Szerző: Vargamoni | febr 27, 2022 | Gondolatébresztő, Szülőknek
RENDBEN VAN-E, hogy egy tízéves gyermek naptárában több program szerepel, mint egy cégvezetőében?
JÓ-E NEKI, hogy a szabad játékot teljes egészében időhöz kötött, irányított programokra cseréljük?
TÉNYLEG ELHISSZÜK, hogy mindez a gyerek érdekét szolgálja?
Értem én, hogy jó a szándék, de ahogy egyre több fronton szeretnénk „jót tenni” neki, végül egy feladattól-feladatig masírozó robotot csinálunk belőle. Meggyőzzük magunkat és nem ritkán őt is, hogy szükség van mindezekre, méghozzá bizonyos jövőbéli célok érdekében. A jelent meg valahogy ki kell bírni, kész passz.
Csakhogy így ODA A GYERMEKKOR
Pont az veszik el belőle, amiről a gyermekkornak szólnia kellene. Ez az időszak optimális esetben az önfeledt játék, a kötetlen szabadidő és a gondtalan lét rövidke pár éve. Ekkor még nem kellene ismerni a felnőttek összes félelmét és aggodalmát. De mi felnőttek annyira szeretnénk biztosra menni, hogy egyre korábbi életkorban kezdjük meg átragasztani rájuk SAJÁT AGGODALMAINKAT.
Mostanság az alsós gyermekektől hallom azokat a szólamokat, amik 10-15 éve jó, ha a felső tagozatban elhangzottak. 9-10 éves gyermekek állítják elszántan, hogy nekik jó iskolában kell majd továbbtanulni, hogy lehessen belőlük valami. Jó nyelvérzékről, nyelvvizsgáról, felvételi pontokról, érettségiről és nemzetközi versenyeredményekről beszélgetnek, pedig ezeket a fogalmakat még ismerniük sem kellene. Tízévesek szülei keseregnek, hogy a gyereküknek nincs semmijen célja, érdeklődése vagy elképzelése a jövővel kapcsolatban. Kérdem én: Honnan lenne? És miért lenne? Nem JÁTSZANIA KELLENE a többiekkel? Nem éppen azt a görcsös igyekezetet kellene megspórolni nekik, amiben felnőttként úgyis bőven lesz részük?
DE AZ ÉN GYEREKEMNEK ÍGY JÓ
Azt is értem, mert a szemem láttára zajlik a folyamat, hogy a kiemelkedő képességű gyermekek egy része pillanatok alatt magáévá teszi a SZÜLŐK ELVÁRÁSAIT, meggyőzi magát, hogy ezeket ő akarja. Ráadásul így igazolást kap arról, hogy különb, mint a többi, és emiatt kell neki különb iskola, még több különóra és egy rakás verseny. A szülei pedig ragyognak a büszkeségtől.
Talán azt is elhiszem, hogy tényleg van olyan gyerek, aki ezt élvezi. A SZEMÉLYISÉGÉBEN REJLŐ kiemelkedni vágyás és állandó győzni akarás könnyen átállítja őt a szülők által boldogan vezényelt „FŰT-ZENÉL-VILÁGÍT” üzemmódba.
A tanulni szerető, érdeklődő gyermek is gyakran hajlamos túl sok mindent bevállalni, mert valóban élvezetét leli a foglalatosságokban. Mivel korunkban olyan mennyiségű lehetőséggel találkozik, ami felkelheti az érdeklődését, hogy egy idő után már maga sem tudja, mibe kapjon bele. Őket a figyelmes szülő igyekszik kicsit visszafogni, és csak ésszerű mértékben engedi a százféle tevékenységet.
Én mégis úgy gondolom, hogy többnyire a SZÜLŐK TERVEI ÉS ELKÉPZELÉSEI hajszolják a kisgyerekeket a végeláthatatlan szakkör, különóra és hétvégi versenyek kálváriája felé.
Az a gyermek, aki önszántából teljesít túl és magától akar mindenütt első lenni, is SOKAT VESZÍT az igazi, gondtalan gyermekkorból. De mit mondjunk akkor a többiekről, akik szívük szerint minden idejükben szabadon játszanának?
Egészen biztos vagyok benne, hogy a KISGYERMEKEK ELENYÉSZŐ SZÁZALÁKA szeretné az éppen megszokott osztályát ÖNSZÁNTÁBÓL otthagyni egy ismeretlen „jobb iskola” reményében. Szintén kevés akad, aki a barátokkal töltött szabad játék helyett valami megtanulandót vagy időre végzendőt választana. Feltéve, ha van szabadideje és ha van barátja. Ha tudja egyáltalán, milyen az önfeledt játék és a barátokkal töltött idő. Ha nem volt már első osztálytól úgy túlterhelve, hogy ilyesmire soha nem maradt ideje. Akkor tényleg lehet, hogy nem hiányzik neki, mert NEM IS ISMERI A SZABAD IDŐTÖLTÉST. Pontosabban, nem tudja, hogy hiányzik neki. Mert a gyermek azt véli normálisnak, amiben felnő. Csak jóval később ébred rá, mekkorát tévedett.
Szerintem nem normális, ahová a gyermekeink „kiképzése” fajult. Ha valaki normálisnak tartja, hogy egy alsó tagozatos gyermeknek minden nap legalább két különórája legyen, ideje nagy részét ide-oda rohangálással töltse és még a hétvégeken is kötelező elfoglaltságokkal kelljen foglalkoznia, akkor ő valamire nem jól emlékszik saját gyermekkorából. Korábban soha nem kellett ennyi szervezett tevékenység, és soha nem is vágytunk rá.
