Legalább olyan MEGOSZTÓ téma ez is, mint az a bizonyos nyelvérzék.
Van, aki jót nevet a 3 hónapos babával angolra rohanó kismamán, más az óvodában angollal traktált gyermekek láttán háborog, és van, aki szánja-bánja, hogy nem kezdte el gyermekével az idegennyelvet születése pillanatában. Egy másik tábor, aki az alsótagozatos idegennyelv oktatást szidja és ezt okolja gyermeke csiga lassan haladó nyelvtudásáért. És persze vannak a csodamódszerek, és az őket reklámozók, akik szerint teljesen mindegy, mikor kezded, csak az ő módszerükkel tanulj.
Lássuk a TÉNYEKET:
Ha az anyanyelv elsajátítását vesszük alapul, akkor természetes a válasz: RÖGTÖN SZÜLETÉS UTÁN. Minden ember az anyanyelvét beszéli legjobban, mert azt még a nyelvi fejlődés korai szakaszában, egészen más módon tanulta meg, mint az iskolában elkezdett idegennyelvet.
Ha a gyermekhez a környezete születésétől fogva 2-3 NYELVEN BESZÉL, akkor mindegyik nyelvet kiválóan el fogja sajátítani. Szóval ahhoz ma már kétség sem fér, hogy ha a beszéd kialakulásával egyidőben tanuljuk a nyelvet, az a legoptimálisabb és soha vissza nem hozható időszak. Ráadásul ebben az időszakban képesek vagyunk a világ összes létező hangjának tökéletes képzését megtanulni. Később elveszítjük ezt a képességünket.
Bármelyik ember hirtelen IDEGENNYELVŰ KÖRNYEZETBE kerül, hallás, felismerés és utánzás alapján előbb-utóbb megtanulja a nyelvet, legalábbis a beszédet és az értést. Ezért igaz az a mondás is, hogy ki kell menni az adott nyelvterületre és megoldódik a probléma.
A gyermek nagyjából 8-10 éves koráig UTÁNZÁSSAL tanul idegen szavakat és szerkezeteket. Nincs tisztában azzal, hogy van nyelvtan és léteznek nyelvtani szabályok, amelyek segítségével hibátlan mondatokat alkothatunk. Valamikor ebben az életkorban kezdi felismerni és megérteni a szabályszerűségeket, ekkortól lehet neki úgymond „rendszerben” tanítani a nyelvet.
MINDEN EMBER ELTÉRŐ módon képes idegennyelvet tanulni, egyesek könnyen, mások nehezebben, sokan pedig csak keserves kínlódás árán. Mindenkinek meg kell találnia azt a módszert, amivel egyszerűbbé válik a tanulás.
Akkor ez azt jelenti, hogy IRÁNY A BÉBIANGOL, OVIS ANGOL, vagy KÜLFÖLD?
Nos még ha ez lenne az egyetlen út az üdvösséghez, akkor sem írnám azt, hogy igen, ez mindennek a kulcsa. Egyrészt, mert a legtöbb babának szánt nyelvi foglalkozás drága és kevesen engedhetik meg maguknak. És ugyanez igaz a külföldi tartózkodásra is. Egy hosszabb kinn tartózkodás vagy a több hónapos nyelvtanfolyamok nagyon sokba kerülnek, így szintén nem elérhető opciók mindenkinek.
De ellenvetésem sincs. HA VALAKI MEGTEHETI, belefér az idejébe, és rendszeresen elhordja kisbabáját játékos angol foglalkozásokra, bizonyára jót tesz neki. Legalábbis megadja neki azt a lehetőséget, hogy egy másik nyelvvel is megismerkedjen a beszédfejlődés e korai szakaszában. Ez nem fogja automatikusan garantálni a csodát, de sokat segíthet, feltéve, ha azután szakszerű folytatás is van.
Az OVIS ANGOL kérdésére Magyarországon a legismertebb válasz Vekerdy Tamástól származik. Szerinte: “Ötévesen nem angolul kell tanulni, hanem rohangálni az udvaron, a friss levegőn, látszólag céltalanul, mert attól fejlődik az agyuk.”
Természetesen igaza van, abban az értelemben, amire az elismert pszichológus pontosan célzott. Vagyis, a JÁTÉK és a friss levegő HELYETT NE TANULJON nyelvet az óvodában! Ne kényszerítsük számára érdektelen, időhöz kötött és szervezett elfoglaltságra, ha helyette játszhat.
DE a vidám, JÁTÉKOS, akár az udvaron tartott, rövid foglalkozásokkal semmi baj nincs. Ha csak az vesz részt rajta, aki szeretne és ha a gyermek élvezettel közreműködik, akkor bizony nagyon hasznos lehet. A kényszer és számonkérés nélküli, természetes tanulást kihasználva ebben a korai időszakban sok-sok szót és kifejezést el lehet sajátítani.
A PROBLÉMA AZ OVI UTÁN JÖN, amikor az óvodában angolt tanult gyermekek iskolába kerülnek. Az alsó tagozat nyelvoktatása ugyanis a nyelvtani szerkezeteket még értelmezni nem tudó gyermekek számára van megalkotva, vagyis szavak, kifejezések és adott kérdésekre adott válaszok ismételgetésén és utánzásán alapuló módszerrel dolgozik. Magyarra fordítva: az óvodákban is alkalmazott egyszerű, játékosan technikákkal működik egészen a 4. osztályig, igazodva a gyermekek átlagos képességéhez.
Az óvodából már bizonyos ismeretekkel érkező gyermekek szülei nagyon hamar elégedetlenkedni kezdenek, hogy a gyerek nem halad, ugyanazt kapja, mint az óvodában. A legtöbb szülőnek egyébként fogalma sincs arról, hogy amit az óvodában 2-3 év alatt megtanulnak, azt az iskolában az első évben elsajátíthatják, ha jó tanárt kapnak.
Az ALSÓ TAGOZATOS nyelvoktatásról tehát azt kell tudni, hogy az életkor átlagos nyelvi fejlettségi szintjéhez igazodva, óvodás szerű módszereket használ, és ez így van rendjén.
A NYELVTAN oktatása az 5. osztályban kezdődik meg, amikorra a gyerek megérti, mi az a nyelvtan. Vagyis az építőkockák mellé megérkezik a használati utasítás is.
Azt is tapasztalom, hogy felgyorsult világunkban egyre korábban szeretnénk mindent kihajszolni magunkból, így egyre több gyerek a korábbinál sokkal előbb szembesül bizonyos megtanulandókkal. Néhányuk így a MEGSZOKOTT ÁTLAG FELETT(IDŐ ELŐTT) teljesít és mondjuk már 3.-4. osztályban képes például nyelvtani szerkezet alapján mondatot építeni. Az ő szüleik aztán végképp „kiakadnak” azon, hogy gyermekük nem halad, és a gyenge nyelvoktatást kárhoztatják. Ekkor tényleg nem marad más, mint a magánórák, mert az alsó tagozatos nyelvoktatás az átlaghoz igazodik. Talán ha majd az oktatás átalakul és jobban lehet differenciálni képességek szerint, akkor orvosolható lesz ez a probléma.
