EZ NEM JÁTÉK! mondjuk gyakran az adott helyzet komolyságát hangsúlyozva, mintha a JÁTÉK a KOMOLY dolgok ellentétje lenne. Márpedig a játék sokkal fontosabb dolog, mint gondolnánk, a gyermekkor egyik meghatározó és nélkülözhetetlen eleme. Bruno Bettelheim gyermekpszichológus író fogalmaz: „A játékot A GYERMEK LEGKOMOLYABB TEVÉKENYSÉGÉNEK kellene tekintenünk”.
Mai rohanó, siettető, túlzsúfolt és követelő világunkban a játék sajnos háttérbe szorul, felnőtti buzgalommal szigorú időkorlátok közé préseljük, túlszabályozással nyomorítjuk meg, vagy egyáltalán nem hagyunk rá időt a gyereknek. Ez végzetes hiba, lássuk, miért!
Először is, ÓRIÁSI TÉVHIT az az elképzelés, miszerint a játék a gyerek hasztalan időtöltése, és csak azért játszik, mert mást nem tud, vagy éppen nincs jobb dolga.
A játék ugyanis nem más, mint
- HÍD A VALÓSÁGHOZ, rugalmas átjárás képzelet és valóság között,
- ÚT A KÉSŐBBI FELADATOK ELSAJÁTÍTÁSÁHOZ
- KIVÁLÓ ESZKÖZ AZ ÉRZELMEK FELDOLGOZÁSÁHOZ, A SZORONGÁS OLDÁSÁHOZ
- ISMERETSZERZÉS A VILÁG MŰKÖDÉSÉRŐL
- LECKE KITARTÁSBÓL ÉS KUDARCKEZELÉSBŐL
- LECKE EGYÜTTMŰKÖDÉSBŐL ÉS SZABÁLYKÖVETÉSBŐL
Egy gyermek életében oly sok hasznos funkciót tölt be a játék, hogy egyszerűen butaság azt állítani: egyéb „értékes” időtöltések rovására megy. Nincs értékesebb időtöltés, kiváltképp, ha szüleivel játszhat, vagy szabadon, önfeledten, saját fantáziája szerint.
Bár rangsorolni szinte lehetetlen, mégis talán legfontosabbnak azt tartanám, hogy a spontán játékot a GYERMEK VÁGYAI, PROBLÉMÁI, SZORONGÁSAI, A BENNE VÉGBEMENŐ FOLYAMATOK határozzák meg. Mintegy kijátssza magából a félelmeit, szorongását, valahol mélyen a tudatalattijában a játék segítségével küzd meg azokkal a problémákkal, amelyekhez az életben kicsinek és erőtlennek érzi magát. Éppen ezért van, hogy minden gyermek másképp játszik, furcsábbnál-furcsább módokon, más számára érthetetlenül, akár ostobán, vagy agresszíven, vagy ahogy éppen sikerül „kijátszania magát” az adott élethelyzetből. És ezért olyan KÁROS BELEBESZÉLNI egy kisgyerek játékába, butaságnak nevezni, kinevetni őt, vagy irányítani akarni, hiszen az ő játéka az ő szabályai szerint zajlik, anélkül, hogy ő maga tudatában lenne ennek.
Amíg nem árt vele másnak, vagy önmagának, legyen az bármilyen furcsa játék, ne szóljuk le, ne nevessük ki és ne zavarjuk meg benne a gyermeket. Biztosan megvan az oka, sőt a célja is, amiért éppen hangyákat számolgat órákon át, vagy üvöltve csatázik a kerti székkel a teraszon.
Játszva a gyermek OLYASMIKRE KÉPES, AMELYEKRE A VALÓSÁGBAN NEM, így bizonyos HIÁNYÉRZETEKET IS KÁRPÓTOL. A játéknak éppen ezen képességét használják ki a számítógépes játékok forgalmazói és teszik függővé gyermekek és fiatalok millióit. A virtuális világba menekülő játékos ugyanis olyan hihetetlen dolgokra képes, amit újra és újra meg akar tapasztalni. Előre megírt játék esetén azonban éppen a lényeg veszik el: kárt szenved a saját fantázia, a célirányos érzelemfeldolgozás és a valósághoz történő kapcsolódás; csupán a valóságból való elmenekülés és a „mindenre képes vagyok” érzés szabadsága hozza a megkönnyebbülést, vagy old bizonyos feszültségeket.