MILYEN FELNŐTT LESZ ABBÓL A GYEREKBŐL,
- aki szinte soha nem csinálhatja azt, ami éppen jólesne neki?
- aki nem tudja, milyen suli után bevágni a táskát a sarokba és addig játszani, amíg be nem sötétedik, vagy rá nem dörrentenek, hogy leckét kéne végre írni?
- aki nem tud válaszolni arra kérdésre, hogy mit szeret csinálni?
- akinek soha nem volt egy igazi barátja sem, mert nem volt rá ideje?
- akinek a szabad időtöltésnél fontosabb, hogy másokat megelőzzön, hogy mindenben az élen végezzen?
- aki minden ‘miért’ kérdésre azzal válaszol, hogy „mert anyáék így…, mert anyáék úgy…?
Lehet, hogy felnőttként is a győzelemben és a külvilág elkápráztatásában talál majd örömet. Mivel nem voltam a helyében, nem tudom, milyen mértékben helyettesíti az ilyen fajta boldogság a természetesebb gyermeki örömöket, a SZABAD ÉS LAZA GYERMEKKOR semmihez sem hasonlítható GONDTALAN ÉLVEZETÉT.
Írásaimban nem győzöm hangsúlyozni, milyen fontos a változásokhoz való alkalmazkodás képessége. Néha mégis visszavonulót fújok, amikor olyan változásokhoz próbálunk alkalmazkodni, amelyek senki érdekét nem szolgálják. A felgyorsult és teljesítményközpontú világ elvárásaihoz az óvodától kezdve, erőszakkal alkalmazkodni, szerintem rendkívül ártalmas és ez a folyamat egyszerűen megsemmisíti a gyermekkort.
Tudom, hogy lesznek szülők, akik szilárd meggyőződéssel állítják, ők semmit sem erőltetnek, a gyermek egyszerűen ilyen. Mindent ő akar csinálni, folyamatosan pörög, imádja a versenyeket és egy pillanatig sem tud unatkozni. Ha ez tényleg így van, ám legyen!
Azért mindenképpen érdemes lenne megvizsgálni, honnan ered ez a nagy pörgési vágy:
- Vajon nem szülői példa-e?
- Vajon nem csak a szülőnek való megfelelés hajtja-e?
- Vajon nem csak azért ilyen, mert soha nem élte át a szabad időtöltés örömét és már nem is tud természetesen viselkedni?
- Vajon nem a tanulás és az eredmények az egyetlen siker/örömforrás számára és egyszerűen abban menekül?
Ezekben az esetekben egy percig se ringassuk magunkat abban az illúzióban, hogy jó így neki, hiszen ő akarja.
Azt pedig teljes mértékben elítélem, ha gyermekünket mások teljesítményéhez hasonlítva, saját képességeit figyelmen kívül hagyva, Facebook-ra posztolható oklevelek és bizonyítványok érdekében gyötörjük számára megterhelő tevékenységekkel.
A gyermekkorra szükség van. Sem visszahozni, sem megismételni nem lehet. Ha tönkre tesszük, az később egész biztosan megbosszulja magát.
Ez az írás azért született, mert számtalan, az alábbi beszélgetéshez hasonlót folytattam tanári munkám során és mint mindenhol hangoztatom: én a gyerek oldalán állok.
Ha nem sikerült meggyőzzelek, olvasd el az interjút az alábbi Facebook linken!
https://www.facebook.com/hozdkiazellenorzot/posts/453142859885463
Varga Mónika
Szerző: Vargamoni | febr 9, 2022 | Gondolatébresztő, Szülőknek
Kreativitásnak nevezzük azt a képességünket, amellyel létrehozunk vagy felismerünk új ötleteket, alternatívákat vagy lehetőségeket egy probléma hatékony megoldása érdekében. Másképpen fogalmazva, az ember lényéből fakadó törekvés a problémamegoldásra és a folyamatos fejlődésre, amely bámulatos eredményekre képes.
Miben áll a kreativitás titka?
- Először is abban, hogy bármiben lehetsz kreatív! A villanyszereléstől a fűnyírásig, a lakberendezéstől az atomfizikáig. És még ezernyi olyan területen, amiről el sem tudnád képzelni. (Gondolj csak a TikTok videókra)
- Másodszor, hogy a kreativitás nem csak néhány szerencsés ember kiváltsága! Minden egyes emberben, tehát benned és gyermekedben is tehetségek tárháza rejtőzik, amelyet módszeres táplálással gondozhatsz.
- Harmadszor, az emberi képzelet határtalan, így a kreativitásnak semmi sem szab határt.
Vagy mégis? Miért múlik el a kreativitás?
Mi magunk korlátozzuk ezt a képességünket saját megrögzött elképzeléseinkkel és az iskolák által kialakított értékelési rendszerrel. Elhisszük, hogy léteznek „kreatív emberek” és „kreatív szakmák”, elfogadjuk, hogy az iskola szerint a gyerekünk hármas tanuló és már meg is fojtottuk a velünk született törekvést.