30 ÉVES NYELVTANÁRI PÁLYÁM döntő részében magántanárként dolgoztam, így egyesével figyelhettem meg a gyerekek fejlődését. Nem ritkán egész kicsi kortól az érettségiig kísértem végig őket, ezért merem bátran állítani mindazt, amit itt leírok.
Megfigyeléseim szerint 9-10 éves korban következik be a DÖNTŐ PILLANAT az idegennyelv elsajátítása terén. Akinek addig nem volt olyan szerencséje, hogy anyanyelvként megtanulhasson egy másik nyelvet is (külföldi szülő, babysitter, magánovi, külföldi tartózkodás stb. segítségével), annak itt látszik majd először világosan, vajon könnyen, vagy nehezebben fog nyelvet tanulni.
HIHETETLEN FORDULATOK tanúja voltam 9-10 éves gyermekeknél mind pozitív, mind negatív irányban. Szerencsére legtöbben ekkor kinyílnak, felismerik a rendszerességeket és a szabálytalanságokat, majd megkezdik a szabályok alapján történő mondatépítést.
Vannak viszont olyan gyermekek, akiknél mintha EZ A FOLYAMAT NEM KÖVETKEZNE BE és továbbra is utánzással, betanult kifejezések ismételgetésével próbálnak boldogulni. Mivel ez a módszer idáig kiválóan működött, ők most nagyon megijednek és egyszer csak azon kapják magukat, hogy semmit nem értenek. A frusztráció miatt a korábban megjegyzett szavak egy részét is elfelejtik, a nyelvtani szabályokat csak ideig-óráig értik és csak a teljesen mechanikus egyen feladatokat tudják megoldani, a szöveg megértése nélkül. Megutálják a nyelvtanulást, a szülők pedig kétségbeesve keresik, ki vagy mi lehet a hibás.
Azok a gyerekek, akik intelligenciájukkal eddig leplezni tudták, hogy valamiféle olvasással/írással/nyelvtannal kapcsolatos problémájuk van, ezen a ponton biztosan „lebuknak” és óriási nehézséggel kerülnek szembe.
EGY SZÓ, MINT SZÁZ, nagyjából az alsó tagozat vége felé derül ki, milyen nyelvtanuló lesz a gyerekből, és ha erre nem támogató közegben kerül sor, akkor a nyelvtanulás rettenetes ellenféllé válik. Itt szokott eldőlni, hogy valaki a „nekem nincs nyelvérzékem” kategóriába sorolja majd magát, vagy megbirkózik a nyelvvel.
Szóval akkor MIKOR IS KEZDJÜNK NEKI a nyelvtanulásnak?
Ha a beszéd kialakulása utáni időszakban tesszük, akkor a gyermekkorban szinte MINDEGY MIKOR. Sokkal FONTOSABB A HOGYAN, hiszen ahogy írtam, 8-10 éves korig a játékos, utánzós módszer működik, utána léphet be a szabályokat ismertető módszer is, majd egyszer csak teljesen egyénivé válik az egész és képtelenség általánosérvényű, mindenkire ráhúzható módszert találni.
Nézzük RÉSZLETESEBBEN:
Természetesen az ovis angol nélkül vidáman megvan minden gyerek, ez csupán egy kellemes plusz azoknak, akiknek lehetőségük van rá. A gyermeki agy nagyon fogékony, játék közben rengeteg szót elsajátíthat, de igazi nyelvtudás csak akkor lesz belőle, ha állandó az nyelvi közeg és megfelelő folytatása van.
A gyerekek többsége az alsótagozatos nyelvórák nélkül is simán elboldogulna. Vagyis, ha a régi idők gyakorlata szerint csak 10 évesen kezdenénk a nyelvtanulást, akkor sem maradnánk le semmiről. A jó vagy átlagos képességű gyerek – a nyelvtan ismeretében – akár 1 év alatt megtanulhatja azt, amit az alsó tagozatban 4 év alatt tanítanak.
Ez nem azért van, mert rossz az alsótagozatos anyag, hanem azért, mert ezután lesz képes egy gyerek az utánzás helyett saját logikával nyelvet tanulni.
De pont ebben az életkorban derülhet ki az is, hogy nála nem fejlődött ki rendesen ez a nyelvi logikai készség, és akkor valószínűleg aranyat ér az a kis tudás, amit addig sajátított el.
Mivel előre nem lehet megmondani, hogy egy gyermek 10 éves korára vajon hogyan lesz képes egy másik nyelv elsajátítására, abban sem lehetünk okosak, mikor ideális elkezdeni.
Nem érdemes tehát vérre menő vitákat folytatni, kinek van igaza, mert nézőponttól függően szinte bárkinek igaza lehet.
Ha tudnánk előre, hogy 10 éves kora körül gondjai akadnak majd, akkor talán a lehető leghamarabb el kéne kezdeni, amíg játékosan és lazán megy. Bár ez sem teljesen igaz, mert olyan tanítványaim is voltak, akik az addig tanultak nagy részét is teljesen elfelejtették, miután elkezdődtek a nyelvtanulási nehézségeik.
Ha tehát nincs lehetőség pici kortól állandó idegennyelvi környezetre, akkor a baba-, ovi és alsó tagozatos nyelvoktatás mind olyan opciók csupán, amik hasznosak, eredményeket hozhatnak, élvezetesek lehetnek, de nem feltétlenül szükségesek ahhoz, hogy egy gyermek jól megtanuljon egy nyelvet.
Amennyiben gyermekeink 4.-5. osztálytól jó minőségű nyelvoktatást kapnának, sok-sok interaktív élménnyel és beszédgyakorlással, az összes korábbi nélkül is vígan megtanulnák a nyelvet.
Ha a gyermek nyelvtanulási nehézségekkel küzd, ami nagyjából 4.-5. osztályra derül ki egyértelműen, akkor neki a korábbi nyelvtanulás még áldás volt, az ezt követő pedig a jelenlegi rendszerben biztosan szenvedés lesz.
Ezeket kell tehát mérlegelni, amikor gyermekünk nyelvoktatásával kapcsolatban fenntartásaink, kétségeink vagy konkrét szándékaink vannak.
Sajnálom, hogy nem tudok olyat mondani, ami mindenkire vonatkozik és gombnyomásra működik, de tanulás ügyben szerintem ilyen nem létezik.
Két dolog látszik biztosnak. Az egyik, hogy kicsi korban, játék helyett nyelvtanulásra kényszeríteni valakit, ostobaság. A másik, hogy minden gyerek egyéni módon fejlődik a nyelvtanulásban is, ezt kell figyelemmel kísérni.
Akármiről is írok, mindig vissza kell térnem a vesszőparipámhoz: a siker kulcsa gyermeked megismerésében rejlik!! Ha jól ismered őt, az is kiderül majd, hányadán áll a nyelvtanulással.
