Szerző: Vargamoni | máj 16, 2023 | Szülőknek
A „FORDÍTSUK MEG!” sorozat ötödik témája a gyerek BIZTONSÁGÉRZETE, ami ismét egy elengedhetetlen feltétel az élhető gyermekkorhoz. Ha a gyermek nem érzi magát biztonságban, akkor az állandósult félelem megmérgezi a mindennapjait, élete folyamatos küzdelemmé válik, teljesítménye lecsökken, megbetegszik.
A témával kapcsolatban elsősorban azt a TÉVHITET kell eloszlatni, hogy a gyerek csupán saját ÉRETLENSÉGE, TUDATLANSÁGA és élénk FANTÁZIÁJÁNAK áldozata, amikor ettől-attól félni, vagy akár rettegni kezd, illetve amikor adott helyzetekben biztonságérzete meginog. Ezek a tényezők kétségkívül bőséges alapot szolgáltatnak a bizonytalansághoz, és fontos szerepet játszik a gyerek érzékenysége is.
Mivel azonban az alapvető, és többé-kevésbé megingathatatlan biztonságot a szülőknek kell megteremteniük, így az általuk tanúsított viselkedés, A SZÜLŐK (ESETENKÉNT MÁS FELNŐTTEK) ÁLTAL KÖZVETÍTETT ÉRZÉSEK képezik a gyermek biztonságérzetének alapjait. Ha tehát a szülők aggódnak agyon egy helyzetet, az nem marad rejtve a gyerek előtt, és automatikusan ő is aggódni kezd. Úgy is lehet fogalmazni, hogy a gyerek nagyjából AKKORÁNAK ÉRZÉKELI A „VESZÉLYT”, mint a szülei, vagyis annyira érzi magát biztonságban, amennyire a SZÜLŐ ÉRZÉSEIBŐL KIOLVASVA érezheti magát.
Szélsőséges helyzetekben, mint például egy háború vagy egyéb komoly fenyegetettség esetén, amikor a szülők is jogosan rettegnek, ez sajnos természetes és kikerülhetetlen.
Hétköznapi szituációk százai viszont egész más irányt vehetnének minden szereplő számára, ha a szülői „PARA” el nem árasztaná a környezetet.
A LEGVICCESEBB PÉLDÁT egy neves amerikai gyermekpszichológus 1987-ben megjelent könyvében találtam. Az óvodába szoktatás embert próbáló folyamata során jegyzett fel egy esetet, amikor egy láthatóan izgatott és rémült anyuka próbálta ottmaradásra bírni apró gyermekét. Az elején még érdeklődő gyermek hamar átvette anyukája rettegését és irgalmatlan sírásba kezdett. „Az anyukámat akarom” visította teli torokból egészen addig, míg a teljes csoport rá nem zendített ugyanerre a panaszos sírásra. Csatlakozott hozzájuk az a kisfiú is, akinek édesanyja történetesen az óvónéni volt és ott állt közvetlenül mellette. Amikor közölték vele, hogy az ő anyukája itt van, rövid habozás után így folytatta a sírást: „Akkor az apukámat akarom!” Szóval már mindegy volt, az anyuka pillanatok alatt elültette a félelmet minden kicsiben, ami aztán tovább gerjesztette önmagát egészen irracionális irányba.
Ugyanezen „ingerületátvitel” LÁTVÁNYOS PÉLDÁJA a FELVÉTELI VIZSGÁK mizériája. A felvételikről kezdetben a leghalványabb fogalommal sem rendelkező kisdiákból, a szülők és ismerősök éveken át tartó félelemkeltése egy aggódó, szorongó diákot varázsol. A tantermek előtt pánikszerű arckifejezéssel tipródó, kezüket tördelő szülők látványa mára a felvételi vizsgák állandó részévé vált és katasztrofális hatással van a vizsgázók lelkiállapotára. Számtalan ilyen folyamatot követtem végig, láttam, ahogy a gyerek/fiatal félelme és bizonytalansága egyenes arányban nőtt a szülők aggodalmával, a vizsgák közeledtével pedig szinte elviselhetetlenné fokozódott.
Vizsgázók közelében kizárólag olyan szülőnek szabadna tartózkodni, AKI KÉPES NYUGALMAT SUGÁROZNI és KÖRNYEZETÉRE nyugtató hatással lenni.
Ugyanilyen mesteri kártékonysággal tudjuk mi felnőttek lerombolni gyermekeink próbálkozásait, saját rémületünk kifejezésre juttatásával. „Jézusom, csak nem egyedül akarsz ebbe belevágni?!” kiáltjuk elsápadva, és már el is ültettük benne a félelmet DRÁMAI MEGNYILVÁNULÁSUNKKAL.
Gyermekkoromban anyai nagyanyám gyakori vendég volt balatoni otthonunkban, s ha rajta múlott volna, meg sem közelíthettük volna a tavat. A jég beszakad, a vízbe belefulladunk, a strandon elvisznek az idegenek, az utca pedig maga a kénköves pokol. Szerencsére édesanyám (négy gyermekét egyedül nevelve) nem zúdította ránk hasonló félelmeit, megérezve, hogy a biztonságérzetünket tenné vele tönkre. Pedig nagyanyám intelmeiből sejthető, milyen viszonyban állt szegény a világ veszélyeivel!
