Szerző: Vargamoni | ápr 7, 2023 | Szülőknek
Magántanárként HÁROM ÉVTIZEDE FIGYELEM a GYERMEK ÉS SZÜLŐ KÖZTI MECHANIZMUSOKAT, azok HATÁSÁT A GYEREKEK FEJLŐDÉSÉRE. Annak ellenére, hogy ma már számtalan lehetőség áll rendelkezésünkre a felmerült problémák okainak felkutatásához, még mindig nagyon alacsony azon szülők száma, akik saját működésükben, gyermekkorukban kialakult „szoftverhibáikban” is keresnék az okokat.
A „mi mindent megteszünk a gyermekünkért” meggyőződéses védekezés akár igaz is lehet, és feltehetően a szülők szülei is ugyanezzel nyugtatták magunkat, mégis mindannyian hordozunk magunkban olyan programokat (nem ritkán traumákat), amik önkéntelenül is rányomták bélyegüket – rajtunk keresztül – gyermekeinkre is.
Amikor valaki méltatlankodva azt állítja, a pszichológusok nem tudnak mást, csak a gyermekkorunkban vájkálni, akkor az a valaki biztosan érzi, hogy éppen OTT GYÖKEREZIK AZ Ő PROBLÁMÁJA IS. Pontosan ezért bagatellizál, hogy elzárja a világ elől, amitől sérült, vagy retteg attól, ami esetleg kiderülhet. Senkinek semmi köze hozzá, hangoztatja, egy felnőtt nem okolhatja minden kudarcáért a gyermekkorát.
Természetesen tényleg nem. Hibás hozzáállás 60 évesen is arra fogni balsorsunkat, hogy édesanyánk nem szoptatott minket, ezzel egyet kell értenem. De kiszabadulni a gyermekkor eltitkolt sérelmeinek vagy káros mechanizmusainak csapdájából csak úgy lehet, ha feltárjuk és feldolgozzuk őket. Ezt a cikket pedig azért kezdtem el írni, mert meg vagyok győződve róla, hogy gyermekünkkel is ily módon tudnánk normalizálni viszonyunkat. Sőt, benne még IDŐBEN JAVÍTHATNÁNK a rólunk másolt „szoftverhibákon”, hátha ő nem adná már tovább a következő generációnak.
Nem kell azonnal a legdurvább kegyetlenségekre gondolni, azokat az elme gyakran önmagától is mélyre elzárja, és következményeiktől szakszerű segítség nélkül valószínűleg nem lehet megszabadulni.
Az átlagos hétköznapok, az iskolai történések, a SZÜLŐK NEVELÉS GYAKORLATA, hozzáállása, szavai és tettei, gyermekkorunk számtalan JELENTÉKTELENNEK TŰNŐ ESEMÉNYE kialakíthat olyan gátakat és viselkedésmódokat, amelyeken változtatva sokat könnyíthetünk saját és környezetünk életén.
Brutalitás nélkül, akár puszta jó szándékból is sokat tudunk ártani gyermekeinknek. Mert mi magunk is egy gyermekkorban kialakult hibás szoftver irányításával működünk és nem tudunk másképp. Mára már bizonyított tény, hogy nincs meghatározóbb életszakasz a gyermekkornál, így az emberek döntő többsége egy életen át hordoz magában onnan eredő problémákat.
Máté Gábor ’Normális vagy’ című népszerű könyvében „KISBETŰS TRAUMÁNAK” nevezi azokat a látszólag hétköznapi eseményeket, amelyeket a gyermekkor kevésbé emlékezetes, de fájdalmas és jóval elterjedtebb drámájának is tekinthetünk. A kisbetűs traumák során a gyermek bizonyos alapvető szükségletei nem találnak kielégítésre, az így elszenvedett hiányból levont következtetései alapján pedig egy HASZNOSNAK VÉLT VISELKEDÉSFORMÁT vesz fel és kódol magába. Ezáltal elveszik az igazi énnel való kapcsolata és egyfajta robot üzemmódba kapcsol. Ha ez a viselkedésforma megszilárdul, szülőként is ez fogja irányítani, anélkül, hogy tudna róla.
Sokszor előforduló példa a tekintélyelvű, TELJESÍTMÉNYORIENTÁLT SZÜLŐK GYERMEKEKÉNT felnőtt ember, vagy egyéb traumatikus okból maximalistává vált szülő, akit állandó megfelelési vágy hajt és csak a tökéletessel elégedett. Ő hiába mond mást a gyermekének, EZT A PÉLDÁT ADJA ÁT NEKI. Lásd egy korábbi, a maximalizmusról szóló írásomban:
https://www.facebook.com/hozdkiazellenorzot/posts/pfbid03EdzAuRCGBLrpVcaRefZmwY48cyQReeidgCxbsGyFY1nuuPYbGgRTFm6Pg4zDNMfl
Másik gyakori eset, amikor valamelyik szülő KÉPTELEN VOLT LEVÁLNI MINDENT URALNI AKARÓ ÉDESANYJÁRÓL és az ő elvárásainak megfelelően működik új családjában felségével és gyermekeivel is. Ez a bizonyos „hárman vagyunk a hitvesi ágyban” esete, amit a felek rendszerint házasságuk romjain ismernek csak fel. Legrosszabb esetben pedig akkor sem, hiszen mondjuk a 46 éves „anyuci pici fia” soha nem fogja beismerni, hogy minden cselekedetével az anyjának kíván imponálni. De az ÉRZELEMMENTES APÁNAK MEGFELELNI SOHA NEM TUDÓ fiúban is ugyanez munkálkodik, miáltal pokollá teheti saját gyermekei életét is. Ezek a személyek azok, akik a legnagyobb harciassággal vitatják a pszichológia létjogosultságát és kikérik maguknak a múltjukban történő „vájkálást”. Pedig éppen így tudnának gyermekeinknek olyan gyermekkort biztosítani, hogy náluk később ne legyen miben „vájkálni”.
Sajnos még mindig nem jutottunk el oda, hogy egyetemlegesen elfogadottá váljon: AZ ÁRTATLANUL ELSZENVEDETT TRAUMÁKAT NEM SZÉGYELLNI KELL, hanem értő segítséggel túljutni rajtuk. Valamint nem csak a „Nagybetűs trauma” számít traumának, rendben lévőnek tűnő hétköznapjaink is tele vannak vele.
Többek között ez volt az egyik oka annak, hogy megírtam Beírás felnőtteknek című könyvemet, amelyben sok szó esik erről a témáról is. Abban reménykedem, hogy aki elolvassa, az rádöbben pár fontos dologra önmagával kapcsolatban és közelebb kerül ahhoz, hogy gyermekének ÉLHETŐ GYERMEKKORT biztosítson.
Varga Mónika
Szerző: Vargamoni | márc 4, 2023 | Aktuális, Szülőknek
A középiskolás FELVÉTELIK, majd az ÉRETTSÉGIK és a továbbtanulásra jelentkezés időszaka évről-évre bőséges anyagot szolgáltat a szülő-gyermek viszony újragondolásához, és én is rendre visszatérek örök vesszőparipámhoz: A SZÜLŐI VISELKEDÉS MEGHATÁROZÓ SZEREPÉHEZ.