Sir Ken Robinson, a világ talán legismertebb oktatási szakértője mondta egyszer: „Néhány igen kiváló, kreatív ismerősöm nem teljesített túl jól az iskolában. Sokan közülük nem igazán jöttek rá, mihez is tudnának kezdeni – kik is ők valójában – amíg el nem hagyták az iskolát és ki nem gyógyultak az oktatásból.”
Ezt tovább fokozzák a szülői elvárások, a szilárd meggyőződés, hogy kisgyermekkortól a jól ismert, biztos pénzt hozó munkák irányába próbáljuk terelni gyermekeinket. Elfogadjuk a humán és reál tárgyak mindenhatóságát, lefitymáljuk a rajz, ének, torna, technika és egyéb készségtárgyakat, gyermekünk furcsának tartott érdeklődését. A szenvedélyesen zenélő fiatalban elültetjük a félelmet, hogy abból nem lehet megélni és még elkeseredettebben küzdünk gyermekünk minden újonnan felbukkanó, általunk múlandó hóbortnak tartott fellángolása ellen.
Megint Ken Robinsont kell idézzem, mert szó szerint egyetértek minden gondolatával: „Szenvedélyesen hiszem, hogy nem belenövünk a kreativitásba, hanem kinövünk belőle. Vagyis inkább kinevelik belőlünk.” Igen, kineveljük a gyerekekből az egységes értékelési rendszer miatt és egy „biztos jövő” érdekében. Biztos jövő márpedig nem létezik. Ami előre visz valamiféle jövőkép felé, az pont a kreativitás!
Hiszen éppen a kreativitás idejét éljük!
Nézzük csak meg, hányféle dologból lehet ma megélni, amitől pár évtizede minden szülő idegösszeomlást kapott volna, ha gyermeke ilyesmivel áll elő. Talán nincs is olyan kisgyerek, aki ne szeretett volna Youtuber vagy Influenszer lenni, de a nagyapám még valószínűleg nagyot nézett volna a kutyakozmetika és a műkörmös hallatán is. Naponta születnek újabb szolgáltatások, az informatika és a tudomány pedig követhetetlen tempóban ontja az új lehetőségeket. Mindez a kreativitás terméke, olyan embereké, akik mernek újat alkotni és folyamatosan tesznek a fejlődésért.
Hogyan lehet a te gyereked is kreatív?
Úgy, hogy hagyod! Figyeled miben jó, mit csinál örömmel, miben vannak jó ötletei és engeded őt abba az irányba. Ha az iskolai jegyek érdekében mindenben korlátozod, akkor legfeljebb megtanul hazudozni, így lesz kreatív. (Mint az energia: ez sem vész el, csak átalakul.)
Játékszabályok:
- Nem kell egyetértened a céljaival.
- Nem kell biztosra venned, hogy abból akar majd megélni, amiért éppen rajong,
- Ne szóld le az elképzeléseit!
- Ne győzködd, hogy ezzel semmire sem megy!
- Győzd le az ellenszenvedet, próbáld a helyébe képzelni magad!
- És persze finoman nógasd a szükséges tárgyak megtanulására is!
- Engedd hibázni, engedd elbukni és újból felállni!
- Engedd kísérletezni!
A kreativitás alapja éppen a szabad kísérletezés, a szórakoztató és jó érzést keltő töprengés, a másokkal való együttműködés és természetesen a folyamatos hibázás.
„Ha ugyanis nem vagy felkészülve arra, hogy tévedj, soha nem fogsz kitalálni semmi eredetit.”
Nem is kell mondanom, hogy ez is Ken Robinson gondolata. És igen, szerinte is a jövő kulcsa a kreativitás.
Varga Mónika
Szerző: Vargamoni | jan 5, 2022 | Gondolatébresztő, Szülőknek
Mi mindent megteszünk a gyermekünkért, ahogy mondani szoktuk: lelkünket kitesszük, hogy neki jó legyen, mégsem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan szeretnénk. A gyerek rosszkedvű, kimerült, folyton ellenkezik, semmi sem érdekli és az iskolában is mindent utál. Aki éppen továbbtanulás előtt áll, érdektelenségével teljesen kiborítja szüleit. Ugye, ismerős?
Kezdetben ingerülten vádaskodunk, keressük a bűnbakot, mindennek elmondjuk hálátlan csemeténket, majd jön a teljes tanácstalanság és elkeseredettség. Ha gyermekünket nem érte nagyobb trauma és életkörülményei látszólag rendezettek, miért ilyen életunt, miért nem tudunk szót érteni vele? Miért frusztrált és ideges?
Számos egyéb ok mellett létezik három olyan tévhit, amelyek gyakran észrevétlenül munkálkodnak a háttérben és akaratlanul mélyítik el a szülő és gyermeke közti ellenségeskedést.