És akkor tudni fogod, mivel ártasz és mivel használsz neki. Illetve, hogy a „mikor”-nál számos esetben sokkal fontosabb a „hogyan”.
Bizonyára aggaszt és régóta keresed az ellenszert. Sok mindent kitaláltál, hogyan tarthatnád vissza az állandó gépezéstől. Azt sem tudod biztosan, vajon függő-e már, vagy csak egy kicsit többet játszik a normálisnál.
De azon gondolkodtál-e már, vajon MIÉRT gépezik annyit?
Legtöbben itt követjük el azt a hibát, ami a további előrehaladást megakadályozza. Azt gondoljuk, szerető szülőként mindent megadunk gyermekünknek, ezért nem is keresünk logikus miérteket, csak a korlátozásra koncentrálunk.
A SZÜLŐK alap hozzáállása, hogy a számítógépes játék egy „HÜLYESÉG”, felesleges időrablás, káros az egészségre, és így tovább, helyből ellehetetleníti a megoldást. A gyerek tudja, hogy ellenséges viszonyt ápolunk az ő kedvenc tevékenységével, így rögtön falra hányt borsó lesz, amikor annak káros hatásairól papolunk. Ha még hangoztatjuk is, mekkora marhaságnak tartjuk és mi mindent lehetne helyette csinálni, csak olajat öntünk a tűzre.
Rosszallásunk miatt egyre jobban KORLÁTOZZUK a játékidejét, vagy LETILTJUK a gépezésről, anélkül, hogy tisztában lennénk vele, miért is gépezik.
Nos, először is azért, mert JÁTSZIK. A játék természetes része a gyerek életének, csak egy ilyen számunkra szokatlan, sok negatív hatással is bíró játékot felnőttként nehezen sorolunk a klasszikus játékok közé. És mint a legtöbb játékban, a gyerek belép egy felnőttek nélküli világba, ahol SAJÁT DÖNTÉSEKET hoz, ahol senki nem szabja meg, mit hogyan csináljon és rengeteg választási lehetősége van. Ez az érzés szárnyakat ad neki, és valljuk be, a számítógépes játékok ebből a szempontból nagyszerűen vannak kitalálva. Soha ennyi önálló döntési lehetőséggel, ekkora szabadsággal nem találkozott még egy 10-15 éves gyerek.
Ezért is olyan bántó számára, amikor egyszerűen hülyeségnek nevezzük azt a kis világot, amelyben ő az úr.
De még ennél is fontosabb, hogy a gyerek a saját maga elvárásai szerint ÜGYESEDNI KEZD valamiben, fejlődik, napról-napra jobban tud játszani és folyamatos sikerélményt tapasztal. A kudarcokért NEM KAP LETOLÁST, hanem inkább még jobban igyekszik, hogy kiküszöbölje a hibát. Akármennyire is hihetetlen, ez az előnye biztosan megvan a számítógépes játékok többségének.
És bizony tényleg nem baj, hogy felnőttésszel teljesen értelmetlen, amiben „fejlődik”, hiszen a gyerek nem az értelmet keresi a játékban. A „MI ÉRTELME VAN ENNEK” kérdésnek a gyermekünk szempontjából pont nincs értelme. Neki az élmény, a fejlődés, a szintlépés és a legújabb megszerzett előnyök biztosítják az értelmet.
Mivel régóta foglalkoztat a téma és egy időben az én fiam is abnormálisan sokat gépezett, igyekeztem figyelemmel követni tanítványaimnál is a „gépezés anatómiáját”.
Hallottam számtalan panaszt tiltásról, korlátozásról, de ennél sokkal jobban érdekelt, MI VONZZA őket annyira ezekben a számomra követhetetlen sebességű, felfoghatatlan tartalmú játékokban. Szüleik elmondása szerint túl sokat gépező tanítványaim között voltak jó tanulók, átlagos és gyengébb tanulók is, egyetlen közös tulajdonsággal: mindannyiuk ebben talált fejlődési lehetőséget, kötelezettségektől mentes, szabad kibontakozást.
Ami pedig végképp hihetetlen, néhányuk az állította, itt talált BARÁTOKAT is. Az iskolában nincs idő és lehetőség barátkozni, a délutánokat tanulás és különórák foglalják el, este pedig senkit nem engednek sehová. A hétvége is zsúfolt, agyonszervezett, vagy éppen örülünk, hogy nem kell sehová rohanni, és megint elmarad a barátkozás. Az online térben viszont hamar társra lehet találni, hiszen valószínűleg a többiek is ott keresnek menedéket agyon rendszabályozott hétköznapjaik elől.
Lehet, hogy egy kötetlen és laza GYERMEKKOR ÉRZÉSEIT KERESIK? Lehet, hogy a mindenféle „skin”-ek gyűjtése, színes golyók üldözése, robbantgatások és lődözések pótolják azt a hiányt, amit a haverokkal töltött idő- illetve a HAVEROK TELJES HIÁNYA jelent?
A jelenlegi ISKOLAI OKTATÁS IS ALKALMATLAN arra, hogy rendszeres és folyamatos „szintlépést” élhessen meg. A szülők gyakran túlkövetelik és agyon terhelik gyereküket, ami megint csak a sikerélmény rovására megy. Néhányuknak pedig éppen túl lassú a tempó és unják az iskolát, számukra teljesen elmarad a kihívás. Lehet, hogy egyszerűen csak ezek hiányoznak nekik?
Véletlenül sem állítom, hogy akkor ez így jó is lesz, és hagyjuk csak naponta órákig gépezni, hadd kapja meg, amit szeretne. Azt állítom, hogy érdemes kideríteni, milyen érzéseket gyűjt játék közben, mi az, amit esetleg a való életben is biztosítani tudnánk neki, hogy ne kelljen annyit gépeznie.
Tudd meg, mi olyan jó neki benne! Ne érd be azzal a válasszal, hogy nem tudom, jó és kész! Mivel te nem érted, faggasd addig, amíg meg nem fogalmazza, pontosan mi okoz neki akkora örömet a gépezésben, mint semmi másban ezen a világon!
Ugyanis legtöbbjük azt állítja, egyedül csak gépezni szeret. Tehát, az életéből feltételezhetően hiányoznak dolgok, amit a játékkal pótol.
Gyakran hallom azt a panaszt is, hogy anyáméknak semmi sem számít, csak a jegyeim. Ez egy komoly vád, érdemes elgondolkodni, ha ilyesmit állít gyermekünk. Ez azt jelenti, nem vagyok fontos a szüleimnek, csak az osztályzataim. Márpedig a többiekkel játszott számítógépes játékban minden résztvevő fontos és könnyen lehet, hogy ezért menekül oda a gyerek. Szeretné érezni, hogy fontos valakinek.
És még bizonyára számos egyéb oka is van, amin változtatni lehet, csak ki kell deríteni.
