Feladat-függő vagyok?

Feladat-függő vagyok?

Most egy igazi „Bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű” írás következik, vagyis nem kellett túl messze mennem, hogy anyagot keressek hozzá. Rám olyannyira igaz mindaz, amire itt fel szeretném hívni a figyelmet, hogy a saját magam által összeállított önismereti anyag első fordulójában meg is buktam. Amikor összesítettem a hét folyamán végzett, megszokott tevékenységeimet, egyszerűen nem szerepelt rajta a pihenés szó! Azzal mentegettem magam, hogy a lázas tevékenykedés mindig is a megküzdési stratégiám része volt, gyerekkorom óta minden bánatomat munkába és tanulásba fojtottam. Sovány vígasz. De lássuk csak, mi is az a feladat-függőség!

Szinte naponta bukkan fel egy-egy új jelenség, amely a globalizált-digitalizált-fogyasztói létünk pörgéséből születő újabb rendellenességet jelez.  Bár a nehézségekkel való megküzdés módja és hatékonysága a személyiségünkben és a családi mintában gyökerezik, tehát egyénenként változó, a nagyon rövid idő alatt bekövetkezett radikális változások feldolgozása mindenki számára nagy feladatot jelent. A modern világ „ingerzuhataga”, tevékenységeink felgyorsulása és megsokszorozódása előbb-utóbb mindenkit sietségre késztet, nagyobb teljesítményre ösztönöz, kialakít egyfajta állandó készenlét és megfelelés állapotot. Észrevétlenül csúszunk át normális tevékenységeinkből egy kétdimenziós létbe: testünkkel végzünk egy feladatot, gondolatunkban már a következőt tervezzük. Robotpilóta üzemmódba kapcsolunk, életünk feladatok láncolatává alakul és hamis megnyugvással zárjuk a napot, amikor végre befejeztük aznapra kirótt sokadik feladatunkat. Mivel ezt észre sem vesszük, „rejtett feladat-függővé” válunk és egyszerűen elfelejtünk élni. (Félreértés ne essék, nem a munkamániásokról beszélek, akik munkájuk és saját sikereik megszállottjaként szorítanak háttérbe minden egyebet.) Azokhoz szólok, akik maguk körül mindent és mindenkit rendben szeretnek tudni és ennek függvényében vonulnak át feladataik alagútján, semmit sem észlelve az alagúton kívüli, hívogató világból.

Hogy döbbensz rá, hogy te is beleestél a csapdába? Legárulkodóbb jele, hogy minden este fáradtan esel ágyba, elalvás előtt is a másnapi teendőkön agyalsz és megint nem volt időd semmire, amit magadért tehettél volna. Persze elégedettséget érzel, mert minden munkát elvégeztél, de a kis keserű fintor mindig ott marad a szád sarkában, hiszen nincs hobbid, nem találsz én-időt, és fogalmad sincs, te mivel töltenéd szívesen az idődet. A legelszántabb „rejtett feladat-függő” is ráébred egyszer, hogy ez nem az ő élete. Nem ritkán betegségek jelzik, hogy valami – az összes megoldott feladat ellenére – sem stimmel, vagy állandó idegesség furakodik be álnokul a remélt elégedettség helyébe.

De úgy is megbizonyosodhatsz róla, hogy robotpilóta üzemmódban működsz-e, ha egyszer veszed a fáradságot és összeírod kínos részletességgel, mivel töltesz el egy átlagos hetet. Erre egy könnyen használható, praktikus feladatsort állítottam össze „Elemedben vagy?” címmel, amelyet teljes egészében megtalálsz a https://hozdkiazellenorzot.hu/elemedben-vagy-2/ linken. (A kitöltendő mellékleteket egy klikkel letöltheted, és ha feliratkozol az oldalamra, az egész írást megkapod nyomtatható formában is.) De ha nincs kedved ilyen részletesen foglalkozni az üggyel, akkor csak azt ellenőrizd naponta mondjuk 5-10 alkalommal, hogy az adott pillanatban hogy érzed magad! Ha érintett vagy, hamar érzékelni fogod, hogy a feladatmegoldás örömén kívül egyéb örömben ritkán van részed. Feladatod tehát, hogy eldöntsd: te hogy szeretnéd magad érezni? Ugyanis itt van a kutya elásva. Tudnod kell, mikor igazán jó neked, milyen tevékenységek közben érzed magad felszabadultan jól. (A kész van az ebéd végre, vagy ötös lett a gyerek matek dolgozata nem számít ide!) Ekkor jön majd a neheze. Szorgosan gyűjts össze mindent, ami rólad szól, neked okoz örömet és kikapcsolódást, és szánj rá időt! Közben pedig ne tervezd a holnapi feladatokat, ne legyen lelkiismeretfurdalásod és élvezd, amit csinálsz! Azután a „magaddal törődés” miatt elmaradt feladatokat oszd ki másnak, hagyd a csudába, vagy végezd el máskor! Akkor haladsz a helyes irányba, ha lassan érzékelni kezded magad körül a világot, felismered saját érzéseidet és igényeidet és ezekhez igazítod a rengeteg feladatot. Így majd szép lassan megszabadulsz a feladat függőségtől, megszűnik a robotpilóta üzemmód és egy napon azon kapod magad, hogy te irányítod a gépet.

