TÉVEDÉS azt gondolni, hogy a személyiség csupán a felnőttkorra alakul ki, a „GYEREK MEG MIND EGYFORMA”. Pont ez a tévhit akadályoz meg számtalan szülőt abban, hogy könnyebben megértse a gyermeke viselkedését, és kicsit túltekintsen önmagán, amikor megítéli azt.
Személyiségünk bizonyos vonásai velünk születnek, ami jól látszik a csecsemők viselkedésében. Számos egyéb vonásunk pedig kora gyermekkorunkban alakul ki, annak alapján, amivel fejlődésünk során azonosulunk.
Korábbi írásaimban az Enneagram segítségével meghatározott személyiségtípusokat boncolgattam utalva arra, hogy nem a kategorizálás a fontos, hanem önmagunk megismerése. Ha csupán azt sikerül kiderítenünk, hogy gyengeségeink és erősségeink a gondolkodással, az érzelmekkel vagy ösztöneinkkel állnak kapcsolatban, máris sokkal többet fogunk tudni saját magunkról. Ha megtudjuk egyanezt a GYERMEKÜNKRŐL is, és rádöbbenünk, hogy ő egy másik „csoportba” tartozik, közelebb kerülhetünk az örök kérdés megválaszolásához: miért tesz mindent másképp, mint ahogy a szülei tennék?
Semmi sem fekete és fehér, soha nem fogunk örökérvényű, mindent megmagyarázó bizonyosságokat találni, de rengeteg hasznosítható ismeretet szerzünk majd a gyermekünkkel való viszonyunkhoz.
A GONDOLKODÓ, ÉRZŐ, vagy ÖSZTÖNÖS csoport valamelyikébe tartozni nem jelenti azt, hogy a másik kettőt nem tudjuk. Természetesen mindenki gondolkodik, érez és mindenkinek vannak ösztönei. ÉRDEMES TUDNI viszont, ha mondjuk gyermekünk az ÉRZŐ csoport tagja, akkor nehézségei abból adódnak, hogy teljesen elszakadt valós érzelmeitől, illetve nagyon nehezen vagy éppen túlzottan fejezi ki azokat. De erősségeit is az érzelmeiből meríti.
Ugyanígy van ez a GONDOLKODÁSSAL is: ezen csoport tagjai teljesen elszakadtak a gondolkodástól, nagyon nehezen vagy éppen túlzottan fejezik ki azokat, de erősségeik is a gondolkodásból fakadnak. Míg az ÖSZTÖNÖS személyiség gyengesége a teljes elszakadás ösztöneitől, vagy azok túl gyenge, illetve túl erős kifejezésre juttatása. Ugyanakkor ösztönei adják erősségeit is.
Ezek ismeretében gondoljunk bele, mekkora HARC megy nap mint nap egyes szülők és gyermekeik között, amikor teljesen más irányítással működnek? Hányszor hallottuk vagy mondtuk már életünkben, hogy érthetetlen a gyerek reakciója, kitől örökölte vajon ezt meg azt a viselkedésformát?
„Tisztára olyan vagy, mint a nagyapád, ő is addig agyalt mindenen, amíg végül nem lett belőle semmi!”-mondja az ösztönei által vezérelt édesanya, mindent túlgondoló gyermekének. Amikor aztán ugyanez a gyerek idősebb lesz, lehet, hogy ő beszéli le érzelmei által vezérelt apját egy szuper-fantasztikus autó megvásárlásáról, miután végig tanulmányozott mindent, és megtalálta a „csavart” a nagyszerű üzletben.
És mint mondtam, semmi sem fekete vagy fehér, akármelyik csoportba is tartozunk alapvetően, természetesen lehetnek erősségeink és gyengeségeink a másik két csoportból is. Erről majd későbbi írásaimban lesz szó.
Én például a Gondolkodó csoportba tartozom, erősségeim és gyengeségeim döntő része innen származik, de az engem szintén meghatározó erős empátia és az érzelmek túlzott elfojtása már a másik két csoport jellemzője. A „túlagyalás” mindig is egyik fő gyengeségemnek számított, a miértek keresése és a „mi lesz ha” kérdések gyakran keserítik meg az életemet és azokét is, akik nem agyalnának ennyit körülöttem.
Egy erőteljes példa a gondolkodó személyiségtípus néha groteszk megnyilvánulásairól az én életemből az a pillanat, amikor édesanyám megmondta nekünk, hogy meghalt az apukánk. Ott álltunk előtte négyen testvérek, a döbbenettől letaglózva. Egy hang nem jött ki a torkunkon, de mielőtt sírni kezdtünk volna, én még gyorsan megkérdeztem szegényt: „Akkor most éhen fogunk halni?” Tíz éves voltam akkor, és az agyam azonnal lefuttatta, hogy édesanyám 12 éve gyesen van velünk, ki fog most pénzt keresni a családnak? Utólag magam is megdöbbentem ezen a reakción, de be kell ismernem, én így vagyok huzalozva.
Millió esetben kapcsol be gyermekeinkben is a „VEZÉRLÉS”, amit mi nem ismerünk pontosan és megdöbbenünk, méregbe gurulunk, szitkozódunk rajta. Ha kicsit elmélyedünk a háromféle vezérlés részleteiben, érthetővé válnak ezek a dolgok és nem leszünk frusztráltak csak azért, mert a gyerek másképpen dolgoz fel valamit.