Én úgy gondolom, hogy egyre többen játszanak PUSZTA KEDVTELÉSBŐL és az IZGALOM kedvéért, anélkül, hogy bármi problémájuk is lenne. Ha életük egyébként a normál kerékvágásban folyik, tanulmányi eredményeik rendben vannak és embertársaikkal is szívesen töltenek időt, nem igazán látok okot a korlátozásokra.
Volt egy időszak, amikor a fiam is napi több órát játszott, kiabálva (üvöltözve) és az asztalt csapkodva. Arra a kérdésre, hogy mi jó van ebben, gondolkodás nélkül rávágta: a fejlődés lehetősége. Mivel ezen kívül mindent rendben találtunk körülötte, nem korlátoztuk és amint az élet meghozta a fejlődési lehetőségeket, szépen le is szokott róla.
Az már nehezebben ment, hogy ne nyilatkozzunk negatívan az általa játszott játékokról. Egyszer, amikor a férjem megpróbálta elmagyarázni valakinek, melyik játékra gondol, az valahogy így hangzott: „tudod, amelyikben az az idióta fazon rohangál ész nélkül ide-oda.” (HA VAN TIPPED, MELYIK EZ A JÁTÉK, VÁROM KOMMENTBEN!!!)
Végezetül ne felejtsük el azt sem, hány FELNŐTT VÁLIK RABJÁVÁ a számítógépes játékoknak és lesz szenvedélyes vagy akár függő játékos feltehetően hasonló okokból kifolyólag! Férfiak milliói lőnek „ész nélkül” órákon át káromkodva és tombolva, de édesanyáknál is előfordul a játékszenvedély. Ebben az esetben nem lehetsz okos. Nem tudod meggyőzni a gyereket, hogy apának lehet, neki meg nem. Hogy a fenébe lehetne apának játszani, a gyereknek meg nem? Ez aztán már tényleg pofátlanság lenne!
Ha jót akarunk gépező gyermekünknek, ÉRDEKLŐDJÜNK a játékairól! Nézzük meg, hogyan játszik, beszéltessük róla, szurkoljunk neki! Biztosítsuk arról, hogy nyugodtan játszhat, ha minden egyéb kötelessége rendben van! Rafináltan csempésszünk be sok egyéb kihívást, sikert és élményt jelentő programot is az életébe, ami elvonja a játéktól! Ahogy a szorongásról szóló írásomban is kifejtettem, ne a gyereket akarjuk megváltoztatni, hanem a körülményeket, ami a határtalan gépezéshez vezetett!
És létezik még egy megoldás, amikor APA EGYÜTT JÁTSZIK GYERMEKÉVEL, finoman szabályozva a játékidőt és kontrol alatt tartva a dolgokat. Ilyenkor persze fennáll a veszélye annak, ami nálunk is bekövetkezett: az iskolából hazatérő fiúnk a látványtól megdöbbenve így kiáltott: „Apa, te már megint gépezel?”
RENDBEN VAN-E, hogy egy tízéves gyermek naptárában több program szerepel, mint egy cégvezetőében?
JÓ-E NEKI, hogy a szabad játékot teljes egészében időhöz kötött, irányított programokra cseréljük?
TÉNYLEG ELHISSZÜK, hogy mindez a gyerek érdekét szolgálja?
Értem én, hogy jó a szándék, de ahogy egyre több fronton szeretnénk „jót tenni” neki, végül egy feladattól-feladatig masírozó robotot csinálunk belőle. Meggyőzzük magunkat és nem ritkán őt is, hogy szükség van mindezekre, méghozzá bizonyos jövőbéli célok érdekében. A jelent meg valahogy ki kell bírni, kész passz.
Csakhogy így ODA A GYERMEKKOR
Pont az veszik el belőle, amiről a gyermekkornak szólnia kellene. Ez az időszak optimális esetben az önfeledt játék, a kötetlen szabadidő és a gondtalan lét rövidke pár éve. Ekkor még nem kellene ismerni a felnőttek összes félelmét és aggodalmát. De mi felnőttek annyira szeretnénk biztosra menni, hogy egyre korábbi életkorban kezdjük meg átragasztani rájuk SAJÁT AGGODALMAINKAT.
Mostanság az alsós gyermekektől hallom azokat a szólamokat, amik 10-15 éve jó, ha a felső tagozatban elhangzottak. 9-10 éves gyermekek állítják elszántan, hogy nekik jó iskolában kell majd továbbtanulni, hogy lehessen belőlük valami. Jó nyelvérzékről, nyelvvizsgáról, felvételi pontokról, érettségiről és nemzetközi versenyeredményekről beszélgetnek, pedig ezeket a fogalmakat még ismerniük sem kellene. Tízévesek szülei keseregnek, hogy a gyereküknek nincs semmijen célja, érdeklődése vagy elképzelése a jövővel kapcsolatban. Kérdem én: Honnan lenne? És miért lenne? Nem JÁTSZANIA KELLENE a többiekkel? Nem éppen azt a görcsös igyekezetet kellene megspórolni nekik, amiben felnőttként úgyis bőven lesz részük?
DE AZ ÉN GYEREKEMNEK ÍGY JÓ
Azt is értem, mert a szemem láttára zajlik a folyamat, hogy a kiemelkedő képességű gyermekek egy része pillanatok alatt magáévá teszi a SZÜLŐK ELVÁRÁSAIT, meggyőzi magát, hogy ezeket ő akarja. Ráadásul így igazolást kap arról, hogy különb, mint a többi, és emiatt kell neki különb iskola, még több különóra és egy rakás verseny. A szülei pedig ragyognak a büszkeségtől.
Talán azt is elhiszem, hogy tényleg van olyan gyerek, aki ezt élvezi. A SZEMÉLYISÉGÉBEN REJLŐ kiemelkedni vágyás és állandó győzni akarás könnyen átállítja őt a szülők által boldogan vezényelt „FŰT-ZENÉL-VILÁGÍT” üzemmódba.
A tanulni szerető, érdeklődő gyermek is gyakran hajlamos túl sok mindent bevállalni, mert valóban élvezetét leli a foglalatosságokban. Mivel korunkban olyan mennyiségű lehetőséggel találkozik, ami felkelheti az érdeklődését, hogy egy idő után már maga sem tudja, mibe kapjon bele. Őket a figyelmes szülő igyekszik kicsit visszafogni, és csak ésszerű mértékben engedi a százféle tevékenységet.
Én mégis úgy gondolom, hogy többnyire a SZÜLŐK TERVEI ÉS ELKÉPZELÉSEI hajszolják a kisgyerekeket a végeláthatatlan szakkör, különóra és hétvégi versenyek kálváriája felé.
Az a gyermek, aki önszántából teljesít túl és magától akar mindenütt első lenni, is SOKAT VESZÍT az igazi, gondtalan gyermekkorból. De mit mondjunk akkor a többiekről, akik szívük szerint minden idejükben szabadon játszanának?