Varga Mónika

Nyelvtanulás számonkérésre

Nyelvtanulás számonkérésre

Nyelvtanárként sokáig ringattam magam abban a hitben, hogy a nyelvtanulás célja megmásíthatatlan, vagyis maga a nyelvtudás. Az internet világa előtt nyelvet tanulók számára ez nagyjából szilárd nyelvtani ismereteket, unalmas szókincset és az írott szövegek értelmezését jelentette. Akkoriban ezt értették nyelvtudás alatt, az idegennyelvi környezetben való boldogulás -forrás és lehetőségek híján- nem lehetett reális cél.

Aztán a modern kor meghozta az áttörést, az internet és a filmezés házhoz hozta az autentikus nyelvi környezetet. Végre céllá válhatott volna a használható nyelvtudás, intézményes keretek közt mégsem lett így. Az időre leadandó tananyag, az értelmetlen tesztek és a kötelező nyelvvizsgák ide is belopták a taktikák tanítását, a tesztre való tanítás bosszantó valóságát.

Bár a tanórák a korábbinál élvezetesebbé váltak, a hanganyagok és filmek megszínesítették az unalomba fulladó nyelvtani gyakorlatozást, a végcél most is egy osztályzat, vagy egy vizsga maradt. Vagy élvezzük azt a nyelvórát, vagy megtanulunk minden trükköt a számonkérésekre, egyszerre valahogy nem akar menni a kettő. Aki jól szeretne megtanulni egy nyelvet, kénytelen magántanárhoz fordulni, vagy mint azt sok fiatalnál látom, a filmek és sorozatok világából szerezni magának alkalmazható tudást.

Minden elvem ellenére, magántanárként is egyre gyakrabban kapom magam azon, hogy a különféle vizsgafeladatokra való felkészülés során trükköket és apró csalásokat tanítok. Hiszen kell az a vizsga, sürgős az a vizsga és hát még mérföldekre vagyunk a megcélzott szinttől. Ha ráadásként nyelvtanulási nehézségekkel is küzd a tanuló, akkor szinte biztosan taktikák begyakorlásáról kell szóljon a nyelvóra.

Sajnos, az iskolák többségében, tanulási nehézségek nélkül sem jutnak a diákok hasznosítható nyelvtudáshoz, mert az osztályzatra tanítás bizonyos anyagrészek blokkokban történő leadását követeli meg, amelyekből soha nem áll össze a teljes nyelv. A jobb jegyek érdekében előre elmondott dolgozat feladatok, a feladattípusra idomított gépszerű magolás, a rövidtávú memóriába beszuszakolt anyagrészek gyors számonkérése, és az ismétlés teljes hiánya ugyan ideig-óráig könnyebbséget jelenthet a tanulók számára (a lustábbaknak külön ajándék!), de hosszú távon megbosszulja magát, mert használható nyelvtudás soha nem lesz belőle. Számtalan gyereket láttam elkeseredni, amikor sok éves nyelvtanulás után hozzám került, és rádöbbent, hogy nem tud szinte semmit. Meggyőződésem, hogy a nyelvoktatás ismét megérett egy gyökeres átalakításra, ahol a rendelkezésre álló eszközöket kihasználva (TV, internet, cserediákok, utazás stb.) nyelvi környezetet teremtve tanítunk és a nyelvtudás ígérete fontosabbá válik a jegyeknél és vizsgáknál.