Egyszer megtörtént kis családommal minden utazó rémálma: nyaralásra indulván lekéstük a repülőgépet. Nem olvastuk el az előző este kiküldött e-mailt a két órával korábbi indulásról, és az orrunk előtt szállt fel a gép. Én azonnali agyalásba kezdtem, perceken belül két ügyvédet és utazási irodát hívtam fel, fejfájásig szervezkedtem. A lányom sírva fakadt és hangosan kesergett, hogy most mi lesz velünk, a férjem pedig pokoli dühös lett és elrohant cigarettázni. Amikor visszajött, a lányom még sírdogált, én már megtudtam, hogy utazási irodával szemben nincs esélyünk, rá kell fizetni valamennyit és mehetünk a következő géppel. A férjem dühösen tiltakozni kezdett, hogy ez mekkora szemétség, ő ugyan nem fizet, szóval ment a cirkusz. A fiam pedig mindvégig szótlanul állt, majd megunva az előadást flegmán megkérdezte: Megyünk már haza végre? Amitől aztán a lányom még hangosabb sírásba kezdett.
Nyilván számtalan egyéb tényező is befolyásolja az ember viselkedését és reakcióit, de egy ilyen váratlan helyzetben azonnal működésbe lép a vezérlésünk. Hol pozitív, hol negatív irányba lendíti az ügyet, hogy éppen az erősségünket vagy a gyengeségünket villantjuk meg az adott helyzetben.
Ha úgy érzed, kapcsolataid javára válhat, érdemes kicsit beleásni magadat, ki hogyan is működik a családban. Erről szól Don Richard Riso és Russ Hudson Személyiségtípusok című könyve, amelyben teljes részletességgel megtalálsz mindent. Ha egyszerűsített összefoglalókat olvasnál, klikk ide:
SOK HÁZASSÁGOT és emberi kapcsolatot MENTETT MÁR MEG. Egyszerű, NEM KERÜL PÉNZBE és működik. Ennyi már elég kell legyen ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődésünket, ha esetleg még nem hallottunk volna róla.
Harminc éve született, és húsz éve jelent meg először magyar fordításban Gary Chapman pszichológus teóriája az emberek közti SZERETETKÖZLÉS és a SZERETETFOGADÁS sajátságairól. Chapman évtizedeken át dolgozott párterapeutaként és eközben döbbent rá, hogy anyanyelvünkhöz hasonlóan létezik egy szeretetnyelvünk is, amely szintén neveltetésünk során alakul ki. Ez a „nyelv” nem más, mint ahogy kifejezzük szeretetünket partnerünk irányába, illetve az a mód, ahogy nekünk is a legnagyobb örömet lehet szerezni. Ezek az egyszerű kommunikációs csatornák alapvető fontosságúak két ember kapcsolatában. HA NEM ISMERJÜK a másikét, a felekben ÁLLANDÓ ELÉGEDETLENSÉG uralkodik és a kapcsolat szép csendben (vagy lármásan) elmérgesedik és tönkre megy.
Chapman számtalan PÁRKAPCSOLATOT hozott helyre felfedezése segítségével és már az egész világon alkalmazzák módszerét. A pszichológus kitalált egy beszédes fogalmat, az úgynevezett SZERETETTANKOT, amelyet egy kapcsolatban folyamatosan tölteni kell, hogy jól érezze magát a másik fél.
Mára az is világossá vált, hogy GYERMEKEINKKEL és környezetünk többi tagjával is sokkal zökkenőmentesebb viszonyt ápolhatunk, ha megtanuljuk, melyik szeretetnyelvet beszélik és rendszeresen feltöltjük a szeretettankjukat.
A dolog semmi komoly ismeretet nem kíván, mert az öt szeretetnyelv pillanatok alatt megérthető és kis gyakorlással elsajátítható. De nézzük, miről is van szó.
Chapman szerint az emberek nagy többsége alapvetően 5 féle mód egyikén fejezi ki szeretetét, vagy az ötből kettőt részesít előnyben, a többi pedig nagyjából hidegen hagyja.
ELISMERŐ SZAVAK
MINŐSÉGI IDŐ
AJÁNDÉKOZÁS
SZÍVESSÉGEK
TESTI ÉRINTÉS
Az öt fogalom ismertetésekor általában mindenki törni kezdi a fejét, MELYIK LEHET RÁ JELLEMZŐ, vagy azonnal rávágja, hogy az övé egyértelmű. (A férfiak például kajánul megjegyzik, hogy természetesen az 5., mintha az csak a szexet jelenthetné.) A Chapman féle teszt kitöltése után bőven akadnak, akik elcsodálkoznak a saját eredményükön. A legmeglepőbb eredmények viszont párunkkal kapcsolatban szoktak előjönni, nem ritkán 25 év együttélés után.
Az öt fogalom önmagáért beszél, de egy kicsit azért fejtsük ki jobban.
1.ELISMERŐ SZAVAK.