Ha látszik, ha nem, nagyjából minden gyerek vágya, hogy szülei számára Ő LEGYEN A LEGFONTOSABB, erősen vágyik szeretetükre és elismerésükre. Ugyanakkor szintén minden gyerek érzi úgy időnként, hogy valami más fontosabb lett szüleinek, mint ő maga. Ha szerencsés, és korábban még nem tapasztalta meg ezt az érzést, a felvételik idején nagy valószínűséggel megismerkedik vele. A sikeres felvételi miatt szorongó szülők az élet minden aspektusát alárendelik a kívánt eredmény elérésének, és az új helyzet minden fél számára kilátástalanná válik.
Ezt a „trónfosztást” úgy éli meg a gyerek, hogy csökkenni kezd az önbizalma, valamint a SZÜLŐK JÓINDULATÁBA VETETT BIZALMA. Azt tapasztalja, hogy a szülőnek csak a teljesítménye fontos, az ő személye pedig háttérbe szorul. Megérzi, hogy mindennél fontosabb a tanulmányi eredménye, így egyszerűen meggyűlöli a tanulást, hiszen konkurenciát lát benne. Megjelenik a jólismert tünetegyüttes: A gyerek nem tanul, dacol, nem csinál semmit úgy, ahogy a szülei szeretnék.
Munkába lendül a nagy ellentmondás: gyermekünket ANNYIRA SZERETJÜK, hogy Ő végül PONT ÚGY ÉRZÉKELI: EGYÁLTALÁN NEM SZERETEJÜK. A legjobbat akarjuk neki, ezért erőltetünk mindent, amit MI jónak gondolunk továbbtanulása ügyében. És persze látványosan elkeseredünk, ha nem eszerint cselekszik. A nagy jóakarásból kifelejtjük a gyereket. Szülőként nehezünkre esik elfogadni elvárásainkkal ellentétes viselkedést, nem is keresünk rá elfogadhatóbb magyarázatot, mint amit felnőttként igaznak vélünk. Azt hisszük, ismerjük gyermekünk indítékait, ezért nem is vizsgáljuk a valós okokat.
Vajon miért képtelen a gyerek érdeklődni valami iránt, ami a szüleinek annyira fontos? PONT AZÉRT, mert annyira fontos nekik. Mert fontosabb, mint a gyerek maga. Hányszor hallottam már ezt a mondatot: „Anyámékat csak a jegyeim érdeklik! Másról sem kérdeznek, másról sem tudnak beszélni!”
Ha azt hisszük, az állandó érdeklődés tanulmányai felől azt érzékelteti, mennyire szeretjük, hát nagyot tévedünk! Esetenként pont az ellenkezőjét váltjuk ki belőle, és végleg megbizonyosodik róla, hogy ő maga egyáltalán nem számít.
Gyakran a gyerek maga is csodálkozik, miért utál mindent, amit a szülei akarnak. Vágyik a szülei elismerésére és szeretetére, de pont az ellenkezőjét váltja ki tagadó viselkedésével. Ő sem tudja, hogy ördögi körbe került.
Elutasító, nem ritkán ellenséges viselkedésére szüleinek sem tud elfogadható magyarázatot adni. Szerintük egyszerűen lusta, vagy csak dacból csinálja. A nyomás fokozódik, jönnek a tiltások, a szülők rosszallása és a folyamatos számonkérés.
Ha a szülői cselekedetek állandóan negatív érzetekkel töltöttek, még inkább arról győzik meg a gyereket, hogy nem fontos számukra és a harcnak soha nem lesz vége.
A „NEM TUDOK MEGFELELNI A SZÜLEIMNEK”, „NEM ÉN VAGYOK A LEGFONTOSABB”, „NEM VAGYOK SZERETHETŐ” érzés rendkívül nyugtalanító, frusztráló és elkeserítő egy gyermek számára, ezért gyakran MEGBETEGSZIK, EZZEL TERELVE VISSZA SAJÁT SZEMÉLYÉRE A SZÜLŐI FIGYELMET. Valamint nem győzi hangsúlyozni: MENNYIRE UTÁL TANULNI. És ehhez aztán tartja is magát rendületlenül.
Mivel az ember hajlamos rossz érzéseit elfojtani, hogy elkerüljön bizonyos ezzel járó negatív cselekedeteket, a gyermek is többnyire visszatartja magát attól, hogy nyíltan szembe szegüljön a szüleivel. De az ellenséges érzés ott munkálkodik benne, és nem hagyja békén őt. Nem tudja megtenni, amire a szülei annyira vágynának és az ördögi kör bezárul.
Azt is többször hallottam ilyenkor a diákoktól, hogy „utálom a szüleimet”. Anyám így, apám úgy, hangzik a panaszáradat, miközben a gyerek majd megfeszül a szülők elismeréséért és nyilvánvalóan szereti őket. Persze el lehet jutni addig a pontig is, amikor valóban meggyűlöli őket, sajnos erre is láttam példát.
És van itt még NÉHÁNY ALAPVETŐ TÉNY, amit hajlamosak vagyunk figyelmen kívül hagyni.
A GYERMEK A PILLANATOT ÉRZÉKELI, a jövő csak a szülőt foglalkoztatja. Őt most „nem szeretik”, most gyötrik a tanulással, itt és most romlik el minden. Mit érdekli őt a jövő? (A középiskolásokat ugyan már kezdi foglalkoztatni a jövő, de ők sem akarják a teljes „most”-ot erre áldozni.) Egyik fél sem érti a másik nézőpontját. A gyerek még nem értheti, a szülő pedig képtelen kilépni saját elvárásaiból. Amit felnőttésszel hiszünk, szinte soha nem felel meg a valós indítékoknak. Szülő és gyermeke ekkor két külön világ lesznek, nem ritkán ellenfelekké válnak. A gyerek pedig dacol, mert egyedül ezt teheti a szülei ellen, akikre haragszik, és valahogy bosszút akar állni rajtuk. /Ez persze gyakran nem is tudatosan történik, mint említettem, a gyerek sem érti pontosan, mi zajlik benne./
A SZÜLŐ A BIZTONSÁG ZÁLOGA, a szülő biztonságérzetén alapul a gyermek biztonságérzete. A szülők szorongása még erősebb szorongást idéz elő a gyermekben, függetlenül attól, hogy a szülőben mi is váltotta ki a szorongást. A gyerek a szülői szorongásból becsüli fel a veszély nagyságát és ennek arányában szorong ő is. Szóval nem nehéz elképzelni, miért nem szeret szóba állni velünk, amikor összeszorult gyomorral, savanyú ábrázattal érdeklődünk tanulási tervei iránt, illetve MINDENHOL, MINDENKIVEL ERRŐL BESZÉLGETÜNK AGGODALMAINKAT világgá kürtölve.
