Mi mindent megteszünk a gyermekünkért, ahogy mondani szoktuk: lelkünket kitesszük, hogy neki jó legyen, mégsem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan szeretnénk. A gyerek rosszkedvű, kimerült, folyton ellenkezik, semmi sem érdekli és az iskolában is mindent utál. Aki éppen továbbtanulás előtt áll, érdektelenségével teljesen kiborítja szüleit. Ugye, ismerős?
Kezdetben ingerülten vádaskodunk, keressük a bűnbakot, mindennek elmondjuk hálátlan csemeténket, majd jön a teljes tanácstalanság és elkeseredettség. Ha gyermekünket nem érte nagyobb trauma és életkörülményei látszólag rendezettek, miért ilyen életunt, miért nem tudunk szót érteni vele? Miért frusztrált és ideges?
Számos egyéb ok mellett létezik három olyan tévhit, amelyek gyakran észrevétlenül munkálkodnak a háttérben és akaratlanul mélyítik el a szülő és gyermeke közti ellenségeskedést.
Első tévhit: „Én mindent tudok a gyermekemről.” Ez egész egyszerűen nem igaz, még a legjobb szándékú szülők esetén sem. Gondoljuk csak végig, mi mindenről nem tudnak rólunk saját szüleink akár a mai napig sem, mennyi mindent nem mondtunk el nekik, pusztán azért, mert nem tudtuk, el kell-e mondani, érdekli-e őket, tudnak/akarnak-e segíteni. Ha ezt most felnőtt fejjel tisztán látjuk, akkor ebből kiindulva kéne gyermekünket megközelíteni és ügyesen „kikérdezni” őt az életét érintő számos apróságról. Beszéltetni kellene őt, amennyit csak lehet, meghallgatni mindent, amiről beszélni szeretne és nem bagatellizálni semmit, amit ő problémának érzékel. Ha jól figyelsz, véletlenül is kiderülhet, hogy valaki zaklatja az iskolában, utál zeneiskolába járni, szégyelli magát tornaórán, retteg valamitől a jövőjét illetően és még hosszan sorolhatnám. Minden ilyen állandó vagy rendszeres történés eljuttathatja őt az életminőségét jelentősen lerontó állapotba. Ha gond van, ne azt keresd, mi romlott el a gyerekben, hanem hogy mi változott a környezetében. Nem lehet és nem is kell mindentől megóvni őt, de ismernünk kell az érzelmeit és élete minden olyan rezdülését, ami a fent említett problémákat kiválthatja. Ha gyermekünk viselkedése szokatlan irányt vesz, az nem mindig magyarázható egyszerűen az életkori sajátosságokkal, bár azok tényleg rátesznek egy lapáttal. (dackorszak, serdülőkor, tinédzserkor) Íme egy csekklista, te meg tudod-e válaszolni a következő kérdéseket gyermeke(i)dről:
Mi az az elfoglaltság, aminek a gondolatára is lelkesen ébred?
Mi az a tevékenység, amit véglegesen kitörölne az életéből?
Van-e olyan személy, akit ki nem állhat és pontosan miért?
Felnéz-e valakire és ha igen, miért?
Mi miatt sírt utoljára?
Mi okozott neki kitörő örömet utoljára?
Ha egyet választhatna sport, zene és rajzolás közül, melyik lenne az?
Mikor kért utoljára szülői segítséget és miben?
Milyen filmeket néz? Milyeneket nem szeret?
Mikor fájt utoljára valamije? Mit mondott ezzel kapcsolatban?
Miért barátkozik azokkal, akiket barátainak nevez?
Mit gondol magáról, miben ügyes és miben ügyetlen?
Ha legalább 8 kérdésre nem tudsz azonnal válaszolni, akkor beszélgess vele többet, hogy tényleg segíthess neki, amikor szükség van rá!