Ha például a feleségnek ez a szeretetnyelve, hiába vásárolsz neki drága ajándékokat, hiába hordozod a tenyereden és végzel el helyette egy csomó mindent a háztartásban, ha elfelejted dicsérni őt. Egyszer csak azt veszed észre, mintha nem örülne az ajándékaidnak, vagy nem ízlene neki a vacsora, amit kifejezetten neki készítettél. Te egyre mérgesebb leszel rá, úgy véled, ennek a nőnek semmi sem jó. Miközben csak MEG KÉNE DICSÉRNED, milyen csinos ma, milyen finomat főzött, vagy mennyire nagyszerű anya. HA ISMERNÉD a szeretetnyelvét, TÖREDÉK ERŐFESZÍTÉSSEL elérhetnéd, hogy boldog és elégedett feleséged legyen. Sok férfi is ezt a szeretetnyelvet beszéli, és MAJD MEGŐRÜL egy kis elismerésért. Az asszony pedig saját szeretetnyelvén, mondjuk szívességeket tesz neki, vagy programokat szervez kettőjüknek. Majd megfeszül, hogy férjét elégedettnek lássa, de nem jön be a taps. Mindössze annyit kellene mondania: Nagyszerű férj vagy Drágám, nagyra értékelem, hogy ennyit dolgozol a családért! Vagy: Csodálatos apa vagy, büszkék lehetnek rád a gyerekeink! Ezektől a mondatoktól töltődne fel a férj „SZERETETTANKJA”, ami eddig üresen állt.
Én alapvetően a GYERMEK-SZÜLŐ viszonnyal foglalkozom, és azért is tulajdonítok kiemelkedő jelentőséget a szeretetnyelvnek, mert komoly gondokat oldhat meg egy családon belül. Ha a SZÜLŐK megismerik és BESZÉLIK EGYMÁS SZERETETNYYELVÉT, a kapcsolatukban olyan szintű javulás következhet be, hogy az mindenképpen POZITÍV HATÁSSAL lesz gyermekeikre is. Ha pedig a gyermekét is megismerjük, az egész egyszerűen CSODÁKAT FOG TENNI!
2. MINŐSÉGI IDŐ
Nem is kérdés: modern világunk legnagyobb vesztesei, akik ezt a szeretetnyelvet beszélik. Rohanó, túlhajszolt hétköznapjainkban a minőségi együtt töltött időre egyszerűen NEM MARAD IDŐ. Pedig számos gyermeknek ez lenne a megoldás a problémáira. Nem egy családot ismertem, ahol a szülők reggeltől estig dolgoznak, a gyermeket ajándékkal, dicsérettel, ölelgetéssel és minden gyorsan letudható dologgal „szeretik”, ő pedig dacos, elégedetlen és folytonos harcban áll szüleivel. A szülők szerint hálátlan a kölyök, hiszen ők érte robotolnak éjjel-nappal és ők mindent megtesznek. Mindent, csak azt az egyet nem, amitől az a bizonyos szeretettank megtelik. Arra is látok példát, amikor a szülők sok szervezett programmal igyekeznek minőségi időt biztosítani gyermeküknek, de a gyermek csupán KÖTETLEN együttlétre vágyik. NEKI az a minőségi idő. Nem a kalandpark, nem a falmászás és főleg nem a kerti grillezés a harsány szomszédokkal.
3. AJÁNDÉKOZÁS
Nem kell pironkodni emiatt sem, vannak, akiket az ajándékok tesznek boldoggá. Ők esnek gyakran abba a hibába, hogy párjukat, vagy gyermeküket elhalmozzák ajándékokkal és sértődötten állapítják meg, milyen hálátlanok. Mert mindenki magából indul ki. Ez a közhely különösen igaz a szeretetnyelvre! Honnan tudhatnám, hogy minek örül más, ha az én szeretettankom az ajándékoktól telik meg? Chapman könyvéből, de akár ebből a cikkből is megtudhatod: csak végig kell próbálgatni az ötféle módot.
Szóval, ha gyermeked nem örül az ajándéknak, jöhetnek az elismerő szavak, a minőségi idő, a szívességek vagy a testi érintés. És a párodnál ugyanígy! Ha pedig téged nem tesz boldoggá a sok ajándék, akkor mondd el a párodnak, hogy csak egy ölelésre vágysz, vagy vigye már ki azt a fránya szemetet néha!
Itt most mondhatnád, hogy nem írtam igazat az elején, ez a szeretetnyelv ugyanis nem kis pénzbe kerül. Nyilván van, aki megteheti és méregdrága ajándékokat tud vásárolni, de ez a szeretetnyelv nem értékhez kötött (akinél meg az, az úgyis megtalálja az alkalmas partnert). Bármilyen aprósággal feltöltheted ennek az emberkének a szeretettankját. Gyerekeknél kiváló módszer, ha gyűjteni kezdenek valamit, így gyakran meg tudjuk őket lepni apróságokkal. Szóval a gesztus a lényeg, nem az érték!
