Szerző: Vargamoni | okt 5, 2024 | Szülőknek
A „TE FIGYELSZ A GYERMEKEDRE? kérdésre a legtöbb szülő habozás nélkül rávágja, hogy igen. És ezalatt általában a gyermek ellátására, alapvető szükségleteire és biztonságára gondolnak, saját elképzeléseik szerint. Én most arról a figyelemről szeretnék szólni, ami nem ennyire egyértelmű, és amelynek hiánya lassan, alattomosan rombol a színfalak mögött.
Arról a figyelemről, ami független a nevelés jól felfogott szabályaitól és az elvárásoktól. Magyarázgatás helyett következzen rögtön egy példa.
Adott egy ötödikes kislány, aki jó tíz centivel magasabb kortársainál, emiatt félénk, visszahúzódó és legszívesebben a babáival játszik otthon a szobájában. Szülei nagyszerűen ellátják, csodaszép szobája van, biztonságos, szerető otthon veszi körül, ölelgetik, puszilgatják. Anyuka viszont egy extrovertált hölgy, állandóan kosztümben és tökéletes sminkben, pezsgő társasági élettel és folyamatos Facebook jelenléttel.
A magassága szerint „nagylány” így egyre-másra kapja a divatos ruhadarabokat, apró topokat és mindenféle menő cuccokat. Anyuka lelkesen öltözteti be őt csinibabának, forgatja a tükör előtt és hangosan csodálja, micsoda gyönyörű lánya van neki! A kislány lehajtott fejjel nézegeti magát a tükörben, semmit sem él át anya lelkesedéséből, de nem mer szólni, hisz anya mindig jót akar. Aztán fodrászhoz is elrángatják, unalmas copf helyett jöhet a menő frizura, lassan már 11 éves, ez illik a csilli-villi ruhácskákhoz.
Átlagos tanulmányi teljesítménye nem passzol a családi képbe, ezért diplomás szülei különórákra kezdik járatni. Pontosabban küldik, mert temérdek munkájuk mellett nincs idejük ide-oda hurcolni. A nagylányos göncökbe bújtatott kislány görnyedve áll a buszmegállóban, vadonatúj okosóráján ellenőrzi, vajon odaér-e a következő órára. Fáradtan, közömbösen gyalogol egyik helyről a másikra, nem érti pontosan, miért kell ez neki, de mint tudjuk, szülei jót akarnak.
Aztán valami sportot is be kell iktatni, hogy csinos maradjon, később is jól mutassanak rajta a szép ruhák. Még pont be is fér néhány táncóra a heti menetrendbe. A táncóra tele van nála idősebb lányokkal, akik szinte mind alacsonyabbak nála, de már sminkelik magukat és a fiúkat lesik. Ő itt is a földet nézi, riadtan húzódik a háttérbe, alig várja az edzések végét. Aztán természetesen jön a fellépés, egy tornateremnyi lelkendező szülő előtt. Feszeng a falatnyi, feszes dresszben, az izgalomtól lerágja a körmeit, és úgy izzad, hogy anyuka azonnal beszerzi a legmenőbb dezodort, mert ugye ő mindent megtesz a lányáért. A műsorról videó készül, ami a Facebookon landol a „Mi legcsodásabb nagylányunk” felirattal. Anya ragyog, a kislány megadóan pózol egy újabb szelfihez.
De a nagylány még kislány, aki egész másmilyen ruhákat hordana, az iskolában a maga tempójában haladna, nem járkálna egyedül egy rakás ismeretlen tanárhoz és puccos tánc helyett kislányokkal babázna az otthona biztonságában. Akkor hol itt a figyelem?
Amikor saját elképzeléseink mentén nyomulunk előre a gyermeknevelés kötelező, kipipálandó feladataira koncentrálva, akkor a LEGKEVÉSBÉ SEM FIGYELÜNK A GYEREKÜNKRE! Hiába az a bizonyos „minden”, amit hitünk szerint megadunk neki, csupán arra nem figyelünk, hogy ő mit szeretne.