A SZÜLŐK TUDATLATTI ÉRZÉSEI ugyanúgy befolyásolják a gyerekeink érzelmeit. Mintegy „olvasnak a gondolatainkban”, de legalábbis ösztönösen megérzik a szülők rosszallását. Bármit is mondunk őszintének tűnő jó szándékkal, a csatabárd elásása céljából, ellenérzéseink nem fognak rejtve maradni. Ezért, ha nem fogadjuk el a gyermekünket és magunkban állandóan minősítjük, azzal tovább romboljuk az önbizalmát és a belénk vetett bizalmát. Ez persze a történet legnehezebb része, hiszen saját magunk legyőzéséhez óriási erőfeszítésre van szükség.
DE MIT LEHET TENNI?
Könnyen és gyorsan sajnos semmit. Mivel a szülő a biztonság záloga, a legfontosabb lenne SAJÁT HOZZÁÁLLÁSUNK MEGVÁLTOZTATÁSA és görcsös szorongásunk megszüntetése. Ez pedig nagyon komoly erőfeszítéseket kíván. Ha mi szülők nyugalmat közvetítünk, nem a sikertelenségtől való rettegést zúdítjuk a gyermekre, megalapoztuk az együttműködésünket.
HOGYAN érhetjük el a nyugalmat? Ehhez tisztáznunk kell valamit: NEM az a dolgunk, hogy kigondoljuk gyermekünk jövőbéli boldogulásának BOMBABIZTOS TERVÉT, aztán tűzzel-vassal küzdjünk a megvalósításon, mert ez egyenes út az idegbajhoz. AZ A DOLGUNK, hogy az évek során MEGISMERJÜK annyira a gyereket, hogy ekkorra nagyjából sejthessük, merre felé érdemes terelgetni. Ha jól ismerjük ŐT, azt is érezni fogjuk, hogyan tudjuk támogatni, és nem lesz szükség az állandó feszültséget keltő aggodalmaskodásra.
HA JÓL ISMERJÜK GYERMEKÜNKET, nem a saját elképzeléseinket fogjuk hajszolni, hanem a képességeinek, esetleg vágyainak megfelelő irányba segítjük tovább. Ha olyan dolgokat várunk el tőle, amibe valamennyire neki is van beleszólása, nem változtatjuk ellenséggé önmagunkat és az egész tanulással kapcsolatos cirkuszt.
A GYERMEK A PILLANATNAK ÉL, ezért sok olyan pillanatra van szüksége, amikor biztos lehet a szülei szeretetében, KIKAPCSOLÓDHAT, feloldódhat és erőt gyűjthet a tanuláshoz. Akármennyi dolog is van egy felvételivel, nem szólhat minden erről. Nem szüntethetjük meg a gyerek összes SZABADIDEJÉT, élvezeti tevékenységét, mert így büntetéssé változtatjuk a kihívást és csak az alkalmatlanságát hangsúlyozzuk. Mindenki ismeri Einstein híres mondását arról, hogy az összes nagy gondolat az ember szabadidejében született, amikor felszabadultan egész mással volt elfoglalva. A gyermekek többsége sem magolás és tesztkitöltés alatt döbben rá, mi is érdekli igazán, hanem a szabadidejében.
A végére hagytam a LEGFONTOSABBAT, ami nélkül hiábavaló szinte minden erőfeszítés.
BÍZNUNK KELL A GYERMEKÜNKBEN! Ki kell irtani magunkból az állandó kétségeket, és addig kell nevelnünk saját magunkat, míg meg nem tanulunk bízni a gyerekben. Hinni, hogy a dolgok érdekeinek megfelelően alakulnak, helytáll majd a szükséges helyzetekben, abba az iskolába kerül, ami neki való és magától is hoz értelmes döntéseket.
Természetesen én is követtem/követek el hibát gyermekeim nevelése során, de amire igazán büszke vagyok, az egy fiatal srác megjegyzése volt. Családunkat megismerve azt mondta egyik gyermekemnek: Olyan jó neked, hogy a szüleid bíznak benned!
A szülői bizalom ugyanis a legerősebb alap, amire gyermeked a jövőben is bármikor építhet majd.
Varga Mónika
Szerző: Vargamoni | nov 21, 2022 | Szülőknek
Sally Rooney valószínűleg maga sem gondolta, milyen fergeteges karriert futnak be önéletrajzi elemekkel átszőtt, kesernyés hangulatú regényei. A MAI FIATALOK ÉLETÉT szokatlanul őszinte és NYERS megvilágításban tálaló írónő egy csapásra meghódította a világot, mindössze 26 évesen. Legnépszerűbb művéből filmsorozat készült, Sally Rooney-t olvasni rövid idő alatt „menő” lett. A szereplők vergődéseiben MAGUKRA ISMERŐ fiatalok milliói olvassák rajongó áhítattal „saját sztorijaikat” irodalmi formába öntve.
Rooney hangosabb kritikusai azt nehezményezik, hogy szereplői rendre nyugat-európai fehér, privilegizált középosztálybeli fiatalok, akik arról PANASZKODNAK, hogy az életük rossz.
Kelet-európai szülőként én is nehezen vettem az akadályokat, bevallom. Az idegesítően kiábrándító és/vagy megrekedt helyzeteket leíró, összefüggéseket és magyarázatokat alig kínáló, történésnek sem mondható monoton szövegfolyam komoly kihívást jelentett számomra. Teljesen bele kell merülni ahhoz, hogy meglássuk, mitől imádják mégis olyan sokan Rooney könyveit, azaz mások „nyavalygásait” olvasni.
Szerintem az a titok, hogy akadt valaki, aki FIATALSÁGA NEHÉZSÉGEIT AZON FRISSÉBEN papírra vetette. Nem idős korában kezdett elmerengeni rajta, nem akkor írt róla, amikor már az emlékezet rostáján a fele kihullott, megszépült, átalakult. (Az ilyen műveket a fiatalok úgyis alig olvassák.) Ez a lány JELENIDŐBEN írja le a fiatal felnőtt élet nyűgjeit, komolyabb elemezgetés nélkül VÁGJA AZ ARCUNKBA azt, ami van. A kilátástalannak ítélt jövőt, a korlátozott érzelmi intelligenciájú közegben felnövekedett fiatalok fogódzók nélküli útkeresését. Vagy talán még útkeresés sincs, csak bizonytalan kóválygás egy érthetetlen világban. Ahogy a fiatalok érzik magukat. És pont ettől lett olyan rettentően népszerű.
SZÜLŐKÉNT, egy másik generáció tagjaként bennem szinte végig dolgozott az ellenállás, hogy nem létezik ilyen. Nem lehet minden ennyire pocsék, ilyen zavaros. Hol van az akarat a változtatásra? Mikor lesz már végre valami megoldásféle? Az italon, a cigarettán és szexen kívül tényleg semmi nem jelent már menedéket?
Aztán rájöttem: ezek nem a megoldás könyvei. Inkább a fiatalok naplói, egyfajta igazolása a megélt szenvedéseknek, kegyetlen tükör, de ugyanakkor bizonyosság arról is, nem vagy egyedül a gondjaiddal! A kérdés sokkal inkább az: mi romlott el és hol romlott el?
