Hurka is mindig nekem szól be. Tükörbe nézne kicsit, nem engem kóstolgatna.

Szülő: Szándékosan csinálod? Mindenáron bosszantani akarod a tanárt? Mit szeretnél ezzel elérni?

Tanár: Két pont kellet volna, és megvan a kettes. Egy kicsit több erőfeszítéssel nem kellene a bukástól tartanod.

Diák: Magasról teszek az egészre. Azt hiszi ez a Pápaszem, hogy szívességet tesz nekem a kettessel? A zsebpénzem is több, mint neki. Úgysem kell semmire a hülye tantárgya. Nem ebből fogok pénzt csinálni, mint a mellékelt ábra mutatja.

Szülő: Csak egy fél órát kellett volna rászánnod. Simán meglehetne a kettes. Nem azért, mert fontos tantárgy, hanem mert ez az egyik tantárgyad.

Tanár: Panaszkodnak rád a tanárok, hogy folyton zavarod az órát. Nem lehetne ezen változtatni?

Diák: Tehetnek egy szívességet. Apám többet keres, mint az egész tanári kar, mire vannak úgy oda? Én tehetek róla, hogy az összes óra dög unalom? Egy tanár sem képes értelmes órát tartani.

Szülő: A tanárok fizetésének ehhez semmi köze. Éppen elég baj az, hogy nincsenek megfizetve és el kell viselniük ezt a sok szemtelenséget. Apád is járt iskolába, tanult eleget, abból lett a pénze.

Tanár: Sok a hiányzásod, szeretném látni az igazolásokat.

Diák: Azokat anyám intézi. Nem győz rohangálni csórikám a körzetihez. Tuti ideadja őket, ha eszébe jut, mert annyira parázik, hogy kirúgnak.

Szülő: Az összes igazolást odaadtam. Hová lettek? Miért nem adtad oda az osztályfőnöknek?

Tanár: Jó lenne, ha néha megnéznék a szüleid a Krétát. Tudniuk kéne a sok rossz jegyről.

Diák: Minek? Engem ugyan nem izgat. Minek felhúzni őket, megint hallgathatom a sok sódert a tanulás fontosságáról. Meg hogy a tesóm rendesen tanul. Az az ő baja. Kis hülyegyerek.

Szülő: Láttuk a jegyeidet, elkeserítő. Ugrott az új videójáték és a haverokkal is csak nálunk találkozhatsz ezentúl. A zsebpénzedet pedig csak akkor kapod meg, ha kijavítottad az egyeseket.

Tanár: Ez a dolgozatod remekül sikerült! Nagyon örülök, ugye tudsz te, ha akarsz!

Diák: Fordulj fel Pápaszem! Nehogy azt hidd, hogy miattad csináltam! Apámék szívatnak a zsebpénzzel, muszáj volt villantanom valamit. Egyébként meg puskáztam egy csomót, mert úgysem látsz el idáig.

Szülő: Nagyon örülök. És még szabadidőd is maradt, igaz? Nem veszi el az egész életedet egy kis tanulás.

Tanár: Hallottam a nagyszerű sportteljesítményedről! Gratulálok!

Diák: Ehhez meg mi közöd Pápaszem? Még labdát sem láttál szerintem. Jót röhögnének rajtad a kosárpályán ahogy végig gurulnál a százhúsz kilóddal.

Szülő: Gratulálok fiam! Szép teljesítmény. Az iskolában csak fele ennyit adnál bele, nem kellene folyton a bukástól tartanunk.

Akármennyire hihetetlen, ezek is a való életből vett megnyilatkozások, annyi különbséggel, hogy a diák ezeket a bicskanyitogató szemtelenségeket a társainak és a szüleinek mondja. Sajnos nem egyedi eset, hogy egy diák anyagi helyzetétől fogva, vagy egyéb okokból a tanárok fölé helyezi magát és minden tanári erőfeszítést lefitymál, kifiguráz és megvet. Ha ebben a szülő is partner, akkor a helyzet menthetetlen, nincs olyan pedagógus, aki bármit is tudna tenni ekkora arrogancia ellen.

A magát felsőbbrendűnek érző diák, ha szabad utat kap a családban, előbb-utóbb a társainál is feljebbvalónak érzi magát, rossz teljesítményét a tanárokra és a hülye osztálytársakra fogja, majd egyszer csak egy magániskolában köt ki. Hibát ott is fog találni, mindaddig, amíg szülőként elhiszünk neki minden sirámot és adjuk alá a lovat.

Ha viszont a szülő átlátja a helyzetet, akkor jó esetben elbeszélget a tanárokkal, meghallgatja mindkét felet és keresi a változtatás lehetőségét. Nem ül fel elkényeztetett csemetéje panaszainak, hanem utánajár az igazságnak.