Egészen biztos vagyok benne, hogy a KISGYERMEKEK ELENYÉSZŐ SZÁZALÁKA szeretné az éppen megszokott osztályát ÖNSZÁNTÁBÓL otthagyni egy ismeretlen „jobb iskola” reményében. Szintén kevés akad, aki a barátokkal töltött szabad játék helyett valami megtanulandót vagy időre végzendőt választana. Feltéve, ha van szabadideje és ha van barátja. Ha tudja egyáltalán, milyen az önfeledt játék és a barátokkal töltött idő. Ha nem volt már első osztálytól úgy túlterhelve, hogy ilyesmire soha nem maradt ideje. Akkor tényleg lehet, hogy nem hiányzik neki, mert NEM IS ISMERI A SZABAD IDŐTÖLTÉST. Pontosabban, nem tudja, hogy hiányzik neki. Mert a gyermek azt véli normálisnak, amiben felnő. Csak jóval később ébred rá, mekkorát tévedett.
Szerintem nem normális, ahová a gyermekeink „kiképzése” fajult. Ha valaki normálisnak tartja, hogy egy alsó tagozatos gyermeknek minden nap legalább két különórája legyen, ideje nagy részét ide-oda rohangálással töltse és még a hétvégeken is kötelező elfoglaltságokkal kelljen foglalkoznia, akkor ő valamire nem jól emlékszik saját gyermekkorából. Korábban soha nem kellett ennyi szervezett tevékenység, és soha nem is vágytunk rá.
MILYEN FELNŐTT LESZ ABBÓL A GYEREKBŐL,
aki szinte soha nem csinálhatja azt, ami éppen jólesne neki?
aki nem tudja, milyen suli után bevágni a táskát a sarokba és addig játszani, amíg be nem sötétedik, vagy rá nem dörrentenek, hogy leckét kéne végre írni?
aki nem tud válaszolni arra kérdésre, hogy mit szeret csinálni?
akinek soha nem volt egy igazi barátja sem, mert nem volt rá ideje?
akinek a szabad időtöltésnél fontosabb, hogy másokat megelőzzön, hogy mindenben az élen végezzen?
aki minden ‘miért’ kérdésre azzal válaszol, hogy „mert anyáék így…, mert anyáék úgy…?
Lehet, hogy felnőttként is a győzelemben és a külvilág elkápráztatásában talál majd örömet. Mivel nem voltam a helyében, nem tudom, milyen mértékben helyettesíti az ilyen fajta boldogság a természetesebb gyermeki örömöket, a SZABAD ÉS LAZA GYERMEKKOR semmihez sem hasonlítható GONDTALAN ÉLVEZETÉT.
Írásaimban nem győzöm hangsúlyozni, milyen fontos a változásokhoz való alkalmazkodás képessége. Néha mégis visszavonulót fújok, amikor olyan változásokhoz próbálunk alkalmazkodni, amelyek senki érdekét nem szolgálják. A felgyorsult és teljesítményközpontú világ elvárásaihoz az óvodától kezdve, erőszakkal alkalmazkodni, szerintem rendkívül ártalmas és ez a folyamat egyszerűen megsemmisíti a gyermekkort.
Tudom, hogy lesznek szülők, akik szilárd meggyőződéssel állítják, ők semmit sem erőltetnek, a gyermek egyszerűen ilyen. Mindent ő akar csinálni, folyamatosan pörög, imádja a versenyeket és egy pillanatig sem tud unatkozni. Ha ez tényleg így van, ám legyen!
Azért mindenképpen érdemes lenne megvizsgálni, honnan ered ez a nagy pörgési vágy:
Vajon nem szülői példa-e?
Vajon nem csak a szülőnek való megfelelés hajtja-e?
Vajon nem csak azért ilyen, mert soha nem élte át a szabad időtöltés örömét és már nem is tud természetesen viselkedni?
Vajon nem a tanulás és az eredmények az egyetlen siker/örömforrás számára és egyszerűen abban menekül?
Ezekben az esetekben egy percig se ringassuk magunkat abban az illúzióban, hogy jó így neki, hiszen ő akarja.
Azt pedig teljes mértékben elítélem, ha gyermekünket mások teljesítményéhez hasonlítva, saját képességeit figyelmen kívül hagyva, Facebook-ra posztolható oklevelek és bizonyítványok érdekében gyötörjük számára megterhelő tevékenységekkel.
A gyermekkorra szükség van. Sem visszahozni, sem megismételni nem lehet. Ha tönkre tesszük, az később egész biztosan megbosszulja magát.
Ez az írás azért született, mert számtalan, az alábbi beszélgetéshez hasonlót folytattam tanári munkám során és mint mindenhol hangoztatom: én a gyerek oldalán állok.
Ha nem sikerült meggyőzzelek, olvasd el az interjút az alábbi Facebook linken!
Kreativitásnak nevezzük azt a képességünket, amellyel létrehozunk vagy felismerünk új ötleteket, alternatívákat vagy lehetőségeket egy probléma hatékony megoldása érdekében. Másképpen fogalmazva, az ember lényéből fakadó törekvés a problémamegoldásra és a folyamatos fejlődésre, amely bámulatos eredményekre képes.
Miben áll a kreativitás titka?
Először is abban, hogy bármiben lehetsz kreatív! A villanyszereléstől a fűnyírásig, a lakberendezéstől az atomfizikáig. És még ezernyi olyan területen, amiről el sem tudnád képzelni. (Gondolj csak a TikTok videókra)
Másodszor, hogy a kreativitás nem csak néhány szerencsés ember kiváltsága! Minden egyes emberben, tehát benned és gyermekedben is tehetségek tárháza rejtőzik, amelyet módszeres táplálással gondozhatsz.
Harmadszor, az emberi képzelet határtalan, így a kreativitásnak semmi sem szab határt.
Vagy mégis? Miért múlik el a kreativitás?
Mi magunk korlátozzuk ezt a képességünket saját megrögzött elképzeléseinkkel és az iskolák által kialakított értékelési rendszerrel. Elhisszük, hogy léteznek „kreatív emberek” és „kreatív szakmák”, elfogadjuk, hogy az iskola szerint a gyerekünk hármas tanuló és már meg is fojtottuk a velünk született törekvést.
Sir Ken Robinson, a világ talán legismertebb oktatási szakértője mondta egyszer: „Néhány igen kiváló, kreatív ismerősöm nem teljesített túl jól az iskolában. Sokan közülük nem igazán jöttek rá, mihez is tudnának kezdeni – kik is ők valójában – amíg el nem hagyták az iskolát és ki nem gyógyultak az oktatásból.”
Ezt tovább fokozzák a szülői elvárások, a szilárd meggyőződés, hogy kisgyermekkortól a jól ismert, biztos pénzt hozó munkák irányába próbáljuk terelni gyermekeinket. Elfogadjuk a humán és reál tárgyak mindenhatóságát, lefitymáljuk a rajz, ének, torna, technika és egyéb készségtárgyakat, gyermekünk furcsának tartott érdeklődését. A szenvedélyesen zenélő fiatalban elültetjük a félelmet, hogy abból nem lehet megélni és még elkeseredettebben küzdünk gyermekünk minden újonnan felbukkanó, általunk múlandó hóbortnak tartott fellángolása ellen.
