Vargamoni, Author at hozdkiazellenorzot.hu

Az ma már minden érintett számára egyértelmű, hogy VALAMI NEM STIMMEL az oktatási intézményekben „célként” megnevezett követelményekkel. Sem a kitűnő bizonyítvány, sem a bemagolt ismerettömeg, sem a felvétel az egyetemre nem hozza meg azt az eredményt, ami a gyerekek érdekét szolgálná. Ezek a célok ugyanis kívülről jönnek, és hiányzik belőlük a lényeg:

A GYEREK ÉRDEKELTTÉ TÉTELE A TANULÁSBAN!

Amint valaki érdekeltté válik céljai elérésében, kialakul a BELSŐ MOTIVÁCIÓ, és ettől lesz HATÉKONY a célok eléréséért végzett munka. A belső motiváció, vagyis a saját jól felfogott érdek, akarat és cél az, ami biztosítja az „üzemanyagot” a kényszer nélkül is működő munkához, lehetővé téve az egyéni fejlődést és az együttműködést. A belső motiváció kialakítása a CSALÁDI– és az ISKOLAI NEVELÉS együttes feladata, a kettő összhangjából alakulhat ki a személyiségfejlődés számára ideális környezet.

Berentés Éva „Az érett személyiség” című könyvében találtam rá a témával kapcsolatos legátfogóbb ismeretanyagra, a már 1967 óta létező Integrált Motivációs Elméletre (IME).

Az IME képviselői abból indultak ki, hogy az érett személyiség kialakulásához, vagyis az EREDMÉNYES EGYÉNI ÉS TÁRADALMI ALKALMAZKODÁSHOZ olyan BELSŐ, integrált MOTIVÁCIÓS RENDSZER szükséges, amely:

a személyiséget társadalmilag hasznos,
egyénileg is hatékony,
sikereres életvezetésre KÉSZTETI.

Ez a KÉSZTETÉS a NEVELÉS HATÁSÁRA formálódik, és mindig az egyénre jellemző szerkezetben jelenik meg. Az intézményi nevelés legfontosabb célja lenne ennek a motivációs bázisnak a továbbfejlesztése, ami lehetetlen, ha a személyiséget figyelmen kívül hagyjuk. Márpedig a jelenlegi uniformizált oktatásban a személyiség teljes mértékben háttérbe szorul, és emiatt gyakran otthon sem tulajdonítunk neki jelentőséget.

Az érett személyiség kialakításában minden olyan NEVELÉSI ESZKÖZ eredményes lehet,

ami tiszteletben tartja a gyermeki személyiséget,
megengedi, hogy a gyermek a fennálló és kölcsönösen egyeztetett szabályok mellett saját élményeit szabadon megélhesse,
azokról kockázatok nélkül beszélhessen,
a gyermek számára következetesen és folytonosan hangsúlyozza a személyes identitás,
a reális önismeret,
a partnerség,
és az együttműködés fontosságát.

A modell új és nagyon lényeges eleme, hogy fokozottan hangsúlyozza:

A GYERMEK ÖNMAGÁÉRT VÁLLALT SAJÁT FELELŐSSÉGÉT.

Ahhoz azonban, hogy ez a felelősség kialakuljon, megerősödjön és működjön, megfelelő KÖRNYEZETI és NEVELŐI HATÁSOKRA van szükség. Vagyis mind a családban, mind az iskolában:

először FEL KELL ÉBRESZTENI a gyermekben az igényt a saját felelősségre,
azután az ehhez SZÜKSÉGES ESZKÖZÖKET a kezébe kell adni.

A mai gyerekeknek egyetlen felelősségük maradt, hogy jó jegyeket hozzanak. Függetlenül a személyiségüktől, érdeklődési körüktől, tehetségüktől, vágyaiktól. Ez alól a felelősség alól pedig – teljesen érthető módon – hanyatt-homlok menekülnek. Ha a nevelési eszközök megfelelnének a fenti követelményeknek, a gyermekek könnyebben vállalnák a felelősséget a fontos dolgokért, saját döntéseikért, vágyaikért és hibáikért is, hiszen azok az általuk vállalt célokkal, a személyiségükkel lennének összhangban.