MINÉL KISEBB EGY GYERMEK, annál erőteljesebben veszi át a szülő aggodalmát. Egy csecsemő már rémült arcunk látványától is sírni kezd, anyjának pedig egyszerűen minden rezdülését követi. Ideges vagy frusztrált szülő nem lesz képes megnyugtatni egy gyermeket, akármilyen szavakat is használ. Ha rettegve állunk a mászóka alatt, miközben gyermekünk mászni próbál, felesleges lesz a torz vigyorral kierőltetett „Jaj, de ügyes vagy kicsim”. A teremajtóban reszkető anyuka hiába mantrázza rendületlenül: „Menni fog ez neked, angyalom”, az érzelem lesz az, ami nagyobb hatást gyakorol a gyerekre. Hallottam már felvételizőt, aki elzavarta a szüleit az iskolából, egyszerűen megkérte őket, hogy aggódjanak máshol. Ő már rájött, hogy jobban jár, ha magára marad saját érzéseivel.
MEGGYŐZŐBB BIZONYÍTÉKOT keresnem sem kell egy velem történt eset óta. A fiam 3-4 éves lehetett, amikor a szomszéd nénit elfelejtettem hazahozni a boltból, ahogy korábban megígértem neki. Mobiltelefon nélkül sokáig álldogált ott megpakolt szatyraival, majd valahogy sikerült haza jutnia. Amikor órák múlva hirtelen eszembe jutott a néni, borzalmas érzés hasított belém, le kellett ülnöm a lépcsőre, úgy szégyelltem magam. A kisfiam odakucorodott az ölembe, megölelt és rövid idő múlva ennyit mondott: Anya ezt ne csináld, ez nagyon rossz nekem!
És ez egészen addig így van, míg fel nem nőnek gyermekeink és valamilyen úton-módon függetlenedni tudnak szüleik érzelmeitől. Addig mi jelentjük nekik a biztonságot, döntő részben rajtunk áll, sikerül-e megteremteni.
Szóval FORDÍTSUK MEG a helyzetet, és NYUGTASSUK MEG ÖNMAGUNKAT, mielőtt a gyerek nyugtatásába kezdenénk!
• Ne terheljük a gyereket felesleges kétségeinkkel és aggodalmainkkal,
• Próbáljunk alapjáraton nyugalmat sugározni és ezáltal biztonságot nyújtani,
• Viselkedjünk úgy, ahogy egy orvosi rutin vizsgálatnál nyugtatjuk rettegő gyermekünket, vagyis legyünk biztos tudatában annak, hogy semmi rossz nem történhet vele,
• NE legyünk jelen olyan eseményeknél, ahol nem szükséges, ha aggodalmunkat nem tudjuk leplezni.
Nyilván ez nem lehetséges mindig, minden helyzetben, de törekedni kell rá. Figyelni kell magunkra, hogy valóban segítségként tudjunk jelen lenni gyermekünk életében, mert az ő biztonságérzete elsősorban rajtunk múlik.
Varga Mónika
Szerző: Vargamoni | máj 15, 2023 | Szülőknek
A „FORDÍTSUK MEG!” sorozat negyedik részében az EMPÁTIÁRÓL lesz szó, ami méltán illeszkedik a témakörbe, hiszen eleve azt jelenti, hogy egy másik ember érzéseit és nézőpontját próbáljuk megérteni. Vagyis annak kinyilvánítása helyett, hogy mi mit tennénk az adott helyzetben, megfordítjuk a dolgot és megpróbáljuk megérteni a másik ember érzéseit és indítékait.
Az empátia teljes hiánya súlyos pszichés kórképek egyik jellemzője, a túlzott empátia pedig a nagyon empatikus ember életét keseríti meg. Az egészséges empátia a GYERMEKNEVELÉS EGYIK ALAPKÖVE, amelyre égető szüksége van egy felnőttnek, ha meg akarja érteni gyermekét. A feladat nem könnyű, mert egy felnőtt élettapasztalatban és intelligenciában felülmúlja a gyermeket (remélhetőleg), így mintegy vissza kell emlékeznie saját gyermeki érzelemvilágára, hogy igazán empatikus tudjon lenni.
Az empátia NEM AZ ÉSZ segítségével működik. SAJÁT ÉRZELMI TAPASZTALATAINK felhasználásával megpróbáljuk beleélni magunkat a gyermek helyzetébe, így a bennünk megszületett érzések talán a gyermek indítékaihoz is elvezetnek.
Egy haragtól tomboló gyermek indulatainak valódi forrása gyakran nem derül ki, sőt az sem ritka, hogy a gyerek, vagy fiatal maga sem tudja, mi váltotta ki belőle az agresszív viselkedést. Hiába is kérdezzük, miért tette, igazából nem fog tudni válaszolni rá, és ezzel csak még jobban összezavarjuk.
