3 TÉVHIT, amivel megkeserítheted gyermeked életét
Mi mindent megteszünk a gyermekünkért, ahogy mondani szoktuk: lelkünket kitesszük, hogy neki jó legyen, mégsem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan szeretnénk. A gyerek rosszkedvű, kimerült, folyton ellenkezik, semmi sem érdekli és az iskolában is mindent utál. Aki éppen továbbtanulás előtt áll, érdektelenségével teljesen kiborítja szüleit. Ugye, ismerős?
Kezdetben ingerülten vádaskodunk, keressük a bűnbakot, mindennek elmondjuk hálátlan csemeténket, majd jön a teljes tanácstalanság és elkeseredettség. Ha gyermekünket nem érte nagyobb trauma és életkörülményei látszólag rendezettek, miért ilyen életunt, miért nem tudunk szót érteni vele? Miért frusztrált és ideges?
Számos egyéb ok mellett létezik három olyan tévhit, amelyek gyakran észrevétlenül munkálkodnak a háttérben és akaratlanul mélyítik el a szülő és gyermeke közti ellenségeskedést.
Első tévhit: „Én mindent tudok a gyermekemről.” Ez egész egyszerűen nem igaz, még a legjobb szándékú szülők esetén sem. Gondoljuk csak végig, mi mindenről nem tudnak rólunk saját szüleink akár a mai napig sem, mennyi mindent nem mondtunk el nekik, pusztán azért, mert nem tudtuk, el kell-e mondani, érdekli-e őket, tudnak/akarnak-e segíteni. Ha ezt most felnőtt fejjel tisztán látjuk, akkor ebből kiindulva kéne gyermekünket megközelíteni és ügyesen „kikérdezni” őt az életét érintő számos apróságról. Beszéltetni kellene őt, amennyit csak lehet, meghallgatni mindent, amiről beszélni szeretne és nem bagatellizálni semmit, amit ő problémának érzékel. Ha jól figyelsz, véletlenül is kiderülhet, hogy valaki zaklatja az iskolában, utál zeneiskolába járni, szégyelli magát tornaórán, retteg valamitől a jövőjét illetően és még hosszan sorolhatnám. Minden ilyen állandó vagy rendszeres történés eljuttathatja őt az életminőségét jelentősen lerontó állapotba. Ha gond van, ne azt keresd, mi romlott el a gyerekben, hanem hogy mi változott a környezetében. Nem lehet és nem is kell mindentől megóvni őt, de ismernünk kell az érzelmeit és élete minden olyan rezdülését, ami a fent említett problémákat kiválthatja. Ha gyermekünk viselkedése szokatlan irányt vesz, az nem mindig magyarázható egyszerűen az életkori sajátosságokkal, bár azok tényleg rátesznek egy lapáttal. (dackorszak, serdülőkor, tinédzserkor) Íme egy csekklista, te meg tudod-e válaszolni a következő kérdéseket gyermeke(i)dről:
- Mi az az elfoglaltság, aminek a gondolatára is lelkesen ébred?
- Mi az a tevékenység, amit véglegesen kitörölne az életéből?
- Van-e olyan személy, akit ki nem állhat és pontosan miért?
- Felnéz-e valakire és ha igen, miért?
- Mi miatt sírt utoljára?
- Mi okozott neki kitörő örömet utoljára?
- Ha egyet választhatna sport, zene és rajzolás közül, melyik lenne az?
- Mikor kért utoljára szülői segítséget és miben?
- Milyen filmeket néz? Milyeneket nem szeret?
- Mikor fájt utoljára valamije? Mit mondott ezzel kapcsolatban?
- Miért barátkozik azokkal, akiket barátainak nevez?
- Mit gondol magáról, miben ügyes és miben ügyetlen?
Ha legalább 8 kérdésre nem tudsz azonnal válaszolni, akkor beszélgess vele többet, hogy tényleg segíthess neki, amikor szükség van rá!