Második tévhit: „A gyermek úgysem értené…” tehát nem kell elmondani neki, ködösíteni kell, kerülni kell a témát. A családban felmerülő konfliktusok, a gyermeket is érintő események eltitkolása nem hogy megóvná őt a problémáktól, sokkal nehezebbé teszi az életét. Ami az érzelmek és hangulatok észlelését illeti, a gyerek sokkal jobb „érzékelőkkel van felszerelve”, mint a felnőttek. Már az újszülött is érzékeli a körülötte keletkező feszültséget, nem beszélve arról az időszakról, amikor már a beszédből is ért a kicsi. Hároméves volt a kisfiam, amikor megígértem egy idős néninek, hogy hazahozom őt a piacról. A sok tennivalóm miatt ott felejtettem a nénit a piacon, aki aztán órák múlva busszal keveredett haza és itthoni telefonjáról nagyon mérgesen letolt engem. Borzasztóan éreztem magam és leültem a lépcsőre egy kicsit megnyugodni. Kisfiam odabújt az ölembe, megölelt és ennyit mondott: „Anya ezt ne csináld, mert ez nekem nagyon rossz.” Pontosan érezte, amit én. Ez a képesség később is megmarad, csak kicsit átalakul és néha tudatos lesz. Egy percig sem higgyük, hogy semmit nem vesznek észre lelkiállapotunkból, ők egyszerűen érzik a helyzetet. Ahogy növekednek, a szülők viselkedéséből, gesztusaiból és elejtett szavaiból is összerakják a képet. De hol itt a gond? Ha úgyis megtudja, akkor miért kéne elmondani neki? Azért, mert az okokat és összefüggéseket valóban nem érti meg magyarázat nélkül. A bajt érzi, az okokat pedig kétségbeesve keresi, elsősorban önmagában. El sem tudjuk képzelni, milyen önhibáztató magyarázatokat képesek gyártani a gyermekek, amikor például a szülők válására kerül sor, vagy a testvérrel van valami gond. Kevés gyermek tud rajta kívülálló, racionális okokat találni szülei veszekedéseire, inkább gondolja azt, hogy miatta történik. Ettől pedig állandó bizonytalanságban él és lelkiismeretfurdalás gyötri. Következésképpen megjelennek a fent említett problémák és vége a harmonikus családi kapcsolatnak. Ha világosan elmondanánk neki, mi okozza a családban érzékelhető feszültséget, legalább attól megkímélnénk, hogy magát hibáztassa. Ha az igazság elszomorítja, sír vagy tombol miatta, az a dolgok természetes menete. A titkolózás kiváltotta bizonytalanság egyáltalán nem az.
Harmadik tévhit: „A gyermekkor feláldozható egy jó munka/állás érdekében”. A szülők elképzelései gyermekeik jövőjével kapcsolatban napjainkban is végtelen mennyiségű szenvedést okoznak már egész kicsi kortól kezdve. Már óvodában járatjuk őket minden elképzelhető szakkörre és fejlesztésre, picit később szereplések és vizsgák tömegére, értelmetlen különórákra kényszerítjük őket. Minden percüket betáblázzuk annak reményében, hogy így majd jobban boldogulnak a jövőben.
Emellett az az ősi elképzelés, hogy a gyermek felmenői foglalkozását űzze, szintén fiatalok ezreinek életét teszi tönkre. Az egyetemet a bolygón elérhető egyetlen elfogadható útnak tekintő szülők éppúgy figyelmen kívül hagyják gyermekeik képességeit és vágyait, mint akik saját szakmájukat erőltetik. Hiába szavaljuk fennhangon, hogy mi mindent megadunk csemeténknek, ha lány létére nem akar mérnök lenni, vagy a vértől irtózva el sem tudja képzelni, hogy ő is orvos legyen. Nem rég hallottam egy kutatót az életéről beszélni, aki a következőket mesélte: „Orvos nagyapám azt akarta, hogy apám is orvos legyen és ki is erőszakolta belőle. Apám végig szenvedte az orvosi tanulmányokat. Szerencsére ő nem tett ki engem ugyanezeknek a kínoknak, így nekem felhőtlen fiatalságom volt és azzal foglalkozom, amivel szeretnék.”
Szóval, ha gyermeked minden percét betáblázod, szabad játék, szabadon eltöltött idő és kedvenc foglalatossága helyett állandó képzésben vesz részt, és még azt is te szabod meg, mivel foglalkozzon, ha majd felnő, semmin se csodálkozz! Mosolyt, örömet és hálát semmiképpen se várj tőle! A gyermekkor ugyanis egyszeri és visszahozhatatlan, nem beáldozható semmiért sem!
-Nem, nem kaptunk még idegösszeomlást, csak majdnem.
-Igen, már az összes feladatsort kitöltöttük. Kétszer. Magántanárral, persze, hát az iskolában erre nincs idő!
-Igen, az enyém is heti 8 témazárót ír még emellett. Kell az osztályzat, valamire jegyet kell adni.
-Nem, nem tudja megírni 38 pontosra a matekot, mint a te szomszédod.
-Igen, ő is jár magyar- és matek felkészítőre. Igen, minden héten a 7. órában. Így van, éhesen és hulla fáradtan üli végig mindkettőt.