Saját céljaink tengerében úszva egyszerűen nem ismerjük meg igazán a gyereket, és nem fogadjuk el, hogy sok szempontból nem felel meg az általunk elképzelt ideálnak, vagy egyszerűen mást szeretne, mint mi.
Miért nem visszük el a lányunkat, hogy maga válassza ki ruháit? Mert NEM FIGYELÜNK eléggé rá és meg sem akarjuk ismerni az ő ízlését, egyéniségét. Honnan gondoljuk, hogy olyan szeretne lenni, mint az anyukája?
Miért küldjük mindenféle magántanárhoz, hogy fejlesszünk az ilyen-olyan hiányosságain, ha mindez csak púp a hátán és elveszi az összes játékidőt? Mert NEM FIGYELÜNK RÁ, nem ismerjük gyermeki igényeit, a valós képességeit, nem tudjuk, miben tehetséges igazán és miben nem lesz soha az elsők között, mit szeret pontosan az iskolai tantárgyakból, mihez van kedve és mitől retteg. Csak arra figyelünk, mi mit szeretnénk, hogy a gyermek elérjen, teljesítsen.
És miért kell egy kislánynak csillogó ruhákba bújva százak előtt fellépni, ha mélyen belül csak a félelem van? Miért kell hamis mosolyt kicsikarni belőle anya örömére? Az izzadságszag ugyan elnyomható, a szorongásban töltött idő viszont mély nyomot hagy. A lerágott köröm elég erős bizonyíték a kínosan vigyorgó Facebook fotókkal szemben.
Én erről a figyelemről prédikálok állandóan, pontosabban az ilyen típusú figyelem hiányáról!
- A valóban hasznos és HARMONIKUS FEJLŐDÉST BIZTOSÍTÓ FIGYELEM a gyerek vágyaira, képességeire és SAJÁT KIS LÉNYÉRE IRÁNYUL.
- A jó figyelemre a nap minden percében szükség lehet, így könnyen és BÁRMIKOR ELŐKAPHATÓ.
- A jó figyelem MEGHALLGAT, megpróbál MEGÉRTENI és ésszerű keretek közt ezen megértésen alapulva cselekszik.
- A jó figyelem nem a szülői elvárásokból indul ki, hanem a GYEREK VALÓS ÉREDEKIT TARTJA SZEM ELŐTT.
- A jó figyelem a gyerek igényeire válaszol (és itt nem az új mobiltelefonról beszélek!) és olyan közös utak megtalálását teszi lehetővé, amelyek a gyerek számára is élhetők és célravezetők.
- A jó figyelem NEM KERÜL PÉNZBE, értéke viszont felbecsülhetetlen!
Varga Mónika
Szerző: Vargamoni | máj 25, 2024 | Szülőknek
A mai rohanó világban gyakran ARRA SEM JUT IDŐNK, hogy rendesen ODAFIGYELJÜNK gyermekünk KÉPESSÉGEIRE. A mindennapi tanulnivaló, házi feladatok és az ötös osztályzat hajszolása elveszi azt az időt és energiát is, amit egyéb, számukra hasznosabb képességek felderítésére fordíthatnánk.
Pedig egy ÉLHETŐ GYERMEKKOR megteremtése, illetve ÉRTELMES CÉLOK kitűzése érdekében éppen az lenne LÉTFONTOSSÁGÚ, hogy megtaláljuk azt a tevékenységet, ami neki való. Természetesen oda kell figyelni arra, hogy tanul, milyen osztályzatokat szerez, de a gyermek LECKÉN KÍVÜLI VILÁGA IS UGYANOLYAN FONTOS!
Észre kell vennünk, mit szeret csinálni, mit utál és mitől fél.
