Nagyon régi tévhit, ideje lenne végre kiverni a felnőttek fejéből. Tény, hogy valóban nem érti, de éppen ez az, amiért egyáltalán nem mindegy neki. A gyermeknek ugyanis még nincs meg az élettapasztalata ahhoz, hogy meglássa az összefüggéseket és saját kis világán kívül keresse az okokat. Általában nem tudja, hogy az események nagy része tőle függetlenül történik, és a számára szörnyű történéseket nem ő okozza. A családi veszekedésekben, iskolai kellemetlenségekben, a szülők válásában, de még az elszenvedett agresszióban is saját szerepét keresi, nem ritkán magát okolja. A felnőtt pedig nem segít neki, mondván úgysem értené, nem tartozik rá, majd megérti, ha felnő.

Aztán felnőttként ébredünk rá, mekkora hiba kétségek közt hagyni egy gyermeket és azzal az ürüggyel elhessegetni a magyarázkodás kínos feladatát, hogy ő még gyerek. Amikor érettebb ésszel visszaemlékszünk majd, milyen volt szorongva kuporogni a szobában és magunkat vádolni a történések miatt. Amikorra már begyűjtöttük az összes ebből eredő frusztrációnkat. Amikorra megértjük, de jó is lett volna, ha anya vagy apa őszintén elmagyarázza, mi miért történik és megnyugtat, hogy nem a te rosszaságod okozza a rád zúduló katasztrófát. Akkorra már elkéstünk. Saját gyermekkorunkban is elmaradt a megnyugtató beszélgetés, megtapasztaltuk az önhibáztatás minden keservét, és többnyire mi is elfelejtünk odafigyelni erre gyermekeinknél.

Pedig egy gyerek többnyire még nem tudja, hogy a saját világán kívül létezik a többiek világa. Ott az ok-okozati összefüggések túlságosan bonyolultak számára.  A felnőttek élete érthetetlen történések láncolata, gyerekésszel a rossz alig magyarázható másképpen, mint saját hitványságukkal.

Bármennyire szeretnénk hinni az ellenkezőjében, már egy újszülött is érzi az otthoni feszültséget, nem tartható titokban előtte a zaklatottság és az aggódás, még ha a konkrét eseményeket nem is tudja követni. A gyermek ösztönösen is érzi a rosszat és az bizony nem mindegy neki. A serdülők pedig kiemelten érzékennyé válnak a család minden érzelmi rezzenésére, hiszen a sajátjaikkal is alig boldogulnak. Ha már nagyobbacska koruktól magyarázatot kapnának a tőlük független eseményekre, rengeteg önmarcangolástól kímélhetnénk meg őket.

Az önhibáztatás nem csak a gyermek egyszerű gondolkodásmódjával, vagy a serdülő saját magával vívott küzdelmével magyarázható. Komolyan ráerősít a ráutaló szülői magatartás is, amikor ilyeneket mondunk: „Nem csoda, hogy anyádnak állandóan fáj a feje, ha ilyen osztályzatokkal bosszantod szegényt!” „Persze, hogy apád egyre később jár haza, utálja hallgatni, ahogy folyton veled kell veszekednem!”

Ezekben a mondatokban tovább erősítjük gyermekünkben azt a tévhitet, hogy minden történést valamilyen módon ő okoz. A kisgyermek csak szorong és rossznak tartja magát, a nagyobbacska már teóriákat is gyárt, miért ő a hibás.

Grecsó Krisztinán, kortárs magyar író ’Vera’ című regényében több alkalommal is pontosan ábrázolja a 10 éves Verában lejátszódó küzdelmeket:

„…és ösztönösen behúzza a nyakát, pedig soha senki nem bántotta életében, és most sem ettől fél, csak olyan jó lenne elbújni, eltűnni innen, hogy ne látszon, mert ez is miatta van, hogy a mama és a papa ilyen szomorú, amiért ők összevesztek Sárival…”

Ugyanakkor Vera, nyiladozó értelmével már kezdi felfedezni, hogy a felnőttek valahogy másképpen működnek. Ekkorra már azt is felismeri, hogy a felnőttek a kellemetlen helyzetekre adott gyermeki magyarázatokra nem igazán kíváncsiak, mint ahogy őt sem traktálták szükségtelennek hitt magyarázkodással. Az önhibáztatás helyét lassan harag veszi át a rengeteg meg nem értett, vagy el nem magyarázott helyzet után.

 „Az egész szituációt nem érti, és nem is lehet elmagyarázni neki, mert a felnőttek ilyenek, nem kíváncsiak az igazságra, csak arra, amit ők érzékelnek belőle.”- gondolja Vera és valljuk be, teljesen igaza van.

