1979 június 8-ig írtam valami naplófélét, amolyan gyerekes, napi egy mondatosat. Azon a napon, amikor az írás hirtelen véget ér, annyi áll a piros füzetben: Meghalt az apu.

Aztán semmi. Ezután már mit lehet írni 10 évesen? Akkor úgy érzed, egyetlen mondatnak sincs többé jelentősége, nem is bírná el a papír.

Persze tudom, a legnehezebb biztosan édesanyánknak volt, felnevelni négy gyermeket teljesen egyedül, és három testvérem is -a maga módján- ugyanúgy megharcolt önmagával.

Beszélni viszont csak arról tudok, amit én éltem meg, írni pedig inkább arról szeretnék, milyen különleges megküzdési stratégiát fejlesztettem ki magamnak.

Eleinte a hatalmas méretű cselló kotta mögé bújva sírdogáltam, úgy csináltam, mintha erősen tanulmányoznám a hangjegyek összefolyó sorait. Igyekeztem titokban sírni, hogy ne okozzak még több gyötrelmet a többieknek, de szinte mindig lebuktam.

Észrevettem viszont, hogy ha erősen koncentrálok a hangokra, egyszer csak a fejembe megy a dallam, könnyebben tudom lejátszani és a sírás is abbamarad. Ezen felbuzdulva eljátszottam ugyanezt a tankönyveimmel is és a sírás egyre gyorsabban ment át tanulásba. Addig is szerettem tanulni, de akkor hirtelen minden érdekelni kezdett. Az ötödik osztályban az összes tantárgyat kívülről fújtam, de még így is sok időm maradt a szomorkodásra. Kitaláltam hát, hogy mindent leírok egy nagy füzetbe, és így is tettem.

Fogtam egy csúnya, vastag, fekete műbőr borítású füzetet és óriási számokkal belevéstem: 1979-1980. Ezzel kezdetét vette két évnyi általános iskolai tananyag összefoglaló jegyzetének kidolgozása. Minden tantárgy, minden leckéjének rövid tartalmát leírtam, rajzokkal, ábrákkal illusztrálva. Képeket is ragasztottam bele. Megszületett az akkori oktatás 2 évének mementója.

De még így is maradt üres időm. A szomorúság makacs egy valami, hiába dobod ki az ablakon, a legkisebb résen is vissza furakodik, újra és újra. Ezért létrehoztam egy képzeletbeli osztályt, pontos névsorral, osztályzatokkal és az osztály körüli összes teendővel. Ezt is mind a fekete füzetbe írtam, gondos osztályfőnökként vezetve a naplót és az értékeléseket. Szakköröket és kirándulásokat találtam ki, jellemzéseket írtam.

És persze eljártam minden foglalkozásra, ami csak érdekelt. Csellóztam, tornásztam, örs- és rajvezető lettem (bocs, ha nem tudod, mi az!), alsós osztályt patronáltam és mittudomén még mit nem csináltam. Bármivel is kötöttem le magam, mindent szorgalmasan lejegyzeteltem ebbe a rémes külsejű füzetbe.

Mai írásaimban éppen arra bíztatom a szülőket, hogy ne terheljék túl csemetéiket ezerféle felesleges szakkörrel, nem kell egy gyermeknek „fűteni-zenélni-világítani” egyszerre. Hagyjuk szabadon játszani, felfedezni és kideríteni, miben jó igazán. Fura módon, akkoriban pont az segített át engem azon a borzalmas két éven, hogy önmagát lefoglaló automatává változtam.

Minden alkalommal ámulattal lapozgatom a többszáz oldalas alkotást, akkori életem majdnem teljes térképét. Hogy mi van a „nagy mű” mögött, az nem került papírra soha, az ott maradt a lelkem mélyén.

De el kellett árulnom a kiváltó okot, mert ha már ország-világ elé tárom ezt a különös alkotást, illő magyarázat is dukál hozzá. Ha meg véletlenül egy pszichológus kezébe kerülne, gondoltam, jó előre kimentem magam pár diagnózis alól.

Bármilyen hasznos is volt a „terápiám”, nem mond ellent annak, amit fennhangon hirdetek: nem ez egy gyerek normális élete. Abból a két évből semmi való élethez kapcsolódó emlékem nem maradt, gyakorlatilag semmire nem emlékszem.