Ha megtaláltuk, megítélésünk szerint miben tehetséges, mondjuk meg neki, buzdítsuk és tegyük lehetővé, hogy több időt foglalkozhasson vele! Akkor is, ha ez nem egy iskolai tantárgy, vagy éppen nem ugrálunk örömünkben az adott tevékenység miatt. Meséljünk neki, mit kezdhet majd később a tehetségével, hiszen egy gyermek ezt általában nem tudja. Sokszor fogalma sincs, milyen ügyes, esetleg talán érzi, csak nem hiszi el. Vagy szeretné elhinni, de nincs elegendő önbizalma. Számtalan példát találunk a világhírű színészek, táncosok, de akár a tudósok között is, akikben az iskola semmiféle tehetséget nem vélt felfedezni. Mi szülők vagyunk felelősek azért, hogy kiderüljön, mire viheti gyermekünk.
Szüksége van a dicséretünkre, a szülői támogatásra.
Persze véletlenül sem az utóbbi évtizedekben elharapódzott „ÜGYESVAGYOZÁS”-ra gondolok, amikor a gyereket minden apró mozzanatát fogkrém-reklámos mosollyal ünnepeljük és környezetünk reakcióját lesve hangosan sóhajtozunk: „Jaj, de ügyes vagy kicsikém!”
A kisgyermekkorban kapott milliónyi valóban hasznos „ügyes vagy” egyszer csak kiüresedik, és valami konkrétabbra van szükség.
Amikor az első iskolaévek kezdik kirajzolni gyermekünk képességeit, szülőként keresnünk kell a lehetőséget a VALÓBAN KIEMELKEDŐ teljesítmény dicséretére. A kiemelkedőt természetesen mindig ÖNMAGÁHOZ MÉRTEN értem, nem a társaival hasonlítgatva! Ha megtaláltuk gyermekünk erősségét, további konkrét tevékenységre buzdító dicsérettel, ötletekkel bátorítsuk, amiből pontosan érti, miben volt „ügyes” és mit tehet a további sikerekért. Ez lesz az igazi MOTIVÁCIÓ számára, amely irányt mutat és energiát ad. Ha szülői bátorításra a gyermek számára hasznos és értelmes dolgokba kezd, akkor ezt a feladatot kiválóan elvégeztük!
Sokszor az a gond, hogy A SZÜLŐ SEM BIZTOS BENNE, mekkora tehetség rejtőzik gyermekében, vagy nem ismeri fel azokat az apró készségeket, amik egy megfelelő útra terelhetik az átlagos teljesítményű gyermeket. A legnagyobb tanulási nehézséggel küszködő, egyébként egészséges gyermeknek is vannak erősségei, bár az iskolai követelményrendszer alatt megnyomorodva ezeket gyakran tényleg nem találja.
Nehéz észrevenni olyan készségeket, amiket az iskolában nem mérnek, de éppen ez a szülők egyik átháríthatatlan feladata! Mára valóban végtelenné vált azon lehetőségek száma, amiből jövőt lehet kovácsolni, de nem biztos, hogy az iskolapadból indul majd el.
Figyelni kell, keresni kell és rá kell döbbenteni a gyereket, miben különleges ő. Ezzel enyhíthető, vagy el is kerülhető a sikerélmény hiányában óhatatlanul kialakuló önbizalomvesztés, a „NEM VAGYOK ELÉG OKOS” érzés.
Nagy örömmel figyelem azokat a szülőket, akik kilógva a jegyek és tuti iskolák után rohanó tömeg soraiból azokat az iskolákat és szakmákat keresik lelkesen, amelyek illenek gyermekük tehetségéhez, ahhoz, amit szívesen csinál. Magasról tesznek rá, melyik az éppen menő iskola, melyiket favorizálják a tömegek, csak a saját gyermekük ésszerű, ÉLHETŐ ÉS MEGVALÓSÍTHATÓ JÖVŐJÉN dolgoznak. Ők a gyermekük érdekei és nem a külvilág vélt elvárásai szerint cselekednek.
Biztosan te is emlékszel gyermekkorod bizonytalanságaira, amelyek eltántorítottak dolgoktól, pedig mi lehetett volna ha…? Bárcsak valaki mondta volna, hogy gyerünk tovább ezen az úton!
A témáról részletesebben olvashatsz ‘Beírás felnőtteknek’ című könyvemben:
www.hozdkiazellenorzot.hu/konyvem
Varga Mónika
Szerző: Vargamoni | máj 12, 2024 | Tudtad?