Márpedig, ha valaki diplomát szeretne, akkor nyelvvizsgát kell felmutatnia. A nyelvtanulási nehézséggel küzdők esetében ez egy igazi rémálom. Az ő helyzetüket valahogy meg kellene oldani. A felmentés sajnos zsákutca, hiszen találékony nép vagyunk, s ha minden nyelvtanulási nehézséggel küzdő tanulót felmentenénk a nyelvvizsga alól, akkor a mi kis hazánk a sok millió „nyelvi nehézséggel küzdő ember” országává válna. Mit lehetne mégis tenni?

Sok éves tapasztalat alapján állítom, hogy azokat a fiatalokat, akik diszlexiás jellegű nehézségeik ellenére, tanulmányaikkal főiskoláig, egyetemig képesek eljutni, az idegennyelvi közegben történő elboldoguláshoz is elegendő nyelvtudással lehet felruházni. Bár hosszú és fáradságos úton, de mégis használható eredménnyel. Tudásuk nyelvtanári szempontból mindig is hiányos marad, a nyelvvizsgákon mért precíz nyelvi tudást valószínűleg soha nem sikerül elérniük. De nem is erre kellene célozni. Meglátásom szerint, hozzáértő szakemberek által kidolgozott könnyítések és átfogalmazott követelmények jelenthetnék a megoldást azok számára, akiknek a nyelvvizsga követelmények, az őket sújtó tanulási nehézségek miatt irreálisak. Az így szerzett nyelvvizsga elfogadott lehetne a diplomához, de speciális jellegét jelezni kellene.

A ’Beírás felnőtteknek’ című könyvemben bővebben írok erről a témáról, részleteiben olvashatók a nyelvtanulási nehézségek jelei. Ezeket alsó tagozatban többnyire azonosítani lehet, de a nyelvórákon előbb vagy utóbb mindenképpen kiderülnek. A tünetek észlelésétől fogva kezelhetőbb lenne a probléma, ha képességük szerint haladhatnának, és nem folyamatosan a számonkérésre lennének kénytelenek tanulni. S bár nekik jóval nehezebb, az összes többi gyereknek is nagy hasznára válna a képesség szerinti haladás lehetősége nem csak a nyelvórákon, de az egész oktatásban.

A szívem egy bezárt bódé

„Már a kukásautó hátulján állok… Ez a munkám…Nincs meleg, hiszen csak hajnali öt óra van, de ennek ellenére félmeztelenre vetkőzöm. Jólesik érezni a hajnali levegőt…Természetesen szemétszag van, de nem számít. Olyan munkám van, amit szeretek, ma hétfő van, és úgyis hamarosan hazamegyek, és lezuhanyozom. A többség nem szereti a hétfőt, de én igen. Még jó, hogy! A legjobb dolog, amit ismerek. Nézni, ahogy felébred a város, miközben mi elvégezzük helyette a reggeli tisztálkodást…Az ablakban könyöklő lányoknak még nem kellene felkelniük. Ebben biztos vagyok. Nem kezdenek 8-9 előtt a suliban, de szeretnének egy pillantást vetni rám. Kihajolnak az ablakon, kérdéseket intéznek hozzám, miközben húzom a kukát magam után…Milyen szép vagy ilyen kora reggel! – Ó, Stian! Mindenkinek ezt mondod. És teljesen igaza van… A lányok elpirulnak, én félkézzel kapaszkodom a kocsi hátuljába, így indul a nap, én pedig izmos vagyok és tizenegytől szabad, és holnap hálaistennek még csak kedd van.

Ezt szeretem. Így akarok élni. Ilyen munkát szeretnék.

De nem így lesz. Apa azt akarja, hogy valami öltönyös állásom legyen.”

Lynn Skaber, A szívem egy bezárt bódé

A gyermeknek mindegy, hiszen úgysem érti!

A gyermeknek mindegy, hiszen úgysem érti!

Nagyon régi tévhit, ideje lenne végre kiverni a felnőttek fejéből. Tény, hogy valóban nem érti, de éppen ez az, amiért egyáltalán nem mindegy neki. A gyermeknek ugyanis még nincs meg az élettapasztalata ahhoz, hogy meglássa az összefüggéseket és saját kis világán kívül keresse az okokat. Általában nem tudja, hogy az események nagy része tőle függetlenül történik, és a számára szörnyű történéseket nem ő okozza. A családi veszekedésekben, iskolai kellemetlenségekben, a szülők válásában, de még az elszenvedett agresszióban is saját szerepét keresi, nem ritkán magát okolja. A felnőtt pedig nem segít neki, mondván úgysem értené, nem tartozik rá, majd megérti, ha felnő.