Már sokszor írtam arról, hogy magántanárként milyen érdekes belelátni a tanár-diák-szülő küzdelembe, és egy negyedik szemszögből megtapasztalni a konfliktusokat. Szerencsére nagyon kevés arrogáns diákom volt, hiszen ők a tanárok iránti ellenszenvük miatt ritkábban győzhetők meg egy-egy különóra fontosságáról. Olyan beszélgetésem viszont nem egyszer akadt, amelyben arról kellett győzködnöm a jómódú gyerekeket, hogy a tanárok szegénysége és alulfizetettsége ne legyen gúny tárgya. Ha a tanár személyével és tanítási módszereivel nincs probléma, akkor nagyon méltatlan dolog őt a testsúlyával, divatjamúlt ruházatával, vagy ócska autójával cikizni. (Rossz tanár esetén sem ez a járható út, csak akkor érthetőbb a gyerek reakciója, a harag szülte csúfolódás.) A legtöbb tanár nem engedhet meg magának sok olyan dolgot, ami a nála jobb módú diáknak egyértelmű lenne, de ez nem minősítheti a pedagógusi munkáját. Ennek megértetése a szülők feladata, és jobb, ha ezt az első alkalommal elmagyarázzuk a tanárnő gyógycipőjén gúnyolódó gyermekünknek.

Egy másik dolog is szülhet a fentihez hasonló gúnyos mondatokat: a serdülőkorban kezdődő és a tinédzserkoron át tartó dacolás minden kötelezővel, illetve a felnőttekkel szemben kialakuló kritikus szemlélet.  Ez a gyermekből felnőtté válás természetes velejárója, és általában nem tartalmaz annyi rosszindulatot és arroganciát, mint a feljebb leírt eset. Figyelmes szülőként aránylag egyszerűen irányba terelhetjük „szemtelen” kölykünket, ha csupán erről van szó.

Én a jó oktatás és az érzelmi fejlesztő szülői magatartás híve vagyok, mert ez a kettős vezethetné el gyermekeinket a hőn áhított élhetőbb gyermekkorhoz és az elvárt viselkedéshez is. Többek között erről is írok Beírás felnőtteknek című könyvemben.

Varga Mónika

GYEREK = OSZTÁLYZAT?!?

GYEREK = OSZTÁLYZAT?!?

Nyakunkon a FÉLÉVI BIZONYÍTVÁNY, és vele együtt a frusztráció, harag, elégedetlenkedés, rettegő gyerek, tajtékzó szülő, veszekedés és büntetés. Ma már remény sincs az „elveszített ellenőrző” sztorira, egy gyors klikk-jelszó-klikk és anya apa benne is van a bizonyítványban.

Az technika modern, az értékelés módja több mint 150 éves. Az osztályzat egykor hasznos célt szolgált, mára inkább káros hatásai vannak, hiszen értelmetlenül és túl korán bekategorizál, előítéleteket táplál és megszerzésükért ádáz küzdelem folyik.

Mivel azonban egyelőre nincs jobb alternatíva, leginkább a SZÜLŐK HOZZÁÁLLÁSÁN múlik, milyen mértékű kárt okoz a gyermek iskolai osztályzatok által való megítélése.

Az iskolában a diák hamar bekerül az őt minősítő osztályzatok szerinti kasztba. Nem csak a tanárok, a gyerekek is kategorizálják egymást a jegyek alapján. „Én okos vagyok, ő meg hülye”, véli magáról a jó tanuló. „Ezzel a gyerekkel élmény dolgozni, a másikkal meg kínszenvedés” mondja a tanár, ami általában igaz is az iskolai körülmények között.

De mi szülők, vajon miért hagyjuk, hogy az iskolai bizonyítvány A GYEREK EGÉSZ LÉNYÉT MINŐSÍTSE?  Miért nem jövünk rá, hogy a bizonyítványban kódolt teljesítmény csak egy része gyermekünknek?

Bizonyítvány ügyben tehát a legfontosabb kérdés: MIT TEHET EGY SZÜLŐ, hogy ellensúlyozza azt a kárt, amit a jegyekkel való azonosítás okoz?