Az ÉRETT SZEMÉLYISÉG A KORAI SZOCIALIZÁCIÓBAN ALAPOZÓDIK MEG, érdemes hát SZÜLŐKÉNT is a fent leírtak szerint nevelni gyermekünket. A születése pillanatától a továbbtanulásra koncentráló célkitűzések helyett, tanítsuk őket következetes, kis lépésekben felelősségvállalásra, és törekedjünk arra, hogy érdekeltté tegyük őket a feladatai elvégzésében. Az alább felsorolt személyiségközpontú nevelési szempontok a szülőkre éppúgy vonatkoznak, mint az intézményekre.

A továbbfejlesztésében az ISKOLÁNAK IS TUDATOSAN KÖZRE KELL MŰKÖDNIE. Ha az iskola szellemisége nem partner ebben, az éppen csak megalapozódott személyiségtulajdonságok könnyen sérülnek, vagy el is tűnhetnek. Ez a tény nagyon elkeserítő, amennyiben az alakulgató személyiség iskolai hatásokra akár negatív irányt is vehet.

A SZEMÉLYISÉGKÖZPONTÚ NEVELŐI SZEREPVÁLLALÁS azt jelenti, hogy:

Az iskola elsődleges célja a személyiség komplex és integrált fejlesztése.
A nevelő a személyiségközpontú ismeretközlési folyamat vezetője,
A nevelő magas színvonalú innovatív szaktudás birtokában alkalmazkodik a tanulói személyiség életkori és egyéni sajátosságaihoz,
A nevelő tudatosan választott eszközeivel a gyermeket ÉRDEKELTTÉ TESZI A SZEMÉLYES FELELŐSSÉGVÁLLALÁSBAN, saját lehetőségeinek jobb megismerésében, azok kihasználásában és az önfejlesztésben. (Berentés, 2010)

Nincsenek tehát mindenki számára egységes, konkrét nevelési célok, sem egy elérendő személyiségideál. Célként értelmezhető az A MOTIVÁCIÓS BÁZIS KIALAKÍTÁSA, AMI AZ OPTIMÁLIS SZEMÉLYISÉGFEJLŐDÉSHEZ SZÜKSÉGES.

Ha ezekben az oktatási intézmény nem tud partner lenni, a leadandó tananyag „rabszolgájaként” csupán a megfelelő osztályzatokat tudja célként kitűzni, akkor megint csak a SZÜLŐKRE VÁR A FELADAT, hogy ne szálljanak be ugyanabba a ringbe.

SZÜLŐKÉNT ELLENSÚLYOZNUNK KELL azt a „tévhitet”, ami az uniformizált oktatásban célként jelenik meg, és nem szabad a gyereket az iskolai teljesítményével azonosítani. Az egyes tárgyakban nyújtott teljesítménye csupán egy kis része az ő személyiségének, és nagyon ritkán válik igazi belső motivációvá. Ennél messze fontosabb, hogy megtalálja, ami érdekli, amiben tehetséges és ezáltal belső vezérlés által ÉRDEKELTTÉ VÁLJON abban, amit csinál.

Ehhez elengedhetetlen:

az őszinte, félelemmentes kapcsolat a szülőkkel,
a gyermek figyelmes meghallgatása, véleményének és vágyainak figyelembevétele,
segítség a gyermek reális önismeretének kialakulásához, ami nem az iskolai osztályzatokon alapul, hanem a személyiségjellemzőkön,
együttműködő, támogató hozzáállás a követelő helyett,
elfogadó hozzáállás, amennyiben a gyerek vágyai nem egyeznek a szülőével,
segítség az identitástudat kialakításához, vagyis, hogy mindenki egyszeri és megismételhetetlen.

A Te gyermeked is egyszeri és megismételhetetlen. Tedd érdekeltté!