Ritkán írok olyan témáról, ami egyszerűen csak szórakoztat, nem magyaráz, nem tanácsol, nem próbál segíteni. A Nobel-díj különös történetével ez a helyzet, csupán néhány szórakoztató percet szeretnék szerezni az olvasónak.
Talán nincs is olyan ember a világon, aki nem hallott volna a Nobel-díjról. Ha máshogy nem, hát ilyen formában: „Na ezért sem kapsz Nobel-díjat fiam”. Azt is sokan tudják, hogy a díj Svédországhoz köthető, nevét alapítójáról kapta, és a fizika, a kémia, az orvostudomány, az irodalom legjobbjai, valamint a béke élharcosai kapják.
De a valódi okot, amiért Alfred Nobel, a svéd kémikus és feltaláló úgy döntött, hogy egy komoly pénzösszeggel járó díjat alapít, már kevesen ismerik. 1895-ben kelt végakaratában rendelkezett úgy – rokonai nem kis felháborodására – hogy halála után, tetemes vagyona kamataiból az említett területeken kiemelkedő teljesítményt nyújtó személyeket jutalmazzák.
De miért is? Van itt még valami a tudomány és béke szeretete mellett.
Alfred Nobel volt ugyanis az, aki felfedezte a dinamitot, s ez hatalmas gazdagságot hozott neki. A pénz mellé azonban keserű szájíz is járt. Nobel találmányát alagutak és csatornák építési munkálatainak megkönnyítésére szánta, használata azonban hamar irányt tévesztett. A nagyerejű robbanóanyagot felfedezte magának a hadiipar is, és hatékony tömeggyilkossá fejlesztette.
Amikor 1888-ban Nobel legfiatalabb öccse, Emil Nobel meghalt, az újságok összetévesztették a híres feltalálóval, és Alfred haláláról tudósítottak, valahogy így:
„A tegnapi napon elhalálozott Dr. Alfred Nobel, aki abból gazdagodott meg, hogy kifejlesztett egy minden eddiginél gyorsabb és hatékonyabb módszert emberek meggyilkolására.”
A gyászjelentést olvasva Nobel nagyon elkeseredett, és úgy döntött, ezt nem hagyhatja annyiban. Ártalmatlan szándékkal született felfedezése nem bélyegezheti meg őt ily módon, egyszerűen nem hagyhat maga után ilyen rettenetes hírnevet. Illetve, szerette volna valahogyan kárpótolni az embereket a sok rosszért, amit a dinamit okozott. Ekkor határozta el, hogy vagyona egy részét olyan emberek megjutalmazására fordítja, akik valami nagyszerű dologgal járultak hozzá az emberiség jólétéhez.
1896-ban bekövetkezett halála után, vagyona döntő része a díjat finanszírozó alapítványba került, és öt évre rá, 1901 december 10.-én át is adták az első Nobel-díjakat. (Fizika, kémia, orvostudomány, irodalom és béke volt az alapító által megnevezett 5 kategória, amelyet később egy gazdasági kategóriával egészítettek ki.)
A díjazás idején Magyarországon élő, magyar Nobel-díjasaink: Szent-Györgyi Albert, 1937-ben kapott orvostudományi Nobel-díjat a C-vitamin szerepének kutatásáért, valamint Kertész Imre, 2002-ben kapott irodalmi Nobel-díjat „Sorstalanság” című regényéért.
A díjazottak között további 16 magyar származású személyt találunk.
Varga Mónika
Szerző: Vargamoni | máj 8, 2024 | Gondolatébresztő, Tanároknak
Az INTERNET MEGJELENÉSE ELŐTT megkérdőjelezhetetlen tény volt, hogy egy felnőtt nagyjából mindenről többet tud, mint egy gyermek. Ha a gyermek valamit nem tudott, a felnőttektől általában megtudhatta. Azt hiszem senkinek sem mondok újat azzal, hogy ma már ez nem így van. A digitális bennszülöttek korában mi felnőttek bizony kezdünk kiszorulni a mindent-tudók, vagy akár a jobban-tudók szerepéből. Az interneten BÁRKI MEGTALÁLHAT MINDEN LÉTEZŐ INFORMÁCIÓT, és ezzel a TÁRGYI TUDÁSSAL egyetlen felnőtt sem versenyezhet. Ha megértjük és megfelelően kezeljük a helyzetet, ez a kis presztízs veszteség tlán nem is akkora gond.