4. SZÍVESSÉGEK
Ismersz olyan embert, aki folyton mindenféle szívességgel tukmál, el akar intézni neked ezt-meg azt, segítene ebben-abban, neked meg feláll a szőr a hátadon tőle és azt sem tudod, hogyan utasítsd vissza, amikkel bombáz? Legalább ennyire frusztráló lehet egy kapcsolatban, ha az egyik fél szeretetnyelve a szívességek, és ebből kiindulva állandó szívességekkel árasztja el párját vagy gyermekét. Sok ilyen szülőt látok. Majdnem felnőtt gyermekük helyett intézkednek, „majd én elrendezem helyette, ezt a gondot leveszem a válláról” gondolattól vezérelve. A gyerek meg pofákat vág, ég a többiek előtt és jól meg is haragszik. De anya csak teszi a szívességeket a gyereknek is, apának is. Miközben apa a testi érintésre vágyna, a percre pontos vacsora helyett sokkal inkább csókra és ölelésre hazaérkezéskor. A gyerek pedig elismerő szavakra. Arra, hogy ő csinálhassa végre, amit anya „elrendez” helyette és dicséretet kapjon érte. Hihetetlenül egyszerű dolgok ezek, nagyon érdemes odafigyelni rájuk.
5. TESTI ÉRINTÉS
Ez egy kicsit ingoványosabb terep, egyrészt, mert az intim szféránkba hatol, másrészt mert ez alatt nem (csak) a szexet értjük. Az emberek nagyjából két csoportba oszthatók a testi érintés terén. Egy részük igényli, szívesen ölel meg egy másik embert, könnyen ad puszit, szívesen érint meg másokat beszélgetés közben. Egy részük pedig viszolyog a testi érintéstől, kerüli az ölelést, vagy a testi közelséget. Ez kultúrától, neveltetéstől, gyermekkori tapasztalatoktól és még sok egyébtől függ, de mindenki tudja magáról, mit vált ki belőle más emberek érintése.
Egy kisgyermeknél még nagyon fontos a szülők testi érintése, az ölelés és puszilgatás elengedhetetlen a kiegyensúlyozott fejlődéshez. Itt még nincs kialakult szeretetnyelv, a szülői érintés tulajdonképpen feltölti a szeretettankot. Ha egy szülő viszolyog ettől, ő is érintések nélkül nőtt fel, vagy esetleg valamilyen trauma érte, a kisgyermeknek nagyon fog hiányozni a szeretet effajta kifejezése és kihatással lesz további életére.
Komoly gondot jelent a későbbiekben is, ha a gyermek éppen a testi érintés szeretetnyelvét beszéli, a szülők pedig ölelés helyett ajándékot vesznek, külföldi nyaralásra viszik, össze-vissza dicsérik mindenki előtt, vagy körbe ugráljak szívességekkel. Gyakran csak a napi ölelés adag hiányzik, ami megoldaná a rossz jegyek, vagy a közönyösség problémáját.
DE MI VAN, HA ÉN NEM AZT A SZERETETNYELVET BESZÉLEM?
Végtelenül egyszerű a válasz: szereted a másikat, tehát VEDD AZ ERŐFESZÍTÉST és naponta/hetente egyszer-kétszer, vagy ahogy éppen kijön, beszéld az ő nyelvét!
Dicsérd, ha elismerő szavakra vágyik!
Tölts vele telefonmentes, számára is élvezetes minőségi időt!
Ajándékozd meg gyakran!
Tégy neki apró szívességeket!
Érintsd meg gyakran! Öleld át!
Kicsit erőszakold meg magad és tégy úgy, hogy a szeretett személy szeretettankját fel tudd tölteni! Hadd érezze, hogy szereted! Olyan hálás lesz érte, akkora változásokat fogsz tapasztalni, hogy a kezdeti erőfeszítés boldog megszokássá válik.
Különösen izgalmas feladat, ha több gyermeked van. Előfordulhat, hogy mindegyiknek más a szeretetnyelve. Ha mindegyikkel a saját nyelvén tudsz kommunikálni, nem győzöl majd csodálkozni! És ne feledkezz meg a párodról sem!
(Ha mélyebben érdekel a téma, olvasd el Gary Chapman könyveit!)
Az egyik legnagyobb baklövés, amit szülőként elkövethetünk, ha a saját, vagy a világ elképzeléseinek megfelelő „IDEÁLIS” GYEREKET” szeretnénk faragni gyermekünkből, fittyet hányva annak vérmérsékletére és személyiségére. Aki nem hisz ez utóbbiakban, és a szigorú „átnevelés” mellett tör pálcát, az nézzen körül egy többgyermekes családban.
Vegyünk egy többé-kevésbé rendezett és békés körülmények között élő családot, 4 gyermekkel, akiket együtt és hasonló módon, nevelnek a szüleik. Már kisbaba korukban sem tudják ugyanazt végig csinálni az egyik gyerekkel, mint a másikkal, nem beszélve a későbbiekről. AZ EGYIK baba sírós és megnyugtathatatlan, A MÁSIK egész nap alszik, ébren pedig nyugodtan mosolyog. Az egyik kicsi szó nélkül elfogad minden ételt, a másik az arcodba köpi a spenótot. Az egyik lurkót alig bírod elvonszolni az óvodáig, a másik meg nem akar hazajönni onnan. Az egyik fiatalt csak a csavargás érdekli és semmit sem csinál otthon, a másik szívesen segít és inkább olvasással tölti az idejét.