A szülőknek SZEMFELNYITÓ írások, amennyiben képesek végig olvasni őket minden olyan szándéktól mentesen, amit az ember egy könyvtől általában elvár. Nem lesz esemény, izgalom, megoldás, vagy akár különösebb történet sem. Lesznek viszont filmszerű, apróbb történések formájában kivetített LELKI VÍVÓDÁSOK, írásos formában.
És megérkezik az is, amire titkon végig számítottam, előkerülnek a SZÜLŐK és a hozzájuk kapcsolt ÉRZELMEK, EMLÉKEK, FÉLELMEK. Alig két oldal, szinte észrevétlenül bújik meg a „Hová lettél szép, világ” című kötet vége felé. Pont olyan mellékesen szúrta be ide az írónő, amilyen mellékesnek tűnik szinte minden, ami ezekkel a fiatalokkal történik. Füves cigi és bor kíséretében egy laza „na jólvan, akkor beszéljünk a szüleinkről, ha már úgysincs jobb dolgunk” keretbe szorítva, pillanatok alatt rövid elemzéseket kapunk a SZEREPLŐK GYERMEKKORÁRÓL, pontosabban annak saját érzékelésükön átszűrt változatáról. Vádló szándék nélküli vádak, gyenge magyarázkodási kísérletek, érdektelennek feltüntetett meghatározó érzések uralják ezt a zseniális két oldalt.
Most ez következik, RÉSZLET Sally Rooney Hová lettél, szép világ című 2021-ben megjelent, világsikerű regényéből:
„Felix az asztal fölött odanyújtotta neki a spanglit. Alice éppen a szüleiről mesélt…Te már tudod, mondta Alice Eileennak. Már találkoztál velük. Mm, felelte Eileen. Régen. De folytasd. Alice visszafordult a többiek felé: Anyámmal kevésbé bonyolult a helyzet, mert ő és az öcsém fojtogatóan közel állnak egymáshoz. Engem meg anyám eleve sosem szeretett igazán.
Tényleg?, kérdezte Felix. Ez fura. Engem imádott az anyám. Én voltam a szeme fénye. Ami elég szomorú, tekintve, hogy elcseszett alak lettem. De ő rajongott értem, isten tudja miért.
Nem is vagy elcseszett, jegyezte meg Alice.
És te?, fordult Felix Simonhoz. Anya kedvence voltál?
Én egyke voltam, felelte Simon. De igen, anyám nagyon szeretett. Mármint még mindig nagyon szeret. Forgatta a borospohár talpát az asztallapon. Nem az életem legkönnyebb kapcsolata, tette hozzá. Azt hiszem, néha nyugtalanítom is. Például ha a karrieremről vagy bizonyos döntéseimről van szó. Nyilván azért, mert vannak barátai, akiknek ugyanannyi idősek gyerekei, mint én, és mind orvosok meg ügyvédek, és gyerekeik vannak. Én meg alapvetően egy országgyűlés asszisztens vagyok, akinek barátnője sincs. Nem csodálom, hogy anyám néha nem érti ezt. Én sem tudom, mi történt az életemmel.
Felix köhintett. De a te munkád fontos, nem? Simon körülnézett, mintha meglepné a kérdés. Te jó ég, dehogy, válaszolta. Egyébként nem hiszem, hogy anyámat annyira foglalkoztatná a társadalmi státusz. Biztosan szerette volna, ha a fiából orvos lesz, de nem hiszem, hogy csalódott bennem, amiért nem akartam az lenni. Felix odanyújtotta neki a spanglit, Simon elfogadta. Mi nem igazán szoktunk komoly beszélgetéseket folytatni, tette hozzá. Ő nem szereti a komoly dolgokat, csak arra vágyik, hogy mindenki kijöjjön egymással. Azt hiszem, bizonyos értelemben fél tőlem. Amitől én meg szörnyen érzem magamat. Röviden beleszívott a spangliba, kifújta a füstöt, folytatta: Mindig bűntudatom van, amikor a szüleimre gondolok. De nem az ő hibájuk, én NEM VAGYOK A SZÁMUKRA MEGFELELŐ GYEREK.
De erről te nem tehetsz, szólt közbe Alice.
Eileen feszült figyelemmel követte a beszélgetést, állkapcsát összeszorította, arcára félmosoly dermedt.
És te Eileen?, kérdezte tőle Felix. Jól kijössz a szüleiddel? Eileent mintha meglepte volna a kérdés. Ó, mondta. Majd némi szünet után: Nem vészesek. Van egy totál gáz nővérem, akitől mindketten félnek. Gyermekkorunkban pokollá tette az életemet. Ezt leszámítva egész jó fejek.
Ő ment most férjhez, pontosított Felix.
Igen, ő Lola. Nem gonosz, csak merő káosz. És talán egy kicsit mégis gonosz néha. Az iskolában nagyon népszerű volt, én meg egy lúzer, nekem szó szerint egyetlen barátom sem volt. Ha jobban belegondolok, szerencse, hogy nem öltem meg magamat, mert csomószor gondoltam rá…
És persze a szüleink ismerték egymást. Anyámnak valójában kissebrendűségi komplexusa van Simon anyjával szemben. Szenteste Simon és a szülei minden évben átjönnek hozzánk koccintani, és mi előtte pincétől padlásig végigsúroljuk az egész házat. Szép törülközőket teszünk ki a fürdőszobába. Tudjátok, milyen az.
Felix ismét dohányzott, nekidőlt a falnak. És mi a véleményük Alice-ről?, tudakolta.
Eileen ránézett. Kinek, a szüleimnek? Felix bólintott. Hát igen, felelte Eileen. Találkoztak párszor. De nem ismerik egymást valami jól.
Nem bírnak, mosolygott Alice…
Nem, ingatta a fejét Eileen. Nem igaz, hogy nem bírják.
Sosem tetszett nekik, hogy az egyetem alatt együtt laktunk, folytatta Alice. Azt akarták, hogy Eileen kedves középosztálybeli lányokkal barátkozzon…. most meg, hogy sikeres lettem, neheztelnek rám, tette hozzá.”
Eddig az idézet. Engem EZEN A PONTON SZÓLÍTOTT MEG IGAZÁN a könyv és itt kaptam némi magyarázatfélét, egy kis segítséget a miértekhez, ami az én generációmnak még olyan de olyan fontos!
Lehet, hogy Rooney kicsit sznob, lehet, hogy a jómódúak elkényeztetett nyafogása az idegeire megy azoknak, akik a napi megélhetésért küzdenek. Lehet mindezért utálni, vagy nem olvasni a szemtelenül fiatalon híressé vált írónőt, szülőként viszont mindenképpen ÉRDEMES BELEKÓSTOLNI. Már csak azért is, mert a fiatalok imádják, látnak benne valamit, amivel azonosulni tudnak, és mint az idézetből látszik, a közönyt színlelő fiatal felnőttek is voltak gyermekek, és nem maguktól lettek ilyenek.