Gabrielle Zevin Világépítők című könyvének mozgássérült főhőse így vall magáról: „Néha nagy fájdalmaim voltak. Az egyetlen, ami visszatartott attól, hogy meg akarjak halni, az volt, hogy egy időre elhagyhattam a saját testem, és egy olyanba kerülhettem, ami tökéletesen működött – sőt a tökéletesnél is jobban – és olyan problémákkal kellett szembenéznem, amelyek nem az enyémek voltak….Meg tudtam menteni a hercegnőt még akkor is, ha alig tudtam kiszállni az ágyból.”
Ellentétben a virtuális, mások által előre megírt történteken és szabályokon nyugvó játékkal, az élet valódi szabályait és működését a valódi játékokon át sajátítja el a gyermek, LEUTÁNOZVA a szüleit, IMITÁLVA a környezetében történteket. A lányok BABÁZNAK, a fiúk HARCOLNAK, SZERELNEK, fúrnak-faragnak, ezáltal IGYEKEZNEK MEGÉRTENI A VILÁGOT és elsajátítani a szükséges ismereteket. Természetesen ennek nincsenek tudatában, a játék egy ÖSZTÖNÖS TEVÉKENYSÉG, éppen ezért tölti be olyan jól a funkcióját, ha időt és teret kap rá a gyerek.
A saját maga által kitalált játékot a gyerek ÉLVEZI, miközben észrevétlenül tanul, érzelmeket dolgoz fel és érlelődik a való életre. Ezért nagyon KÁROS, ha a gyermek játékát „puszta jóindulatból vagy oktatásai szándékkal” irányítani akarjuk, leszóljuk, vagy tiltjuk.
A SZÜLŐVEL EGYÜTT játszott játékokban is a gyermek fantáziája kellene irányítson, az ő ötleteiből lehetne igazán hasznára váló tevékenységeket kovácsolni. Ha a szülő folyton az ő okosabb ötleteivel jön, azzal csak kedvét szegi, önbizalmát rombolja és elveszi a gyerek kedvét a későbbi kísérletezgetéstől. A közös játék célja alapvetően ugyanaz, mint az egyedülinek, megfejelve a szülőktől jövő SZERETET, a gyerekbe vetett BIZALOM és a MÁSOKKAL VALÓ BÁNÁSMÓD igencsak fontos adalékával.
A játék szinte egyidős az emberiséggel. Évszázadokon át ugyanazon játékokat játszották a felnőttek, mint a gyerekek, gyakran közösen (bújócska, szembekötősdi). Ezen a módon kerültek közel egymáshoz, figyelték egymás működését, és vitték át a tapasztalataikat a való életbe.
Napjainkban a játékok és játékszerek száma végtelen, a gyermek és a felnőttjátékok látványosan elkülönülnek. Az egyetlen megmaradt közös játék talán a TÁRSASJÁTÉK. A társasjátékkal viszont az a baj, hogy többnyire versengésen alapszik. Előre megírt szabályok követésével egy célunk van, a győzelem. Sok gyermek nem szeret versenyezni, megint mások nem akarnak még a játékba is szabályokat követni. Ilyenkor a szülői erőltetés többet árt, mint használ, hiszen az a játék nem játék, amit nem örömmel játszunk. Természetesen a társasjátékot kedvelő gyermekek és fiatalok fantasztikus órákat tölthetnek szüleikkel játszva, és profitálni is fognak annak pozitív hozadékából, hiszen kétségkívül jó lecke többek között KITARTÁSBÓL, KUDARCKEZELÉSBŐL, EGYÜTTMŰKÖDÉSBŐL és SZABÁLYKÖVETÉSBŐL. De nem minden gyermek szeret így játszani, s az említett készségek fejlesztésére sok más játék is alkalmas. A felnőttek közt is találunk olyanokat, akik hanyatt-homlok menekülnek, amikor egy összejövetelen előkerül a társasjáték.