Az igazság az, hogy mi felnőttek sem vagyunk képesek minden tettünket megmagyarázni, hogy várhatnánk ezt el egy gyermektől? HONNAN TUDNÁ, MI JÁTSZÓDIK LE A LELKE MÉLYÉN?
Egy nagyon KEDVES EMLÉKEMET mesélem el PÉLDAKÉNT. Sok évvel ezelőtt egy nyári táborban tanítottam nyelvet, vegyes korcsoportú általános iskolás gyermekeknek. Volt a csoportomban egy „csupa dac és ellenállás” fiú, akinek semmi nem tetszett, semmiben nem akart közreműködni. Morcosan szemlélte minden mozdulatomat, hamar rájöttem, hogy hadilábon áll a tanárokkal. Tudtam, hogy fegyelmezéssel semmire nem megyek nála, szóval MEGPRÓBÁLTAM ÁTÉREZNI a felém sugárzó ellenérzését. Lelki szemeim előtt láttam végtelen csatáit tanáraival, amelyekből csak vesztesként kerülhet ki egy intézményi rendszerben. Amikor egy napon a 38 fokos hőség miatt egy kerti medencében pancsolva tartottuk az angolórát, a fiú odakiáltott nekem: „BÉNA A TANÁR!”, majd diadalittas arccal várta az ilyenkor szokásos letorkolást. „Persze, hogy béna vagyok, hiszen én nem úszást tanítok. Angoltanár vagyok, ahhoz értek. Egy tanár is lehet béna, nem igaz?” kiáltottam neki vissza vigyorogva. Máig emlékszem az arcára kiülő döbbenetre és boldog mosolyára! Többet nem haragudott rám.
Bár ez nem egy súlyosan komoly eset, de mégis jól szemlélteti, hogy ha ráérzünk a háttérben meghúzódó okokra, sokkal nagyobb eséllyel tudjuk megelégedéssel kezelni a problémát.
Ha egy gyermek, vagy fiatal szinte soha nem találkozik empátiával, a világgal szembeni HARAGOS ÁLLAPOTA ÁLLANDÓSUL, haragja olyannyira elöntheti őt, hogy gondolkodni sem tud az indulatoktól. Ebben az esetben már csak olaj a tűzre, ha folyton magyarázatot követelünk tőle, büntetjük és szidjuk, mert eddigre már valóban fogalma sincs az indítékairól.
Minden érintett felnőtt MAGYARÁZATOT KÖVETEL, a gyerek válasza pedig ennyi: NEM TUDOM! Erre minden érintett felnőtt dühbe gurul és jönnek a büntetések: Rendben, akkor addig nem mehetsz focizni, amíg meg nem mondod, miért tetted! Jó, akkor addig nincs számítógép, amíg meg nem mondod az igazat. Pedig az igazság éppen ez: NEM TUDJA.
VOLT EGY TANÍTVÁNYOM, akinek ellenőrzője évről-évre megtelt intőkkel. Nem egyszer csak úgy belekötött másik fiúkba, és meg is vert egyet-kettőt. Ez már KOMOLY GOND, az ilyen viselkedés ellen fel kell lépni. De a MIÉRT-re ő sem tudott választ adni senkinek. Aztán a nyelvórai társalgások során kiderült, hogy csupa jómódú, ahogy ő nevezte őket: „agyon kényeztetett” fiúba kötött bele, akiktől a szülői gondoskodást irigyelte, mert úgy érezte, ő nem kap otthon elég szeretetet. De ezt csak megfejteni lehetett hosszas beszélgetések során, ő maga nem jött rá az összefüggésre. A szülők pedig pszichológushoz akarták őt vinni, amit én, a szülők teljes tanácstalansága esetén, helyes útnak tartok. A mi kapcsolatunk sajnos megszakadt, nem tudom, mi lett vele később.
Szóval megint eljutottam a vesszőparipámhoz:
• BESZÉLTESSÜK A GYEREKET!
• HALLGASSUK ŐT FIGYELMESEN!
• NE A SAJÁT KÉRDÉSINKKEL GYÖTÖRJÜK, MONDASSUK EL VELE, AMIT EL AKAR MONDANI!
• MINDEGY, MEKKORA MARHASÁGNAK HANGZIK, MONDJON EL MINDENT, AMI NEKI FONTOS!
• EMLÉKEZZÜNK RÁ, HOGY MI IS VOLTUNK GYEREKEK! IDÉZZÜK FEL AKKORI ÉRZÉSEINKET!
• PRÓBÁLJUK MEG ÁTÉREZNI, MIT ÉREZHET Ő ÉS ELFOGADNI AZ ADOTT ÉRZÉS JOGOSSÁGÁT!
Ha valakihez empátiával közelítünk és sikerül elfogadni feltárt érzelmeit, elindultunk a megoldás felé.
Varga Mónika
Szerző: Vargamoni | máj 13, 2023 | Szülőknek
A „FORDÍTSUK MEG!” sorozat harmadik témája a BOCSÁNATKÉRÉS. A társas érintkezés egyik alapvető eleme, mégis amolyan „mostohagyerek” a nevelésben fontosnak tartott elvek között. Ritkán sikerül ránevelnünk gyermekünket a helyes és őszinte használatára, valamint általában azt sem értjük pontosan, kinek is jó a bocsánatkérés valójában.