Ők is elemzik az életüket, keresik az okokat, amelyek döntő részben GYERMEKKORUKBAN ÉS SZÜLEIKKEL VALÓ VISZONYUKBAN gyökereznek. Sokan közülük próbálják ezt bagatellizálni, egyszerűen lúzernek nevezik magukat, mások aránytalanul nagy mértékben hibáztatják a szülőket, a sorsot, vagy bármit kilátástalannak vélt helyzetük és (tanult) tehetetlenségük miatt.
Én is untam Rooney könyveit jó pár helyen. Én is haragudtam rá, csodálkoztam, mi ebben a jó, de a második kötetben jöttem rá, hogy egyszerűen belevisz minket a fiatalok gondolatvilágába.
TANÁRKÉNT gyakran hangoztatom, hogy a fiatalok megismerése csak úgy lehetséges, ha furcsaságaikat megpróbáljuk körüljárni, „megérteni”, méghozzá érdeklődéssel és részvétellel! Az „ez hülyeség” típusú elutasítás, az „én koromban ez másképp volt” mantra nem vezet semmilyen eredményre. Ismeretek kellenek fiataljainkról, ha már gyermekkorukban nem sikerült jobban megismerni és vezetgetni őket.
Hát Rooney szállítja nekünk ezeket az ismereteket, csak győzzük feldolgozni!
És ha csak két oldalban is, de mesteri módon összefoglalva ott ordít a regény végén a GYERMEKKOR JELENTŐSÉGE, A SZÜLŐK SZEREPE, ami írásaim állandó témája.
Az én gondolataimat egy élhetőbb gyermekkorról a „Beírás felnőtteknek” című könyvemben találod. A könyv 30 éves (magán)tanári tapasztalatom alapján pont azért született, hogy az ott leírtak betartásával boldogabb, kiegyensúlyozottabb fiatalokat nevelhessünk, hogy egyetlen ember se gondolhassa, nem ő volt a megfelelő gyermek a szülei számára.
www.hozdkaizellenorzot.hu/konyvem
Varga Mónika
Szerző: Vargamoni | okt 24, 2022 | Aktuális, Gondolatébresztő, Szülőknek
Ígértem egy kis segítséget szülők számára ahhoz az útvesztőhöz, amelybe belesodort minket az egyre kiismerhetetlenebbé váló „világ”. Pontosabban a hatalmon lévők szűnni nem akaró torzsalkodása miatt állandósult fenyegetettség érzése, az életünket átszövő hamis, manipulatív információáradat és az ebből adódó teljes bizonytalanság.
A régi jó szülői bölcsesség, a józan ésszel felfogható kilátások megfogalmazása, a valamennyire biztos támpontok kijelölése gyermekünk jövője érdekében gyakorlatilag lehetetlenné vált.
Mit tehet a szülő ilyen körülmények között? Hogyan vezesse át gyermekét ezen a feszültségtől és gyűlölettől lángoló hadszíntéren, amit jelenleg hétköznapi életnek nevezünk?
Szülőként és szakemberként gyakran megkérdezzük a nálunk is idősebbeket, mit tettek a történelem korábbi, kaotikus és megpróbáltatásokkal teli időszakaiban. Évszázados bölcsességeket hallunk tőlük, mint például a napi problémákra fókuszáló gondolkodásmód az állandó jövőfélelem helyett; a takarékoskodás és az önellátás forszírozása a megszállott vásárlás helyett; közösségben gondolkodás és összefogás az egyéni versenyfutás helyett; az egyszerű dolgok felett érzett öröm az „egyre többet és többet akarok” kényszeres vágyakozás helyett; és így tovább.
Mind egytől egyig igaz és megfontolandó tanács, az irány nagyon jó, ha ilyesmikkel próbálkozunk. Egy baj van csak velük: ma már képtelenség függetleníteni magunkat attól az elviselhetetlen információ-hazugság cunamitól, ami 24 órában ömlik ránk mindenhonnan! Hiszen éppen emiatt nem tudunk az öregek jól bevált módszereit követve élni.
Míg régen hallottunk ezt-azt, hazudtak nekünk kisebbeket és nagyobbakat, ma reggeltől estig halljuk és olvassuk a reklám- vagy propaganda célból született „tényeket”, hangulat- és pánikkeltő híreszteléseket, így aztán halvány fogalmunk sincs róla, mit hihetünk el.
Hogyan szedjük ki ebből az örvényből magunkat és gyermekünket?
A tutit mi sem tudjuk. De akkor mit mondjunk a gyereknek?
Én ezeket mondanám el:
- Ma már nem létezik tuti igazság, cáfolhatatlan tény.
Győzzük meg, hogy a médiából ránk zúduló „állítások” 99 százaléka azért született, hogy valaki pénzt keressen vele, hogy a szerzője, vagy a megbízói jól járjanak. SENKI nem azért dob be a köztudatba egy hírt, hogy NEKED jó legyen, hanem azért, hogy Ő haszonra, előnyre tegyen szert!!! Ha ezt megérti valaki már gyermekkorában, óriási előnnyel indulhat a felnőtt életbe. Nem azt kell megértenie, hogy mindenki gazember, csak azt, hogy minden hírnek szánt állítás mögött anyagi/hatalmi érdekek húzódnak.
Mutasd meg neki mondjuk az egészséges életmódról, a telefonok sugárzásáról, bizonyos dolgok előnyös vagy hátrányos tulajdonságairól írt ellentmondásos cikkeket! Hadd lássa, hogy bármi lehet életmentő és halálosan pusztító is, annak függvényében, hogyan tudok pénzt keresni vele! Ha teljes kiőrlésű búzából készült termékeket árulok, akkor a gyilkos fehérliszttel riogatom a népeket, ha ellenkező érdekek vezérelnek, akkor a teljes kiőrlésű gabonák rákkeltő hatásairól cikkezem. És ezt bármivel megtehetem. A politika mást sem tesz, minden felhasználható eseményt az aktuális érdekeknek megfelelően színez újra. Nézz utána, keress ilyen ellentmondásokat és mutasd meg gyermekednek! Ma már nem létezik tuti igazság, szó szerint senkinek sem lehet hinni. Akármennyire vadul hangzik, egyik legfontosabb tudása ez lesz gyermekednek!
2. Hajlamosak vagyunk igaznak vélni, amit többen állítanak.
Márpedig az emberi természet sajnos hajlamos igaznak vélni, amit többen állítanak, miáltal képtelenségek vagy számunkra teljesen irreleváns marhaságok tömegét kezdjük elhinni. Erre alapoznak a reklámok a milliónyi ismétléssel és erre alapoz a politikai propaganda is.