Házi feladat pro és kontra

Szerző: Vargamoni | dec 1, 2024 | Szülőknek, Tanároknak

Iskola ügyben kevés bosszantóbb téma van egy kisdiák számára, mint az a bizonyos házi feladat, és amióta a szülők is aktívan részt vesznek benne, valljuk be, ők sem igazán rajonganak érte. Szakmailag pedig a házi feladat kérdése is éppoly megosztó, mint az oktatásban bármi.

Neves szakemberek állítják, hogy az otthon elkészítendő feladatok negatív hatásai sokkal súlyosabbak, mint amennyi előny származik belőlük. De legalább ugyanannyian érvelnek a házi feladat mellett, cáfolhatatlan pozitív hatásokat emlegetve.

AKIK SZERINT NEM KELL HÁZI FELADAT

A házi feladat eltörlése mellett kardoskodók elsősorban azzal indokolják véleményüket, hogy az otthonra átvitt feladatok óriási stresszfakort jelentenek a gyerekek számára. Szerintük, az iskolai terhekből fakadó stressz jelentős részét a házi feladat által kiváltott nyomás teszi ki.

Ehhez jön még a családban keletkező állandó feszültség, ami az egész család életére rányomja a bélyegét. A házi feladat réme: „meg kell csinálni, különben baj lesz”, minden áldott nap ott lebeg a levegőben, illetve egyetlen napon sem hagy lehetőséget gyermekeinknek nyugalomra és gondtalan kikapcsolódásra. Veszekedések és hisztik táptalaja, folyamatos harc a munkából kimerülten haza érkező szülők és a szabad tevékenységre vágyó gyermek között.

Ellene szól még az is, hogy összemossa a „munkahelyet” az otthonnal, és elveszi a gyermektől azt a lehetőséget, hogy az iskolatáskát a sarokba vágva felszabaduljon a „munka” nyomása alól, önfeledten játsszon, vagy azzal foglalkozzon, amivel szeretne, ami kikapcsolja. A házi feladat terhe tovább viszi az iskolai feszültséget a gyerek otthonába, az iskolát elhagyva sem élheti meg azt a felszabadult érzést, mint amikor egy felnőtt kilép a munkahelyéről.

Végül pedig számos szülő venné örömmel a házi feladat eltörlését, mert, ahogy mondják, ők nem szaktanárok, számos dologban úgysem tudnak segíteni, továbbá elfoglalt életükbe nem fér bele a lecke körüli állandó cirkusz.

MIT MOND A MÁSIK OLDAL?

Bármily meglepő, hosszan lehet sorolni a házi feladat nehezen vitatható előnyeit is, a gyermek, a tanár és a szülő szempontjából is.

ELŐNYÖK A GYERMEK SZÁMÁRA:

Mindenekelőtt, segíti az iskolában leadott tananyag elmélyítését, a megtanulandó készségek begyakorlását.
Lehetőséget ad a gyermeknek, hogy saját tempójában gyakoroljon, fejlődjön.
Fejleszti az önálló probléma megoldó képességet, az önállóságot.
Önbizalmat és felelősségérzetet növel
Segíti a gyermeknek megtanulni, hogyan bánjon az idejével, kialakítani saját időbeosztását.
Hozzásegíthet az iskolai anyag és az iskolán kívüli valóság összekapcsolásához.

ELŐNYÖK A PEDAGÓGUS SZÁMÁRA:

Képet kap arról, milyen mértékben sajátították el a gyerekek a tananyagot.
Az eredményekből látja az egyes diákok erősségeit és gyengeségeit.
A fentiek függvényében alakíthatja a további órai munkát, változtathat a módszereken és a feladatokon. Egyénre szabott feladatokat tervezhet.

ELŐNYÖK A SZÜLŐ SZÁMÁRA:

Gyakorlati betekintést kap gyermeke oktatásába, pontosan látja, mivel foglalkoznak az adott órán, a választott oktatási intézményben.
Pontosabb rálátása lesz gyermeke fejlődésére, erősségeire és gyengeségeire.
Saját maga is meggyőződhet róla, melyik tantárgyból miért olyanok az osztályzatok, amilyenek, és könnyebben tud segíteni a nehézségekben.