Aztán felnőttként ébredünk rá, mekkora hiba kétségek közt hagyni egy gyermeket és azzal az ürüggyel elhessegetni a magyarázkodás kínos feladatát, hogy ő még gyerek. Amikor érettebb ésszel visszaemlékszünk majd, milyen volt szorongva kuporogni a szobában és magunkat vádolni a történések miatt. Amikorra már begyűjtöttük az összes ebből eredő frusztrációnkat. Amikorra megértjük, de jó is lett volna, ha anya vagy apa őszintén elmagyarázza, mi miért történik és megnyugtat, hogy nem a te rosszaságod okozza a rád zúduló katasztrófát. Akkorra már elkéstünk. Saját gyermekkorunkban is elmaradt a megnyugtató beszélgetés, megtapasztaltuk az önhibáztatás minden keservét, és többnyire mi is elfelejtünk odafigyelni erre gyermekeinknél.

Pedig egy gyerek többnyire még nem tudja, hogy a saját világán kívül létezik a többiek világa. Ott az ok-okozati összefüggések túlságosan bonyolultak számára.  A felnőttek élete érthetetlen történések láncolata, gyerekésszel a rossz alig magyarázható másképpen, mint saját hitványságukkal.

Bármennyire szeretnénk hinni az ellenkezőjében, már egy újszülött is érzi az otthoni feszültséget, nem tartható titokban előtte a zaklatottság és az aggódás, még ha a konkrét eseményeket nem is tudja követni. A gyermek ösztönösen is érzi a rosszat és az bizony nem mindegy neki. A serdülők pedig kiemelten érzékennyé válnak a család minden érzelmi rezzenésére, hiszen a sajátjaikkal is alig boldogulnak. Ha már nagyobbacska koruktól magyarázatot kapnának a tőlük független eseményekre, rengeteg önmarcangolástól kímélhetnénk meg őket.

Az önhibáztatás nem csak a gyermek egyszerű gondolkodásmódjával, vagy a serdülő saját magával vívott küzdelmével magyarázható. Komolyan ráerősít a ráutaló szülői magatartás is, amikor ilyeneket mondunk: „Nem csoda, hogy anyádnak állandóan fáj a feje, ha ilyen osztályzatokkal bosszantod szegényt!” „Persze, hogy apád egyre később jár haza, utálja hallgatni, ahogy folyton veled kell veszekednem!”

Ezekben a mondatokban tovább erősítjük gyermekünkben azt a tévhitet, hogy minden történést valamilyen módon ő okoz. A kisgyermek csak szorong és rossznak tartja magát, a nagyobbacska már teóriákat is gyárt, miért ő a hibás.

Grecsó Krisztinán, kortárs magyar író ’Vera’ című regényében több alkalommal is pontosan ábrázolja a 10 éves Verában lejátszódó küzdelmeket:

„…és ösztönösen behúzza a nyakát, pedig soha senki nem bántotta életében, és most sem ettől fél, csak olyan jó lenne elbújni, eltűnni innen, hogy ne látszon, mert ez is miatta van, hogy a mama és a papa ilyen szomorú, amiért ők összevesztek Sárival…”

Ugyanakkor Vera, nyiladozó értelmével már kezdi felfedezni, hogy a felnőttek valahogy másképpen működnek. Ekkorra már azt is felismeri, hogy a felnőttek a kellemetlen helyzetekre adott gyermeki magyarázatokra nem igazán kíváncsiak, mint ahogy őt sem traktálták szükségtelennek hitt magyarázkodással. Az önhibáztatás helyét lassan harag veszi át a rengeteg meg nem értett, vagy el nem magyarázott helyzet után.

 „Az egész szituációt nem érti, és nem is lehet elmagyarázni neki, mert a felnőttek ilyenek, nem kíváncsiak az igazságra, csak arra, amit ők érzékelnek belőle.”- gondolja Vera és valljuk be, teljesen igaza van.

Előfordulhat, hogy a címben jelzett állítás éppen a felnőttekre igaz? Lehet, hogy gyakran nekik mindegy, mi játszódik le egy gyermekben? És talán emiatt hagyják gyermekeiket szükség esetén is támogató magyarázat nélkül?

