Modern életünk egyik fő mozgatórugója a siker, amihez jókora önbizalomra van szükség – gondolják sokan. Ebből következik az az elképzelés, hogy ha fejlesztjük az önbizalmat, sikeresek leszünk. A kutatók viszont arra jutottak, hogy az összefüggés pont fordított: vagyis az önbizalom a sikerből születik. Ha sikereket érünk el, azáltal növekszik az önbizalmunk és nem fordítva.
Mivel azonban sokáig tartotta magát az önbizalom=sikeresség mítosz, az önbizalomfejlesztés mintegy mozgalommá vált a világban. Az Egyesült Államokban például a 1970-80-as években a csekély önbizalmat látták a magánéleti problémák és a súlyos bűncselekmények hátterében is és átfogó fejlesztőprogramokba kezdtek. Az önbizalomnövelés egyik eszközeként a dicséret kiemelt szerepet kapott. Megszülettek a gyermeket okkal vagy ok nélkül, széles mosollyal dicsérő semmit-mondó és értelmetlen dicséretek, mint a „Remekül csinálod!” „Jaj de ügyes vagy!” „De okos vagy!” Az évtizedek során azonban kiderült, hogy a gyerekek nem sokat profitáltak az effajta dicséretekből. A dicséret mindenhatósága már ott megdőlni látszott, amikor megfigyelték, hogy a kelet- és dél-ázsiai szülők gyermekei annak ellenére sem szenvednek önbizalomhiányban, hogy szüleik szigorúak és igencsak fukarkodnak a dicsérettel.
Mivel az én tanítási módszerem megdönthetetlen alapja éppen a dicséret, nagyon ellentmondásos lenne most arról beszámolnom, hogy nem ér semmit. Szerencsére szó sincs erről, csupán használható tartalommal kell megtöltenünk a dicséretet. A dicséret akkor a leghatékonyabb, ha olyasvalamire vonatkozik, amit a gyerek kontrollálni képes. A „Milyen okos vagy” felkiáltás semmilyen támpontot nem ad arra vonatkozólag, mit csináljon legközelebb. Dicsérni azért kell a gyermeket, amit csinál, nem azért amilyen. Ha azt szajkózzuk neki, milyen tehetséges és sportos, azzal pillanatnyi jó közérzetet biztosítunk neki, de egyebet nem. Ezek a tulajdonságok adottak, a dicséret nem ezekért járna, hanem a szorgalomért és a kitartásért. A veleszületett tehetség hangsúlyozása akár azt az érzetet is keltheti a gyerekben, hogy az erőfeszítéseit nem értékeljük. Dicsérjük tehát szorgalmát, fejlődését, problémamegoldását és döntéseit! Mondjunk neki ilyeneket: „Nagyszerű, hogy ennyi erőfeszítést tettél és sikerült megoldanod a feladatot!” „Szuper, hogy a tegnapi gyakorlás után mennyivel jobban megy ma a munka!” „Nagyszerű döntést hoztál!” Mivel a viselkedését képes befolyásolni, szemben az adottságaival, az ilyen üzenetek erőt adnak neki és valóban hozzásegítik, hogy sikereket érjen el. Továbbá dicsérjük a részeredményeket is, elmagyarázva annak jelentőségét, hiszen az apró eredmények apró sikerek is egyben. A sikerek pedig – mint mondtuk – növelik az önbizalmat.
Ha azonban a legjelentéktelenebb történéseket is állandó dicshimnusszal övezzük, azt egy hatévesnél idősebb gyermek inkább kissé megalázónak érzi és számára a felnőtt alacsony elvárásai csengenek ki belőle. Amelyik gyermek pedig ezt szokja meg, felnőtt korában számtalan kudarc és megrázkódtatás éri majd, amikor az élet valós teljesítményt vár el tőle és bizony nem jön be mindig a taps.
A dicséret és önbizalom kapcsolata tehát úgy fogalmazható meg helyesen, hogy a konkrét tartalommal töltött, útmutató dicséret motivál, erőfeszítésekre sarkall és sikerekhez vezethet. Ezáltal pedig valóban növekedhet majd az önbizalom.
Varga Mónika