Ha egy szülő azt állítja, a gyermeke önszántából terheli túl magát és rohan reggeltől-estig külön foglalkozásokra, kitűnő tanuló és mindenben részt kell vennie, akkor érdemes a dolgok mögé nézni. Nem kell ahhoz akkora tragédia, mint egy szülő halála, hogy egy gyerek a tevekénységekbe meneküljön.

Én a fájdalmamat gyógyítottam ily módon és nem tagadom, óriási hasznot hozott akkor a lelkemnek, valamint a későbbi tanulmányaim során is. Nem vitt előre azonban egy lépést sem az érzelmi fejlődés folyamatában, tovább fokozta a többiektől való különbözés érzését és azt hitette el velem, hogy az állandó elfoglaltság gyógyír lehet mindenre.

Később is gyakran bújtam a tanulmányaim mögé. Bármi szomorúság ért, mintegy természetesnek vettem azt, elrejtettem jó mélyen magamban és a tanulmányi sikerek elfedték a megoldatlan dolgokat. A mai napig képes vagyok erre az „egyéni terápiára”, fiatal koromban majdnem az egészségem is ráment. Szerencsére ma már ritkán van rá szükség, és magamtól is észbe kapok, vagy előbb-utóbb leállít valaki.

A jó, ami sajátos terápiámból megmaradt, hogy még most is szeretek tanulni, könnyedén segítek bárkinek számos tantárgyban, hiszen rémesen sok mindent megtanultam.

Illetve itt van ez a különleges iromány, ami lehet, hogy a maga nemében egyedülálló. Talán, hogy a fontosságának nyomatékot adjak, a címlapjára egy akkoriban nagyon menőnek számító, irodai feliratozó készülékkel készített ízléstelen műanyag csíkot ragasztottam, büszkén hirdetve: Varga Mónika. Később rákerült még egy vitorláshajó a nagy földrajzi felfedezések korából, valamint egy húsvéti tojásra szánt matrica egy kiskacsával?!? Nem kérem szépen elemezni, nem fogok tudni elfogadható magyarázattal szolgálni.

Mint ahogy a random beleragasztott képekről sem, mert a béke feliratú zászlóval masírozó „Béke raj” fotóját leszámítva egyiknek sincs semmi köze a számára kiválasztott oldal tartalmához. A szakkörökhöz például az antwepreni állatkert hegyi gorillája került, az állatok lábait és fogazatát taglaló élővilág leckéhez pedig egy ünnepi hidegtál.

Ami a kivonatolt tananyagot illeti, a történelem és a földrajz kissé elavult, a határok és az ideológiák megváltoztak, de a többi ma is gond nélkül használható. A 6. osztályos történelem középkorról szóló fejezetéből például akár az érettségit is meg lehetne írni.

A füzet a Szovjetunió természetes növényzetével és egy a belső energia növelését taglaló fizika leckével zárul. Éppen olyan hirtelen és elvarratlanul ér véget, mint a kis piros napló. Fogalmam sincs, hogy azért hagytam-e abba, mert betelt az utolsó lap, vagy azért, mert visszatértem az életbe. Mindenesetre nincs tovább. Még elmondom a világnak, milyen módon növeli a súrlódási energia a testek belső energiáját, majd az olvasóra bízom, mit is kezdjen ezzel az egésszel.

Bizonyára a serdülőkor kezdete terelte másfelé a fókuszt, a füzet pedig egy fiók mélyére került és teljesen megfeledkeztem róla. Néhány évvel ezelőtt akadt újra a kezembe, pontosabban a testvéremébe, aki régi dolgaimat dobozolta be gyermekkorom egykori helyszínén. Furcsa érzés pár dobozban kihozni onnan egy egész gyermekkort. Amikor már éppen azt gondolod, hogy magad mögött hagyod, akkor elviszed egy dobozban és néha kicsit kinyitod a múltadat. Hogy életre kelhessenek az olyan történetek, mint ez a mostani. Hogy mesélhessünk egy kicsit, bizonygatva magunknak: igen, mindez valóban velünk esett meg.

Varga Mónika