HOL VAN AZ IGAZSÁG?

Számtalan kutatás foglalkozik a házi feladatok valódi hatásainak mérésével, és születnek is mindenféle eredmények, de ezek nagyon nehezen kimutatható, vagy bizonyítható következtetések. Egy amerikai pszichológus és idegtudós 2006-os átfogó kutatása arra jutott, hogy a házi feladat néhány fent felsorolt pozitív hatását nagyjából a 7. osztálytól felfelé lehet bizonyítani, a kisebbeknél nem. Ez valószínűleg azért van így, mert ekkorra már kialakulnak a gyermekek tanulási szokásai, kevesebb dolog vonja el a figyelmüket és tudatosabban oldják meg a feladataikat. A házi feladatoknak betudható, említésre méltó teljesítmény javulást sem a kisebbeknél sem a középiskolás diákoknál nem tudtak kimutatni. Végkövetkeztetésként mégis szükségesnek ítéli a házi feladatot.

A rengeteg kutatás sem jutott tehát sokkal messzebb, mint a józan megfontolás:

NEM AZ A KÉRDÉS: LEGYEN VAGY NE LEGYEN HÁZI FELADAT, hanem az, hogy MENNYI ÉS MILYEN?

Kutatás nélkül is egyértelmű, hogy a túlzott mennyiségű házi feladat kontraproduktív, azaz épp az ellenkezőjét érjük el vele, mint amire hivatott. A diákokban ellenérzést vált ki a tanulás egésze iránt, kimerültséghez vezet és elrabolja az értékes szabadidőt, ami a kikapcsolódásra és feltöltődésre kellene. Ugyanakkor

MINDEN GYERMEKNEK JÓT TESZ EGY KIS HÁZI FELADAT, amennyiben MENNYISÉGE ÉS MINŐSÉGE MEGFELEL:

a gyermek életkorának és fejlettségi szintjének
a számára már megtanított tananyagnak, feladat típusoknak
az elérendő célnak
az otthoni körülményeinek

Alsós osztályokban a házi feladat legyen:

rövid
különösebb erőfeszítés nélkül megoldható
alkalmanként szülővel megoldandó
néha valami iskolán kívüli tevékenységre támaszkodó

Felsős osztályokban:

olyan mennyiség, ami nem túl kimerítő és nem veszi el a gyerek összes szabadidejét
tananyaghoz kapcsolódó, tanultakra támaszkodó
különösebb erőfeszítés nélkül megoldható
alkalmanként önálló utánanézést igénylő, iskolán kívüli tevékenységre támaszkodó.

Középiskolában:

A szakosodásig olyan mennyiség, ami nem túl kimerítő és nem veszi el a gyerek összes szabadidejét
A szakosodásig tananyaghoz kapcsolódó, tanultakra támaszkodó
A szakosodás után a tanuló számára nem fontos tárgyakból minimális
A választott szakokból lehet megterhelőbb mennyiség, önálló kutatást és feldolgozást igénylő, de így is tananyagra támaszkodó.

A VALÓSÁG

Ezek lennének a helyes irányelvek, a valósággal azonban sajnos köszönőviszonyban sincsenek. A jelenlegi oktatási rendszerben ugyanis már a tanórák száma olyan mértékben meghaladja egy gyermek terhelhetőségét, hogy azon túl számára minden házi feladat csak kínzásként érzékelhető. Felső tagozattól kezdve a 7-8 tanóra után megmaradt rövidke idő a regenerálódásra sem elég, nemhogy a kupacnyi házi feladat elvégzésére. Vagy nem pihen és nem játszik, vagy nem ír házi feladatot, hiszen tanulnia is kellene még. És itt az ördögi kör bezárul, mert ilyen körülmények között a házi feladatnak esélye sincs jótékony hatásait kifejteni.