A probléma az, hogy a közösségi média, a szünet- és szűrés nélküli információáradat hatására gyermekeinkben egészen fiatalon kialakul egy nehezen megfogalmazható „érzet”, amit én HAMIS MAGABIZTOSSÁGNAK neveztem el. A szakirodalomban azután „TUDÁSILLÚZIÓ” néven találtam meg és kiderült, hogy a felnőtteket egyébként éppúgy érinti ez az újfajta kórság.
A tudásillúzió a gyerekeknél annyit jelent, hogy a rengeteg információ miatt TÉVESEN ÚGY ÉRZÉKELIK, sokkal tájékozottabbak és kompetensebbek, mint az idősebbek. Gyakran olyan dolgokról is megingathatatlan véleményük van, amiről igazából fogalmuk sincsen. Egészen megdöbbentő módon bírálják felül az idősebbeket és vonják kétségbe tudásukat néhány itt-ott olvasott, alig-értett vagy félreértelmezett információra alapozva. S bár a tekintélyt és tiszteletet többnyire korábban sem csupán a tudás teremtette meg egy idősebb személy számára, ma mégis úgy tűnik, a MINDENTUDÓ INTERNET az, ami megtépázza az amúgy is nehezített pályán megszerzett tekintély maradékát.
Ebbe a jelenségbe tanárként is bele-belebotlunk, a „hamis magabiztosság” már a TANÓRÁKRA IS BESZIVÁRGOTT, sok kellemetlen percet szerezve az erre felkészületlen pedagógusoknak. Az internetről begyűjtött információk miatt a legtöbb gyermek NEM TUD KÜLÖNBSÉGET TENNI a saját hirtelen szerzett bölcsessége és a tanár tudása között, ezért gondolkodás nélkül felülbírálja tanárát, akár ki is oktatja, és meg van győződve arról, hogy az adott területen ő jobban informált, hiszen ő ezt A NETEN OLVASTA. Nem könnyű okosan reagálni egy egész osztály előtt, ember legyen a talpán, aki minden egyes alkalommal a helyén tudja kezelni ezeket az eseteket.
Ha ifjú informátorunk BUTASÁGOT MOND, azt a legbonyolultabb kezelni. Ilyenkor legfontosabb, hogy mindenképpen kerüljük a megszégyenítését, hiszen egy iskolai osztály mindig ugrásra kész, ha valaki „lehülyézésbe” kell beszállni. Különösen nehéz ez, amikor egy nagyon magabiztos „mindentudóval” állunk szemben, aki nem tágít az igazától és vitába száll tanárával, hiába próbálja az kínkeservvel megóvni őt a leégéstől. Nem ritka, hogy a többiek azonnali felzúdulással jelzik, mit gondolnak az állításról, innen aztán tényleg nem egyszerű visszafordítani az ügyet. Felnőttként mégis felejtsük el a nyelvünk hegyén azonnal megjelenő „Ne beszélj már butaságokat!” felkiáltást és alkalmazzuk inkább a jól bevált: „HONNAN SZÁRMAZIK AZ INFORMÁCIÓ?” kérdést, majd a „Nézzük meg mit érthettél félre!” finomítást.
Magán órán elég gyakran találkozom hasonlóval. Ott egyszerűbb dolgom van, hiszen ketten vagyunk, nem kell még arra is külön odafigyelni, hogy egy egész osztály lesi kíváncsian a végkifejletet. Egy osztályban óvatosabban kell reagálni.