AZONNAL KÉRJÉL BOCSÁNATOT A NÉNITŐL! harsan apa hangja a családi összejövetelen, amikor gyermeke szemtelenül szól egy rosszindulatú és kellemetlen szagot árasztó rokon nénihez. Azért kell bocsánatot kérnie, hogy apa saját kellemetlen helyzetén enyhítsen, továbbá, hogy a néni infarktust ne kapjon az imént elfogyasztott dupla adag töltöttkáposzta után. Ha a gyerek megkérdezi, miért kell bocsánatot kérnie, a válasz valószínűleg így hangzik: mert megsértetted Lujza nénit!
AMÍG NEM KÉRSZ BOCSÁNATOT, NEM MOZDULHATSZ EL INNEN! – fegyelmezi fennhangon gyermekét egy anyuka a játszótéren, miután az fejbe kólintotta társát egy homokozólapáttal. A látványos bocsánatkérés szerepe itt is a környezet felháborodásának csillapítását és anyuka lelki békéjének visszaállítását szolgálja.
És ez itt a PROBLÉMA. A bocsánatkérés ugyanis elsősorban NEM ERRE VALÓ. Elsődleges célja nem a megsértett személy kiengesztelése, és még kevésbé a szégyenbe hozott szülők kimentése a ciki helyzetekből. Ha a gyermek csak ennyit érzékel a bocsánatkérésből, akkor soha nem fogja megtanulni a lényeget, mi több, megalázónak fogja tartani ezt a fontos gesztust.
A BOCSÁNATKÉRÉS LÉNYEGE ugyanis, hogy a „vétkes” személy rájön, hogy fájdalmat okozott valakinek, ez bántja őt, rossz érzéseket kelt benne és az őszinte bocsánatkéréssel meg tud szabadulni ettől a rossz érzéstől. Tehát a bocsánatkérés igazából a „vétkes”-t szolgálja, az ő lelki békéjét állítja helyre, ha őszintén alkalmazza azt.
Minden egyéb esetben a bocsánatkérés ÉRTELMETLEN, felesleges és érthetetlen rituálé. A szemtelen gyerek ugyanolyan szemtelenül odavakkantja majd a pukkadozó nagynéninek: Bocsánat Lujza néni, és a játszóteres gyermek is dühödten odamorogja majd a bocsánatot, csak hogy mehessen játszani. Ezzel annyit tanulnak meg, hogy bármit csinálok, utána egy bocsánattal elintézhetem az egészet.
Ha megtanítanánk gyermekünknek, milyen kellemetlen helyzetbe hozzák szüleiket, amikor tiszteletlenül viselkednek a felnőttekkel, és a gyermek azért kérne bocsánatot, mert ROSSZUL ÉREZNÉ MAGÁT A TETTE MIATT, akkor helyére kerülnének a dolgok.
Ugyanígy a játszótéren is. Ha a gyermek megtanulna LELKIISMERETFURDALÁST ÉREZNI, miután fájdalmat okozott egy másik gyermeknek, akkor mintegy „önmagát feloldozandó” kérhetne őszintén bocsánatot.
Csakhogy ezt MEG KELL TANULNI. Meg kellene tanulni a szülőktől, akik sajnos nagy eséllyel maguk sem erősködnek a bocsánatkérésben. Óriási tévhit például, hogy egy felnőttnek nem szükséges bocsánatot kérnie egy gyermektől, ha valamit elkövetett ellene. Honnan tudna egy gyermek őszinte sajnálatot kifejezni, amikor a szüleitől soha nem látta azt?
Szóval ezúttal is, FORDÍTSUK MEG!
Mutassunk példát! Magyarázzuk el a gyermeknek minden egyes esetben, mit vált ki a tette másokban, ébresszünk benne valamennyi bűntudatot, amit majd enyhíthet egy őszinte bocsánatkéréssel! Ne a helyzetet akarjuk menteni, hanem tanítsuk meg a bocsánatkérés által kiváltott megkönnyebbülésre!
Egy francia újságíró írt egyszer egy szarkasztikus cikket a legendás „brit udvariasságról”, és rántotta le a leplet a folytonos bocsánatkérés ürességéről. Elmondta, hogy London utcáin, egy esős napon nagyjából minden tizedik ember nekiment az esernyőjével, hol erre, hol arra lökték a rohanó emberek, és közben megállás nélkül röpködtek felé a sorry-k minden irányból. A huszadik lökésnél már nagyon ideges lett, és mérgesen rámordult a sokadik esernyősre: Mi lenne, ha egy kicsit odafigyelnének a többiekre, ahelyett, hogy folyton elnézést kérnének?!?
Valahogy így gondolom én is. Az igazi bocsánatkérés művészet, jó érzéssel tölt el és feloldoz. Amennyiben őszinte.