  • Értse és érezze, hogy GYEREK ≠ OSZTÁLYZAT!!!
  • Biztosítsa a gyermekét, hogy az osztályzatoktól függetlenül is szereti őt és ezen semmit nem változtatnak a jegyek!
  • Soha ne minősítse a gyerekét az osztályzatok alapján! Nem hülye a gyerek, csak bizonyos dolgok nehezen mennek neki.
  • Ha a szülő is elkönyveli a gyermekét valamilyennek, az iskolában nyújtott teljesítménye alapján, akkor az utolsó remény is elszáll önbizalom ügyben.
  • Segítsen megtalálni, mit szeret csinálni a gyerek és miben jó! Hagyjon neki időt és lehetőséget ezekre!
  • Ne kelljen a gyereknek rettegnie, ha rossz jegyet visz haza, NE GONDOLJA, HOGY CSAK AKKOR ÉR VALAMIT, HA JÓ TANULÓ!
  • Ne hajszoljon olyan eredményeket, amik a saját vágyaiknak és nem a gyermek képességeiknek felelnek meg!
  • Vegye észre, mennyi új foglalkozás és megélhetési lehetőség született az utóbbi évtizedekben!
  • Számos világhírű tudós, zenész, színész és üzletember példa arra, hogy az iskola keretein kívül is ki lehet bontakozni, és sok nagyszerű képességre egyszerűen nem derül fény az iskolában. Bármi lehet még gyermekünkből.
  • Ha pedig egy szülő képtelen elfogadni gyermeke teljesítményét, akkor se szidalmak közepette hajszolja őt a jobb eredményekért!

A képlet egyszerű, megismétlem: GYEREK ≠ OSZTÁLYZAT.

MIÉRT IS?

  1. Mert minden gyerek egyszeri és megismételhetetlen, kizárt dolog érdemben meghatározni őket egy 5 fokozatú skálán.
  2. Az ember igazi lénye, vágyai és képességei olyan szerte ágazóak, hogy ezek egy részére fény sem derülhet az iskola keretei között.
  3. Az iskolában mért reál és humán tantárgyakban nyújtott teljesítmény nem elegendő ahhoz, hogy kiderítsük, mivel kéne foglalkoznia a jövőben.
  4. A mai világban naponta születnek újabb szakmák és foglalkozások, amelyhez az iskolában hírből sem ismert képességek kellenek.
  5. Senki sem jó mindenből! Ha az osztályzattal minősítünk, akkor csak a kitűnő tanuló rúghat labdába. Pedig a kitűnő bizonyítvány ma már semmire sem garancia.
  6. Mindenki tele van rejtett képességekkel, vágyakkal, amelyek a megfelelő körülmények között kibontakoznak. Gyakran nem az iskola biztosítja a megfelelő körülményeket.

LEGYEN HÁT A SZÜLŐ, aki segít ez utóbbiban, és a félévi bizonyítványon való veszekedés helyett -akár az iskola ellenében is – keresi az optimális feltételeket. 

Varga Mónika

Hol tanuljon tovább a gyerek?

Hol tanuljon tovább a gyerek?

Neked is szólt a gyerek, hogy most már lépni kéne valamit? Úgy tűnik az érettségi évébe érkezett, ami persze még odébb van – ahogy mondja, de a továbbtanulást el kéne gyorsan dönteni. Fránya határidők, mindig kirángatnak a kellemes „majd lesz valahogy” állapotból.

Jó annak, aki évek óta tudja, mi érdekli, esetleg azt is eldöntötte már, mivel szeretne foglalkozni felnőttként. Nekik „csak” a kiválasztott intézmény által elvárt pontszámot kell összetalicskázni.

És a többiek? Jó esetben mára nagyjából kiderítették, mi érdekelheti őket. (Hogy mi nem, az már régóta világos!) Még jobb esetben ellátogattak az újra élőben megrendezett Educatio kiállításra, elmentek pár információs napra és találtak vélhetően nekik való szakokat. Egyesek beletörődnek abba, amit apa/anya javasolnak (kínjukban), vagy ahová a haverok mennek, mert az biztosan jó. A „mi szeretnék lenni” kérdés megválaszolása azonban még többnyire a távolba vész.

A helyzet az, hogy a mai világban soha nem látott mennyiségű munkaterület, feladatkör, szakma és állás létezik. Egyszerűen képtelenség ezeket átlátni és gyermekeink elé tárni. De ha csak azokat a területeket vesszük, amelyekben ifjú csemeténk tehetségesnek mutatkozik, ott sem ismerjük a lehetőségek töredékét sem, hogy segíteni tudjunk.

A Covid sem könnyített a diákok helyzetén, hiszen a bezártság miatt jóval kevesebbet mozogtak a világban, miáltal tapasztalatokat szerezhettek volna.

Mit tehet az, akinek ötlete sincs, de most kell döntenie?