Szerintem alapvető fontosságú, hogy mind szülőként, mind tanárként LETORKOLÁS HELYETT HALLGASSUK MEG ŐKET, érdeklődjünk, derítsük ki, van-e valami ténylegesen használható ismeretanyag a nagy „bölcsesség” mögött. Előfordulhat, hogy valóban szolgálnak számunkra is érdekes, tanulságos, megfontolandó információkkal. Mivel jóval TÖBB IDŐT TÖLTENEK A VIRTUÁLIS TÉRBEN, el kell fogadjuk, hogy beszerezhetnek meglepő, hasznos, új információkat, amikkel talán segíthetünk nekik kezdeni valamit. Fontos lehet felismerni azt is, amikor csak félreértenek valamit.
Tanárként minden esetben nagyon vigyázok arra is, hogy NE MENTEGETŐZZEM. Azt nyilván azonnal el tudom dönteni, hogy amit állít a kis digitális bennszülött, arról tudom, hogy úgy van, esetleg még soha nem hallottam róla, vagy szimplán butaság. Ha okosat mond, akkor megdicsérem, megkérdezem honnan szerezte az ismereteit, majd elmagyarázom, hogyan függ ez össze a tananyaggal. Megkérem, meséljen többet, esetleg nevezze meg a weboldalt, hadd tanuljunk tőle! Ilyenkor érdekes dolgokat tudhatunk meg, ami akár az óra hasznára is válhat. A tekintélyünket pedig egy hangyányit sem csökkenti, ha nyitottak vagyunk az újdonságra és beismerjük, hogy még nem hallottunk róla.
Ha számomra új, ISMERETLEN DOLGOT ÁLLÍT, akkor is azt kérdezem elsőként, hol hallott erről, majd megkérem, fejtse ki részletesen az állítását. Bevonom a többieket is, ki mit tud a hallottakról. Előfordulhat, hogy mások is hallottak már róla, akkor érdekes vita bontakozhat ki, csak győzzük kordában tartani! MINDIG ELISMEREM, ha nekem új az információ, igyekszem nyilvánvalóvá tenni, hogy ez természetes emberi jogom, hiszen a tanár sem lexikon vagy szótár. (Ahogy a szülőnek sem dolga minden tudni.) Sőt, amennyiben tényleg hasznos ismeretekkel szolgál, meg is szoktam köszönni a hozzászólást. Így a kis kitérő kölcsönösen hasznára válik minden résztvevőnek: a gyereket büszkeséggel tölti el, a tanár és az osztály új ismeretekkel gazdagodik, a „kütyühasználat” és az azonnal megfejtendő kérdés pedig interaktívvá változtatja az órát. Végül, de nem utolsó sorban, hangsúlyossá válik a tanár úgynevezett emberi oldala.
Természetesen nem azt akarom mondani, hogy minden bekiabálást, vagy az óra zavarására szánt kijelentést komolyan kell venni és filozófiai mélységekben megvitatni. Hasznos viszont felismerni, mire érdemes időt és energiát fordítani, hiszen a természetes kíváncsiságból fakadó érdeklődést nem tanácsos elfojtani, kiváltképp, ha az a többiek számára is értékes ismereteket közvetít.
Reményeim szerint a TANÁR SZEREPE úgyis gyökeres változások előtt áll és a „tényanyag szállítóból” egyfajta segítő, iránymutató és motiváló szerepkört betöltő társsá alakul majd. A többire meg úgyis ott van az Internet.
Szülőként is LE KELL NYELNÜNK A BÉKÁT, hogy a gyerek tényleg egy csomó mindent jobban tudhat, mint mi felnőttek. Álljunk bele, fogadjuk el és örüljünk neki, ha így van! De ismerjük fel a felületes információkon alapuló okoskodást is, illetve finoman szereljük le a szemtelen és fellengző kioktatást! Attól, hogy egy gyerek információkat gyűjt a netről, még nem lesz rögtön okosabb a felnőtteknél, ahhoz még hiányzik pár tíz év tapasztalat. Ennek tudatában kell tehát bánni a „tudásillúzió” jelenségével, és méltatlankodás helyett meg kell tanulnunk a helyén kezelni a jelenséget.