És mint korábban már kiderült, a játék valódi céljait akkor éri el, ha ÖNKÉNTES, ÖNFELEDT, ÖRÖMTELI és SPONTÁN.
A játék szerepe olyannyira meghatározó az életünkben, hogy teljes könyvek szólnak róla. JÁTÉK HIÁNYÁBAN A GYEREK LEMARAD testi-, lelki- és szellemi fejlődésében, és elesik mind attól a sok lehetőségtől, amit a játék nyújtani tud. Éppen ezért két jól megfigyelhető trend KOMOLY AGGODALOMRA AD OKOT:
- Egyik, hogy gyermekeinknek egyre kevesebb ideje marad játékra,
- a másik pedig a spontán játékok háttérbe szorulása.
Magántanári működésem során rémülten figyelem az alsós gyerekek sokaságát, akik különóráról különórára rohanva élik életüket, az otthoni spontán játék fogalmát egyáltalán nem ismerik. Amikor a napirend témát tanítom valamelyik nyelven, kíváncsian várom, hogy a játék szó felbukkan-e, de bizony gyakran nyoma sincs a napirendben. Egyes családokból egyszerűen ELTŰNT a babázás, a biciklizés, a kertben tombolás, de az egyedül „csak úgy” JÁTSZADOZÁS is. Sok szülő állítja, hogy a gyerek harcolja ki magának a sok különórát, meg egyébként nem találja fel magát, csak unatkozik, vagy a gépet nyomja. Mi vagyunk a szülei, nekünk kellene gondoskodni arról, hogy ez ne így legyen. (Félreértés ne essék, semmi bajom a különórákkal, tisztelem a sportot, a zenét és a többieket, de csak mértékkel.) Ha már egész kicsi baba korában sem volt időnk játszani vele, és játékszerek tömegével helyettesítettük magunkat, akkor ne csodálkozzunk! Ha pedig – ne adj Isten – digitális eszközt nyomtunk a kicsi kezébe, vagy a tévét használtuk bébicsősznek, akkor megint nem hibáztathatjuk a gyereket, hogy ezek nélkül nem találja fel magát. Így ugyanis arra „tanítottuk”, hogy a játékhoz méregdrága kacathalmazra vagy digitális kütyükre van szükség, amelyek a megszokott emberi interakcióknál jóval több és gyorsabb ingerrel bombázzák őt. Visszacsinálni már pokolian nehéz, elkerülni viszont nem annyira. De idő- és energiaigényes, az biztos. Ráadásul ÖRÖMET KELLENE ÉREZNI, amikor a gyermekemmel játszhatok, nem „gyors megúszósba” kapcsolva letudni a vele töltött időt, mert a gyerek ezt is érzi. Kevés csodálatosabb látvány van, amikor mondjuk apa önfeledten játszik a gyerekekkel, benne van mindenféle „marhaságban” és nem siet a dolgára, mint manapság szinte minden szülő. Szerintem az is rendjén van, amikor apa a nagyfiúval számítógépes játékot játszik, ma már ez megkerülhetetlen, és bizony közelebb hozhatja egymáshoz a kamasz fiút és édesapját.
Egy szónak is száz a vége: Játékra fel! Játsszunk gyermekünkkel születése pillanatától kezdve, ameddig csak igényt tart rá! És hagyjuk őt szabadon játszani, napi több órán át, akármi „fontosat” is kellene helyette csinálnia. A játék többek között TANÍT, NEVEL, SZÓRAKOZTAT, MEGNYUGTAT, FEJLESZTI A KÉPZELETÜNKET ÉS JELLEMÜNKET. Nincs az a szakkör vagy különóra, amitől ennyi mindent kapna egyszerre.
Varga Mónika