Egyazon szülőkkel, UGYANAZON FELTÉTELEK MELLETT növekedve sem működik a gyári képlet, miszerint azonos bemeneti termékek és azonos megmunkálás után azonos kimeneti termék keletkezik.
Ahogy az oktatási rendszer is ebben a tévhitben reménykedve bukta el az élhető és eredményes oktatás lehetőségét, úgy a szülők is zsákutcába jutnak, ha teljesen egyéni jellemzői ellenében szeretnének valami mást nevelni a gyerekükből.
A VÉRMÉRSÉKLETÜNK (temperamentum) bizonyítottan velünk született, és befolyásolja például az aktivitási szintünket, az alkalmazkodóképességünket, érzelmi válaszaink erősségét, a kitartást és a hangulatot is. Ezért képtelen vállalkozás például egy csendes, nyugodt gyermek mellé érkező lobbanékony és harsány kistesó hasonlóvá szelídítése. És – többek között – ezért is irreális elvárás, hogy minden testvér olyan szorgalmas, türelmes és jó tanuló legyen, mint amelyik személyiségében ez kódolva van.
Természetesen óriási szerepe van a nevelésnek, a családi légkörnek, de hiába biztosítottak az azonos feltételek, az ember egy élőlény, és mint olyan, minden egyede picit (nagyon) különbözni fog a többitől.
Ezért érdemes foglalkozni olyan dolgokkal, mint a SZEMÉLYISÉGVONÁSOK, a SZERETETNYELV, a TANULÁSI TÍPUSOK, illetve ajánlatos időnként önvizsgálatot tartani, vajon tényleg olyan egyenlő feltételeket biztosítunk-e gyermekeinknek, mint ahogy azt hisszük. Még ma is nagyon gyakori a külvilág számára látványos eltérő bánásmód, mint a kedvenc gyerek sztárolása, a problémamentes gyerek érzelmi hanyagolása, vagy az elvárásainkat nem teljesítő gyereknek juttatott kevesebb szeretet.
A gyermek VÉRMÉRSÉKLETÉT minden szülő megtapasztalja és nincs mese, fel kell vérteznie magát a sajátjától teljesen eltérő temperamentumú gyermekek felnevelésére is.
Ha ezzel meg is birkózunk, ott lesznek még a SZEMÉLYISÉGVONÁSAI, amik szintén merőben eltérhetnek a szülőkétől és gyermekenként is mások. Ennek megismerése egy komoly, időigényes folyamat, ráadásul igazán csak akkor van értelme, ha a sajátunkat is ismerjük. Nagy viszont a befektetés megtérülése is, mert rengeteg kérdésre kapunk választ és számtalan konfliktus elkerülhető, vagy hatásosan orvosolható.
A weboldalamon a 9 fő típust felvonultató Enneagram személyiségtesztet és egy 16 személyiségtípust elemző tesztet ajánlok. https://hozdkiazellenorzot.hu/tudastar/
Nekem az Enneagram jött be igazán, csak azt sajnos angolul kell végig csinálni és 19 dollárba kerül. Az Enneagram személyiségelemzés nagyon részletes, az erről szóló könyv pedig nehezen emészthető, ezért az alapgondolatait, mintegy kiindulópontot, az alábbi oldalon foglaltam össze 6 rövid cikkben az érdeklődőknek. https://hozdkiazellenorzot.hu/szemelyisegtipusok-teljes/
Ha csak annyit sikerül kideríteni, hogy gyermekünk a GONDOLKODÓ, az ÉRZŐ, vagy az ÖSZTÖNÖS triászba tartozik-e, vagyis erősségei és gyengeségei a gondolkodással, az érzelmeivel, vagy az ösztöneivel kapcsolatosak-e és mennyiben vagyunk mi magunk mások, már nagyot lendíthetünk a kapcsolatunkon.
Másik nagyon fontos tényező a gyermek SZERETETNYELVE, vagyis az a mód, ahogy neki a legnagyobb örömet lehet szerezni. Az öt szeretetnyelvet Gary D. Chapman írta le a kilencvenes évek elején és felfedezését párterápiákon alkalmazva sok száz házaspár kapcsolatát sikerült rendbe tennie. Könyve hasznos olvasmány lehet mind a házasságunk, mind pedig gyermekünkkel való kapcsolatunk javításához. Chapman szerint 5 szeretetnyelv létezik, amelyből az egyént egy vagy kettő erőteljesebben jellemzi és „szeretet tankját” ily módon lehet feltölteni. Ezek az elismerő szavak, a minőségi idő, az ajándékok, a szívességek és a testi érintés. Az öt szeretetnyelv című könyvben részletesen leír minden tudnivalót és tesztet is kínál sajátunk és szeretteink megismeréséhez.
Gyermekeinkkel sincs ez másképp, és nem ritkán az okozza az állandó feszültséget és elégedetlenséget, hogy NEM BESZÉLJÜK A GYERMEKÜNK SZERETETNYELVÉT. Hiába halmozzuk el például ajándékokkal, ha a testi érintés hiányzik neki. Az én generációmban sok családban volt tabu az ölelés, puszilgatás, így a megélt példát tovább vivő szülők maguk is kerülik azt. Könnyen lehet, hogy a gyermeknek csupán ennyire lenne szüksége, hogy „szeretet tankja” megteljen. A szeretetnyelvet kideríteni nagyságrendekkel egyszerűbb feladat, mint a személyisége mögé látni. Segítségnek ott van Gary D. Chapman: Az 5 szeretetnyelv, gyermekekre hangolva című könyve.