Persze akadnak olyan iskolák is a világban, amelyek teljesen eltörölték a házi feladatot (elsősorban az alsóbb osztályokban) és határozottan állítják, hogy diákjaik nem maradtak le semmiben, több a szabadidejük, kipihentebbek és koncentráltabbak, szívesebben járnak iskolába. Az egyik ilyen amerikai iskola megalkotta a „Nincs házi feladat irányelv”-et, amely mindössze 4 pontból áll.

Bár én házi feladat párti vagyok, ezt minden iskolában kifüggeszteném:

Olvass jó könyveket minden nap – és olvastass magadnak a szüleiddel!
Menj ki és játssz! – képernyőn játszható játék nem számít ide.
Vacsorázz a családoddal! – és segíts a terítésben, asztal leszedésben!
Aludj jól és eleget éjszaka!

Ahogy minden írásomban hangsúlyozom, az osztályzatoknál fontosabb az élhető gyermekkor, így egy túlterhelt gyerek házi feladatánál is fontosabb, hogy élhető gyermekkora legyen. Amíg a bírhatatlan óraszám a normális életvitelében korlátozza, addig talán mi szülők segíthetünk neki a folytonosan számonkérő üzemmódból támogatóba kapcsolva.

Varga Mónika

Az a fontos, amit tud, nem az, amit nem!

Szerző: Vargamoni | nov 21, 2024 | Szülőknek

Az ember tanulásra született. Az újszülött a születés pillanatától kezdve szinte mást sem tesz. Megfigyel, felfedez, utánoz, részt vesz, játszik, majd később kérdez is. A kisgyermek belemerülve, észrevétlenül tanul. Megfelelő körülmények között fénysebességgel halad, magába szívja az élet tananyagát, mondhatni, hogy önképző tevékenységet végez. Mi szülők folyamatosan bátorítjuk őt, az eredményeire koncentrálva bíztatjuk, megteremtve ezzel a tanulás optimális körülményeit és a pozitív visszajelzések rendszerét. Ünnepeljük a legapróbb előrelépést és figyelmen kívül hagyjuk a sok-sok hibát, amelyeken keresztül a fejlődés megvalósul.

Aztán a gyerekek többsége egyszer csak MEGUTÁLJA A TANULÁST. És ami a világ egyik legellentmondásosabb jelensége: erre pont az iskolában kerül sor! Abban az intézményben, amit a tanulás céljára hoztak létre. Hogyan lehetséges ez?

A válasz nagyon egyszerű. A fent leírt optimális tanulási körülmények a jelen iskolarendszerben a fejük tetejére állnak. A belső motivációt egy külső kényszer és a félelem váltja fel.

Az első és legnagyobb probléma, hogy a tesztalapú, hibapontokat számláló számonkérési rendszer megfordítja a természetes tanulási menetet és a megtett haladási lépések helyett a hibákat állítja a középpontba. Másképpen fogalmazva: míg korábban csak az számított, amit megtanult, innentől azon van a hangsúly, amit nem tud. Emiatt a gyermek nagyon hamar elveszti az érdeklődését a tanulás iránt, hiszen eredményeit nem képes többé sikerként értékelni. Csak annyit lát, hány hibát vétett és ez alapján mennyivel rosszabb osztályzatot kapott, mennyivel maradt le társai mögött. Ez a módszer megöli az egészséges belső motivációt és a tananyag iránti érdeklődést is. Egy másik súlyos következménye pedig, hogy a tanulás félelemmel kapcsolódik össze. Félelem a rossz osztályzattól, a megszégyenüléstől, a tanári szidalomtól, a szülő haragjától és így tovább.

Az sem egészséges, hogy egy diák állandó versenyhelyzetben van társaival, teljesítményét folyamatosan a többiekével hasonlítják össze. Az iskolába kerülés előtt ez nem volt jellemző, míg járni vagy beszélni tanult, senki sem adott neki osztályzatokat mondjuk járásból, minden botlás után levonva egy-egy pontot. Az állandó hasonlítgatás is a kudarcélményeket növeli, mert abból is csak azt érzékeli a gyerek, amit nem tud, a többiek egy része pedig már igen.