  • A legfontosabb, hogy kérje a szülei támogatását és legyen velük őszinte. Ha semmiképpen nem akar továbbtanulni, azt is tudatnia kell a szüleivel, tisztázni kell az okokat, amik alapján egyezségre lehet jutni. A ’most nem’ még nem jelenti azt, hogy soha.
  • Van az a lehetőség is, hogy egy évig szerencsét próbál és dolgozik valahol, vagy önkéntesként külföldre utazik, hogy kicsit felszabaduljon a tanulás állandó nyomása alól. Ezek viszont csak akkor működnek, ha a részleteket és az anyagiakat a szülőkkel egyezteti.
  • Ha már vannak továbbtanulási ötletek, érdemes elbeszélgetni a kiszemelt intézmény diákjaival, illetve a választott szakma képviselőivel. Ugyan a határidőig nem sok idő van hátra, de még bármi megtörténhet.
  • Vannak nem szeptemberben kezdődő képzések is, azoknak a határideje még nem sürget annyira. Dönthet egy ilyen lehetőség mellett is. Csak utána kell járni.
  • Ha fogalma sincs, mi érdekli, akkor valószínűleg az erősségeivel sincs tisztában. Tanácsoljuk neki, hogy beszélgessen sokat a barátaival, ismerőseivel, rokonaival! Kérdezze őket magával kapcsolatban, hallgassa meg az ő ötleteiket! A kortárs csoportnak például gyakran nagyszerű meglátásai vannak és meglepően okos tanácsokat tud adni. Szörfözzön a neten! Írjon be területeket, amelyek érdekesnek tűnnek és keressen szakmákat, amelyekről soha nem hallott!
  • Ha az anyagiak szabnak határt a továbbtanulásnak, mert kizárólag fizetős szakra van esély bejutni, akkor sem kell azonnal feladni a tervet. Léteznek olyan támogatások, ösztöndíjak, diákhitelek, amelyek segíthetnek a pénz előteremtésében. A legtöbb egyetem mellett több-kevesebb munkát is lehet vállalni, ebben is érdemes gondolkodni.

A lényeg mégis az, hogy ami mellett most dönt a fiatal, az nem kötelező érvényű az egész további életére! Minden tanulmány abbahagyható. Minden ember folyamatosan változik, így a céljai is képlékenyen alakulnak az idő múlásával. Ennek tudatosításában oroszlánrész jut a szülőknek (szerepük fontosságát nem győzöm hangsúlyozni a „Beírás felnőtteknek” című könyvemben), hogy a fiatal saját jövőjét ne sziklaszilárd elvárások sorozatának, hanem a lehetőségek tárházának lássa. Szüleitől pedig kapjon bizalmat, bíztatást és támogatást!