Talán sokak számára ismert az a kísérlet, amikor egy jó pár beavatott résztvevővel és néhány kísérleti alannyal létrehoznak egy csoportot, tagjainak pedig egészen egyszerű kérdésekre kell a helyes választ megjelölniük. A kísérlet tudásszint mérésnek van álcázva, valójában a „sokaság egyénre gyakorolt hatását” kutatja. A beavatottak feladata, hogy a rossz választ nevezzék meg helyesnek, a kutatók pedig a kísérleti alanyok reakciójára kíváncsiak. Még a legbanálisabb kérdésekben is az alanyok jelentős százaléka átváltoztatta válaszát a helytelenre, miután a többség azt állította, hogy az a helyes. És ez egy RETTENETES tény. Erről minden gyermeknek tudnia kell, amint megérik arra, hogy ilyesmiről beszélgetni lehet vele. Tanítsd arra, hogy óriási TÉVHIT, hogy a többségnek mindig igaza van. Mesélj neki a történelemről, a keresztes háborúkról, a fasizmusról, a kommunizmusról és így tovább. Hová vezetett, amikor az emberek azt hitték, a többségnek mindig igaza van? A többség birkamód bégeti, amit a többi birka béget, mivel ez „állati lényünk” része, csak akkor tudunk innen kitörni, ha tudatosítjuk magunkban a helyzet groteszkségét. Semmi nem lehet „helyes”, akárhányan is bégetik egyszerre, ha Te tisztában vagy vele, hogy rossz.
Amikor alap nélkül szajkózott „tények” esetében felteszem valakinek a kérdést: Honnan tudod te ezt? mindig azt a választ kapom: azt mondják, ott van a neten, ezt zengi a tévé, mindenhol ezt olvasom. Hát erről van szó, ez a világ DRÁMÁJA, ami újból és újból romlásba dönti. Abban az illúzióban élünk, hogy ha én is ugyanazt mondom, mint a többiek, ha egy csapatban kiabálhatok másokkal, akkor tájékozott vagyok, tartozom valahová. Ezért tart itt a világ, ahol. A TE GYEREKED TALÁN TEHETNÉ EZT MÁSKÉPP! TANÍTSD MEG NEKI!
3. Szinte bármit hajlandóak vagyunk megtenni, ha felsőbb parancsra tesszük.
Ezt az állítást is híres kísérletek támasztják alá. A kísérleti alany egy „kísérletvezető” utasításai szerint, egy gomb megnyomásával, egyre erősödő áramütéssel kell büntesse a hibás válaszokat adó másik személyt. Utóbbi egy beépített ember, aki felszisszen majd hangosan kiabál az állítólagos áramütések hatására. Már az is megrökönyödésre ad okot, hogy nem áll fel és tiltakozik azonnal a kísérleti alany, amikor megtudja, mit kell tennie egy másik emberrel. Ami ezután jön, az meg egész egyszerűen elképesztő. A „vezető” utasítására akár halálos áramütésig is elmennek egyes kísérleti alanyok. A vezető jelenlétében sokkal kegyetlenebbé válnak, annak távollétében előbb abbahagyják a „kínzást”. Amikor szemtől-szemben látják az áramütés szenvedő alanyát, akkor jóval kevesebben mennek el ilyen messzire, amikor viszont egy másik helységből csak a kiáltásait hallják, tehát az áldozat távollétében, jóval tovább mennek a gonoszságban. Ez is egy rettenetes tény.
Nem szorul magyarázatra, miért rontanak egymásra országok, ölnek halomra emberek másik embereket. Miért szidunk számunkra teljesen ismeretlen távoli népeket, népcsoportokat, embereket, anélkül, hogy bármi valósat tudnánk róluk. Ezért üvöltünk parancsra baromságokat, tudatlanul és értelmetlenül. EZT MESÉLD EL GYERMEKEDENEK! Ő NE LEGYEN ILYEN, HA FELNŐ!
A negyedik pont ugyan nem jár olyan súlyos következményekkel, mint a fent leírtak, de fontos, hogy ezzel is tisztában legyenek gyermekeink. Hiszékenységünket, a többség véleményébe vetett vak hitünket és az információ állandó ismételgetésének trükkjét kihasználva működik az összes NEKED szánt kihagyhatatlan AKCIÓ is. Tudd tehát azt is:
4. A LEÁRAZÁS, ENGEDMÉNY, INGYENES akármi NEM ÉRTED történik.
Jaj, de rendesek, hogy leárazták ezt a terméket! Most akkor megvesszük, ugye? áradozik a fiatal, amikor egy röhejesen túlárazott kütyüt egyszer csak féláron kezdenek kínálni. Nyakukon maradt a készlet fele, de még így is vaskos haszon marad rajta, szóval futás bolondok, vegyétek! Ingyenes első hónap számlanyitás esetén; húszezer forint „ajándék” előfizetés vásárlásakor, csak MOST csak NEKED akció még három percig, elő- és utó Black Friday, és az összes ehhez hasonló nép-hülyítés ELLEN is be kellene oltanunk gyermekeinket. Ne higgy EZEKBEN a mesékben! Nem neked lesz jó, hanem annak, aki megszabadul végre a nyakán maradt árukészlettől. Ne fuss a tömeg után, ne csináld ugyanazt, amit ők, mert ők sokan vannak! NEM EZ A HELYES IRÁNY!
Egyetértek azzal a mondással, miszerint: Nem érdemes felizgatni magunkat olyan történéseken, amiket nem, vagy csak nagyon csekély mértékben tudunk befolyásolni. Ez a tanács használható is volt mindaddig, amíg feldolgozható mennyiségű információból kellett szűrnünk. Mára a minket elárasztó információ mennyisége feldolgozhatatlan, így csak úgy tudjuk józan eszünket megőrizni, ha döntő többségét nem hallgatjuk meg. Beszűkítjük a csatornákat, saját józan eszünk, erkölcsi meggyőződésünk és fejlődésünk szempontjából releváns tudnivalókkal foglalkozunk és vesszük körül magunkat. Nincs más választásunk.
És ha már nekünk szülőknek dereng valami, akkor ERRE KELL MEGTANÍTANI gyermekeinket is. Illetve, ha az evolúció ebben a technika irányította világban is tud adaptív lenni, akkor fiataljaink maguktól is ráébrednek erre, és lekapcsolják a zavaró csatornákat. Ahogy a Facebook-ot is elhagyták százezerszámra, kiemelve magukat a szándékosan behajított koncokon vitatkozó, egymást gyalázó tudatlanság mélységéből.
Az a feladat mindenképpen a szülőre vár, hogy MEGNYUGTATÁSSAL és REMÉNNYEL szolgáljon. Akkor is, ha maga már nem bízik. A gyerek és a fiatal még tájékozatlan, talán a felnőttnél is hajlamosabb bármit elhinni, ostoba trendeket követni és az információ tengerébe fulladni. Ilyen közegben tele lesz félelmekkel, bizonytalansággal és pszichés problémákkal. Egyre másra hallom fiatal lányoktól, hogy ők nem mernek gyermeket szülni erre a világra – hogyan vállaljanak felelősséget egy másik ember életéért, ha a sajátjukat sem érzik biztonságban?