-Igen, ők is filmet néznek minden órán, amit helyettesítéssel tartanak meg. Már háromszor látták a Télaput.
-Nem, nálunk sem ért az énektanár a matekhoz. És a rajztanár sem a nyelvtanhoz. Én sem tudok buszt vezetni, pedig minden nap autóval viszem a gyereket.
-Igen, én is Excel táblázatban vezetem a fiam különóráit. Dehogy bírom megjegyezni! Ő meg aztán pláne nem tudja. Elég neki a tanulás! Meg az edzés.
-Nem, ő sem jár minden nap edzésre, csak heti ötször. Valamikor pihenni is kell.
-Igen, neki is fáj a feje. Meg az enyém is, persze.
-Nem, a férjemé nem fáj. Ő még mindig azt hiszi, hogy a továbbjutáshoz kell a gyereknek a 100 pont.
-Nem, még nem vágta nyakon az apja, de már megígérte neki.
-Nem, még nem adtam neki nyugtatót. Minden órán elalszik magától, hová nyugtassam még?
-Igen, ő is alig bír felkelni. Ezért mondtam, hogy nem kell nyugtató.
-Igen, szemtelen, meg fáradt is, állandóan, ahogy mondod.
-Igen, mi is 16 iskolát jelöltünk meg. Hát honnan tudja szegény gyerek, hogy mit akar majd csinálni?
-Igen, jártunk grafológusnál, jósnál, meg sámánnál is. Nem tudnak ezek semmit.
Most egy igazi „Bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű” írás következik, vagyis nem kellett túl messze mennem, hogy anyagot keressek hozzá. Rám olyannyira igaz mindaz, amire itt fel szeretném hívni a figyelmet, hogy a saját magam által összeállított önismereti anyag első fordulójában meg is buktam. Amikor összesítettem a hét folyamán végzett, megszokott tevékenységeimet, egyszerűen nem szerepelt rajta a pihenés szó! Azzal mentegettem magam, hogy a lázas tevékenykedés mindig is a megküzdési stratégiám része volt, gyerekkorom óta minden bánatomat munkába és tanulásba fojtottam. Sovány vígasz. De lássuk csak, mi is az a feladat-függőség!
Szinte naponta bukkan fel egy-egy új jelenség, amely a globalizált-digitalizált-fogyasztói létünk pörgéséből születő újabb rendellenességet jelez. Bár a nehézségekkel való megküzdés módja és hatékonysága a személyiségünkben és a családi mintában gyökerezik, tehát egyénenként változó, a nagyon rövid idő alatt bekövetkezett radikális változások feldolgozása mindenki számára nagy feladatot jelent. A modern világ „ingerzuhataga”, tevékenységeink felgyorsulása és megsokszorozódása előbb-utóbb mindenkit sietségre késztet, nagyobb teljesítményre ösztönöz, kialakít egyfajta állandó készenlét és megfelelés állapotot. Észrevétlenül csúszunk át normális tevékenységeinkből egy kétdimenziós létbe: testünkkel végzünk egy feladatot, gondolatunkban már a következőt tervezzük. Robotpilóta üzemmódba kapcsolunk, életünk feladatok láncolatává alakul és hamis megnyugvással zárjuk a napot, amikor végre befejeztük aznapra kirótt sokadik feladatunkat. Mivel ezt észre sem vesszük, „rejtett feladat-függővé” válunk és egyszerűen elfelejtünk élni. (Félreértés ne essék, nem a munkamániásokról beszélek, akik munkájuk és saját sikereik megszállottjaként szorítanak háttérbe minden egyebet.) Azokhoz szólok, akik maguk körül mindent és mindenkit rendben szeretnek tudni és ennek függvényében vonulnak át feladataik alagútján, semmit sem észlelve az alagúton kívüli, hívogató világból.
Hogy döbbensz rá, hogy te is beleestél a csapdába? Legárulkodóbb jele, hogy minden este fáradtan esel ágyba, elalvás előtt is a másnapi teendőkön agyalsz és megint nem volt időd semmire, amit magadért tehettél volna. Persze elégedettséget érzel, mert minden munkát elvégeztél, de a kis keserű fintor mindig ott marad a szád sarkában, hiszen nincs hobbid, nem találsz én-időt, és fogalmad sincs, te mivel töltenéd szívesen az idődet. A legelszántabb „rejtett feladat-függő” is ráébred egyszer, hogy ez nem az ő élete. Nem ritkán betegségek jelzik, hogy valami – az összes megoldott feladat ellenére – sem stimmel, vagy állandó idegesség furakodik be álnokul a remélt elégedettség helyébe.