Varga Mónika

Amit tudnod kell, ha felvételizik a gyerek

Amit tudnod kell, ha felvételizik a gyerek

  1. Először is azt, hogy ennél alkalmatlanabb életkor nem létezik annak eldöntésére, mi legyen a gyerekből, ha felnő! Kamaszodó szervezete teste átalakításával van elfoglalva, mit sem törődve azzal, miből fog majd később megélni. Amíg a szülőket a lázas iskolakeresés foglalja le, addig a kamaszt fáradtság, szétszórtság, közöny, serkenő bajusz, gömbölyödő idomok és erősödő testszag jellemzi. SEGÍTSD ÁT EZEKEN A PROBLÉMÁKON, HOGY LEGALÁBB FIZIKAILAG JOBBAN ÉREZZE MAGÁT!
  2. Az állapota tehát minden csak nem ideális ahhoz, hogy 13-14 évesen (Ne is említsem a 9-10 éveseket!) olyan reálisan lássa feladatait, mint ahogy a helyzet megkívánná. Az esetek többségében óriási nyűg és soha nem látott megterhelés számára egyáltalán felfogni, hogy mi a tét, és mennyi mindent kell ahhoz megtanulni. MONDD NEKI SOKSZOR, HOGY ÁTMENETI IDŐSZAKRÓL VAN SZÓ, ÉS MÉLTÁNYOLD AZ ERŐFESZÍTÉSEIT!
  3. A nyolcadikosok nagy része korábban még soha nem szembesült ilyen típusú vizsgahelyzettel, amikor a „nem sikerül” opció az egész további életét befolyásolhatja. Legalábbis mindenhonnan ezt hallja és ez nagyon megrémíti. TUDATOSÍTSD BENNE, HOGY AKÁRMELYIK ISKOLÁBA KERÜL MAJD, HA NEM LESZ JÓ, LEHET RAJTA VÁLTOZTATNI! NEM LESZ HALÁLRA ÍTÉLVE!
  4. A külvilág sirámaiból az a következtetés vonható le, hogy minden ezen a vizsgán áll vagy bukik, és ha ez nem sikerül, itt a világ vége. Ez a tévhit olyan aggodalmat és frusztrációt vált ki a gyerekben, hogy csak tovább rontja amúgy is egyre roggyantabb lelkiállapotát. NYUGTASD MEG! NE IDEGESÍTSD TE IS RÉMKÉPEKKEL, HOGY MI LESZ, HA NEM SIKERÜL!
  5. A gyermeknevelés egyig legnagyobb ellensége a hasonlítgatás. A gyerek nem hasonlítgatja szüleit senkihez, a szülők mégis újra és újra elkövetik ezt, és a felvételi időszakban tökélyre fejlesztik: „Nézd meg a szomszéd Prüntyikét, 45 pontos teszteket ír, pedig ugyanoda jár, ahová te!” „Minek fizetjük a magántanárokat, ha még azok is jobb tesztet írnak nálad, akik nem járnak?” NE HASONLÍTGASD SENKIHEZ A GYERMEKEDET! FEJLŐDÉSÉT ÖNMAGÁHOZ KÉPEST MÉRD ÉS ÉRTÉKELD!
  6. Sok szülő nem bízik a gyermeke teljesítményében és ez rányomja bélyegét a gyermek teljesítményére. Talán ez a legnagyobb visszatartó erő, mert akármennyire igyekszünk leplezni, a gyerek érzi, ha nem bíznak benne. Képtelenek vagyunk úgy fogalmazni, hogy ne érződjön ki szavainkból a csalódottság és az elégedetlenség. HA NEM BÍZOL A GYERMEKEDBEN, NE TANULJ VELE! NE OSZD NEKI ÚGY AZ ÉSZT, HOGY KÖZBEN AZT GONDOLOD, ÚGYSEM FOG MENNI NEKI! Próbáld kedvességgel és szeretettel segíteni, ha már bízni nem tudsz a teljesítményében!
  7. Egyes szülők olyannyira fontosnak tartják a sikerese felvételit, hogy mindent alárendelnek ennek. Nem számít a pénz, az idő, a család normális élete, csak bejusson a csemete az áhított intézménybe. Az ő gyerekeik úgy érezhetik, csalódást okoznak szüleiknek, ha nem sikerül megfelelően a vizsgájuk. Attól tartanak, ha nem lehetnek rájuk büszkék, nem is fogják őket szeretni. Megfelelési vágyuk miatt agyon hajszolják magukat, ami még keservesebbé teszi ezt az időszakot.  A GYEREKED NEM TE VAGY, NE VÁRD EL TŐLE SAJÁT TELJESÍTMÉNYEDET! NE RAJTA PRÓBÁLD BEHAJTANI SAJÁT ELKÉPZELÉSEIDET, MEG NEM VALÓSULT ÁLMAIDAT!
  8. És természetesen van olyan is, hogy a legjobb szándék ellenére sem tudjuk motiválni kamasz gyermekünket. A kölyök nem fogja fel, vagy nem akarja érteni a feladat „nagyságát”, meg van róla győződve, hogy csak a szülei fújják fel ennyire az ügyet. (Lássuk be, ebben van is valami!) Magasról tesz rá, hová kerül, nem tudja mi érdekli, és különben is hagyják őt emészteni, vagy a szobájában punnyadni naphosszat. Ezekből a gyerekekből is lesz valami, ők is bekerülnek valamilyen iskolába, ahol vagy megtetszik nekik, vagy picit érettebb fejjel iskolát váltanak majd. Számtalan ilyen esetet ismerek. Sajnos a szidás, hasonlítgatás, fenyegetődzés nem igazán működik. HA VÉGKÉPP SEMMIRE NEM TUDOD RÁVENNI, MAJD TANUL A SAJÁT KÁRÁN! Ő MAGA FOGJA KÉRNI AZ ISKOLAVÁLTÁST ÉS SAJÁT AKARATÁBÓL MÁR TENNI IS FOG ÉRTE.
  9. A magyar nyelvtan/irodalom és a matematika két egymástól meglehetősen távol álló terület. Kevés gyermek egyformán kiváló mindkettőből. Ha valamire, akkor arra talán alkalmas ez a két teszt, hogy megtudjuk, melyik megy jobban gyermekünknek. Ha jól ismered gyermekedet, úgyis sejted, nagyjából mit várhatsz tőle. NE AKARD, HOGY MINDENBŐL MAXIMUM PONTOT ÍRJON!
  10. A vizsgahelyzet mérhetetlen stresszel terheli meg a gyermeket, amit mindenki eltérő mértékben visel jól, vagy rosszul. Ha már korábban is vizsgázott a gyerek, akkor sejthető, milyen hatással van rá, ha szorongatja az idő és a teljesítménykényszer. Ha még soha nem vizsgázott, akkor érdemes felkészíteni rá, mit tegyen, ha nagyon ideges lesz. SEGÍTS NEKI MEGNYUGODNI A VIZSGA ELŐTT! TALÁLJ KI NYUGTATÓ TECHNIKÁKAT, VICCELŐDJ, NÉZZETEK EGYÜTT TÜKÖRBE ÉS VÁLTOZTASSÁTOK VIDÁMMÁ AZ ARCKIFEJEZÉSETEKET!
  11. Nagyon rossz taktika az utolsó pillanatig tanulni hagyni őt. Az előző este a ráhangolódás és figyelem elterelésének ideje. NE HAGYD MAGOLNI AZ UTOLSÓ ESTE!
  12. Ma már egyre többen vannak olyan diákok, akik már gyerekként rendkívül eltökélten és céltudatosan hajtják elképzeléseiket és a szülők beavatkozása nélkül is erőn felül küzdenek a maximum pontokért. Némelyikük önszántából szeretne jobb iskolába kerülni akár már az 5. osztály után. Ez a személyiségükben is kódolva van, családi minta is lehet, leggyakrabban mindkettő, vagy éppen a családból való kiugrás lehetőségét látják benne. Velük nem nagyon lehet mit kezdeni, csak amit amúgy is tennünk kell minden esetben: SZERETETTEL TÁMOGATNI ÉS ODAFIGYELNI, HOGY NAGYOBB KÁROK NÉLKÜL VÉSZELJE ÁT EZT AZ IDŐSZAKOT.
  13. Végül néhány egyszerű és praktikus tanács a zökkenőmentes vizsgázáshoz:
  • Kényelmes ruhát vegyél fel! Úgy öltözz, hogy ne legyen meleged és ne fázz vizsga közben!
  • Vigyél több tollat, nehogy pont a vizsga közben fogyjon ki!
  • Ne felejtsd el a ceruzát, radírt, vonalzót, körzőt a matekhoz!
  • Menj el a vizsga előtt vécére! Nincs borzasztóbb, mint amikor azért nem tudsz a feladatra koncentrálni, mert vécézned kell.
  • Valamit egyél és igyál előtte, akármennyire izgulsz! Az éhség fej- vagy gyomorfájást okozhat, és úgy nem lehet gondolkodni.
  • Vigyél magaddal innivalót és valami harapnivalót! Jól jöhet a két vizsga között és segít a gondolkodásban.
  • Tudd, hogy nem élet-halál kérdése ez az egész és január 22-én délutánra véget ér a flúgos futam! ?