Varga Mónika
Szerző: Vargamoni | ápr 29, 2023 | Gondolatébresztő, Szülőknek
A „FORDÍTSUK MEG!” sorozat második része egy olyan témát boncolgat, ami esetében megint csak döntő fontosságú lenne egy másik nézőpont. A téma az ÖNBECSÜLÉS, és ellentétben a múltkor tárgyalt nézeteltéréssel, itt maga a szó jelentése is ellentétben áll a valódi tartalommal.
Meg vagyunk győződve róla, hogy az ÖNBECSÜLÉS nem más, mint saját véleményünk önmagunkról, hiszen benne van a szóban. Ha viszont megpróbáljuk kideríteni, hogyan alakult ki ez a kép önmagunkról, máris kiderül, hogy korántsem mi gondoljuk így.
Amikor egy gyermek a világra jön, még azt sem tudja, hogy ő az anyjától különálló lény. Önmagáról formált képét szinte teljes egészében a KÖRNYEZETE ALAKÍTJA MAJD KI. Születése pillanatától kezdve ingerek tömege éri, amelyeket ő lát, hall, érez, magába szív, és ahogy a személyisége és jelleme szép lassan KIALAKUL, úgy születik meg önbecsülése is.
Mivel a bevésődési folyamat többnyire TUDAT ALATT ZAJLIK, későbbi beállítottsága csupán elmosódott érzéseken alapul, és halvány fogalma sem lesz, miért van oly szilárdan meggyőződve bizonyos dolgokról önmagával kapcsolatban.
Képzeljük el úgy, hogy az újszülött egy üres tarisznyával érkezik, amelybe környezete helyezi el az önbecsüléshez szükséges dolgokat. Ha egy kisbaba mondjuk NEM OLYAN SZÉP göndör fürtökkel születik, mint nagyobb testvére, és egész kicsi korában azt hallja, milyen csodás gyermek az a másik, külsejét tekintve biztosan nem fog túl sok önbecsülést gyűjteni a tarisznyába.
Amikor a szülő folyton a JOBBTANULÓ gyermekével példálózik, világba kürtöli, hogy Zénó nincs olyan okos, mint Tóbiás, vagy Lenke nem olyan ügyes, mint Zorka. Természetesen az érintett gyerek előtt, és boldog boldogtalan előtt, szépen beleplántálva gyermekébe a saját vélekedését.
Nem ritka az sem, amikor a gyermek valaki szerint HASONLÍT VALAMELYIK FELMENŐJÉRE és mást sem hall, mint hogy pont olyan, mint az az illető. Ez lehet egy rosszindulatú, bibircsókos nagymama, vagy egy kellemetlen rokon, akiről nem sok jót feltételez a hasonlítgatott gyermek. Napi szinten történik az is, hogy amikor gyermekünk valami nekünk nem tetszőt tesz, vagy szól, fennhangon megállapítjuk: TISZTA APÁD VAGY fiam! Hiába gondoljuk az ilyen megjegyzéseket jelentéktelen apróságnak, nem azok. Éles késként kerülnek a tarisznyába és erősen faragják a gyermek önbecsülését.
A családi működés, a SZÜLŐK ÁLTAL KÍVÁNATOSNAK ÉS ÉRTÉKESENEK TARTOTT tevékenységek mind hozzájárulnak az önbecsülés kialakulásához, mégpedig aszerint, hogy MILYEN VISSZAJELZÉSEKET kap a gyermek ezekkel kapcsolatban. Például önállósodási törekvéseinek helytelenítése, leszólása vagy elítélése újabb csapás az önbecsülésnek, hiszen a szülői értékrendnek MEGFELELNI NEM TUDÓ gyerek hitványnak képzeli magát.
És mindezeknek az ellenkezője is igaz. Az ISTENÍTETT, mindenkinél okosabbnak tartott gyermek tarisznyája pukkadásig telik a szülők ajnározásával, mások becsmérlésével, de ez a fajta túlzott „önbecsülés” sem vezet jóra. Több ilyen diákom is volt az évek során, akik semmiféle kudarcot és elutasítást nem voltak képesek feldolgozni az önmagukról alkotott „tökéletes kép” tévhitében élve.
Az ÁLTALÁNOS HELYZET viszont sokkal inkább az, hogy erőteljesen MEGCSAPOLJUK gyermekünk önbecsülését és ezt gyakran a legjobb szándék mellett, vagy teljesen tudatunkon kívül tesszük.
A járványként terjedő teljesítménykényszerben szenvedő gyerekek tarisznyájából például teljesen HIÁNYZIK AZ A FAJTA ELISMERÉS, ami nem a teljesítményükhöz kötött. Ők csak akkor képesek értékelni magukat, ha kiemelkedő teljesítményekkel büszkélkedhetnek, hiszen szüleiktől is csak ekkor kaptak dicséretet.
Más gyerekek folyamatosan a hiányosságaikat sorolják, visszhangozva a szüleiktől megszokott kritikát. Az önbecsülésük részéve alakítják a „nem vagyok jó gondolatot”. Ezáltal tökéletes kibúvót gyártanak maguknak bizonyos feladatok elvégzése alól, gyakorlás és próbálkozás híján pedig tovább erősítik a hitet, hogy nekik az nem megy.