Első tévhit: „Én mindent tudok a gyermekemről.” Ez egész egyszerűen nem igaz, még a legjobb szándékú szülők esetén sem. Gondoljuk csak végig, mi mindenről nem tudnak rólunk saját szüleink akár a mai napig sem, mennyi mindent nem mondtunk el nekik, pusztán azért, mert nem tudtuk, el kell-e mondani, érdekli-e őket, tudnak/akarnak-e segíteni. Ha ezt most felnőtt fejjel tisztán látjuk, akkor ebből kiindulva kéne gyermekünket megközelíteni és ügyesen „kikérdezni” őt az életét érintő számos apróságról. Beszéltetni kellene őt, amennyit csak lehet, meghallgatni mindent, amiről beszélni szeretne és nem bagatellizálni semmit, amit ő problémának érzékel. Ha jól figyelsz, véletlenül is kiderülhet, hogy valaki zaklatja az iskolában, utál zeneiskolába járni, szégyelli magát tornaórán, retteg valamitől a jövőjét illetően és még hosszan sorolhatnám. Minden ilyen állandó vagy rendszeres történés eljuttathatja őt az életminőségét jelentősen lerontó állapotba. Ha gond van, ne azt keresd, mi romlott el a gyerekben, hanem hogy mi változott a környezetében. Nem lehet és nem is kell mindentől megóvni őt, de ismernünk kell az érzelmeit és élete minden olyan rezdülését, ami a fent említett problémákat kiválthatja. Ha gyermekünk viselkedése szokatlan irányt vesz, az nem mindig magyarázható egyszerűen az életkori sajátosságokkal, bár azok tényleg rátesznek egy lapáttal. (dackorszak, serdülőkor, tinédzserkor) Íme egy csekklista, te meg tudod-e válaszolni a következő kérdéseket gyermeke(i)dről:
- Mi az az elfoglaltság, aminek a gondolatára is lelkesen ébred?
- Mi az a tevékenység, amit véglegesen kitörölne az életéből?
- Van-e olyan személy, akit ki nem állhat és pontosan miért?
- Felnéz-e valakire és ha igen, miért?
- Mi miatt sírt utoljára?
- Mi okozott neki kitörő örömet utoljára?
- Ha egyet választhatna sport, zene és rajzolás közül, melyik lenne az?
- Mikor kért utoljára szülői segítséget és miben?
- Milyen filmeket néz? Milyeneket nem szeret?
- Mikor fájt utoljára valamije? Mit mondott ezzel kapcsolatban?
- Miért barátkozik azokkal, akiket barátainak nevez?
- Mit gondol magáról, miben ügyes és miben ügyetlen?
Ha legalább 8 kérdésre nem tudsz azonnal válaszolni, akkor beszélgess vele többet, hogy tényleg segíthess neki, amikor szükség van rá!
Második tévhit: „A gyermek úgysem értené…” tehát nem kell elmondani neki, ködösíteni kell, kerülni kell a témát. A családban felmerülő konfliktusok, a gyermeket is érintő események eltitkolása nem hogy megóvná őt a problémáktól, sokkal nehezebbé teszi az életét. Ami az érzelmek és hangulatok észlelését illeti, a gyerek sokkal jobb „érzékelőkkel van felszerelve”, mint a felnőttek. Már az újszülött is érzékeli a körülötte keletkező feszültséget, nem beszélve arról az időszakról, amikor már a beszédből is ért a kicsi. Hároméves volt a kisfiam, amikor megígértem egy idős néninek, hogy hazahozom őt a piacról. A sok tennivalóm miatt ott felejtettem a nénit a piacon, aki aztán órák múlva busszal keveredett haza és itthoni telefonjáról nagyon mérgesen letolt engem. Borzasztóan éreztem magam és leültem a lépcsőre egy kicsit megnyugodni. Kisfiam odabújt az ölembe, megölelt és ennyit mondott: „Anya ezt ne csináld, mert ez nekem nagyon rossz.” Pontosan érezte, amit én. Ez a képesség később is megmarad, csak kicsit átalakul és néha tudatos lesz. Egy percig sem higgyük, hogy semmit nem vesznek észre lelkiállapotunkból, ők egyszerűen érzik a helyzetet. Ahogy növekednek, a szülők viselkedéséből, gesztusaiból és elejtett szavaiból is összerakják a képet. De hol itt a gond? Ha úgyis megtudja, akkor miért kéne elmondani neki? Azért, mert az okokat és összefüggéseket valóban nem érti meg magyarázat nélkül. A bajt érzi, az okokat pedig kétségbeesve keresi, elsősorban önmagában. El sem tudjuk képzelni, milyen önhibáztató magyarázatokat képesek gyártani a gyermekek, amikor például a szülők válására kerül sor, vagy a testvérrel van valami gond. Kevés gyermek tud rajta kívülálló, racionális okokat találni szülei veszekedéseire, inkább gondolja azt, hogy miatta történik. Ettől pedig állandó bizonytalanságban él és lelkiismeretfurdalás gyötri. Következésképpen megjelennek a fent említett problémák és vége a harmonikus családi kapcsolatnak. Ha világosan elmondanánk neki, mi okozza a családban érzékelhető feszültséget, legalább attól megkímélnénk, hogy magát hibáztassa. Ha az igazság elszomorítja, sír vagy tombol miatta, az a dolgok természetes menete. A titkolózás kiváltotta bizonytalanság egyáltalán nem az.
Harmadik tévhit: „A gyermekkor feláldozható egy jó munka/állás érdekében”. A szülők elképzelései gyermekeik jövőjével kapcsolatban napjainkban is végtelen mennyiségű szenvedést okoznak már egész kicsi kortól kezdve. Már óvodában járatjuk őket minden elképzelhető szakkörre és fejlesztésre, picit később szereplések és vizsgák tömegére, értelmetlen különórákra kényszerítjük őket. Minden percüket betáblázzuk annak reményében, hogy így majd jobban boldogulnak a jövőben.