De úgy is megbizonyosodhatsz róla, hogy robotpilóta üzemmódban működsz-e, ha egyszer veszed a fáradságot és összeírod kínos részletességgel, mivel töltesz el egy átlagos hetet. Erre egy könnyen használható, praktikus feladatsort állítottam össze „Elemedben vagy?” címmel, amelyet teljes egészében megtalálsz a https://hozdkiazellenorzot.hu/elemedben-vagy-2/ linken. (A kitöltendő mellékleteket egy klikkel letöltheted, és ha feliratkozol az oldalamra, az egész írást megkapod nyomtatható formában is.) De ha nincs kedved ilyen részletesen foglalkozni az üggyel, akkor csak azt ellenőrizd naponta mondjuk 5-10 alkalommal, hogy az adott pillanatban hogy érzed magad! Ha érintett vagy, hamar érzékelni fogod, hogy a feladatmegoldás örömén kívül egyéb örömben ritkán van részed. Feladatod tehát, hogy eldöntsd: te hogy szeretnéd magad érezni? Ugyanis itt van a kutya elásva. Tudnod kell, mikor igazán jó neked, milyen tevékenységek közben érzed magad felszabadultan jól. (A kész van az ebéd végre, vagy ötös lett a gyerek matek dolgozata nem számít ide!) Ekkor jön majd a neheze. Szorgosan gyűjts össze mindent, ami rólad szól, neked okoz örömet és kikapcsolódást, és szánj rá időt! Közben pedig ne tervezd a holnapi feladatokat, ne legyen lelkiismeretfurdalásod és élvezd, amit csinálsz! Azután a „magaddal törődés” miatt elmaradt feladatokat oszd ki másnak, hagyd a csudába, vagy végezd el máskor! Akkor haladsz a helyes irányba, ha lassan érzékelni kezded magad körül a világot, felismered saját érzéseidet és igényeidet és ezekhez igazítod a rengeteg feladatot. Így majd szép lassan megszabadulsz a feladat függőségtől, megszűnik a robotpilóta üzemmód és egy napon azon kapod magad, hogy te irányítod a gépet.
Nyelvtanárként sokáig ringattam magam abban a hitben, hogy a nyelvtanulás célja megmásíthatatlan, vagyis maga a nyelvtudás. Az internet világa előtt nyelvet tanulók számára ez nagyjából szilárd nyelvtani ismereteket, unalmas szókincset és az írott szövegek értelmezését jelentette. Akkoriban ezt értették nyelvtudás alatt, az idegennyelvi környezetben való boldogulás -forrás és lehetőségek híján- nem lehetett reális cél.
Aztán a modern kor meghozta az áttörést, az internet és a filmezés házhoz hozta az autentikus nyelvi környezetet. Végre céllá válhatott volna a használható nyelvtudás, intézményes keretek közt mégsem lett így. Az időre leadandó tananyag, az értelmetlen tesztek és a kötelező nyelvvizsgák ide is belopták a taktikák tanítását, a tesztre való tanítás bosszantó valóságát.
Bár a tanórák a korábbinál élvezetesebbé váltak, a hanganyagok és filmek megszínesítették az unalomba fulladó nyelvtani gyakorlatozást, a végcél most is egy osztályzat, vagy egy vizsga maradt. Vagy élvezzük azt a nyelvórát, vagy megtanulunk minden trükköt a számonkérésekre, egyszerre valahogy nem akar menni a kettő. Aki jól szeretne megtanulni egy nyelvet, kénytelen magántanárhoz fordulni, vagy mint azt sok fiatalnál látom, a filmek és sorozatok világából szerezni magának alkalmazható tudást.
Minden elvem ellenére, magántanárként is egyre gyakrabban kapom magam azon, hogy a különféle vizsgafeladatokra való felkészülés során trükköket és apró csalásokat tanítok. Hiszen kell az a vizsga, sürgős az a vizsga és hát még mérföldekre vagyunk a megcélzott szinttől. Ha ráadásként nyelvtanulási nehézségekkel is küzd a tanuló, akkor szinte biztosan taktikák begyakorlásáról kell szóljon a nyelvóra.