Előfordulhat, hogy a címben jelzett állítás éppen a felnőttekre igaz? Lehet, hogy gyakran nekik mindegy, mi játszódik le egy gyermekben? És talán emiatt hagyják gyermekeiket szükség esetén is támogató magyarázat nélkül?

Varga Mónika

Modern életünk egyik fő mozgatórugója a siker, amihez jókora önbizalomra van szükség – gondolják sokan. Ebből következik az az elképzelés, hogy ha fejlesztjük az önbizalmat, sikeresek leszünk. A kutatók viszont arra jutottak, hogy az összefüggés pont fordított: vagyis az önbizalom a sikerből születik. Ha sikereket érünk el, azáltal növekszik az önbizalmunk és nem fordítva.

Mivel azonban sokáig tartotta magát az önbizalom=sikeresség mítosz, az önbizalomfejlesztés mintegy mozgalommá vált a világban. Az Egyesült Államokban például a 1970-80-as években a csekély önbizalmat látták a magánéleti problémák és a súlyos bűncselekmények hátterében is és átfogó fejlesztőprogramokba kezdtek. Az önbizalomnövelés egyik eszközeként a dicséret kiemelt szerepet kapott. Megszülettek a gyermeket okkal vagy ok nélkül, széles mosollyal dicsérő semmit-mondó és értelmetlen dicséretek, mint a „Remekül csinálod!” „Jaj de ügyes vagy!” „De okos vagy!” Az évtizedek során azonban kiderült, hogy a gyerekek nem sokat profitáltak az effajta dicséretekből. A dicséret mindenhatósága már ott megdőlni látszott, amikor megfigyelték, hogy a kelet- és dél-ázsiai szülők gyermekei annak ellenére sem szenvednek önbizalomhiányban, hogy szüleik szigorúak és igencsak fukarkodnak a dicsérettel.

Mivel az én tanítási módszerem megdönthetetlen alapja éppen a dicséret, nagyon ellentmondásos lenne most arról beszámolnom, hogy nem ér semmit. Szerencsére szó sincs erről, csupán használható tartalommal kell megtöltenünk a dicséretet. A dicséret akkor a leghatékonyabb, ha olyasvalamire vonatkozik, amit a gyerek kontrollálni képes. A „Milyen okos vagy” felkiáltás semmilyen támpontot nem ad arra vonatkozólag, mit csináljon legközelebb. Dicsérni azért kell a gyermeket, amit csinál, nem azért amilyen. Ha azt szajkózzuk neki, milyen tehetséges és sportos, azzal pillanatnyi jó közérzetet biztosítunk neki, de egyebet nem. Ezek a tulajdonságok adottak, a dicséret nem ezekért járna, hanem a szorgalomért és a kitartásért. A veleszületett tehetség hangsúlyozása akár azt az érzetet is keltheti a gyerekben, hogy az erőfeszítéseit nem értékeljük. Dicsérjük tehát szorgalmát, fejlődését, problémamegoldását és döntéseit! Mondjunk neki ilyeneket: „Nagyszerű, hogy ennyi erőfeszítést tettél és sikerült megoldanod a feladatot!” „Szuper, hogy a tegnapi gyakorlás után mennyivel jobban megy ma a munka!” „Nagyszerű döntést hoztál!” Mivel a viselkedését képes befolyásolni, szemben az adottságaival, az ilyen üzenetek erőt adnak neki és valóban hozzásegítik, hogy sikereket érjen el. Továbbá dicsérjük a részeredményeket is, elmagyarázva annak jelentőségét, hiszen az apró eredmények apró sikerek is egyben. A sikerek pedig – mint mondtuk – növelik az önbizalmat.

Ha azonban a legjelentéktelenebb történéseket is állandó dicshimnusszal övezzük, azt egy hatévesnél idősebb gyermek inkább kissé megalázónak érzi és számára a felnőtt alacsony elvárásai csengenek ki belőle. Amelyik gyermek pedig ezt szokja meg, felnőtt korában számtalan kudarc és megrázkódtatás éri majd, amikor az élet valós teljesítményt vár el tőle és bizony nem jön be mindig a taps.

A dicséret és önbizalom kapcsolata tehát úgy fogalmazható meg helyesen, hogy a konkrét tartalommal töltött, útmutató dicséret motivál, erőfeszítésekre sarkall és sikerekhez vezethet. Ezáltal pedig valóban növekedhet majd az önbizalom.

Varga Mónika