MINDEN VIZSGÁZÓNAK SOK SIKERT KÍVÁNOK!

Varga Mónika

Szeretnél kiegyensúlyozott gyermeket?

Szeretnél kiegyensúlyozott gyermeket?

Szeretnél kiegyensúlyozott gyermeket, aki az életben is boldogul és megtalálja számítását? Te sem akarod, hogy a teljesítménykényszer tönkre tegye a gyermekkorát? Tele vagy kétségekkel, vajon mi lesz belőle, jó irányba alakul-e az élete? Akkor ez a könyv neked szól!

Én is gyermekként indultam neki az életnek. A tervezett világmegváltás helyett nyelvtanár lett belőlem. Sok sok év, teljes szívvel végzett tanítás után végül arra jutottam, hogy valami mást is kell tennem a gyermekekért. Így született meg a Beírás felnőtteknek.

Miért pont az én könyvemet olvasd el? Pályám során többnyire magántanárként dolgoztam, így egy másik nézőpontból is betekintést nyertem rengeteg kisdiák életébe. Egyszerre követhettem végig számtalan gyermek teljes iskolai pályafutását, családi viszonyainak alakulását, szüleikkel való kapcsolatukat. Olyan dolgokba is beleláttam, ami az iskoláig soha nem jut el, de gyakran a szülő sem tudja.

Egészen különleges kapcsolatba kerültem tanítványaimmal, így több könyvre való tapasztalatot gyűjtöttem a gyermekek iskolai vesszőfutásáról, valamint a szülők és az oktatás „működéséről”. Ehhez jönnek még az iskolában letanított évek, és a saját szülői tapasztalataim. Könyvem nem egy nehezen követhető, tudományos írás. Nem pszichológiai szakirodalom. És nem megoldás nélküli esettanulmányok sora.

Beírásom mindenki számára érthető módon, nagyon őszintén és kertelés nélkül taglalja a gyermek-szülő-oktatás hármasát jellemző örök ellentmondásokat, valamint a szédületes tempót követelő modern életkörülmények következményeit. A könyvben mesélek mint gyermek, szülő, tanár és mint magántanár. Találsz benne okokat, meglepő összefüggéseket és hasznosítható javaslatokat is.

Abban szeretnék segíteni, hogy a gyermekkor tényleg gyermekkor maradhasson. A tébolyult ütemben gyorsuló világ legalább ebben az időszakban ne a gázpedált tapossa, gyermekeink képességeinek kibontakozása – lóverseny helyett – egy egészséges tempójú, kellemes folyamat lehessen. Arra buzdítom a szülőket, hogy a gyermek érdeke minden esetben előzze meg a külvilágnak történő megfelelés igényét.