Ha pedig a tanulással van gond, mindenképpen érdemes kideríteni, melyik fő TANULÁSI TÍPUSBA tartozik gyermekünk. Nagyon röviden: létezik a VIZUÁLIS, az AUDITÍV és a KINESZTETIKUS típus, vagy ezek ötvözete. Az első a képek, ábrák segítségével, a második hallott ismeretanyag alapján, a harmadik mozgásos formában tanul a legkönnyebben. Erre is vannak tesztek, a weboldalamon https://hozdkiazellenorzot.hu/tudastar/ itt találod.
Ne érts félre, nem azt javaslom, hogy mától kezdve, kísérleti alanyként, folyamatosan teszteld a gyereket és sorold be mindenféle kategóriába! Ezt a sok dolgot azért írtam le, mert meg vagyok győződve róla, hogy problémák esetén óriási segítség lehet a fentiekből valamelyik, és mindenki számára tartogatnak meglepetéseket.
IDEÁLIS GYEREK PEDIG NINCSEN. Nem is kell, hogy legyen. Ideális körülmények viszont igenis lehetnek. És ezek megteremtéséért szurkolok én minden családban, minden egyes gyerek esetében.
Te rohansz haza és visszaszámlálsz, amíg fel nem teszik végre a MEGOLDÁST, vagy megtiltod az összes családtagnak, hogy a gép közelébe menjen? Végig nézed betűről betűre a megoldókulcsot, vagy hallani sem akarsz róla, MIT RONTOTTÁL EL?
Tanulás címszóval hibernálod magad a szobádban és azonnal támadsz, ha rád merik nyitni az ajtót, vagy dühöngve faggatod a körülötted élőket, mi történik azzal, aki mindenből megbukik?
Elszántan, de BIZAKODVA számolod szenvedésed hátralévő napjait, vagy fennhangon hirdeted, mekkora HÜLYESÉG volt középiskolába menni, és egyáltalán, ki volt az a marha, aki az érettségit kitalálta?!?
Teljesen KIBORÍTASZ mindenkit, vagy csak általános információ megvonással bünteted azokat, akik éppen nem részesei e sorscsapásnak?
Így vagy úgy, IZGALOM nélkül biztosan nem úszod meg ezt az időszakot (és persze a családod sem), de ha kínodban azt állítod, nem érdekel az eredmény, bocsáss meg, nem hiszek neked.
Az érettségi köztudottan az az esemény életünkben, amelynek méretei túlságosan megriasztják a szelídebb megmérettetéshez szokott végzősöket, ezért annak JELENTŐSÉGÉT soha nem látott mértékben TÚLÉRTÉKELI szinte minden diák. Majd visszanézve az egész cirkuszra, csodálkozva állapítják meg: Ez most komoly? Emiatt kellett ennyit paráznom és magamra haragítanom az összes szerettemet?
Ezzel véletlenül sem szeretném azt állítani, hogy az érettségi nem igényel nagy erőfeszítést, vagy ne lenne fontos, csupán AHOGY MEGÉLJÜK a folyamatot, az bizony sokat nehezít rajta.
„Ennyit képtelenség megtanulni”, „én biztosan megbukom ebből vagy abból”, „engem ugyan nem vesznek fel sehová”, „mi történik azzal, akit sehová nem vesznek fel?” „mennyit keres egy kukás?” – ismerősek ezek ÖNHERGELŐ mondatok? Ezekkel lehet olyan állapotba kerülni, ami tényleg elég elviselhetetlenné teheti ezt a két hónapot.
Magyarországon 1851 óta létezik érettségi vizsga és jó néhány változtatást megélt már. Jelentősége bevezetése óta folyamatosan csökken. KEZDETBEN óriási teljesítménynek számított, a művelt érettségizettek magasan kiemelkedtek a tömegből. KÉSŐBB, az állások betöltéséhez mintegy két csoportra osztotta a pályázókat: érettségizettek és nem érettségizettek csoportjára. MÁRA már ekkora jelentősége sincs, hiszen egy puszta érettségivel semmilyen állás nincs garantálva. Persze sok helyen feltétel az érettségi bizonyítvány, de az eredmény igazán azoknak fontos, akik tovább szeretnének tanulni.
Két dolog mit sem változott az idők során: az általános „MUMUS” szerep, a rettegés a megmérettetéstől és az esetleges bukástól. Azután pedig a visszaemlékezés, a SZTORIZGATÁS, a poénos történetek sokasága. A két véglet. Mintha nem is ugyanarról az eseményről lenne szó. Mindenkinek megvannak az örökké élő, vicces történetei, az előtte előadott világvége jelenetek pedig feledésbe merülnek. Szerencsére.
Mi ebből a TANULSÁG?