Mögöttünk egy harácsolásra és politikai célokra felhasznált világméretű járvánnyal, nyakunkban egy érezhető közelségben zajló, esztelen háborúval és nyakig merülve a hatalmasok érdekellentétei miatt kialakult gazdasági válságban szülő legyen a talpán, aki valami megnyugtatóval tud szolgálni.
De ezért is vagyunk szülők, ez is a KÜLDETÉSÜNK része, pont egy ilyen kaotikus helyzetben kell elővennünk legjobb tudásunkat, hogy legalább a családi közeg biztonságot és szilárd értékeket jelenthessen gyermekeink számára. A jövőbe vetett bizalmat és reményt egy megértő, támogató, kérdező és elmagyarázó családi légkör állíthatja helyre. Ahol észreveszik, ha aggasztja valami a gyereket, ahol figyelemmel meghallgatják kérdéseit, ahol hárítás helyett magyarázatokkal szolgálnak, és megnyugvást biztosítanak.
Írhatnám költői fordulattal: Ha kint vihar tombol, bent meleg szoba vár. De ilyen rezsiárak mellett nem lennék túl hiteles. Pedig ezt akarom mondani. A figyelmes szülő még sokat javíthat a helyzeten egy olyan világban is, ahol már semmi sem az, aminek látszik.
Varga Mónika
Szerző: Vargamoni | okt 19, 2022 | Aktuális, Szülőknek, Tanároknak
Régen jelentkeztem már egy igazi blogbejegyzéssel, de rendes nebulóként igazolni is tudom a hiányzást! Az írásaim fő témáját érintő helyzet fenekestül felfordulni látszik az utóbbi hetekben. Írtam már sokat a jó szülő-gyermek viszony megteremtéséről, legalább ennyit a tanár-diák-szülő kapcsolatról és következetesen hirdetem a célt: tanár és szülő egy csapatban kell, hogy játsszon. Méghozzá a gyermek, a diák érdekében.
Csakhogy ebből a hármasból a tanárokat kemény munkával sikerült olyan mélységekig alázni, hogy onnan már semmilyen írás nem segít ki. Így hát hallgattam, vártam, hová alakulnak az engem olyannyira foglalkoztató folyamatok, lesz-e még miről írni egyáltalán.
A pedagógus társadalom majdnem teljes megsemmisítése előtt még ment a nagy harc tanár és szülő között, mindenért a tanárt és az iskolát tettük felelőssé. Ahogy világos lett a kép, a szülők is eszmélni kezdtek és ráébredtek arra, hogy egy megnyomorított és kiéheztetett katona soha nem fog tudni hatékonyan harcolni, – ha már olyan népszerűek a harcos hasonlatok manapság.
Amiről a békeidőkben célként írtam, lassan önmagától kezd valósággá válni, és a szülők felsorakoztak a megfélemlített pedagógusok mögé. Kellett ez a kilátástalan helyzet, kellett a szikra, hogy megszülethessen valami a tanár-szülő összefogás irányába. Hibáztatás helyett megoldásokért kiált most minden szülő és őszintén remélem, hogy annak a szürrealista borzalomnak, ami az oktatásban jelenleg zajlik, legalább ennyi pozitív hozadéka lesz.
Ami viszont még ennél is felemelőbb és igazán tanulságos, az a diákok kiállása tanáraik mellett. Szóval, hogy is van ez? A diákok utálnak iskolába járni? Nem akarnak tanulni? Nekem nem úgy tűnik! Igenis szeretnének jó iskolába járni, jó tanároktól tanulni, ellopott tanáraikat visszakapni és egy méltó oktatási rendszer részesei lenni.
Persze, hogy nem szeretik a tanárhiány enyhítésére felvett végzettség nélküli „tanárokat”! Persze, hogy nem szeretik az énektanárt matematika órán! Persze, hogy nem szeretik a düledező mosdókat vécépapír nélkül és a lépcsőn tartott tornaórákat! És naná, hogy nem szeretik az értelmetlen tantárgyak értelmetlen magolását!
Viszont tudják, hogy mit szeretnének, és ennek hangot is adnak végre! Megbecsült, jó tanárokat akarnak, akikre felnézhetnek, akiktől útravalót kaphatnak az élethez. Tisztességes körülményeket szeretnének, ahol lehet tanulni, fejlődni és kibontakozni.
Mára a gyerekek számára is világos lett, hogy a tanároknak támogatásra, megbecsülésre van szükségük az állandó támadások és kritizálás helyett. Ha elvárásaink vannak, akkor ahhoz bizonyos feltételek is szükségesek. Ezért mentek a fiatalok az utcára. Ezért közelít most egymáshoz az eddig csak méltatlankodó szülők, a kivéreztetett tanárok és a teljesen hülyének nézett diákok tábora. Közös az érdek végre.
Pontosabban eddig is közös volt, csak nem látszott. Ennyire. Most már jól látható, és szívből remélem, hogy ebből az összefogásból kézzelfogható eredmény születik.
Mondjuk tisztességes pedagógusbérek, jó oktatás, kellemes iskolai környezet és az, amiről annyit papoltam az írásaimban: szülő, diák és tanár egy csapatban!
Azt sem bánom, ha alig marad írnivalóm, csak ez megvalósuljon!
Bár azt hiszem, soha nem fogok írnivaló nélkül maradni, ahhoz már túl bonyolulttá vált a világ. A családok boldogulása egyre több feldolgozandó anyagot szolgáltat, és még annál is több váratlan, meglepő fordulatot hoz.
Szóval itt vagyok megint, folytatom az írást a szülőknek, tanároknak és fiataloknak. Egy élhetőbb gyermekkor, egy legalább a családi berkeken belül kibírhatóbb jövő érdekében.
Minden eddiginél fontosabbnak tartom a szülők azon feladatát, hogy gyermekeiknek elfogadható támpontot biztosítsanak a számukra rémisztően kaotikus és ijesztő történések közepette. Nem tökéletes magyarázatra gondolok, hiszen olyan nem létezik. A jelenleg zajló események, a millióknak nyomort- keveseknek pedig milliárdokat hozó energiaválság, a száguldó infláció, a megosztott és egymás ellen hergelt társadalmi csoportok acsarkodása, a „sehol semmi nem igaz, senkiben nem lehet bízni” helyzet a hétköznapi halandó számára egyszerűen feldolgozhatatlan. Elképzelni is nehéz, mit szűrhet ki ebből egy gyerek, vagy egy jövőjét tervezgető fiatal.
Mit tehet a szülő ilyen körülmények között?
Erről fogok írni következő bejegyzésemben, amellyel ígérem, hamarosan jelentkezem.
Addig is: hallgassuk meg gyermekeink, fiataljaink kérdéseit, tisztázzuk velük félelmeiket, biztosítsuk őket támogatásunkról és gondoljunk ki valamiféle megnyugtatást, akármekkora varázserőre is lesz szükségünk ehhez!