Meg vagyok győződve róla, hogy gyermekeink életét jobbá tehetjük, ha követünk néhány egyszerű szabályt. Például elegendő időt szánunk rá, hogy alaposan megismerjük őt, tisztában vagyunk érzelmeivel és vágyaival. Születésekor nem kezdünk el egyetemi tanulmányaira gyűjteni, viszont hagyjuk őt játszani, élni, gondolkodni, álmokat szőni. Megtanítjuk neki, hogyan szemlélje kritikusan az átveréssel teli globalizált-digitalizált „fogyasztóvadász” világot és hogyan közelítsen kreatívan a problémákhoz. És nem utolsó sorban: tanuljon meg rugalmasan alkalmazkodni a változásokhoz!

Ha tetszett a az írás, várom a hozzászólásodat!

Varga Mónika

3 TÉVHIT, amivel megkeserítheted gyermeked életét

3 TÉVHIT, amivel megkeserítheted gyermeked életét

Mi mindent megteszünk a gyermekünkért, ahogy mondani szoktuk: lelkünket kitesszük, hogy neki jó legyen, mégsem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan szeretnénk. A gyerek rosszkedvű, kimerült, folyton ellenkezik, semmi sem érdekli és az iskolában is mindent utál. Aki éppen továbbtanulás előtt áll, érdektelenségével teljesen kiborítja szüleit. Ugye, ismerős?

Kezdetben ingerülten vádaskodunk, keressük a bűnbakot, mindennek elmondjuk hálátlan csemeténket, majd jön a teljes tanácstalanság és elkeseredettség. Ha gyermekünket nem érte nagyobb trauma és életkörülményei látszólag rendezettek, miért ilyen életunt, miért nem tudunk szót érteni vele? Miért frusztrált és ideges?

Számos egyéb ok mellett létezik három olyan tévhit, amelyek gyakran észrevétlenül munkálkodnak a háttérben és akaratlanul mélyítik el a szülő és gyermeke közti ellenségeskedést.

Első tévhit: „Én mindent tudok a gyermekemről.” Ez egész egyszerűen nem igaz, még a legjobb szándékú szülők esetén sem. Gondoljuk csak végig, mi mindenről nem tudnak rólunk saját szüleink akár a mai napig sem, mennyi mindent nem mondtunk el nekik, pusztán azért, mert nem tudtuk, el kell-e mondani, érdekli-e őket, tudnak/akarnak-e segíteni. Ha ezt most felnőtt fejjel tisztán látjuk, akkor ebből kiindulva kéne gyermekünket megközelíteni és ügyesen „kikérdezni” őt az életét érintő számos apróságról. Beszéltetni kellene őt, amennyit csak lehet, meghallgatni mindent, amiről beszélni szeretne és nem bagatellizálni semmit, amit ő problémának érzékel. Ha jól figyelsz, véletlenül is kiderülhet, hogy valaki zaklatja az iskolában, utál zeneiskolába járni, szégyelli magát tornaórán, retteg valamitől a jövőjét illetően és még hosszan sorolhatnám. Minden ilyen állandó vagy rendszeres történés eljuttathatja őt az életminőségét jelentősen lerontó állapotba. Ha gond van, ne azt keresd, mi romlott el a gyerekben, hanem hogy mi változott a környezetében. Nem lehet és nem is kell mindentől megóvni őt, de ismernünk kell az érzelmeit és élete minden olyan rezdülését, ami a fent említett problémákat kiválthatja. Ha gyermekünk viselkedése szokatlan irányt vesz, az nem mindig magyarázható egyszerűen az életkori sajátosságokkal, bár azok tényleg rátesznek egy lapáttal. (dackorszak, serdülőkor, tinédzserkor) Íme egy csekklista, te meg tudod-e válaszolni a következő kérdéseket gyermeke(i)dről:

  • Mi az az elfoglaltság, aminek a gondolatára is lelkesen ébred?
  • Mi az a tevékenység, amit véglegesen kitörölne az életéből?
  • Van-e olyan személy, akit ki nem állhat és pontosan miért?
  • Felnéz-e valakire és ha igen, miért?
  • Mi miatt sírt utoljára?
  • Mi okozott neki kitörő örömet utoljára?
  • Ha egyet választhatna sport, zene és rajzolás közül, melyik lenne az?
  • Mikor kért utoljára szülői segítséget és miben?
  • Milyen filmeket néz? Milyeneket nem szeret?
  • Mikor fájt utoljára valamije? Mit mondott ezzel kapcsolatban?
  • Miért barátkozik azokkal, akiket barátainak nevez?
  • Mit gondol magáról, miben ügyes és miben ügyetlen?

Ha legalább 8 kérdésre nem tudsz azonnal válaszolni, akkor beszélgess vele többet, hogy tényleg segíthess neki, amikor szükség van rá!