Megint Ken Robinsont kell idézzem, mert szó szerint egyetértek minden gondolatával: „Szenvedélyesen hiszem, hogy nem belenövünk a kreativitásba, hanem kinövünk belőle. Vagyis inkább kinevelik belőlünk.” Igen, kineveljük a gyerekekből az egységes értékelési rendszer miatt és egy „biztos jövő” érdekében. Biztos jövő márpedig nem létezik. Ami előre visz valamiféle jövőkép felé, az pont a kreativitás!
Hiszen éppen a kreativitás idejét éljük!
Nézzük csak meg, hányféle dologból lehet ma megélni, amitől pár évtizede minden szülő idegösszeomlást kapott volna, ha gyermeke ilyesmivel áll elő. Talán nincs is olyan kisgyerek, aki ne szeretett volna Youtuber vagy Influenszer lenni, de a nagyapám még valószínűleg nagyot nézett volna a kutyakozmetika és a műkörmös hallatán is. Naponta születnek újabb szolgáltatások, az informatika és a tudomány pedig követhetetlen tempóban ontja az új lehetőségeket. Mindez a kreativitás terméke, olyan embereké, akik mernek újat alkotni és folyamatosan tesznek a fejlődésért.
Hogyan lehet a te gyereked is kreatív?
Úgy, hogy hagyod! Figyeled miben jó, mit csinál örömmel, miben vannak jó ötletei és engeded őt abba az irányba. Ha az iskolai jegyek érdekében mindenben korlátozod, akkor legfeljebb megtanul hazudozni, így lesz kreatív. (Mint az energia: ez sem vész el, csak átalakul.)
Játékszabályok:
Nem kell egyetértened a céljaival.
Nem kell biztosra venned, hogy abból akar majd megélni, amiért éppen rajong,
Ne szóld le az elképzeléseit!
Ne győzködd, hogy ezzel semmire sem megy!
Győzd le az ellenszenvedet, próbáld a helyébe képzelni magad!
És persze finoman nógasd a szükséges tárgyak megtanulására is!
Engedd hibázni, engedd elbukni és újból felállni!
Engedd kísérletezni!
A kreativitás alapja éppen a szabad kísérletezés, a szórakoztató és jó érzést keltő töprengés, a másokkal való együttműködés és természetesen a folyamatos hibázás.
„Ha ugyanis nem vagy felkészülve arra, hogy tévedj, soha nem fogsz kitalálni semmi eredetit.”
Nem is kell mondanom, hogy ez is Ken Robinson gondolata. És igen, szerinte is a jövő kulcsa a kreativitás.
Tanár: Ötödik alkalom, hogy nincs kész a házifeladatod. Most már be kell írjam az egyest.
Diák: De megy a matek, ha rólam van szó! Bezzeg a többieknél nem számol ilyen pontosan!
Szülő: Ez a tanár pikkel a gyerekemre! Nem létezik, hogy a K. Pista még nem kapott egyest.
Tanár: Ne beszélgess annyit, kérlek! Zavarod az órát.
Diák: Bírom a szelektív hallását! Mindig csak engem vesz észre.
Szülő: Ez a tanár lesi, hogy mikor szólhat rá a gyerekemre. De miért pont őt pécézte ki?
Tanár: Egy pont hiányzik a négyeshez, de sajnos nem tudom megadni a jobb jegyet. Így is nagyon jószívűen javítottam.
Diák: Ja persze, talán a többieknek. A csajoknak például. Nekik erre megadná az ötöst is.
Szülő: Látszik, hogy utálja a gyereket, ott szúr ki vele, ahol csak lehet. Nem igaz, hogy egy nyamvadt pontot nem lehet megadni.
Tanár: Panaszkodnak rád a tanárok, hogy folyton zavarod az órát. Nem lehetne ezen változtatni?
Diák: Aha, csak rám panaszkodnak. Azok is csak az én padomig látnak el, mi?
Szülő: Na, van másik tanár is, aki pont az én gyerekemet szúrta ki magának. Remek, lehet összefogni a gyerek ellen!
Tanár: Sok a hiányzásod, szeretném látni az igazolásokat.
Diák: Mondtam, hogy utál engem. Ha itt vagyok, csesztet, ha meg nem, akkor az a baj.
Szülő: Lassan be kell menjek ehhez a tanárhoz, ez egyszerűen mindenbe beleköt.
Tanár: Jó lenne, ha néha megnéznék a szüleid a Krétát. Tudniuk kéne a sok rossz jegyről.
Diák: ???
Szülő: Na még nekem is előírná, hogy mit csináljak! Tényleg nem tudom, mit képzel magáról!
Tanár: Ez a dolgozatod remekül sikerült! Nagyon örülök, ugye tudsz te, ha akarsz!
Diák: Most meg mit nyalizol, úgyis tudom, hogy utálsz.
Szülő: Na, jó reggelt tanárnő! Nem is olyan hülye ez a gyerek, igaz-e?
Tanár: Hallottam a nagyszerű sportteljesítményedről! Gratulálok!
Diák: Ezzel most jól lehet dicsekedni, hogy a te diákod, meg minden. Nem kell a rizsa!
Szülő: Persze most nincs gond, ugye? Ilyenek ezek a tanárok!
Ugye milyen lehangolónak tűnnek ezek a gondolatok? Pedig ez még csak az egyik (a leggyakoribb) változata a tanár-diák-szülő hármas küzdelmének. Számos más verzió is létezik, például a valóban rossz tanárral, a valóban kiállhatatlan diákkal vagy a jóhiszemű szülővel. Hamarosan ilyeneket is olvashatsz itt az oldalamon.
Ezekbe a csörteváltásokba sikerült nekem belesni mintegy két évtizeden át, ugyanis magántanárként egy negyedik szemszögből ismerhettem meg az örök konfliktust. Rengeteg gyermek és szülő mesélte vagy panaszolta el nekem tapasztalatait, s így lehetőségem nyílt megvizsgálni a problémát annak részeseként és kívülállóként egyszerre. Én a gyerek oldalán állok, és nagyon szeretném, ha a szülő és tanár egyszer végre egy csapatba kerülne. Együtt tehetnének csodát a gyerekekért, hogy a fent idézett gondolatmentek teljesen átalakulhassanak. Az egymásra mutogatás helyett összhangra és együttműködésre lenne szükség, amely célért szülő, tanár, diák egyaránt sokat tehet. Többek között erről is írok Beírás felnőtteknek című könyvemben.
2. rész: HOGYAN VEGYÜK EL A GYEREK KEDVÉT AZ ISKOLÁTÓL?
Avagy, hogy érzi magát a diák egy rosszindulatú pedagógus és az örök elégedetlen szülő lélekromboló szidalmait hallgatva?