Csupán az a tény, hogy az iskolában a hibákat átkosnak és kerülendőnek tekintjük, egyszerűen elakasztja a tanulási folyamatokat és a gyerek is arra kezd koncentrálni, hogy mit nem tud, ahelyett, hogy a már megszerzett tudására koncentrálhatna. Az ismeretek elsajátítása helyett a hibapontok minimalizálása lesz a cél, az értelmes, céltudatos tanulás úgy ahogy van megsemmisül.

Nem véletlenül alakult ez így, hiszen a hibaszámolós értékelés a legegyszerűbb, az uniformizált oktatásban legkönnyebben alkalmazható módszer. Objektív értékelési mód, választás A, B és C válasz között, a pontozás egyértelmű. A belülről motivált, érdeklődés alapú, gondolkodás vezérelte tanulásnak viszont egy ilyen értékelési mód a halálát jelenti, a gyerekek felesleges hasonlítgatásának pedig kiváló terepet kínál.

Az oktatási rendszer viszont egyelőre sajnos ezen az alapon működik. Gyermekeink minimum 14 évet, heti 5 napot, vagyis életük tetemes részét töltik benne. Nagyon nem mindegy, mi történik ennyi idő alatt. Alapvető fontosságú, hogy szülőként mit várunk el az iskolától, és ha azt nem adja meg, akkor jön a kérdés, hogyan segíthetünk a gyermekünknek. Ha az iskolától mi is mindössze kiváló teszteredményeket és magas pontszámokat várunk, akkor tévúton járunk. Akkor mi is beszálltunk a ringbe a hibák ellen és a természetes tanulási folyamatok ellen.

A harmadik komoly probléma a túlhangsúlyozott elméleti tudás, a végtelen tényanyag bemagoltatása és tesztelése. Ez szintén a könnyű értékelhetőség és az uniformizálás következtében alakulhatott ki. Jelenleg az elméleti tudás számít „okosságnak”, az egyéb képességek oktatása elsikkad, nagy tömegek élik át, hogy ők nem okosak, jó eredményekre alkalmatlanok. Az diákok egy nagy része nem szerez sikerélményeket, elérhetetlen célokat kerget feleslegesen. Olyan területeken kénytelen versengeni, ahol neki esélye sincs, elméleti anyagok tömegét próbálja bebiflázni nála erre sokkal alkalmasabb diákokkal versenyezve, és soha nem derül ki, miben tehetséges valójában. Egy szónak is száz a vége: megint csak az derül ki, amit nem tud!

Ha ezt mind megértettük, attól még sajnos ez a sok rossz itt marad, oda jár a gyerek az iskolába, ahová, átéli mindazt, amit eddig leírtam, és nem úgy tűnik, hogy a jelenleg iskolákban tanuló gyermekeink e téren nagy változást élhetnének meg a közeljövőben.

De akkor mit csináljunk?

Szálljunk ki az iskola ördögi köréből, és mi szülők értékeljük gyermekünket a hagyományos, kisgyermekkorban megszokott, fejlődés- és eredmény alapú módon. Ne azonosítsuk őt az osztályzataival, ne hajszoljuk a kitűnő bizonyítványt, ne hasonlítgassuk senkivel, mert ezek mind arról tájékoztatják őt, amiről az iskola: ezt meg ezt nem tudod gyermekem! A szomszéd lány bezzeg kitűnő; a ’nemtudomki’ bezzeg már nyelvvizsgázott; nem igaz, hogy nem bírsz egy négyest összehozni matekból; ilyen jegyekkel nem lesz belőled semmi; ha egy kicsit többet tanulnál, te is lehetnél ötös tanuló – ezekkel a mondatokkal beszállunk mi is a hibakereső, „mit nem tud a gyerekem” tébolyba. És ami ennél is drámaibb, mi is az osztályzataival azonosítjuk őt, ahogy az iskola. Amit már tud, azt teljesen figyelmen kívül hagyjuk, ha pedig valami olyanban tehetséges, ami az iskolában nem sok babért terem, arról még inkább nem veszünk tudomást.