Ugyanaz, amit a nyolcadikos felvételik körüli dráma kapcsán egyszer már megírtam: NEM ÉLET-HALÁL kérdése, mit teljesítesz azon a pár napon. Eldőlhet persze, hogy nem nyersz felvételt az áhított intézménybe. Kiderülhet, hogy fizetni kell a tanulmányokért, mert támogatott képzésre nem sikerült bejutnod. Az is előfordulhat, hogy munkahely után kell nézned. De kérdem én, ezek közül melyik jelent áthidalhatatlan akadályt, vagy egész életedet tönkre tevő sorscsapást?
Ha józanul gondolkodunk, akkor egyik sem. És talán nem is véletlenül történt így. Talán éppen arra visz a TE UTAD és ott találod meg, ami számodra a megfelelő JÖVŐT jelenti majd.
Ha mindenáron ragaszkodsz egy intézményhez, akkor MEGPRÓBÁLOD MÉG EGYSZER. Hol van az megírva, hogy mindennek elsőre sikerülni kell? El kell fogadnod a tényt, hogy az adott napon, adott időben kikényszerített teljesítmény nem mindig tükrözi a valódi tudásunkat. Lehetett rossz napod, csütörtökre már teljesen kimerülhettél, de még az is meglehet, hogy többet kellett volna tanulnod. Most ez az új helyzet, ebből kell a legtöbbet kihoznod!
Legalább lesz időd valami mást is csinálni, egy kicsit körülnézni az iskolán kívüli világban. Pénzt keresni, nyitott szemmel járni, lehetőségeket felfedezni.
Csak gondolj bele, mennyi erőt próbáló esemény történt középiskolai éveid alatt!
Egy JÁRVÁNY zárt el hosszú ideig a külvilágtól, a buliktól és a haveroktól. Végig csináltál több félév ONLINE OKTATÁST, (miközben teljesen elmaradt egy-egy tantárgy oktatása), lemaradtál számtalan közösségi eseményről, majd maszkban szenvedted végig a tanórákat. És ha ez nem lett volna elég, még egy háború is kitört a szomszédban, bizonytalanságot és félelmet ültetve a lelkünkbe. Kicsit sok volt ez NEKED, mi felnőttek is megszenvedtük, úgyhogy légy büszke magadra! Bárhogy is alakuljon.
Szívből kívánom NEKTEK – mind a 114.700 érettségizőnek-, hogy teljesüljön az álmotok, vegyenek fel benneteket oda, ahová szerettétek volna és az legyen az ÚJ HELYZET, amit elképzeltetek magatoknak!
A vasfüggöny ugyan már roskadozott akkoriban, sőt nem sokkal az eset után a bontását is megkezdték, amit most elmesélek, az még nagyon is a függöny mögött történt.
A nyolcvanas évek második felében tanulmányi eredményeimért egy külföldi táborozással jutalmaztak. Bevett szokás volt, hogy az „arra érdemesnek tartott” diákokat valamelyik baráti szocialista országba küldték és ott eltölthettek pár hetet a szocialista elveknek megfelelően megszervezett táborokban.
Egyik szerencsés kiválasztottként, én egy hónapot tölthettem az akkori Leningrádban, (ma ismét Szentpétervárnak hívják). A háborút és a kommunizmust megélt, egykoron csodálatos történelmi város addigra szürke, élettelen monstrummá amortizálódott, üzletek, színek és események nélkül.
Ide érkeztem én vagy harminc várakozással teli magyar diákkal. Egy teljesen értelmezhetetlen, idegen világba csöppentünk. A széles szürke utcák szürke házaiban egyetlen üzlet sem volt, a buszokon és trolikon nyomorgó embertömeget leszámítva embert is alig láttunk.
A valaha bizonyára szebb napokat látott szállásunkat hotelnek hívták, és a bár része még valóban felismerhető volt. A hatalmas sivár épület belseje inkább egy bontás előtt álló házra emlékeztetett, a csapokból szürkés-barnás víz folyt, a konyhában a földön tárolt edények között legyek döngtek és macskák tekeregtek.
Az egyetlen folyadék, amihez a nap folyamán hozzájutottunk, a teafűre borított 99 fokos víz volt, melynek tetejét 30 perc várakozás után leszürcsöltük a szétmállott fűről. Az ebéd nem ritkán vetett ki magából döglött legyet, a hidegétel pedig, inkább hagyjuk.
Precízen összeállított programunk általában napi énekórákból, kötelező múzeumlátogatásokból és ideológiai szempontokra épülő nyelvtanulásból állt. Ezt még el is viseltük volna, mert a Leningrád környéki cári paloták és parkok, a tenger és a jó társaság feledtették velünk a viszontagságokat. A szomjúságot és az éhséget viszont nem tudtuk elfojtani. Hazudnék, ha azt mondanám, nem volt mit inni, hiszen a csapból jött valami. És enni is adtak, csak valahogy nehezen sikerült el is fogyasztani azt.
Egy napon Pepsi Cola kupakot találtam az utcán, igazi cirill betűs orosz felirattal (azóta is őrzöm). Bár mi otthon nem ittunk kólát, nagyon megörültem. Összeszedtem az összes bátorságomat és megkérdeztem magyar táborvezetőnket, hol tudnánk kólát szerezni. Mutattam neki véresre kiszáradt számat és kértem, hadd menjünk el kólát venni. A tanárúr ekkor mélységesen felháborodott, hálátlannak és elégedetlennek nevezett és elzavart. Biztosan nagyon megdöbbentem ezen, mert nem emlékszem, hogyan jutottam végül mégis kólához. Az egyik fényképen máig ott ülök a tengerparton és egy üveg kólát iszom, ami szerintem ott éppen megmentette az életemet.