Sajnos, az iskolák többségében, tanulási nehézségek nélkül sem jutnak a diákok hasznosítható nyelvtudáshoz, mert az osztályzatra tanítás bizonyos anyagrészek blokkokban történő leadását követeli meg, amelyekből soha nem áll össze a teljes nyelv. A jobb jegyek érdekében előre elmondott dolgozat feladatok, a feladattípusra idomított gépszerű magolás, a rövidtávú memóriába beszuszakolt anyagrészek gyors számonkérése, és az ismétlés teljes hiánya ugyan ideig-óráig könnyebbséget jelenthet a tanulók számára (a lustábbaknak külön ajándék!), de hosszú távon megbosszulja magát, mert használható nyelvtudás soha nem lesz belőle. Számtalan gyereket láttam elkeseredni, amikor sok éves nyelvtanulás után hozzám került, és rádöbbent, hogy nem tud szinte semmit. Meggyőződésem, hogy a nyelvoktatás ismét megérett egy gyökeres átalakításra, ahol a rendelkezésre álló eszközöket kihasználva (TV, internet, cserediákok, utazás stb.) nyelvi környezetet teremtve tanítunk és a nyelvtudás ígérete fontosabbá válik a jegyeknél és vizsgáknál.
Márpedig, ha valaki diplomát szeretne, akkor nyelvvizsgát kell felmutatnia. A nyelvtanulási nehézséggel küzdők esetében ez egy igazi rémálom. Az ő helyzetüket valahogy meg kellene oldani. A felmentés sajnos zsákutca, hiszen találékony nép vagyunk, s ha minden nyelvtanulási nehézséggel küzdő tanulót felmentenénk a nyelvvizsga alól, akkor a mi kis hazánk a sok millió „nyelvi nehézséggel küzdő ember” országává válna. Mit lehetne mégis tenni?
Sok éves tapasztalat alapján állítom, hogy azokat a fiatalokat, akik diszlexiás jellegű nehézségeik ellenére, tanulmányaikkal főiskoláig, egyetemig képesek eljutni, az idegennyelvi közegben történő elboldoguláshoz is elegendő nyelvtudással lehet felruházni. Bár hosszú és fáradságos úton, de mégis használható eredménnyel. Tudásuk nyelvtanári szempontból mindig is hiányos marad, a nyelvvizsgákon mért precíz nyelvi tudást valószínűleg soha nem sikerül elérniük. De nem is erre kellene célozni. Meglátásom szerint, hozzáértő szakemberek által kidolgozott könnyítések és átfogalmazott követelmények jelenthetnék a megoldást azok számára, akiknek a nyelvvizsga követelmények, az őket sújtó tanulási nehézségek miatt irreálisak. Az így szerzett nyelvvizsga elfogadott lehetne a diplomához, de speciális jellegét jelezni kellene.
A ’Beírás felnőtteknek’ című könyvemben bővebben írok erről a témáról, részleteiben olvashatók a nyelvtanulási nehézségek jelei. Ezeket alsó tagozatban többnyire azonosítani lehet, de a nyelvórákon előbb vagy utóbb mindenképpen kiderülnek. A tünetek észlelésétől fogva kezelhetőbb lenne a probléma, ha képességük szerint haladhatnának, és nem folyamatosan a számonkérésre lennének kénytelenek tanulni. S bár nekik jóval nehezebb, az összes többi gyereknek is nagy hasznára válna a képesség szerinti haladás lehetősége nem csak a nyelvórákon, de az egész oktatásban.
„Már a kukásautó hátulján állok… Ez a munkám…Nincs meleg, hiszen csak hajnali öt óra van, de ennek ellenére félmeztelenre vetkőzöm. Jólesik érezni a hajnali levegőt…Természetesen szemétszag van, de nem számít. Olyan munkám van, amit szeretek, ma hétfő van, és úgyis hamarosan hazamegyek, és lezuhanyozom. A többség nem szereti a hétfőt, de én igen. Még jó, hogy! A legjobb dolog, amit ismerek. Nézni, ahogy felébred a város, miközben mi elvégezzük helyette a reggeli tisztálkodást…Az ablakban könyöklő lányoknak még nem kellene felkelniük. Ebben biztos vagyok. Nem kezdenek 8-9 előtt a suliban, de szeretnének egy pillantást vetni rám. Kihajolnak az ablakon, kérdéseket intéznek hozzám, miközben húzom a kukát magam után…Milyen szép vagy ilyen kora reggel! – Ó, Stian! Mindenkinek ezt mondod. És teljesen igaza van… A lányok elpirulnak, én félkézzel kapaszkodom a kocsi hátuljába, így indul a nap, én pedig izmos vagyok és tizenegytől szabad, és holnap hálaistennek még csak kedd van.
Ezt szeretem. Így akarok élni. Ilyen munkát szeretnék.
De nem így lesz. Apa azt akarja, hogy valami öltönyös állásom legyen.”
