Amit elengedsz, lendületet kap
Utoljára akkor jártam „úgy igazán” a Hortobágyon, amikor még a legnagyobb boldogságot egy lepkés gyűrű jelentette. A helyi búcsúban kaptunk egyet-egyet a húgommal. Büszkén parádéztunk benne, majd ugyanazzal a lendülettel el is veszítettük őket egy gémeskútban valahol a puszta közepén. Érthető módon, akkor nem sikerült megszeretnem a rónák végtelenjét, de a bizarr gondolat nem tágított, hogy egyszer visszamegyek a gyűrűért és megkeresem.
Amikor újra nekiindultam, már a gyermekeim is jóval idősebbek voltak, mint én a lepkés gyűrű idején. (Ugye, milyen különösek ezek a titkos tervek? Nem ismerik az idő fogalmát.) De a Hortobágy ezúttal sem volt kegyesebb hozzám. Júliusban nyaraltunk arrafelé, így hát júliusban vetődtünk oda, az évszázad addigi legmelegebb júliusában. Akkor nyert értelmet a jólismert Arany János verssor: „Ég a napmelegtől a kopár szík sarja, tikkadt szöcskenyájak legelésznek rajta.” Bár a szöcskenyáj nem volt sehol, jó eséllyel megsült az összes.
A programszervező iroda egyetlen, légkondi nélkül kókadozó recepciósa lemondó hangulatban próbált jobb belátásra bírni minket, és gyakorlatilag arról tájékoztatott, hogy ilyen hőségben egyetlen épeszű állat sem kerül elő a pusztán. Mind elbújik árnyékos helyre, egyedül az embernek jut eszébe ilyenkor kirándulni. Bármilyen programra is fizetnénk be, feleslegesen kockáztatnánk egy hőgutát, ötven fokban semmit nem fogunk látni.
Jöttünk, nem láttunk, és vesztettünk. A Hortobágy megint elbánt velem és a családommal.
De a lepkés gyűrű konokul dolgozott tovább az elmém mélyén, így újabb pár év elteltével megtaláltam az okot, amiért ismét a Hortobágyra kell utazni. A darvak! Igen, a hosszú vándorútjuk előtt nálunk gyülekező sokezer daru látványa elképesztő élményt jelent, s ma már szervezetten, szakavatott vezetőkkel lehet megcsodálni őket. Akkor meg mire várunk?
Meggyőztem a családot, bár a madarak megközelítése tekintetében mindannyiónkat kétségek gyötörtek. Ha az ember nem láthatatlan, néma és szagtalan, akkor elég kevés esélye van maradak közelébe férkőzni, de hát ott lesznek nekünk a szakértők!
Addigra már kiderült, hogy a Hortobágy nem szeret engem, de a darvakban még bíztam. Esélyünk sem volt. A távolban valóban többezer daru mondta a magáét, ez jól hallatszik a felvételeinken, de a zaj forrása sajnos azonosíthatatlan. Egyetlen ember látott felismerhető darvakat, aki egy csillagászati távcsővel felszerelve érkezett. Na jó, a vezetőnk is hozott egy távcsövet, de azon nagyon sok embernek kellett osztoznia, és most őszintén, gyerekekkel nem állunk le lökdösődni.
A lányom belázasodott, a fiam leggyakrabban elhangzó kérdése pedig így hangzott: „Mikor megyünk már haza?” A férjem jót mulatott magában. Anyátok ötlete volt, hangoztatta, és hát azóta is hallgatom a hortobágyi madárles abszurd történetét.
Aztán egy ragyogó, napfényes novemberi napon, 175 kilométerre a Hortobágytól, a konyhámban főztem éppen. A szagelszívó andalító zúgása és a paprikáscsirke illata szolgáltatta a hangulatot, amikor hirtelen felhangzott egy darucsapat félreismerhetetlen lármája. Nyilván azt gondoltam, hogy agyamra ment a negyven év háztartás, de azért kibújtam a szagelszívó alól és kirohantam a teraszra.
És ott voltak! Száznál is többen! Kivehető közelségben, ámulatba ejtő táncot lejtve a szikrázó napsütésben. Egy hatalmas csapat daru eljött hozzám, és légi bemutatót tartott a teraszunk felett, szerintem kizárólag nekem. Legalábbis én így értelmeztem. Csak bámultam az égkék háttérben zajló pompázatos előadást, az ütemre hullámzó madárraj tökéletes összhangját. Leírhatatlan érzés kerített hatalmába, tényleg úgy éreztem, eljött a Hortobágy, hogy elnézést kérjen a lepkés gyűrűmért, a hőség miatt elmaradt kalandokért és a láthatatlan darvakért.
Eszembe jutott, hogy mennyi mindent akarunk elérni, látni, megélni. Mennyi dolgot hajszolunk az életben, várunk el önmagunktól és gyermekeinktől, miközben, ha akarás mentesen várakozunk, egyszer csak „beérik az ügy”, megtörténik a csoda. Amin görcsölünk, az nem megy, amit elengedünk, az lendületet kap. Egyszer csak megjelennek a darvak és szebben táncolnak, mint valaha is elképzelted.