Tanár: Mit ne mondjak, jellemző! Neked soha nincs kész a házifeladatod! Minek is kérdezem egyáltalán. Éppen ideje, hogy beírjam az egyest, hátha ebből tanulsz.
Diák: Az a helyzet, hogy hiányoztam egy hetet és nem sikerült minden anyagot beszereznem. Ez a feladat nem volt felírva nekem.
Szülő: Mert folyton máshol jár az eszed. Hányszor mondtam, hogy a Verácskától kérd el a leckét, ha hiányzol, nem a hasonlóan figyelmetlen haverjaidtól! Neked hiába beszél az ember!
Tanár: Na kire kell már megint rászólnom? Naná, hogy rád! Meglepődnék, ha néha befognád a szád az óráim alatt. Gondolom nem tűnt fel, hogy zavarod a többieket.
Diák: Csak egy tollat akartam kérni, mert az enyém kifogyott.
Szülő: Miért nem bírsz nyugton maradni az órákon? Akkora feladat csendben lenni 45 percen át? Minek ezzel is bosszantani a tanárt, ha úgysem vagy valami jó a tantárgyából?!?
Tanár: Eszembe sincs megadni neked azt az egy pontot, ami hiányzik a négyeshez. Már így is van benne jó pár potya pont. Úgysem érdemelsz jobbat hármasnál!
Diák: Pedig rendesen felkészültem. Mindent megtanultam erre a dolgozatra.
Szülő: Én sem adnám meg neked a jobb jegyet fiam, semmi nyomát nem látom az igyekezetnek. A tanár se hülye, látja az, hogy nem töröd össze magad a tanulással. Pedig semmi más dolgod nincs, csak a tanulás. Biztosan azt hiszi, a padtársadról másoltad.
Tanár: Szóval nem csak nekem jut a megtiszteltetés, hogy végig beszéled az óráimat?! Most már a többi tanár is panaszkodik rád. Mit ne mondjak, nem lep meg.
Diák: A hiányzás miatt kellett folyton kérdezgetnem a padtársamat, mert nem tudtam követni az új anyagot.
Szülő: Mert ennyi eszed van! Az órán akarod bepótolni a hiányzást. Mintha nem kértem volna százszor, hogy hívd fel a Verácskát este és kérj el minden leckét! Nem lehet igaz!
Tanár: Akkor ezt is kipipálhatjuk a listán, sikerült elérned a megengedett maximum hiányzást! Gondolom igazolás az most sincs, mert ugye minek az? Anyád hiába is írogat már, csak orvosi igazolást fogadhatok el.
Diák: Odaadtam az igazolást. Az első szünetben a folyosón. A Vera is ott volt, ő megmondhatja!
Szülő: Persze, a tanár veszítette el, mi? Ugyan már, hiszen semmire sem tudsz vigyázni. Hová a fenébe keverted el azt az igazolást? Nekem kellett kikönyörögni a dokitól, te meg egyszerűen elveszted. Megőrülök tőled!
Tanár: Te már elárultad otthon, hogyan kell belépni a Krétába? Nekem úgy tűnik, anyádék még nem jártak ott. Néha azért megkérdezik, hogy mit csinálsz az iskolában?
Diák: Tudják anyáék a kódot, de mindig csak az értesítést olvassák el. Nem nagyon van idejük, rengeteget dolgoznak.
Szülő: Miért nem mondtad, hogy valamit csinálnunk is kellene abban a hülye online izében? Honnan találjam ki magamtól, ha nem mondod? Egyébként meg pont erre van nekem meg apádnak időnk. Sokkal jobb volt a régi ellenőrző!
Tanár: Nézzenek oda! Ez meg itt egy ötös! Nem tudom, hogy sikerült összehozni, de vannak ötleteim! Remélem nem a padtársadról másoltad az egészet!
Diák: Teljesen egyedül írtam. Végre egyszer rendesen értem az anyagot.
Szülő: Ugye mondtam én, ha egy kicsit összekapod magad, mindjárt jobb jegyeket kapsz. Csak tanulni kell, ennyi! Nem olyan ördöngős dolog ez. Akár jó tanuló is lehetnél.
Tanár: Bezzeg a sport, az megy! Arra nem sajnálod az időt. Ha annyit tanulnál, amennyit a pályán rohangálsz, nem így nézne ki a bizonyítványod!
Diák: Imádom a kosárlabdát. Mindennél jobban szeretem. És nagyon király volt legyőzni egy ilyen kemény ellenfelet.
Szülő: Ez legalább megy neked. Ha már a tanulás nem az erősséged. De nem hinném, hogy ebből meg lehet élni, nem Amerikában vagyunk. Valami értelmeset is kell csinálni az életben.
Rettenetes volt olvasni, ugye? Pedig a mindennapi életből összeollózott mondatok ezek. A történetek valósak, a gyerekek mesélik, vagy saját fülemmel hallom őket. Én a tanár-diák-szülő békés együttműködésének szurkolok rendületlenül, írásaim is ezt a célt szolgálják, ezért próbálok mindent az összes résztvevő szempontjából bemutatni. Jelen írásom csak az előző és a következő írással együtt értelmezhető igazán.
Ki-ki megtalálhatja bennük, melyik megalázó szónoklatnak volt ő maga az elszenvedője, vagy éppen az elkövetője. Tűnhet túlzásnak, pedig sajnos mind a tanárok, mind a szülők közt bőven akad olyan, aki csak a fenti módon képes látni a történteket és megnyilatkozni sem tud ennél kíméletesebben. Ezek után ne csodálkozzunk, ha gyermekünk szorongani kezd, vagy éppen ő is kibírhatatlan lesz. Én a gyerek oldalán állok. Belőlük lesznek a jövő szülői és tanárai. Ha élhető gyermekkort biztosítunk nekik, ők talán nem a fenti módon kommunikálnak majd a gyermekekkel. De hogyan teremtsünk élhető gyermekkort a mai világban? Erről szól a Beírás felnőtteknek című könyvem.
3. részAMIKOR A GYEREK VERI KI A BIZTOSÍTÉKOT
Az örök elégedetlen szülő és a rosszindulatú pedagógus után jöjjön
a kiállhatatlan diák
Tanár: Ötödik alkalom, hogy nincs kész a házifeladatod. Be kell írjam az egyest.
Diák: Csak az ötödik? Azt tudtam, hogy vaktyúk, de hogy számolni sem tud? Soha nem írom meg a hülye házikat. Pont elég nekem az órákat kiszenvedni, nehogy már otthon is ezzel csesszem az időmet!
Szülő: Mindenkinek vannak kötelességei az életben. Mi dolgozunk, hogy eltartsuk a családot, neked pedig tanulnod kell és leckét írni. Miért olyan nehéz ezt megérteni?
Tanár: Ne beszélgess annyit, kérlek! Zavarod az órát.