Második tévhit: „A gyermek úgysem értené…” tehát nem kell elmondani neki, ködösíteni kell, kerülni kell a témát. A családban felmerülő konfliktusok, a gyermeket is érintő események eltitkolása nem hogy megóvná őt a problémáktól, sokkal nehezebbé teszi az életét.  Ami az érzelmek és hangulatok észlelését illeti, a gyerek sokkal jobb „érzékelőkkel van felszerelve”, mint a felnőttek. Már az újszülött is érzékeli a körülötte keletkező feszültséget, nem beszélve arról az időszakról, amikor már a beszédből is ért a kicsi. Hároméves volt a kisfiam, amikor megígértem egy idős néninek, hogy hazahozom őt a piacról. A sok tennivalóm miatt ott felejtettem a nénit a piacon, aki aztán órák múlva busszal keveredett haza és itthoni telefonjáról nagyon mérgesen letolt engem. Borzasztóan éreztem magam és leültem a lépcsőre egy kicsit megnyugodni. Kisfiam odabújt az ölembe, megölelt és ennyit mondott: „Anya ezt ne csináld, mert ez nekem nagyon rossz.” Pontosan érezte, amit én. Ez a képesség később is megmarad, csak kicsit átalakul és néha tudatos lesz. Egy percig sem higgyük, hogy semmit nem vesznek észre lelkiállapotunkból, ők egyszerűen érzik a helyzetet. Ahogy növekednek, a szülők viselkedéséből, gesztusaiból és elejtett szavaiból is összerakják a képet. De hol itt a gond? Ha úgyis megtudja, akkor miért kéne elmondani neki? Azért, mert az okokat és összefüggéseket valóban nem érti meg magyarázat nélkül. A bajt érzi, az okokat pedig kétségbeesve keresi, elsősorban önmagában. El sem tudjuk képzelni, milyen önhibáztató magyarázatokat képesek gyártani a gyermekek, amikor például a szülők válására kerül sor, vagy a testvérrel van valami gond. Kevés gyermek tud rajta kívülálló, racionális okokat találni szülei veszekedéseire, inkább gondolja azt, hogy miatta történik. Ettől pedig állandó bizonytalanságban él és lelkiismeretfurdalás gyötri. Következésképpen megjelennek a fent említett problémák és vége a harmonikus családi kapcsolatnak. Ha világosan elmondanánk neki, mi okozza a családban érzékelhető feszültséget, legalább attól megkímélnénk, hogy magát hibáztassa. Ha az igazság elszomorítja, sír vagy tombol miatta, az a dolgok természetes menete. A titkolózás kiváltotta bizonytalanság egyáltalán nem az.

Harmadik tévhit: „A gyermekkor feláldozható egy jó munka/állás érdekében”. A szülők elképzelései gyermekeik jövőjével kapcsolatban napjainkban is végtelen mennyiségű szenvedést okoznak már egész kicsi kortól kezdve. Már óvodában járatjuk őket minden elképzelhető szakkörre és fejlesztésre, picit később szereplések és vizsgák tömegére, értelmetlen különórákra kényszerítjük őket. Minden percüket betáblázzuk annak reményében, hogy így majd jobban boldogulnak a jövőben.

Emellett az az ősi elképzelés, hogy a gyermek felmenői foglalkozását űzze, szintén fiatalok ezreinek életét teszi tönkre. Az egyetemet a bolygón elérhető egyetlen elfogadható útnak tekintő szülők éppúgy figyelmen kívül hagyják gyermekeik képességeit és vágyait, mint akik saját szakmájukat erőltetik. Hiába szavaljuk fennhangon, hogy mi mindent megadunk csemeténknek, ha lány létére nem akar mérnök lenni, vagy a vértől irtózva el sem tudja képzelni, hogy ő is orvos legyen. Nem rég hallottam egy kutatót az életéről beszélni, aki a következőket mesélte: „Orvos nagyapám azt akarta, hogy apám is orvos legyen és ki is erőszakolta belőle. Apám végig szenvedte az orvosi tanulmányokat. Szerencsére ő nem tett ki engem ugyanezeknek a kínoknak, így nekem felhőtlen fiatalságom volt és azzal foglalkozom, amivel szeretnék.”

Szóval, ha gyermeked minden percét betáblázod, szabad játék, szabadon eltöltött idő és kedvenc foglalatossága helyett állandó képzésben vesz részt, és még azt is te szabod meg, mivel foglalkozzon, ha majd felnő, semmin se csodálkozz! Mosolyt, örömet és hálát semmiképpen se várj tőle! A gyermekkor ugyanis egyszeri és visszahozhatatlan, nem beáldozható semmiért sem!

Varga Mónika