Emellett az az ősi elképzelés, hogy a gyermek felmenői foglalkozását űzze, szintén fiatalok ezreinek életét teszi tönkre. Az egyetemet a bolygón elérhető egyetlen elfogadható útnak tekintő szülők éppúgy figyelmen kívül hagyják gyermekeik képességeit és vágyait, mint akik saját szakmájukat erőltetik. Hiába szavaljuk fennhangon, hogy mi mindent megadunk csemeténknek, ha lány létére nem akar mérnök lenni, vagy a vértől irtózva el sem tudja képzelni, hogy ő is orvos legyen. Nem rég hallottam egy kutatót az életéről beszélni, aki a következőket mesélte: „Orvos nagyapám azt akarta, hogy apám is orvos legyen és ki is erőszakolta belőle. Apám végig szenvedte az orvosi tanulmányokat. Szerencsére ő nem tett ki engem ugyanezeknek a kínoknak, így nekem felhőtlen fiatalságom volt és azzal foglalkozom, amivel szeretnék.”
Szóval, ha gyermeked minden percét betáblázod, szabad játék, szabadon eltöltött idő és kedvenc foglalatossága helyett állandó képzésben vesz részt, és még azt is te szabod meg, mivel foglalkozzon, ha majd felnő, semmin se csodálkozz! Mosolyt, örömet és hálát semmiképpen se várj tőle! A gyermekkor ugyanis egyszeri és visszahozhatatlan, nem beáldozható semmiért sem!
Varga Mónika
Szerző: Vargamoni | dec 19, 2021 | Aktuális, Gondolatébresztő, Szülőknek
Szerintem akár három legcsodásabb időszak is lehetne, de az elsőre sajnos nem emlékszünk. Hogy milyen lehetett a karácsony két-három évesen, azt akkor tudjuk meg, amikor saját gyermekeink lesznek ennyi idősek.
Az első tehát elveszik, de bőven kárpótol érte a második, a gyermekkornak az a része, amire már vissza tudunk emlékezni. Amikor még hittünk a csodákban és mérhetetlen izgalommal vártuk az ünnepeket. Ahová Ady Endre vágyik vissza a Karácsonyi regében: „De jó volna játszadozó gyermek lenni, igaz hittel, gyermek szívvel, a világgal kibékülni, szeretetben üdvözülni.” Ebből az időszakból mindannyian varázslatos emlékeket őrzünk. Orrunkban a fenyőfa és a sütemények illata, gyomrunk táján a várakozás csillapíthatatlan izgalma. Felvillannak a feldíszített fa és a vágyott ajándékok képei, és a semmihez nem hasonlítható hangulat. Számomra kétségtelenül ezek voltak a legszebb karácsonyok.
Azután megtudjuk a titkot, és bár a varázs elillan, egy újabb szakasz jön el. Ettől kezdve aktív részt vállalunk az ünnep előkészítésében, boldogan díszítjük a fát, segítünk mézeskalácsot sütni és lelkesen barkácsoljuk szüleinknek az ajándékot. Ebben az életkorban jelenik meg az ajándékozás öröme, de továbbra is saját kívánságaink maradnak a középpontban. Vannak, akik szerint ez a legjobb életkor a karácsonyozáshoz, hiszen a család együtt vezényli le az ünnep minden mozzanatát, s az ajándékok döntő része még mindig meglepetés.
A kamaszkor gyakorlatilag mindent felborít egy gyermek életében, nem kivétel ez alól a karácsony sem. Kamaszkorra sikerül feltérképezni a család szokásait, élesen elkülöníteni, mi tetszik nekünk az egészből és mi nem. A tiltakozás a karácsonyi rituálék közé is belopózik. Kamaszként nem akarunk mindenféle nagynénikkel ölelkezni és unalmas rokonlátogatásokra utazni. Kétségbe vonjuk az addig sérthetetlennek tekintett családi szabályokat és egyre több vita alakul ki az ünnepek körül. A család pedig nehezen enged. Az önmagával is viaskodó kamasz inkább félre vonulna, emiatt gyakran udvariatlannak nevezik és visszakényszerítik a családi forgatagba. Fennhangon megköszöntetik vele a divatjamúlt pulóvert, amit a keresztanyjától kapott és evésre buzdítják, miközben ő az alakja miatt aggódik. A kamasz szeretné megmondani, mit kér karácsonyra, nem mindig örül a meglepetésnek és gyakran kér olyan valamit, amit a szülei nem igazán tartanak jó ötletnek. Az eddig biztonságot nyújtó megszokott állandóság most inkább nyűggé válik. Egy szó, mint száz, ez az időszak határozottan kiesik a versenyből.
Érett fiatalként aztán belekóstolunk a felnőtt szerepbe, boldogan vásárolunk mindenkinek ajándékot, átvesszük a sütés-főzés egy részét, és új szokásokat ismerünk meg párunk családjánál. Igyekszünk „beleszólni” az ünneplésbe, terelgetjük szüleinket a kisebb-nagyobb változtatások irányába. Ekkor már szinte jobban szeretünk adni, mint kapni és büszkén nyújtjuk át saját pénzből vásárolt ajándékainkat. Ennek az életkornak is megvannak a karácsonyhoz kapcsolt érzései, hangulatai, de ezeket már a változtatás igénye jellemzi.
Amikor gyermekünk lesz, a meglepetés és az ajándékozás, vagyis az örömszerzés kerül a középpontba és ez így is marad gyermekünk felnőtt koráig. Én ezt az időszakot tartom a második legcsodásabbnak, hiszen a karácsonyfához szaladó, ragyogó arccal ajándékot bontogató kisgyermek látványa semmihez sem hasonlítható.