Varga Mónika
Szerző: Vargamoni | máj 2, 2024 | Fiataloknak, Szülőknek
Amióta világ a világ, minden egyes generáció igyekszik FELÜLÍRNI SZÜLEI ÉRTÉKRENDJÉT és egy saját értékrenddel helyettesíteni azt. Természetes jelenség ez, amíg a fiatalságra jellemző változtatni vágyás és belülről fakadó érzések generálják, a külvilág pedig mindössze lehetővé teszi, vagy éppen elősegíti az időszerű változásokat. Természetes, ha az új értékrend lassan és követhetően veszi át a régi helyét, az idősebbek zúgolódása és persze a fiatalok magabiztos menetelése kíséretében. És természetes az is, hogy minden generáció a saját értékrendjét tartja helyesnek, hiszen maga alakította ki, illetve többek között éppen ez különbözteti meg őt a felmenőitől.
Csakhogy a tömegkommunikáció megjelenése óta a folyamat összes természetes tényezőjét úthengerként döngölte a földbe egy MESTERSÉGESEN KREÁLT ÉRTÉKREND. Míg a MINDENT ELBORÍTÓ REKLÁMOK előtt nevelkedett generációk létrehoztak maguknak egy új értékrendet, addig a mostani fiatalok KÉSZEN KAPJÁK azt a marketing-gépezet által MANIPULÁLT formában.
Értékrendjük csúcsára a DOLGOK MEGSZERZÉSE, a TÖKÉLETES KÜLSŐ UTÁNI SÓVÁRGÁS, valamint a külvilág felé VETÍTETT TÖKÉLETESSÉG került, amit – valljuk be őszintén – egyetlen józan fiatal sem gyártott volna meg magától.
Az örökös fogyasztás, az agyonreklámozott, méregdrága márkatermékek vásárlása, egyre több, modernebb, drágább és menőbb dolgok megszerzése, a tinilányokon végzett plasztika vagy az állandó fogyókúra nem a korábbi generációk „hibáinak” javítgatása, nem a fiatalok gondolataiban megszületett igény, hanem egy mesterséges kreálmány.
Korábban soha nem volt ennyi és ilyen HARSÁNYAN BEFOLYÁSOLÓ, KÉNYSZERÍTŐ tényező, amihez magának a fiatal generációnak igazából semmi köze sincs. A mesterségesen irányított, beléjük sulykolt és kötelezővé avanzsált értékrend megvalósítása a fiatalok alig 1 SZÁZALÉKÁNAK SIKERÜL, a többiekben ÁLLANDÓ DISZKOMFORT ÉRZÉST, ELÉGEDETLENSÉGET és SZORONGÁST kelt.
Ennek következtében a fiatalok többségénél elkezdődik a
- fogyókúra,
- egészséges étkezés mánia,
- túlzásba vitt testedzés,
- közösségi média és influencer függőség,
- márkatermékek istenítése,
- rögeszmés vásárlás,
- esetleges lopások a drága termékek megszerzése érdekében
- és még sok egyéb szokatlan viselkedésbeli változás jelzi, hogy kezdi őt is bedarálni a gépezet.
A szülő pedig nem érti, mi lelte a gyereket. A korábbi generációknak legalább annyi támpontjuk volt, hogy gyermekeik mások szerettek volna lenni, mint ők. Egy mai szülő döbbenten áll gyermeke egyik napról a másikra berobbant „rögeszméje” előtt, és nagyjából úgy érzi magát, mintha csemetéje azt közölné vele: MÁTÓL KEZDVE PORSZÍVÓ SZERETNE LENNI!
A szülő aztán kínjában kritizál, helytelenít, ítélkezik és „bezzeg az én időmben” kezdetű szónoklatokat tart, persze nem sok sikerrel. Jön a teljes tanácstalanság és a kétségbeesés. Mit csináltunk rosszul? Mit nem adtunk meg neki? Mit kompenzál a szélsőséges viselkedésével?