A gyermek életében részt vevő EGYÉB SZEREPLŐK, barátok, ismerősök, és tanárok véleménye szintén beépülhet az ÖNBECSÜLÉSBE. Ők persze javíthatják a szülők által formált képet, de sajnos tovább is ronthatják azt.
A felnőtté váló ember a gyermekkorban meggyökerezett nézetekhez és érzetekhez IGAZÍTJA AZ ÉLETÉT. A mások véleményéből összeállt „önbecsülés” programja határozza majd meg további életét és FOGALMA SEM LESZ RÓLA, MIÉRT VÉLEKEDIK ÍGY MAGÁRÓL!
Ha megnézzük az ÁRVA gyermekekről szóló irodalmat, ott gyönyörűen kibontakozik a szülők nélkül felnőtt gyermekek „önkeresése”. Charlotte Bronte 1847-ben megjelent Jane Eyre című regénye, ami egy csapásra világhírű lett, éppen azt a küzdelmet írja le, amikor az agyonszidott, rossznak és gonosznak titulált árvalány magától ébred rá, hogy ő nem rossz, és önbecsülését nem mások véleményéből kell felépítenie.
De jó is lenne, ha ez normális körülmények között is lehetséges volna! Mivel azonban nem lehetséges, FORDÍTSUK MEG a dolgot!
- HA MÉG KICSI a gyermek, figyeljünk oda, milyen véleménnyel bombázzuk őt. Szeressük, bíztassuk, és soha ne őt, csak a tetteit kritizáljuk! Építsünk neki önbizalmat!
- HA MÁR ÖNBIZALOMHIÁNNYAL KÜZD gyermekünk, HOSSZAS BESZÉLGETÉSEKKEL DERÍTSÜK KI, mit gondol magáról pontosan, és tudja-e, honnan származnak a negatív gondolatok. Építsük vissza a lerombolt önbecsülést!
Senki sem úgy született, hogy én mekkora egy béna lúzer vagyok! Ehhez a pompás érzéshez a környezete segíti hozzá. Visszafelé is működnie kell!
Varga Mónika
Szerző: Vargamoni | ápr 29, 2023 | Gondolatébresztő, Szülőknek
Az elkövetkezendő hetekben rövid írásokkal jelentkezem, igazodva rohanó életmódunkhoz. Egy-két perc alatt olvasható, a harmonikus gyermek-szülő kapcsolathoz elengedhetetlen tudnivalókat találsz itt „FORDÍTSUK MEG!” főcím alatt. Ezeket az írásokat a Facebook oldalamon is megtalálod. https://www.facebook.com/hozdkiazellenorzot
A sorozat első része a KONFLIKTUSRÓL szól, ami azért került a megtisztelő első helyre, mert nélküle szükség sem lenne ezekre az irományokra. Továbbá pont a konfliktus az a valami, amit a MÁSIK SZEMSZÖGÉBŐL is megvizsgálva sokkal hatékonyabban oldhatnánk meg. Csak hát az a másik szemszög…, arról valahogy nem akarunk tudomást venni.
Jelen írássorozat célja éppen az, hogy a gyermek-szülő kapcsolatot érintő, alapvető fontosságú témákat a megszokottól eltérő nézőpontból vizsgálva tárgyalja, valamint kicsit közelebb hozzon a megoldáshoz. És akkor jöjjön a konfliktus, MEGFORDÍTVA!
Az emberek között kialakuló konfliktus leírására nincs is tökéletesebb szó, mint a magyar NÉZETELTÉRÉS. Ez a kifejezés megmagyarázza önmagát és egyben megnevezi a konfliktus forrását is. Ha ugyanis két ember vitába keveredik, azt nézeteik éltérése okozza.
Pontosan így van ez SZÜLŐ és GYERMEKE esetén is, azzal az óriási különbséggel, hogy a gyermek nézeteit többnyire
- nem értjük,
- félreértelmezzük,
- vagy teljesen figyelmen kívül hagyjuk,
- illetve általában azt akarjuk, hogy gyermekünk úgy lássa a dolgokat, ahogyan mi látjuk.
Így a nézeteltérés tényleg eltérés marad, még csak közelíteni sem tud egyik nézőpont a másikhoz.
A felnőttek jelentős része nincs tisztában azzal a ténnyel, hogy csak egy érett felnőtt képes felfogni (és talán elfogadni), hogy egy ADOTT DOLOGRÓL TÖBBFÉLEKÉPPEN IS LEHET VÉLEKEDNI. Egy gyermek egyféleképpen értékel egy helyzetet, egyféle okot és magyarázatot talál, méghozzá saját, éretlen gondolatai, félelmei, vágyai és fantáziái alapján. Mi meg ott állunk a nagy élettapasztalatunkkal, az évek során kialakult véleményünkkel és látásmódunkkal, és konfliktusba keveredünk egy gyermekkel, mert nem értjük meg a kettőnk észjárása közti több évtizedes különbséget.