Azután végigéljük gyermekeinkkel az egészet, amit mi magunk is megéltünk, csak ezúttal a másik oldalról szemléljük. Most mi bukunk le fenyőfa díszítés közben, a mi fiókunkban találják meg a srácok az ajándékot, majd a mi karácsonyi vacsoránkat szeretnék átalakítani és a régi díszeket újakra cserélni.
Végül azon kapjuk magunkat, hogy fogalmunk sincs, mire van szüksége felnőtt gyermekünknek, ő viszont pontosan tudja, mivel szerezzen örömet nekünk. Ez megint egy másik fajta jó érzés, csak nézel, hogy most meg a lekvár keveri a nagymamát. De annyi baj legyen! Megvan ennek is a varázsa.
Az unokás időszakot pedig az összes eddig leírt érzés kavalkádja jellemezheti, bár ezt én még csak megfigyeléseim alapján írhatom. Az unokáknak vásárolt ajándékhalmaz a gyermekeink kiskorát idézi. A sütés-főzésben visszavesszük ugyan a főnök szerepét, de az időzítés gyermekeink elfoglalt életéhez igazodik. Most már örömmel kóstolgatjuk az ismeretlen ételeket, amit a gyerek hoz, de csak azért is előássuk a százéves díszeket és azzal díszítjük fel az időközben felére zsugorodott fenyőfát.
Ha megadatott nekünk, hogy nagyobb tragédiák és megrázkódtatások nélkül megélhetjük a karácsonyt minden életkorban, békében és családi körben, akkor szerintem nagyon szerencsésnek mondhatjuk magunkat. Azt eldönteni, hogy melyik volt ebből a legszebb, már csak egy kis kellemes nosztalgiázás.
Varga Mónika
Szerző: Vargamoni | okt 24, 2021 | Gondolatébresztő
Egy ideje kezdjük felismerni, hogy a földi élethez rendelkezésre álló testünkkel gondosan kell bánnunk, ha azt szeretnénk, hogy fájdalmak és betegségek nélkül élhessünk. Megfelelően kell táplálni, rendszeresen és alaposan meg kell mozgatni, néha friss levegőre kell vinni. Ezt már olyan jól tudjuk, hogy rövid idő alatt hihetetlen szélsőségekig jutottunk, testünk edzése és táplálása címszóval kóros viselkedésformák és mániás betegségek sorát fejlesztettük ki. Ez is azt bizonyítja, hogy testünk egészsége mellett van itt még valami, ami vizsgálatra és fejlesztésre szorul, amennyiben élhető és többé-kevésbé teljes életre vágyunk. A mentális egészségről van szó, amely sokkal kevésbé konkrét, mint a testünk ügye, így hibás működésének okait feltárni és „megjavítani” is jóval összetettebb munka. Bár a testi egészséget illetően sincs egyetlen közös, mindenkire vonatkozó, tökéletes recept (hiába állítja ezt magáról számtalan diéta és edzésterv), a lelki egészség terén még annyira sem találunk „vedd és vidd” megoldásokat. Sőt, itt már sokszor az elején elbukunk, hiszen gyakran észre sem vesszük, hogy mentális egészségünk messze van az optimálistól. Míg a túlsúlyt pontosan értjük, addig szorongásunk, lelki problémáink, mások számára furcsa viselkedésünk hátterét általában nem ismerjük. Leginkább kézzel-lábbal tiltakozunk a felvetés hallatán is, hogy valami gond lehet velünk, hiszen lelki gondjai másoknak szoktak lenni. Sajnos még mindig elég erősen tartja magát az a nézet, elsősorban a 40 feletti korosztály körében, hogy aki lelki problémákkal küzd, az gyenge, vagy bolond, így az ilyen jellegű érzeteinkről igyekszünk tudomást sem venni. Szakemberhez fordulni pedig „ciki”, mert azonnal bolondnak bélyegeznek, vagy történeteket kerítenek körénk. Az viszont nem lehet véletlen, hogy az utóbbi évtizedekben megsokszorozódott a pszichológiát hallgatók és a pszichológus szakemberek száma, előjegyzési naptáraik hónapokra előre megteltek, valakik tehát mégiscsak fordulnak hozzájuk segítségért. Szerencsére úgy tűnik, a fiatalabbak körében elkezdődött egyfajta pozitív változás e téren, amit ma már a közösségi oldalakon posztolt, mentális egészség témában publikált cikkek mennyisége is jelez. Továbbá a fiatalok között oly népszerű film streaming csatornák is egyre gyakrabban játszanak filmeket a témában.
De ki egészséges lelkileg? Hogyan lehetne ezt meghatározni, közérthetően megfogalmazni? Definíció helyett nézzük meg, hogy nagyjából mit kell átélnie egy lelkileg egészséges embernek. Fontossági sorrend felállítása nélkül, elsőként az jut eszembe, hogy normális viszonyban áll az őt körülvevő emberekkel, nem teszi pokollá mások életét és nem, vagy csak minimális rosszindulatot mutat a többiek felé. Ez egy markáns jellemzője a lelki egészségnek, hiszen nem másokon töltöm ki a dühömet, vezetem le a bennem összegyűlt feszültséget. Ugyanakkor éppen ilyen fontos, hogy képes legyek életörömöt érezni, örömöt találni azokban a tevékenységekben, amelyek erre hivatottak. Élvezni az étkezést, a szép időt, a hobbimat, a zenét és a kultúra egyéb ajándékait, és a szexet is.