Legrosszabb esetben állandósulnak a viták, majd megkezdődnek a tiltások, korlátozások, de ezek sem hoznak túl sok eredményt. A kamasz/fiatal megsértődik, esetleg eljátssza, hogy „szót fogad”, de semmiképp sem hagy fel azzal az őrülettel, amit a fejébe vett. Minden eszközt és trükköt bevet, hogy újra az Instagram-ot lapozhassa és újabb influenszereket követhessen be a vágyott témában, betegre koplalja magát, vagy ájulásig edz a fitneszteremben. Esetleg akár titokban is, nehogy balhé legyen belőle.
MIT LEHET TENNI?
KRITIZÁLÁS ÉS SZIDÁS HELYETT érdemes inkább odafigyelni, és kideríteni:
- MEG KELL HALLGATNUNK őt, anélkül, hogy ítélkeznénk és letorkolnánk.
- MEGÉRTÉST kell mutatnunk, el kell fogadnunk, hogy a külvilág sajnos most ilyen hatást gyakorolt gyermekünkre és támadás helyett segítő kezet kell nyújtanunk.
- KI KELL DERÍTENI: Milyen irreális célt tűzött ki gyermekünk és kiknek a befolyása alatt áll? Milyen reménytelen törekvés állhat a problémák hátterében.
- Meg kell próbálni egy ÉLHETŐBB ÉRTÉKRENDET TEREMTENI a bizonytalan és kétségbeesett fiatal számára.
Ha az általam oly gyakran hangsúlyozott érzelmi fejlesztést alkalmazva nevelünk, illetve, ha eddig is a rövidtávú, elérhető célok kitűzésével ösztönöztük gyermekünket, ez most is célravezető lehet. Valószínűleg kilátástalannak tűnik majd, de finoman mégis próbálkozni kell gyermekünk elé tárni saját értékeit, szemben a világból rá zúduló értelmetlen elvárásokkal.
- Modell alkatra vágyó lányunknak például segíthetünk egészségesebb étrendre való áttéréssel közös családi főzés keretében, közös mozgással, sportolással. De rábeszélhetjük egy új frizurára, előnyösebb fazonú ruhákra, valami megvalósítható változtatásra, amitől jobban érzi majd magát.
- Márkatermékek vagy menő edzőtermek után vágyakozó gyermekünknek szerezhetünk hétvégi munkát, ahol megdolgozhat a méregdrága cuccokért. Mire meglesz a pénz, tudni fogja mennyit kell érte dolgozni és vajon megérte-e.
De a legfontosabb, hogy tudatosítsuk gyermekünkben AZ Ő SAJÁT ÉRTÉKEIT, ami miatt szerethető és értékes ember, hogy ne érezze egyetlen lehetőségnek a külvilág által istenített külsőségeket. Hiába soroljuk fel az összes káros hatását annak az őrületnek, amit a fejébe vett, az úgyis csak falra hányt borsó lesz.
Ez borzalmasan nehéz, olykor teljesen lehetetlennek tűnik. Mégsem szabad feladni. Ha szülőként nem sikerül hatni rá, KÉRJÜNK MEG VALAKIT, akire esetleg hallgat. Barátot, rokont, ismerőst, edzőt. Adjuk valaki szájába a mondanivalónkat, hiszen egy kamasz szinte MINDENKIRE JOBBAN HALLGAT SZÜLEINÉL.
Néha elég, ha egy kívülálló megdicséri a külsejét, vagy bármi elismerőt mond róla, optimális esetben olyan értékeit emeli ki, amelyek valóban igazi értékek. Óriási hatással lehet a családon kívülről érkező pozitív megjegyzés az önmagát folyton másokhoz mérő fiatalra. Ahogy az oly könnyen osztogatott negatív kritika, úgy a ritkaságszámba menő dicséret is elindíthatja a szülők által remélt változásokat.
És persze sose feledjük az alapokat: őszintén érdeklődj, figyelj rá, hallgasd meg, ne szólj közbe, próbáld megérteni, szeresd és fogadd el! Ja, és légy embertelenül türelmes!
Varga Mónika