Második tévhit: „A gyermek úgysem értené…” tehát nem kell elmondani neki, ködösíteni kell, kerülni kell a témát. A családban felmerülő konfliktusok, a gyermeket is érintő események eltitkolása nem hogy megóvná őt a problémáktól, sokkal nehezebbé teszi az életét. Ami az érzelmek és hangulatok észlelését illeti, a gyerek sokkal jobb „érzékelőkkel van felszerelve”, mint a felnőttek. Már az újszülött is érzékeli a körülötte keletkező feszültséget, nem beszélve arról az időszakról, amikor már a beszédből is ért a kicsi. Hároméves volt a kisfiam, amikor megígértem egy idős néninek, hogy hazahozom őt a piacról. A sok tennivalóm miatt ott felejtettem a nénit a piacon, aki aztán órák múlva busszal keveredett haza és itthoni telefonjáról nagyon mérgesen letolt engem. Borzasztóan éreztem magam és leültem a lépcsőre egy kicsit megnyugodni. Kisfiam odabújt az ölembe, megölelt és ennyit mondott: „Anya ezt ne csináld, mert ez nekem nagyon rossz.” Pontosan érezte, amit én. Ez a képesség később is megmarad, csak kicsit átalakul és néha tudatos lesz. Egy percig sem higgyük, hogy semmit nem vesznek észre lelkiállapotunkból, ők egyszerűen érzik a helyzetet. Ahogy növekednek, a szülők viselkedéséből, gesztusaiból és elejtett szavaiból is összerakják a képet. De hol itt a gond? Ha úgyis megtudja, akkor miért kéne elmondani neki? Azért, mert az okokat és összefüggéseket valóban nem érti meg magyarázat nélkül. A bajt érzi, az okokat pedig kétségbeesve keresi, elsősorban önmagában. El sem tudjuk képzelni, milyen önhibáztató magyarázatokat képesek gyártani a gyermekek, amikor például a szülők válására kerül sor, vagy a testvérrel van valami gond. Kevés gyermek tud rajta kívülálló, racionális okokat találni szülei veszekedéseire, inkább gondolja azt, hogy miatta történik. Ettől pedig állandó bizonytalanságban él és lelkiismeretfurdalás gyötri. Következésképpen megjelennek a fent említett problémák és vége a harmonikus családi kapcsolatnak. Ha világosan elmondanánk neki, mi okozza a családban érzékelhető feszültséget, legalább attól megkímélnénk, hogy magát hibáztassa. Ha az igazság elszomorítja, sír vagy tombol miatta, az a dolgok természetes menete. A titkolózás kiváltotta bizonytalanság egyáltalán nem az.
Harmadik tévhit: „A gyermekkor feláldozható egy jó munka/állás érdekében”. A szülők elképzelései gyermekeik jövőjével kapcsolatban napjainkban is végtelen mennyiségű szenvedést okoznak már egész kicsi kortól kezdve. Már óvodában járatjuk őket minden elképzelhető szakkörre és fejlesztésre, picit később szereplések és vizsgák tömegére, értelmetlen különórákra kényszerítjük őket. Minden percüket betáblázzuk annak reményében, hogy így majd jobban boldogulnak a jövőben.
Emellett az az ősi elképzelés, hogy a gyermek felmenői foglalkozását űzze, szintén fiatalok ezreinek életét teszi tönkre. Az egyetemet a bolygón elérhető egyetlen elfogadható útnak tekintő szülők éppúgy figyelmen kívül hagyják gyermekeik képességeit és vágyait, mint akik saját szakmájukat erőltetik. Hiába szavaljuk fennhangon, hogy mi mindent megadunk csemeténknek, ha lány létére nem akar mérnök lenni, vagy a vértől irtózva el sem tudja képzelni, hogy ő is orvos legyen. Nem rég hallottam egy kutatót az életéről beszélni, aki a következőket mesélte: „Orvos nagyapám azt akarta, hogy apám is orvos legyen és ki is erőszakolta belőle. Apám végig szenvedte az orvosi tanulmányokat. Szerencsére ő nem tett ki engem ugyanezeknek a kínoknak, így nekem felhőtlen fiatalságom volt és azzal foglalkozom, amivel szeretnék.”
Szóval, ha gyermeked minden percét betáblázod, szabad játék, szabadon eltöltött idő és kedvenc foglalatossága helyett állandó képzésben vesz részt, és még azt is te szabod meg, mivel foglalkozzon, ha majd felnő, semmin se csodálkozz! Mosolyt, örömet és hálát semmiképpen se várj tőle! A gyermekkor ugyanis egyszeri és visszahozhatatlan, nem beáldozható semmiért sem!
Varga Mónika