Varga Mónika

A blog összes korábbi bejegyzését

itt találod

Az emberiség egyetlen közös nevezője

Az emberiség egyetlen közös nevezője

Talán lesznek, akik nem vágják rá egyből, mi lehet az. Talán vannak még, akik gyorsan keresgélni kezdenek magasztos fogalmak között, mint az alapvető erkölcsi értékek, szeretet, család, vallás, művészetek és így tovább. Ezek egyikének sem sikerült közös nevezővé válni az évezredes küzdelemben, mert rendre alul maradtak a mindenható szerepét magára öltő értéktelen fémdarabok és papírfecnikkel szemben. Igen, az egyetlen dolog, amit a bolygó minden szegletében globális egyetértéssel elfogadunk, az a pénz. Nemtől, bőrszíntől, vallástól és származástól függetlenül mindenki nagyjából ugyanarra használja és senki sem szeretne valami mást helyette. Pedig valójában semmit sem ér, csupán az ember elméjében létezik az az érték, amit tulajdonítunk neki. Sőt, mára már a kézzel fogható formája kihalófélben van, azzal is megelégszünk, hogy valahol egy banki rendszerben nyilvántartják virtuálisan felhalmozott pénzünket. 

Érdekesség, hogy az angol nyelvben a „pénz” szó a megszámlálhatatlan fogalmak közé tartozik, amin lehet értetlenkedni, pedig, ha jól meggondoljuk, valóban az. Akinek nincs, az azért nem tudja megszámolni, akinek túl sok van, az meg azért. És mivel az égvilágon mindennek az értékét pénzben mérjük, így aztán tényleg megszámlálhatatlan. 

Ellentétben az ésszel, amiből – mint tudjuk – mindenkinek egy kicsivel több jutott, mint a többieknek, a pénz hihetetlen aránytalanul oszlik meg a föld lakossága között. A világ ötszáz leggazdagabb embere nagyobb vagyonnal rendelkezik, mint Afrika összes országa együttvéve. Bár ez nagyon igazságtalan így, bizonyára mégsem fog soha megváltozni. Az emberi természet több évszázados megfigyelése ugyanis arra enged következtetni, hogy ha valaki a föld összvagyonát egyenlően szétosztaná az emberek között, 10-20 éven belül ugyanúgy visszaállna az eredeti helyzet. A pénzhez való viszonyunkat ugyanis erősen meghatározza a családban és a környezetünkben megtapasztalt minta, továbbá a személyiségünk is.  Állítólag a pénzhez érteni kell, ami nem mindenkinek adatik meg.

És ha már megszavaztuk, hogy a pénz mindenek felett, akkor nézzük meg közelebbről azt a bizonyos boldogító szerepét! Nem kell többé vitatkozni rajta, boldogít-e a pénz vagy sem, mert az idő egyszerűen hozzáigazította a pénzhez a boldogság fogalmát (is). Mai szabad világunkban senkinek sincs joga meghatározni, ki mitől lehet boldog, így a boldogságot családhoz, szerelemhez, kiteljesedéshez kötni ma már elavultnak hangozhat. Az úgynevezett civilizált társadalmakban a pénzzel megvásárolható termékek és szolgáltatások iránti vágy olyan méreteket öltött, hogy azok megszerzése sokak számára tényleg a boldogságot jelenti. Milliók boldogsága a gazdagság és ezt nem irigyelni kell tőlük, hanem elfogadni. Az pedig tagadhatatlan, hogy a pénz rengeteg élményt és óriási kényelmet biztosíthat, ha elegendő van belőle. A pénzzel megvásárolható luxus akár ki is töltheti úgy az ember idejét, hogy észre sem fogja venni soha a „másfajta” boldogságot. Szerintem legjobb lenne felhagyni a próbálkozással, hogy a boldogságot egyáltalán definiáljuk, hiszen senkinek a gondolataiba és érzéseibe nem látunk bele, az önámítás pedig szintén az emberi természet része. Ha mi úgy érezzük, a pénznek semmi keresnivalója a boldogság közelében, akkor nekünk is igazunk van.

Egy azonban vitathatatlan: a pénz az egyetlen olyan rendszer a világon, amiben mindenki bízik és szerepét senki sem vonja kétségbe. Boldogít, vagy sem; nem valószínű, hogy a közeljövőben bármi is ledöntené trónjáról.

Varga Mónika

A blog összes korábbi bejegyzését

itt találod

hozdkiazellenorzot.hu
Adatvédelmi áttekintés

Ez a weboldal sütiket használ, hogy a lehető legjobb felhasználói élményt nyújthassuk. A cookie-k információit tárolja a böngészőjében, és olyan funkciókat lát el, mint a felismerés, amikor visszatér a weboldalunkra, és segítjük a csapatunkat abban, hogy megértsék, hogy a weboldal mely részei érdekesek és hasznosak.