A lelkileg stabil ember képességeinek megfelelően teljesít. Különösebb gond nélkül látja el feladatait, nem unalom és közöny jellemzi mindennapjait. Ha munkájában nem tud kiteljesedni, akkor talál magának erre megfelelő tevékenységeket. Ha túlságosan kimerül, megkeresi a pihenés lehetőségét. Nincs szüksége függőségekre (hiszen ezek is többnyire a gyenge mentális egészség következményei). Félelmeivel tisztában van, nem szorong állandóan, nem aggódik mindig mindenen, a negatív történések esetén pedig nem a bűnbakot keresi folyton. Saját felelősségét elismeri, nem mentegetőzik feleslegesen. Másokkal egyenrangúnak érzi magát. Nem arrogáns és nem kezel le másokat, de nem is alázkodik meg, nem szenved kissebségi érzéstől. Érdekei mellett kiáll, nem lehet kihasználni. Nem a külvilág véleménye alapján ítéli meg önmagát, értékrendszere szilárdnak mondható. Nincsenek kényszeres cselekvései, mániái, másokat az őrületbe kergető szokásai és természetesen nem követ el bűncselekményt.
Persze ilyen ember nincs. De ha átfutjuk párszor ezeket a kritériumokat és magunkba nézünk, sok mindent kideríthetünk lelki egészségünk állapotáról. Ha a fentiek döntő többségével rendben vagyunk, akkor talán lelkileg egészségesnek mondhatjuk magunkat.
És most nézzük a miérteket. Mitől borul fel olyan sok ember lelki egészsége?
A teljesen extrém, agresszív és bántalmazó közeg, a traumák, illetve a betegségek okozta lelki problémák kezelése szakemberek kompetenciája, ilyenkor a felismerés (beismerés), a veszély elhárítása és a kezelés vezethet eredményre.
Lelkiállapotunk állandó mérgezője még a szegénység, a megélhetésért folytatott egyre keményebb harc, a lecsúszás. Ahogy többet és többet kell dolgoznunk, alig marad idő kikapcsolódásra, a családra és az élet értelmét jelentő tevékenységekre. Az ebből eredő állandó fáradtság és fásultság, kapcsolataink kiüresedése keserű lelkiállapottá szilárdul.
Az idősebb generációnál szorongást vált ki az az erőteljes értékváltozás is, ami az elmúlt évtizedekben végbement. Rég eltűnt a „becsület mindenek felett” hozzáállás, a „biztos munkahely” mítosza, de megszűnt a felnőttek abszolút fölénye a tudás terén is. A jól informált fiatalok mindent kétségbe vonnak felmenőik elveiből és értékrendjéből. Ez a bizonytalanság oda-vissza hat, hiszen a felnőttek tudását elutasító fiatal maga is támpontok nélkül marad. Az internetről kiolvasott okosságok segítségével igyekszik orientálódni, de az ott rázúduló információhalmaz csak további bizonytalansághoz vezet. Nem ritkán minden józan megfontolás nélkül, vakon követni kezd mindenféle trendeket, biztosra véve, hogy szülei nélkül igenis jó úton halad.
Az pedig már közhelynek számít, hogy a médiából ömlő ingercunami, a negatív hírek özöne és az állandó online jelenlét szintén nincs jó hatással lelkiállapotunkra.
Rengeteg lelki probléma származik személyiségünk meghatározó vonásaiból is, amikről gyakran tudomásunk sincs. Minden embernek vannak belső elvárásai, elképzelései arról, mit hogyan szeretne maga körül. Ha az élet nem eszerint alakul, személyiségünk függvényében így vagy úgy reagálunk, és kialakulnak az elégedetlenségből fakadó negatív érzéseink és viselkedésformáink. Megjelenik az irigység, a rosszindulat, az arrogancia, vagy éppen a keserű visszahúzódás, elmagányosodás. Ezek azok a tényezők, amelyekbe már beleszólásunk lehet, ha odafigyelünk magunkra és igyekszünk tenni ellene. Ha megpróbáljuk feltérképezni a személyiségünket, kideríteni mi okozza bennünk az állandó elégedetlenséget vagy szorongást, a megoldás is megszülethet lelkiállapotunk helyreállítására. Tényleg sok mindenen változtathatunk magunktól is, különben eszembe sem jutott volna megírni ezt a cikket. Szilárdan hiszem, hogy az emberek nagy része el tudja dönteni magáról, általában elégedettséget érez-e, vagy sem. Hogy lelkileg teljesen rendben vagyunk-e, azt már jóval nehezebben tudjuk magunktól megállapítani. Érdemes viszont dolgozni rajta, törekedni a mentális egészségre. Ellentétben a facebookra posztolt mesterkélt családi idillel, lelki egészséget nem lehet színlelni, vagy hazudni önmagunknak. Szorgos munkával viszont sikerülhet helyreállítani, ami bizonyosan minőségi változást eredményez életünkben.