Hazautazásunk után behívatott az iskola igazgatója. Becsukta maga mögött az ajtót, majd hitetlenkedve faggatni kezdett. Azt jelentették neki rólam, hogy rendszerellenesen viselkedtem és elégedetlenkedtem a helyi viszonyokkal. Magyarázatot várt tőlem, mégis mi a fenét csináltam.
Először arra gondoltam, az lehetett a baj, hogy a táborzáró ünnepségen a színpadon bohóckodva megmutattam, leesik rólam a nadrág, amiben egy hónappal azelőtt oda érkeztem. Mint utólag kiderült, 7 kilót fogytam, jutalomból. De erről az én igazgatóm nem hallott.
Aztán elmeséltem, hogyan szöktünk meg egy barátnőmmel a színházi előadásról, ami mindkettőnknél kiverte a biztosítékot. A színpadon két alak idétlenkedett egy kék és egy piros lufival. A kék volt a kapitalista világ, a piros a szocialista országok jelképe. Amikor a kéket átszúrták egy hosszú tűvel, azonnal kipukkant. Amikor viszont a pirosat szúrták át, az épen maradt. Hát ezen a ponton a barátnőm és én felálltunk és kiosontunk a színházból. Az ajtóba állított, merev arcú matróna ugyan megpróbált visszatartani minket, de nem sikerült neki. Menekültünk vissza a szállásra az első arra járó trolival, amelyen soha nem látott tömeg zsúfolódott össze. Annyian voltak, hogy a lábam percekig nem ért le a talajra. Soha nem felejtem el, ahogy préselt a tömeg felfelé.
De ezt a történetet sem hallotta az igazgatónk, viszont rendes ember lévén csak vigyorgott rajta.
Végül aztán eljutottunk a kólához. Meséltem neki, milyen szomjas voltam és kólát szerettem volna venni. Na, ez volt az oka az én feljelentésemnek, a táborvezető elvtárs ezt nevezte rendszerellenes viselkedésnek. Erre szánt időt és energiát, hogy bemószeroljon az iskolaigazgatónál. Mi lett volna, ha megtudja a színházi szökést?!?
De ez még csak a történet eleje. Ami most következik, az ennél sokkal vadabb és egyben szánalmas is.
Annak idején is létezett az Országos Középiskolai Tanulmányi Verseny (OKTV), amelynek első pár helyezettje felvétel nélkül bejutott az egyetemre. (A 80-90-es években még felvételi vizsgát kellett tenni.)
Én is bejutottam az orosz verseny országos fordulójába, ahol reményteli eredményekkel haladtam feladatról-feladatra. Az utolsó szóbeli fordulón, mit ad isten, ott ült a zsűriben a leningrádi tábor vezetője, aki előző évben jelentést küldött kifogásolható viselkedésemről. Széles vigyorral az arcán jelezte, mire számíthatok. Rögtön átvette a beszélgetést és azt kérte, mondjak orosz ételeket. Miután ez megvolt, orosz receptek ismertetését kérte. Én elmondtam neki, hogy orosz receptet nem ismerek, de szívesen ismertetek oroszul bármilyen magyar receptet. No csak, járt a Szovjetunióban és nem tud orosz receptet mondani? kérdezte kárörömmel és ezzel el is volt intézve a versenyem.
Az eredményhirdetésen személyesen ő olvasta fel az helyezetteket, kiemelve, hogy most az UTOLSÓVAL fogja kezdeni. Valahogy így hangzott: az Országos Középiskolai Tanulmányi Verseny orosz nyelvű versenyének országos fordulóján UTOLSÓ helyen végzett, Varga Mónika, a Siófoki Perczel Mór Gimnázium tanulója. Kérem, álljon fel!
Felálltam. Tulajdonképpen már az első mondatánál készülődtem, hiszen az orosz receptnél tudtam, nekem annyi volt. És egyébként is végig engem nézett, szóval nem voltam meglepve. Ő viszont fürdött a boldogságban. Kicsinyes bosszút állt tanárként egy 17 éves lányon, valamiért, amit ma már egy fiatal sem értene. A furcsa az, hogy már akkor szánalmat éreztem harag, vagy megalázottság helyett és a történelem később engem igazolt.
Az orosz verseny nélkül is felvettek az egyetemre. El is végeztem. Majd egyszer jóval később, talán tíz év múlva, valami oknál fogva vonattal utaztam haza a Balatonra. A leghátsó kocsiban álltam a lépcsőnél, amikor hirtelen egy ötvenes pasas kullogott oda százéves, agyonmosott Trapper farmerjában, vállán a jól ismert barna műbőr utazótáskával. A táborvezető elvtárs volt az, a tíz évvel azelőtti szerelésben. Hát ennyi sikerült. Eltűnt egy rendszer, megszűntek a kiszolgáló szerepek. Amikor végül felkapaszkodott mellém a vonatra, valami ilyesmi jutott eszembe: Akkor ki is végzett az utolsó helyen Tanárúr?