Magántanárként szerencsés vagyok, a nálam tanuló egy-egy diákot soha nem kell hibaszámra tesztelnem, haladhatok az eredményeik mentén. Bármily csekélyek is a pillanatnyi eredmények, mindig azon van a fókusz és arra épül a következő tudásmorzsa. Mondok egy példát a nyelvoktatásból. Amikor egy gyerek jelen időben ragoz egy múlt idejű mondat megalkotásakor, akkor én nem azt mondom, hogy ez nem jó, nem így kell ragozni. Az én reakcióm így hangzik: ez egy szép jelen idejű mondat volt, mivel azonban a mondatban a tegnap szó szerepel, meg kellene próbálnunk múlt időben ragozni. Tudom, hogy ez nagyon szakmai példa, de valahogy így működne véleményem szerint az eredmény-alapú tanulás. Ilyen formán soha nem kerül sor a hibák összeszámolására, csupán a következő elérendő cél van a fókuszban, az eddig megszerzett tudás elismerése mellett.

Tudom, könnyű nekem egy diákkal. Ezzel nem is vitatkozom, de pont magántanárként volt „szerencsém” végig nézni számtalan személyes példán keresztül, hogyan teszi tönkre a hibaszámlálás a diákokat, és milyen mélységű romboló munkát végez egy serdülő fiatalon, ha állandóan tévedési célkeresztjébe állítják. Egy 30 fős osztályban nyilván nem lehet személyre szabott oktatást teremteni (bár a távoli cél akkor is ez!), de eredményfókuszút szerintem igenis lehetne. Összehasonlítás- és megalázásmenteset pedig kötelező lenne!

Illetve, ha a jelenlegi körülmények ezt nem teszik lehetővé az iskolában, akkor a szülők feladata ellensúlyozni a hibaszámlálásból és hasonlítgatásból eredő káros hatásokat. Nem győzöm hangsúlyozni: a gyerekem az osztályzatok előtti időben is az én szeretett gyermekem volt, akkoriban csak az apró lépései számítottak, ne cseréljük ezt most fel az osztályzatokra! Tanuljunk vele, ha szükséges, ismerjük meg, mire képes, mit tud már, és innen induljunk minden egyes alkalommal. A cél nem az osztályzat, hanem a következő kis lépés.

Ez sok munka, igen. Rengeteg odafigyelést kíván, de mindenképpen megéri. Elsősorban ismernem kell a gyermekemet, és ezalatt nem kizárólag az iskolai teljesítményét értem. Ha szülőként nem tudunk segíteni és magántanárhoz fordulunk, kövessük figyelemmel, szeret-e odajárni a gyerek, megkapja-e legalább ott az eredményfókuszú hozzáállást. Halljuk-e tőle végre, hogy ezt meg ezt már jól tudom, mert itt lesz a haladás kulcsa.

Ami a több tonnányi elméleti tudásanyagot illeti, azzal úgysem sokra megyünk már. Az internet és a mesterséges intelligencia mindent megtanult helyettünk. Ezenkívül diplomás ember is ül már minden bokorban, a diploma sem garancia többé semmire.

Amire a 21. században szükség van, az a kreativitás, a rugalmas gondolkodás, az együttműködés, a csapatmunka és a fejlett érzelmi intelligencia. Ezeket pedig hibakereső üzemmódban egészen biztosan képtelenség lesz megtanítani.

Varga Mónika

« Régebbi bejegyzések

gyermekneveles.hu

Kölöknet

A tanulás motorjai: belső késztetés és saját felelősség

Házi feladat pro és kontra

Az a fontos, amit tud, nem az, amit nem!

Legutóbbi bejegyzések

Kategóriák