Szerző: Vargamoni | szept 21, 2021 | Gondolatébresztő
„Visszatekintve életutunkra, számos, emberhez nem méltó szerepet vállaltunk, játszottunk el, amelyeket az elfojtott félelem, a harag, a bánat évei alatt magunkévá tettünk. A világban való mozgás arra tanít minket, hogy börtönözzük be magunkat kicsinyke darabkákra szabdalva, hogy beleférjünk az éppen rendelkezésre álló dobozba. Az életutunkon ért csalódások arra figyelmeztetnek, hogy rendszerint beérjük azokkal a szegényes szerepekkel, amelyek képességeinknek és szellemünknek csak csekély részét veszik igénybe. Természetes, hogy ezek az én-szerepek nem kielégítők számunkra, ám neveltetésünk, társadalmi létünk elhiteti velünk, hogy azok valódi énünket képviselik. Színészek vagyunk az élet színpadán, szerepeket játszunk attól a pillanattól kezdve, amikor először gondoljuk úgy, hogy a magunkra erőltetett szerep megóv minket valamitől. „
Talán a vadonban élő remeték kivételével minden emberre igaz ez a gondolatsor, amelyet legalább egy évtizede őrzök egy ismeretlen könyvből fénymásolt lapon.
Bárki őszintén magába néz, szerepek sokaságát tudja megnevezni, amelyeket a helyzet vagy más emberek kedvéért vállat magára akár egy életen át. Színlelünk, hogy megfeleljünk, tetsszünk, szeressenek minket, ne maradjunk egyedül vagy csupán azért, hogy a másik jól érezze magát. Nem ritkán teljesen belefeledkezünk a szerepünkbe és el is felejtjük valódi önmagunkat. Hány meg hány váratlan változás (új munkahely, új ismeretség, utazás, válás stb.) során derül ki, hogy nekünk eddig csupán az önfeláldozás jutott, és magunk is meglepődünk, amikor sorra szabadulunk meg korábbi kényszer-szerepeinktől. Tökéletes anya, szuperfeleség, sok pénzt kereső szuperférj, alázatos kolléga, mindenben némán szófogadó gyermek, alkoholista párját szótlanul viselő házastárs, kifelé tökéletes családot színlelő szülő és még hosszan sorolhatnám. Fontos lenne néha magunkba nézni és bevallani őszintén, ha már semmi nem maradt az igazi énünkből. Az így lejátszott élet soha nem lesz igazán élhető és boldog, földi pályafutásunk végén pedig így búcsúzhatunk majd: valaki másnak bizonyára jó volt, hogy léteztünk.
Mentségként ott a magyarázat: Az élet kényszeríti ki, hogy az ember játszmákat játsszon. Ez talán tényleg így van, de ha felismered, amibe kényszerültél, az már az első lépés a kiszállás felé. Bármekkora áldozatot megér, hogy visszatérhess önmagadhoz! Ehhez nyújt segítséget az ’Elemedben vagy?’ című írásom (az oldalamról letölthető), amely nem csupán a fiatalok útkereséséhez kínál támpontokat, de az önmagunkhoz való visszataláláshoz is. https://hozdkiazellenorzot.hu/elemedben-vagy-2/
Eddig csupán az „áldozati” szerepekről volt szó, de létezik ennél sokkal rafináltabb változat is. A saját elvárásaink és törekvéseink érdekében játszott rafinált, önző vagy gonosz szerepek, forgatókönyvszerűen zajló játszmák, amelyek a háttérben meghúzódva szinte észrevétlenül kényszerítik bele a feleket egy mesterségesen létrehozott ördögi körbe. Különösen kegyetlen, ha az egyik fél az irányító, a másik pedig szolgamód meghajlik és viseli a rá osztott szerepet. Talán legismertebb példa erre, amikor a manipuláló fél folyamatosan építi és táplálja párja kisebbségi érzését, hogy elhitesse vele, senki másnak nem kellene, így hát tűrje csak szótlanul zsarnok párja minden szeszélyét.
A legérdekesebb színház talán az, amikor a felek játszmával reagálnak párjuk színjátékára és mindketten ily módon próbálnak előnyökhöz jutni, vagy felelősségektől megszabadulni. Ezek lehetnek ártatlan vagy bosszantó, de akár egy egész életet színjátékká alakító játszmák is, amelyeket a szereplők végül életmóddá fejlesztenek és már észre sem vesznek.
Férj: A gondoskodó férj, aki nem engedi vezetni feleségét, nehogy baja essék (az autónak természetesen!), az asszony nem nyúlhat semmiféle „férfimunkához” a ház körül, mert hát az a férfi dolga. Az elvárt ellenszolgáltatás pedig így hangzik: „Jaj édesem, tudod, hogy én csak a te főztödet szeretem, meg is halnék, ha nem várnál minden nap friss étellel. Csak a mi lakásunk ragyog így, senki nem tud ilyen csodás tisztaságot varázsolni, mint az én kis feleségem. (Maradj csak itthon, nehogy elcsábítson valaki!)
Feleség: Az én drágám a tenyerén hordoz engem. Mindenhová elvisz autóval, egy villanykörtét sem kell kicserélnem, szerelővel sem kell bajlódnom. Úri sorom van. (Igaz, hogy reggeltől estig főzök, takarítok és a férjem kívánságait lesem 30 éve. Elmenni nem tudok itthonról, hobbim nincs, de a világ mégis rám irigykedik, úgyhogy jó ez így nekem.
És lehet, hogy jó is, ezt kívülállóként nem ítélhetjük meg. Szereplőként viszont fontos lenne számot vetni vele, erre vágytunk-e, amikor az életünket tervezgettük. Ha rádöbbenünk, hogy a magunkra vett szerep nem kielégítő számunkra és saját vágyaink nem kapnak helyet benne, akkor ideje változtatni.
