Azt ugyan nem tudtam meg, ki vagyok, de egy biztos: felnőtt életem kisfilmjét néztem végig, miközben az agyonzsúfolt, porlepte könyvespolcunkat takarítottam. A kiváltó ok a tisztasági festés volt, a szándék pedig néhány szükségtelenné vált régi könyv antikváriumba adása, no meg némi helynyerés az újabb kiadványoknak.
Nem is sejtettem, mekkora utazásba kezdek, micsoda érzelmeket mozgat meg egy ilyen egyszerű művelet és milyen könnyű elfeledkezni róla, hogy tulajdonképpen csak takarítani szerettem volna.
A csupán létrával megközelíthető polcon emberemlékezet óta nem járt senki, így onnan az első érintéstől porfelhőt okádó óriási szótárak zúdultak a nyakamba. Nyomukban az addig háborítatlan pókhálók szövevényével és néhány azonosíthatatlan repülő tárggyal. Már szálltam is vissza velük egyetemi éveimbe, az akkoriban egyetlen helyen kapható, ritkaságnak számító, drága szótárak világába. Számomra legalább ekkorát szóltak akkor is, amikor végre sikerült beszereznem őket, mint ahogy most puffantak a földre annyi év mozdulatlanság után. Ma mindez ott van az interneten, gondoltam kicsit sajnálkozva, mit kezdjek én most már 10-20 kilónyi szótárral?
Rögtön ezután felbukkant a világoskék „Német nyelvtan”, amivel a korábban megírt, legkalandosabb puskázási történetemet éltem át. (a sztorit itt találod:) https://www.facebook.com/hozdkiazellenorzot/posts/pfbid0KY3gApG5aFCA829e1qWpAUaKohomP5dcdBRFxtsKoGK3L3yXtvVevujVEHzpGUqXl
Belelapoztam, és megkerestem azt a fejezetet, ami majdnem a szigorlatomba került. Mert emlékszem rá. Még most is. Vagy talán most megint.
Ami ezután csúszott ki a méretes könyvek közül, azt viszont rég elfeledtem. Megsárgult lapokat magába záró, egyetemi jegyzetként kiadott könyvecske volt, az akkori hallgatók által írt esszékkel. Köztük egy, az akkori Varga Mónikától, nem kisebb vállalással, mint Robert Musil, Tulajdonságok nélküli ember című regényének elemzése. Németül. És tényleg! – jutott eszembe hirtelen minden, ezzel még tartozom a sorsnak. Az említett mű ugyanis brutális méretű, ahogy a Libri oldalán jellemzik: hónapokra-évekre szóló, újra meg újra megkísértő szellemi kaland. Én pedig voltam olyan pofátlan, hogy néhány fejezet alapján elemzést írtam, ami aztán nyomtatásba került. Hihetetlen pimasz és merész ez a fiatalság! Ma már nem mernék ilyet tenni. Vezeklésül megfogadtam, hogy egyszer végig olvasom az emberpróbáló művet. Szóval, ez még vár rám.
A leg(faj)súlyosabbak közt volt még a „Művészetek története” portugál nyelven, amit valamikor a 90-es évek elején kaptam a ma is híres, lisszaboni Gulbekian Balett vezetőjétől. A Tavaszi Fesztiválon tolmácsoltam a társulatnak, és a színfalak mögötti nyelvezet akkora kihívást jelentett számomra, hogy az igazgató ezzel a könyvvel méltatta erőfeszítéseimet. Újabb bizonyíték arra, milyen bevállalós az ember, ha fiatal.
Majd egy római vonaljegy pottyant az ölembe egy 1997-es útikönyvből. Ezzel megérkeztem a férjemmel töltött életembe. Rómába utaztunk először együtt, útikönyvvel felfegyverkezve. Térkép, útikönyv, Elnézést Uram, merre van a Colosseum? Milyen régimódi ez is már.
Aztán Harry Potter első három kötet. Én eddig bírtam a zseniális történetet. Minden elismerésem az írónőé, de nekem ennyi fért bele két pici gyerek mellé. Szorosan mellettük Boccaccio Dekameronja, de csak mert színben oda passzolt. A pajzán történeteket soha, senkinek nem sikerült végig olvasnia.
Néhány rakás „minden családban van belőle egy” regény után megérkeztünk azokba az évekbe, amikor az emberfia nem olvas. Magának legalábbis nem. Helyette szaval, mondókázik és harminckétezerszer felolvas egy-egy mesét. Imádnivaló korszak ez, visszafejlődés és előrehaladás boldog elegye. Gazdag Erzsi, Weöres Sándor örök versei, Kipp Kopp és Boribon világa, Csipkerózsika & Co, Fésűs Éva lélekmelengető meséi és az ezekből ránk zúduló, kifogyhatatlan emlékáradat.
De egyszer minden véget ér. Jöhet a „most már én következem” korszak, vagyis az a pár év, amikor azt hiszed, hogy te jössz. Egy polcnyi agykontroll, önismeret, jóga és spiritualitás. Egy polcnyi önmegvalósítás és a neki járó halvány mosoly. Kellett, persze. Kicsit megfogtuk saját kezünket, hogy átvezessük magunkat a következő életfeladatokhoz.
És igen, a kötelező olvasmányok. Két teljes polc. Olyan puha kötésű, olcsó kiadásban, mert nem biztos, hogy bárki is elolvassa. Legtöbbjüknek rég megingott a státusza, a mai gyerekek semmit sem értenek belőlük, így amolyan kötelező is meg nem is módon nyomták le őket gyermekeink torkán. Van közte pár modernebb is, és azt sem mondom, hogy az összeset feleslegesen vettük meg. Valahogy művelni kell az online üzemmódba kapcsolt ifjúságot.
A legalsó polcra kerültek a „máshová nem fért be” csoport tagjai, élen a jutalomba kapott, csak a jóisten tudja kinek íródott könyvekkel. „Magyarország kastélyai” egy általános iskolai bizonyítványért, „Botanikus kertek Magyarországon” egy versenyért, és társai. Nem dobod ki, mert a gyerek jutalomba kapta, nem fér el sehol, pedig muszáj neki. Szóval ott vannak alul, rémesen porosak, lelógnak minden polcról, és mégis megússzák az összes szelektálást.
Végül a fiúgyermek mániás korszakainak emléket állító drabális méretű dinoszauruszos könyvek, autós, vulkános, országismeretes és egyéb tematikus kép és adathalmazok gyűjteményei, a szótárakat is bőven meghaladó súllyal. Maradnak, persze.
Ehhez képest a lánygyermek kiselejtezett, ilyen-olyan gimiről szóló regényei szinte észrevétlenül bújnak meg a véletlenül keletkezett résekben. Naná, hogy ők is maradnak.
De mit lehet innen leselejtezni, kérem szépen? A könyvespolc őrzi a családi történetet, akármit eltűntetsz innen, a lánc megszakad, a mese hiányos lesz. És ez így van jól. Most szép tiszta a polc, minden könyv a helyén van, és a „leporolt” film rendületlenül forog tovább.
Varga Mónika