Varga Mónika
Szerző: Vargamoni | aug 27, 2022 | Szülőknek
Amikor egy gyermek iskolába kerül, a belső motiváció irányította tanulást a külsőleg irányított oktatás váltja fel. Vagyis, ELTŰNIK a gyerek számára ÉRTELMEZHEŐ CÉL, többnyire fogalma sincs szegénynek, mit miért kell tanulnia. Sok éven át kényszerül igazodni rendszerekhez és szabályokhoz, amiket nem igazán ért. Mi felnőttek pedig teljes erőbedobással győzködjük őket a megtanulandók fontosságáról, mindenféle érthetetlen későbbi eshetőségre hivatkozva.
Fontos lenne megérteni, hogy ami nekünk egyértelmű, az egy kisiskolásnak gyakran hottentotta. Egy pillanatig se higgyük, hogy egy általános iskolás, főleg egy alsó-tagozatos értelmezni tudja a következő bölcseleteket:
„Ilyen jegyekkel semmi sem lesz belőled Gyermekem!” (Mi kéne legyen belőlem? Én Kis Bence szeretnék maradni, aki most vagyok.)
„Ma már semmire nem megy az ember érettségi nélkül!” (Ha tudnám, mi az az érettségi? Állítólag apának sincsen, mégis sok pénzt keres.)
Tanuld azt a nyelvet, mert nyelvvizsga nélkül sosem találsz jó állást!” (Mi lehet az a nyelvvizsga? Remélem, nem fáj nagyon!)
„Ha csak hármasokat kapsz, soha nem kerülsz be az egyetemre!” (Most meg ez az egyetem! Honnan veszik, hogy én be akarok oda kerülni?)
Semmi értelme, ilyen elvárásokkal terrorizálni egy kisgyermeket. Nem felelnek meg az adott életkornak, ezek hallatán SEMMIFÉLE HASZNOSÍTHATÓ ELKÉPZELÉS nem jelenik meg a fejükben, a BIZONYTALANSÁG pedig, mint tudjuk, félelmet kelt.
A SZÜLŐ FELADATA éppen ennek ellenkezője, a megnyugtatás lenne, illetve az iskolai tevékenységek olyan apró célokká alakítása, amit a gyerek is értelmezni tud.
Ugyanígy erősítjük az idősebb diákok frusztrációját és félelmét, amikor a FELVÉTELIK ÉVÉBEN a fenti sirámokkal bombázzuk. Ő már ugyan tudja, mi az a nyelvvizsga, az érettségi és az egyetem, de többségüknek még mindig homályba vész ezek valódi jelentősége. A szerencsésebbek az érdeklődési körüket követve, mások a szülők kívánságainak és tanácsainak megfelelően próbálnak orientálódni és továbbtanulási irányt választani.
A SZÜLŐ PEDIG MIT CSINÁL ILYENKOR? Már előző tanévben előre vetíti, hogy jövőre nem lesz ilyen könnyű életed drága gyermekem! Állandó háttérzajjá válik otthon a „jövőre mit kell majd csinálni, hány különórára kell járni” és törölni kell az életünk minden egyéb aspektusát, különben jön az apokalipszis. Szeptemberben aztán végleg kibírhatatlan szintet ér el a gyerek HERGELÉSE. Reggeltől estig beosztott különórák és felvételi felkészítők töltik ki a napjait. A fennmaradó időben mindenféle innen-onnan hallott információ kínkeserves emésztgetése, a bejutási feltételek mérlegelése, iskolalátogatások, és a gyerek GYŐZKÖDÉSE zajlik gőzerővel. Ezzel aztán sikerül akkora PÁNIKOT kelteni benne, hogy az esetleg megmaradt energiáit biztosan ez fogja felemészteni. Nem ritkán családi veszekedések, sértődések, zsarolás is színezi a képet, gyerek-szülő kapcsolat megy rá a nagy igyekezetre.
Sajnos aligha tehetünk másképp, ha MAKACSUL RAGASZKODUNK bizonyos intézményekhez, vagy elképzelésekhez. Ha nem fogadjuk el a gyerek képességeit, ha nem engedünk egy kis teret annak, amit ő szeretne, vagy ha a gyerek maga ragaszkodik makacsul képességeit meghaladó célokhoz.
És SAJNOS az is TÉNY, hogy az iskolák jelentős része nem tudja maradéktalanul felkészíteni a diákokat a központi felvételire sem, nemhogy egyéb követelmények teljesítésére. És akkor tényleg kell a különóra meg a felkészítés.
Csak a pánikkeltés, a hisztérikus információgyűjtés és a többiekkel való hasonlítgatás nem kell, ez kizárólag a szülők ELTÚLZOTT IGYEKEZETÉNEK terméke. Amikor kérdezünk, az egyik ember teli szájjal dicsérni fog egy intézményt, míg valaki más csúnyán szidni fogja ugyanazt az iskolát. Így van ez a képzési formákkal, a tanárokkal és a leendő foglalkozásokkal is. Mások „segítségével” nem fogunk előbbre jutni sem általános iskola sem egyéb intézmény kiválasztásában.
Egy szó, mint száz, a szeptember nem egy rémálom kezdetét fogja jelenteni, ha csak a gyermekedet nézed. Ha ismered őt, a képességeit és a vágyait és azok mentén irányítgatod az alsó tagozattól kezdve a felsőoktatásig, vagy egy jó szakmáig. De soha nem késő jobban odafigyelni és taktikát váltani.
A „jó jegyet kell szerezni, mert…” kezdetű mantra helyett a „megteszünk minden tőlünk telhetőt, megtaláljuk az érdeklődési körünket és erősségeinket” mantra segít majd az elsős kisdiáknak és a felvételiző fiatalnak egyaránt. Saját ambíciónkat és szorgalmunkat nem tudjuk ráerőltetni egy gyerekre anélkül, hogy valaki/valami ne sérülne.
Természetesen lehet és kell őt elvárások elé állítani, teljesítményre ösztönözni, a kamasz-lustaságból valahogy kimozdítani, amelynek hatékony eszköze a tanulmányok kezdetétől való odafigyelés, a saját tempóját és képességeit figyelembevevő segítség, és a hasonlítgatás mentes támogatás.
Igen, ez pokoli nagy feladat. Jelenleg nem partner az oktatási rendszer sem, alig tud partner lenni az iskola, és nagyon nem kedvez a hangulatnak a szülőket nyomasztó gazdasági helyzet sem. Még a szokásosnál is több az akadály a pályán.
Mégis, mindentől függetlenül, ha iskolás a gyermeked, tudnod kell:
- hogyan kell ÉRTHETŐ CÉLOKAT gyártani,
- hogyan kell a gyermeked nyelvén beszélve MOTIVÁLNI,
- nagyjából mire KÉPES a gyermek egy adott területen,
- mit SZERET, és mire VÁGYIK a gyerek, ha pedig nincs ilyen, akkor miért nincs.
- végezetül pedig: az iskolában történtek döntő többsége NEM AKKORA DRÁMA, nem dönti el véglegesen a gyerek sorsát és valószínűleg később megváltoztatható.
Ezen ismeretek hiányában marad a küszködés, állandó elégedetlenkedés és a kétségbeesett kapaszkodás a külvilágból ömlő „információkba”.
Varga Mónika