Szóval bármilyen vitás helyzet alakul ki gyermekünkkel, FORDÍTSUK MEG az eddigi rutint és derítsük ki, hogyan gondolkozik gyermekünk arról a szituációról, viselkedésről, vagy problémáról, ami a konfliktust kiváltotta. Ne a saját véleményünket szajkózzuk, NE akarjuk magunktól megmagyarázni, mit miért tesz a gyerek, arra bizony ügyesen rá kell jönni.
KIVÁLÓ PÉLDA erre az az eset, amikor egy gyermek szülei válása után látszólag elveszti érdeklődését az iskola iránt, lerontja az összes jegyét és nem hajlandó tanulni. Az elhagyott szülő (döntő többségben az anya) saját fájdalmában a gyermek viselkedését is személye elleni támadásként éli meg, vagy az apa elleni dühös reakciónak véli. Eszébe sem jut mérlegelni, milyen egyéb összefüggés lehet a gyermek tette és a válás problematikája közt. Számos esetben derült már ki, hogy a hirtelen „rossztanulóvá válás” mögött a gyermek „nézőpontja” és megoldási stratégiája rejlik: azt gondolja, hogy ha apa megtudja, milyen bajban van a gyermeke, biztosan visszajön majd a családjához és segíteni fog a tanulásban. Ez olyan mértékben gyermekes gondolkodásmód, hogy egy felnőttnek meg sem fordul ilyesmi a fejében. Pedig ha tudná, további vádaskodások és veszekedések sorát spórolhatnák meg, ÉS EGYÜTT találhatnának gyógyírt a fájdalmakra.
A gyermek nincs vele tisztában, hogy az általa kigondolt história vagy terv teljes mértékben képtelenség, és azt végképp nem tudja, hogy el kellene magyaráznia indítékait „saját elképzeléseibe ragadt” szüleinek.
Sajnos az is előfordul, hogy a GYEREK MAGA SEM TUDJA, miért cselekszik úgy, ahogy cselekszik, hiába is kérdeznénk tőle, miért teszi. Egyetlen dolgot tudunk tenni: MAGHALLGATNI ŐT! Nem faggatni, NEM SAJÁT FELTÉTELEZÉSEINK IGAZOLÁSÁT keresni, csupán beszéltetni, amennyit csak lehet. Ha jól figyelünk és érdekel is a gyermek mondanivalója, előbb-utóbb jó eséllyel napvilágra kerül a kifogásolható magatartás mögötti indíték.
Nyelvóráimon én is találkozom olyan gyerekekkel, fiatalokkal, akik a szüleik által kedvelt elfoglaltságokat, sportot, utazást, bármit rendre lefitymálnak és tanulni sem igazán hajlandóak. A szülők pedig teljes gőzzel próbálnak kedvére tenni, különórákat fizetnek neki, vagyis „mindent megtesznek”, hogy megváltoztassák a hozzáállását, mégsem változik semmi. Pedig ez a gyermek is szereti a szüleit és nem bántani akarja őket, valami más van a tiltakozás mögött. Valamit nagyon máshogy szeretne, mint a szülei, csak nem tud velük egyenrangú vitába bocsátkozni. Így marad az állandó tiltakozás.
Szóval, ahogy a főcímben utaltam rá: Csináljuk MEGFORDÍTVA! Ne mi beszéljük tele a fejét saját ötleteinkkel, hanem beszéltessük őt, figyeljünk rá őszinte érdeklődéssel és fogadjuk el a véleményét! A változás itt kezdődik!
Varga Mónika
Szerző: Vargamoni | ápr 7, 2023 | Szülőknek
Magántanárként HÁROM ÉVTIZEDE FIGYELEM a GYERMEK ÉS SZÜLŐ KÖZTI MECHANIZMUSOKAT, azok HATÁSÁT A GYEREKEK FEJLŐDÉSÉRE. Annak ellenére, hogy ma már számtalan lehetőség áll rendelkezésünkre a felmerült problémák okainak felkutatásához, még mindig nagyon alacsony azon szülők száma, akik saját működésükben, gyermekkorukban kialakult „szoftverhibáikban” is keresnék az okokat.
A „mi mindent megteszünk a gyermekünkért” meggyőződéses védekezés akár igaz is lehet, és feltehetően a szülők szülei is ugyanezzel nyugtatták magunkat, mégis mindannyian hordozunk magunkban olyan programokat (nem ritkán traumákat), amik önkéntelenül is rányomták bélyegüket – rajtunk keresztül – gyermekeinkre is.
Amikor valaki méltatlankodva azt állítja, a pszichológusok nem tudnak mást, csak a gyermekkorunkban vájkálni, akkor az a valaki biztosan érzi, hogy éppen OTT GYÖKEREZIK AZ Ő PROBLÁMÁJA IS. Pontosan ezért bagatellizál, hogy elzárja a világ elől, amitől sérült, vagy retteg attól, ami esetleg kiderülhet. Senkinek semmi köze hozzá, hangoztatja, egy felnőtt nem okolhatja minden kudarcáért a gyermekkorát.