Diák: Az van, hogy rohadtul unom az órát. Muszáj valamivel elütni az időt, ha már itt kell dekkolnom. Ez a Hurka is mindig nekem szól be. Tükörbe nézne kicsit, nem engem kóstolgatna.
Szülő: Szándékosan csinálod? Mindenáron bosszantani akarod a tanárt? Mit szeretnél ezzel elérni?
Tanár: Két pont kellet volna, és megvan a kettes. Egy kicsit több erőfeszítéssel nem kellene a bukástól tartanod.
Diák: Magasról teszek az egészre. Azt hiszi ez a Pápaszem, hogy szívességet tesz nekem a kettessel? A zsebpénzem is több, mint neki. Úgysem kell semmire a hülye tantárgya. Nem ebből fogok pénzt csinálni, mint a mellékelt ábra mutatja.
Szülő: Csak egy fél órát kellett volna rászánnod. Simán meglehetne a kettes. Nem azért, mert fontos tantárgy, hanem mert ez az egyik tantárgyad.
Tanár: Panaszkodnak rád a tanárok, hogy folyton zavarod az órát. Nem lehetne ezen változtatni?
Diák: Tehetnek egy szívességet. Apám többet keres, mint az egész tanári kar, mire vannak úgy oda? Én tehetek róla, hogy az összes óra dög unalom? Egy tanár sem képes értelmes órát tartani.
Szülő: A tanárok fizetésének ehhez semmi köze. Éppen elég baj az, hogy nincsenek megfizetve és el kell viselniük ezt a sok szemtelenséget. Apád is járt iskolába, tanult eleget, abból lett a pénze.
Tanár: Sok a hiányzásod, szeretném látni az igazolásokat.
Diák: Azokat anyám intézi. Nem győz rohangálni csórikám a körzetihez. Tuti ideadja őket, ha eszébe jut, mert annyira parázik, hogy kirúgnak.
Szülő: Az összes igazolást odaadtam. Hová lettek? Miért nem adtad oda az osztályfőnöknek?
Tanár: Jó lenne, ha néha megnéznék a szüleid a Krétát. Tudniuk kéne a sok rossz jegyről.
Diák: Minek? Engem ugyan nem izgat. Minek felhúzni őket, megint hallgathatom a sok sódert a tanulás fontosságáról. Meg hogy a tesóm rendesen tanul. Az az ő baja. Kis hülyegyerek.
Szülő: Láttuk a jegyeidet, elkeserítő. Ugrott az új videójáték és a haverokkal is csak nálunk találkozhatsz ezentúl. A zsebpénzedet pedig csak akkor kapod meg, ha kijavítottad az egyeseket.
Tanár: Ez a dolgozatod remekül sikerült! Nagyon örülök, ugye tudsz te, ha akarsz!
Diák: Fordulj fel Pápaszem! Nehogy azt hidd, hogy miattad csináltam! Apámék szívatnak a zsebpénzzel, muszáj volt villantanom valamit. Egyébként meg puskáztam egy csomót, mert úgysem látsz el idáig.
Szülő: Nagyon örülök. És még szabadidőd is maradt, igaz? Nem veszi el az egész életedet egy kis tanulás.
Tanár: Hallottam a nagyszerű sportteljesítményedről! Gratulálok!
Diák: Ehhez meg mi közöd Pápaszem? Még labdát sem láttál szerintem. Jót röhögnének rajtad a kosárpályán ahogy végig gurulnál a százhúsz kilóddal.
Szülő: Gratulálok fiam! Szép teljesítmény. Az iskolában csak fele ennyit adnál bele, nem kellene folyton a bukástól tartanunk.
Akármennyire hihetetlen, ezek is a való életből vett megnyilatkozások, annyi különbséggel, hogy a diák ezeket a bicskanyitogató szemtelenségeket a társainak és a szüleinek mondja. Sajnos nem egyedi eset, hogy egy diák anyagi helyzetétől fogva, vagy egyéb okokból a tanárok fölé helyezi magát és minden tanári erőfeszítést lefitymál, kifiguráz és megvet. Ha ebben a szülő is partner, akkor a helyzet menthetetlen, nincs olyan pedagógus, aki bármit is tudna tenni ekkora arrogancia ellen.
A magát felsőbbrendűnek érző diák, ha szabad utat kap a családban, előbb-utóbb a társainál is feljebbvalónak érzi magát, rossz teljesítményét a tanárokra és a hülye osztálytársakra fogja, majd egyszer csak egy magániskolában köt ki. Hibát ott is fog találni, mindaddig, amíg szülőként elhiszünk neki minden sirámot és adjuk alá a lovat.
Ha viszont a szülő átlátja a helyzetet, akkor jó esetben elbeszélget a tanárokkal, meghallgatja mindkét felet és keresi a változtatás lehetőségét. Nem ül fel elkényeztetett csemetéje panaszainak, hanem utánajár az igazságnak.
Már sokszor írtam arról, hogy magántanárként milyen érdekes belelátni a tanár-diák-szülő küzdelembe, és egy negyedik szemszögből megtapasztalni a konfliktusokat. Szerencsére nagyon kevés arrogáns diákom volt, hiszen ők a tanárok iránti ellenszenvük miatt ritkábban győzhetők meg egy-egy különóra fontosságáról. Olyan beszélgetésem viszont nem egyszer akadt, amelyben arról kellett győzködnöm a jómódú gyerekeket, hogy a tanárok szegénysége és alulfizetettsége ne legyen gúny tárgya. Ha a tanár személyével és tanítási módszereivel nincs probléma, akkor nagyon méltatlan dolog őt a testsúlyával, divatjamúlt ruházatával, vagy ócska autójával cikizni. (Rossz tanár esetén sem ez a járható út, csak akkor érthetőbb a gyerek reakciója, a harag szülte csúfolódás.) A legtöbb tanár nem engedhet meg magának sok olyan dolgot, ami a nála jobb módú diáknak egyértelmű lenne, de ez nem minősítheti a pedagógusi munkáját. Ennek megértetése a szülők feladata, és jobb, ha ezt az első alkalommal elmagyarázzuk a tanárnő gyógycipőjén gúnyolódó gyermekünknek.
Egy másik dolog is szülhet a fentihez hasonló gúnyos mondatokat: a serdülőkorban kezdődő és a tinédzserkoron át tartó dacolás minden kötelezővel, illetve a felnőttekkel szemben kialakuló kritikus szemlélet. Ez a gyermekből felnőtté válás természetes velejárója, és általában nem tartalmaz annyi rosszindulatot és arroganciát, mint a feljebb leírt eset. Figyelmes szülőként aránylag egyszerűen irányba terelhetjük „szemtelen” kölykünket, ha csupán erről van szó.
Én a jó oktatás és az érzelmi fejlesztő szülői magatartás híve vagyok, mert ez a kettős vezethetné el gyermekeinket a hőn áhított élhetőbb gyermekkorhoz és az elvárt viselkedéshez is. Többek között erről is írok Beírás felnőtteknek című könyvemben.