Természetesen tényleg nem. Hibás hozzáállás 60 évesen is arra fogni balsorsunkat, hogy édesanyánk nem szoptatott minket, ezzel egyet kell értenem. De kiszabadulni a gyermekkor eltitkolt sérelmeinek vagy káros mechanizmusainak csapdájából csak úgy lehet, ha feltárjuk és feldolgozzuk őket. Ezt a cikket pedig azért kezdtem el írni, mert meg vagyok győződve róla, hogy gyermekünkkel is ily módon tudnánk normalizálni viszonyunkat. Sőt, benne még IDŐBEN JAVÍTHATNÁNK a rólunk másolt „szoftverhibákon”, hátha ő nem adná már tovább a következő generációnak.
Nem kell azonnal a legdurvább kegyetlenségekre gondolni, azokat az elme gyakran önmagától is mélyre elzárja, és következményeiktől szakszerű segítség nélkül valószínűleg nem lehet megszabadulni.
Az átlagos hétköznapok, az iskolai történések, a SZÜLŐK NEVELÉS GYAKORLATA, hozzáállása, szavai és tettei, gyermekkorunk számtalan JELENTÉKTELENNEK TŰNŐ ESEMÉNYE kialakíthat olyan gátakat és viselkedésmódokat, amelyeken változtatva sokat könnyíthetünk saját és környezetünk életén.
Brutalitás nélkül, akár puszta jó szándékból is sokat tudunk ártani gyermekeinknek. Mert mi magunk is egy gyermekkorban kialakult hibás szoftver irányításával működünk és nem tudunk másképp. Mára már bizonyított tény, hogy nincs meghatározóbb életszakasz a gyermekkornál, így az emberek döntő többsége egy életen át hordoz magában onnan eredő problémákat.
Máté Gábor ’Normális vagy’ című népszerű könyvében „KISBETŰS TRAUMÁNAK” nevezi azokat a látszólag hétköznapi eseményeket, amelyeket a gyermekkor kevésbé emlékezetes, de fájdalmas és jóval elterjedtebb drámájának is tekinthetünk. A kisbetűs traumák során a gyermek bizonyos alapvető szükségletei nem találnak kielégítésre, az így elszenvedett hiányból levont következtetései alapján pedig egy HASZNOSNAK VÉLT VISELKEDÉSFORMÁT vesz fel és kódol magába. Ezáltal elveszik az igazi énnel való kapcsolata és egyfajta robot üzemmódba kapcsol. Ha ez a viselkedésforma megszilárdul, szülőként is ez fogja irányítani, anélkül, hogy tudna róla.
Sokszor előforduló példa a tekintélyelvű, TELJESÍTMÉNYORIENTÁLT SZÜLŐK GYERMEKEKÉNT felnőtt ember, vagy egyéb traumatikus okból maximalistává vált szülő, akit állandó megfelelési vágy hajt és csak a tökéletessel elégedett. Ő hiába mond mást a gyermekének, EZT A PÉLDÁT ADJA ÁT NEKI. Lásd egy korábbi, a maximalizmusról szóló írásomban:
https://www.facebook.com/hozdkiazellenorzot/posts/pfbid03EdzAuRCGBLrpVcaRefZmwY48cyQReeidgCxbsGyFY1nuuPYbGgRTFm6Pg4zDNMfl
Másik gyakori eset, amikor valamelyik szülő KÉPTELEN VOLT LEVÁLNI MINDENT URALNI AKARÓ ÉDESANYJÁRÓL és az ő elvárásainak megfelelően működik új családjában felségével és gyermekeivel is. Ez a bizonyos „hárman vagyunk a hitvesi ágyban” esete, amit a felek rendszerint házasságuk romjain ismernek csak fel. Legrosszabb esetben pedig akkor sem, hiszen mondjuk a 46 éves „anyuci pici fia” soha nem fogja beismerni, hogy minden cselekedetével az anyjának kíván imponálni. De az ÉRZELEMMENTES APÁNAK MEGFELELNI SOHA NEM TUDÓ fiúban is ugyanez munkálkodik, miáltal pokollá teheti saját gyermekei életét is. Ezek a személyek azok, akik a legnagyobb harciassággal vitatják a pszichológia létjogosultságát és kikérik maguknak a múltjukban történő „vájkálást”. Pedig éppen így tudnának gyermekeinknek olyan gyermekkort biztosítani, hogy náluk később ne legyen miben „vájkálni”.
Sajnos még mindig nem jutottunk el oda, hogy egyetemlegesen elfogadottá váljon: AZ ÁRTATLANUL ELSZENVEDETT TRAUMÁKAT NEM SZÉGYELLNI KELL, hanem értő segítséggel túljutni rajtuk. Valamint nem csak a „Nagybetűs trauma” számít traumának, rendben lévőnek tűnő hétköznapjaink is tele vannak vele.
Többek között ez volt az egyik oka annak, hogy megírtam Beírás felnőtteknek című könyvemet, amelyben sok szó esik erről a témáról is. Abban reménykedem, hogy aki elolvassa, az rádöbben pár fontos dologra önmagával kapcsolatban és közelebb kerül ahhoz, hogy gyermekének ÉLHETŐ GYERMEKKORT biztosítson.
Varga Mónika
